Dobosi Bea: Bele a földbe
Mindent megbeszéltek az anyjával jó előre. A cipőt, a ruhát, a zenét. A koszorúkat. És a koporsót.
A lelkész beszédét hosszú délutánokon át írták minden szomorúság és gyász nélkül a vigasztalan, egyre árnyékosabb szobában. Ani a túl magas széken, a túl alacsony asztal mellett ült. Megfájdult a dereka, ahogy órákon át a laptopja fölé görnyed, és két mutatóujjával kopácsolt a billentyűkön. Minden mondatot többször átfogalmaztak. Néhány szó helyesírásán össze is vitatkoztak.
A sírhely adott volt. Az anyja az apja mellett fog nyugodni. Ugyanazért, amiért élete végéig kitartott mellette: így kívánja a tisztesség.
Az apja a halála előtti években letette a poharat. Joviálisan mosolygott, halk, fátyolos hangon beszélt, és éjt nappallá téve serénykedett a kertben meg az állatok körül, hogy juttathasson valamit házas lányainak, akik mindketten gyereket vártak. Terményt, húst.
Az anyja egész életében egy munkahelyen dolgozott, és egy háztartásban robotolta végig az ébren töltött idő maradék részét. Három lánya közül egy túl korán jött, az anyja akkor mindössze tizenhét éves volt, kettő pedig túl későn. Harmincon túl.
Ani kisebbik húga ment először férjhez. Az ura azt vallotta, a cigányok nem ugyanolyan emberek, mint mi, és egyedül a sportfogadás érdekelte. Kuksoltak egy besötétített, levegőtlen házban egy isten háta mögötti kis faluban, és onnan gyűlölték a világot, amelyről semmit sem tudtak.
Nagy nehezen a nagyobbik húga is férjhez ment. Elmúlt harmincöt, de kéthetente hazajárt. Segített a betakarításokban, befőzésekben, szedte a barackot, keverte a lekvárt. A nagyobb ünnepek, húsvét és karácsony előtt hármasban takarították ki a nagy házat, pucolták az ablakokat, és sütöttek-főztek vagy húsz emberre.
Ani mindig mindent úgy csinált, ahogy az anyja tanította. A haját rövidre nyíratta és daueroltatta. Reggelente gondosan beszárította, a frufruját megemelte, a feje tetejére búbot fésült. Ha a szárítás nem sikerült tökéletesen, még egy kicsit fel is tupírozta. A vállalati ünnepélyekre fehér blúzt és sötét aljat vett fel, a szoknyája térdnél előremeredt, ha leült. Vasalta a törülközőket, konyharuhákat és a fehérneműt. Mindig korán kelt, hétvégén is, mert odahaza úgy tartották, hogy aki hatnál tovább alszik, az nem is ember.
Élete vége felé az anyjának már minden jó volt úgy, ahogy volt. Ha leomlott félig a plafon a spájzban a falakat az évtizedek alatt átitató nedvességtől, felsöpörte a lehullott vakolatot, felnézett a világosszürke foltra, és azt mondta, „jó az úgy”. Ha véletlenségből leverte a kisasztalról a tévé távirányítóját, és eltörött a műanyag, zöld szigetelőszalaggal otrombán körbetekerte, és azt mondta, „jó az úgy”. Ha ráejtette a másfél literes öblítősflakont a mosdókagyló szélére, és lecsorbult, az is jó volt úgy.
Miután az anyja magatehetetlen lett, Ani viselte gondját. Etette, itatta, mosdatta, vágta a körmét, tisztába tette, bekente a felfekvéseit, hetente ágyneműt váltott. Amikor nála volt, úgy érezte magát, mintha az egyetlen ember volna a világon. Az udvaron kapirgáló madarak hallgattak, az egerek nem motoszkáltak a padlásfeljáróban.
Ani sok mindent elviselt, de a hajától kirázta a hideg. A hosszú, még mindig dús, fehér hajától. Egyfolytában kócos volt a sok fekvéstől, a kihullott szálak kuszán a párnahuzatra és a babakék polárpulóver hátára tapadtak. Mosáskor összegyűltek a gép dobjában, ragacsos, gusztustalan fehér gubancot alkottak. Teregetéskor beleakadtak az ujjába, hosszan lógtak le a száradó ruhákról.
Megmondta az anyjának, hogy megnyírja. Az asszony tiltakozott, előbb fenyegette, majd esengett. Elhagyta magát, térdre rogyott a sötétbarna hajópadlón, Ani valósággal a földön vonszolta ki a konyhába, a hokedlihoz. A haja fehér folyamként kacskaringózott utána. Beverte a fejét a küszöbbe.
A hokedli ülőlapjának szélén kilátszott a préselt falemez, mert az élek megkoptak az évtizedes használatban, a fólia elöregedett, és letöredezett róla. A narancssárga lábról foltokban lepattogott a festék. Nem tudni már, melyik lábnyomot kinek a cipőtalpa hagyta rajta. Amikor Ani ráültette, az anyja hadonászni kezdett. Kis híján belekapott az ollóba.
Az élettelen tincsek a fekete-fehér kőlapokra hulltak.
Két hétre rá az anyja meghalt. Amikor a temetés után Ani bement a házba, először elcsodálkozott rajta, hol lehet, miért nem fekszik a kisszobában. Miért nem szól ki rekedt, vékony hangon, hogy „Te vagy az?” Mintha elfelejtette volna, hogy meghalt. Majdnem bekiáltott neki: „Anyuka, hol vagy?” Már nyitotta a száját, de aztán csak kifújta a levegőt. Anyuka meghalt.
Kitárta a régimódi szekrény ajtaját, fogott egy hatalmas fekete nejlonzsákot, bámult rá egy pillanatig, arra gondolt, hogy akár egy hullazsák, és válogatás nélkül belegyűrt mindent. Semmit sem tartott meg. Még arra sem vette a fáradságot, hogy szétválogassa a dolgait, és a jobb állapotúakat rászorulóknak adományozza.
Közben az jutott eszébe, hogy a haja halálában is tovább nő, mígnem a koporsója telis-tele lesz hajjal. De úgyis mindegy, mert már az egész ember halott. A testéből, a húsából és a csontjából egyre kevesebb marad, de azt a helyet is betölti a haj.
Az udvaron képtelen volt a kukába tömni a zsákot. Csak állt ott, majd visszament a házba, és a nagyszoba közepén hagyta az egészet. Valamelyik húga később kidobta, mert eltűnt a nagy fekete nejlonzsák. Akár egy hullazsák.
Az anyját is kidobták. Betették a föld alá. Elásták.
Ani a temetésen sikítani szeretett volna, hogy nem áshatják egyszerűen el, ez nem lehet, végtére is egy ember volt. És embereket nem lehet csak úgy elásni. Bele a földbe. De nem sikított. Végignézte, ahogy elássák. Mindenki végignézte.
Nem az ő sorsuk volt. Valaki másé.
A húgai napok óta az örökségről beszéltek. Ha lezárul a hagyatéki eljárás, eladják az anyjuk nagy házát, és nagyobb lakást vesznek, ki-ki magának. De Ani nem akart nagyobb lakást. Ő az anyját akarta. Legalább azt, hogy ne legyen a föld alatt.
Az nem baj, hogy meghalt. Csak ne ásták volna el.
A szertartás után kiment az utcára, és felnézett az égre. Mintha eddig nem is lett volna ott fölötte. Olyannak látta, mint a krumplikása. Piszkossárgának és pépesnek.
A hajára gondolt.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2014)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
