A mai költészet olvashatóságának határai (10. rész)
Az elmúlt hónapokban felidéztük 1999-ben útjára indított körkérdésünket a magyar líra állapotáról – akkor költők tiszteltek meg minket válaszaikkal, most a sorozatot folytatva irodalomtörténészek és kritikusok gondolatai következnek. A három kérdés, amellyel megkerestük őket, nem változott:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?
Pomogáts Béla
1. Fájdalmas tény, de ahogy tapasztalom, a magyar költészet népszerűsége és hatása visszavonulóban van. Legalábbis amióta az irodalomtörténeti emlékezet visszatekint, talán sohasem volt a kortárs költészet iránt érdeklődők köre annyira szűk, mint mostanában. Egyáltalán, az irodalom iránt megnyilvánuló érdeklődés korlátozódik egy viszonylag szűk olvasóközönségre. A korábbi, általánosnak mondható szépirodalmi érdeklődést manapság egyrészt egy nem veszélytelen kulturális közöny váltotta fel, másrészt az érdeklődés két irányt, de nem a szépirodalom irányát követi. Az olvasók részben a „non-fiction” műfajok (történelmi, művelődéstörténeti művek, nem is mindig a legértékesebbek) iránt tanúsítanak érdeklődést, másrészt a kifejezetten értéktelen olvasmányos könyvek iránt. A szórakoztató művek terjedése az értékes szépirodalom rovására talán még sohasem volt ennyire szembeötlő, mint manapság. Minderről bőséges tájékoztatást kínálnak részben az olvasási statisztikák, részben a könyvesboltok kirakatai. Ennek a folyamatnak talán a legnagyobb vesztese a magyar költészet. Valamikor egy népszerű költő (például Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nagy László) új kötetei több ezer példányban jelentek meg és fogytak el, ma már néhány száz példány is piaci sikernek számít. Bizonyára szerepe van mindebben annak is, hogy a kortárs költészet nyelve nehezebben megközelíthető, mint a korábbi nyelv: a magyar költészet kifejezésmódjának radikális átalakulása, a költő és az olvasó párbeszédének megrendülése nem segítette elő az új magyar költészet iránti társadalmi érdeklődést. Ezért is tartom fontosnak az olyan kezdeményezéseket, például a Klubrádió minden délben jelentkező versműsorát, amelyek közérdeklődésre számot tartó művek bemutatásával kívánnak kapcsolatot teremteni a költészet és a közönség között.
2. A befogadói tapasztalat kétségtelenül szórványosabbá, gyengébbé vált. A költészet ma nagyjából az irodalmi élet belső ügye lett: költők olvasnak verseket, olvassák egymás verseit (már ha egyáltalán olvassák). Az irodalom befogadása, az irodalmi kultúra, az olvasói kultúra különben is ki van szolgáltatva a politikai viharoknak, az üzleti manipulációknak, annak, hogy a szépirodalmi értékválasztást-kiválasztást részben kereskedelmi érdekek döntik el. Egész sereg klasszikus és modern-klasszikus huszadik századi magyar költő szorult ki azoknak a köréből, akiket egyáltalán még olvasnak. Hogy csak néhány példát mondjak: Tóth Árpád, Juhász Gyula, Füst Milán, Vas István, Károlyi Amy, Nemes Nagy Ágnes, Rákos Sándor, Somlyó György, Tornai József, Bella István, és folytathatnám a sort. Talán hasznos lenne az „elfeledett”, „félig elfeledett” költőktől közreadni egy antológiát, szerkeszteni róluk egy esszékötetet.
3. Mindenképpen ajánlom, mondjuk így, „mindig-olvasásra” Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Illyést, Weöres Sándort, Kálnoky Lászlót, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Csoóri Sándort, Ágh Istvánt. Valójában egy mondatban meg tudom indokolni: azért, mert verseikben ott van Magyarország történelmi sorsa és ott van a költők személyes sorsa: tapasztalata, csalódása, reménye – ahogy korábban Berzsenyinél, Vörösmartynál, Petőfinél és Aranynál. Ez utóbbiakat is olvasásra ajánlanám. A versek iránt érdeklődő olvasó (az a néhány ezer) mindig megtalálja a verset, amelyet keres, kérdés, hogy a vers megtalálja-e az olvasót.
Gyimesi László
1. Igaz, hogy rengeteg kritikát, recenziót, elő- és utószót írok, de sohasem határoztam meg magam kritikusként. Ha egy meghívón, plakáton így titulálnak, nem tiltakozhatom, de elsősorban író, költő vagyok, aki ír kritikákat is. Ezekben kettős törekvést próbálok érvényesíteni: elsősorban az olyan autonóm, képviseleti munkákról írok, amelyeket nemcsak olvashatónak, hanem olvasandónak érzek, ezek mellett a nehezebben kibontható, sűrített nyelvű munkákat igyekszem olvashatóvá (közérthetővé) tenni. Úgy vélem, a mai költészet nagy része – ha nem is erőfeszítések nélkül – befogadható, de a még verset olvasó réteg erre az erőfeszítésre egyre kevésbé hajlandó. Így a befogadói önvédelem egyik formája az érthetetlen költészet csorba mítosza.
2. Alapos, igényes irodalmi oktatás, memoriterek híján minden olvasó maga teremti meg azokat az alapokat, amelyekre saját befogadói világképe épülhet. Ez rossz is, jó is. Rossz, mert egyre kevesebb a közös tudás, az egységes viszonyítási alapként működő, kollektív emlékezetként termékennyé váló ismeret. Jó, mert nincsenek gátak, mindenki viszonylag szabadon, előítéletektől mentesen csemegézhet a költészet hatalmas szellemi éléstárából. A kíváncsiság igen fontos szövetségese az íróknak.
3. Erre a kérdésre vagy egy hosszú névsorral, vagy általánosságokkal lehet válaszolni. Az utóbbit választom. Azokat a szerzőket olvasom s ajánlom olvasásra, akik vállalják a magyar irodalom fő vonalának képviseleti tradícióit, s egyben be tudják fogadni a hazai és a világlíra új eredményeit, s ezeket ötvözve alakítják ki szuverén költői világukat. Közülük elsősorban azokra szoktam a figyelmet irányítani (többnyire róluk írok), akik szekértáborokon kívül maradva gondozzák az irodalom láthatatlan kertjének rájuk jutó részét, és művi csinnadratták, csoportérdekekből támadó hátszelek nélkül építhetik egyre megkerülhetetlenebb életművüket.
Bedecs László
1. Minden kortárs művészet küzd az érthetőség és a befogadhatóság korlátaival, hiszen jó esetben olyan kódokat használ, melyek feloldásához még nem állnak rendelkezésre azok a gondolatmankók, értelmezési stratégiák és automatikus válaszok, melyek a klasszikus művek esetében már igen. Ki nem látott már kortárs kiállításról, komolyzenei eseményről vagy épp színházi előadásról kiforduló, tanácstalan érdeklődőket, és ki nem hallott a mai magyar költészettel ismerkedők részéről értetlenkedő vagy épp lebecsülő, elutasító mondatokat? De ezeket a reakciókat nem a művek kínálják, hanem a befogadók felkészületlenségének vagy lustaságának eredményei. A felkészületlenség érthető: nyilván végig kell járni a költészet olvasásának iskoláit ahhoz, hogy egyáltalán legyen valamilyen kapaszkodónk egy-egy konkrét szöveg értelmezéséhez, minél alaposabban ismerni kell a kortárs irodalom, sőt a kortárs művészet hagyományait és kontextusait ahhoz, hogy tudjuk, hová is pozicionálja önmagát a szöveg – mert, persze, egyetlen mű sincs egyedül, egyetlen vers sem lebeg légüres térben. Egy vers értelmezhetősége, átvehetősége pedig épp a környező szövegtér ismeretétől függ. Tehát a költészet olvashatóságának határát nem a művek, hanem az olvasók jelölik ki, és ők változtathatják meg, alakíthatják át, törölhetik el. A helyzet egyébként nem rossz: a kortárs költészetnek ma megvan az a szűk, de lelkes tábora, mely képes követni, kommentálni, értékelni a teljesítményeit.
2. A kortárs művek óvodáskortól jelen vannak az életünkben, és egyre inkább, hiszen a gyerekirodalom igazi reneszánszát éli, a legjobb költők írnak gyerekeknek szóló verseket. Látványosan gazdagodik a Weöresre és a Cini-cini muzsikára épülő kánon, és ez lehet az első lépcső a kortárs irodalom felé. Aztán ott vannak a könnyedebb műfajok: a Varró Dániel-féle játékos, kedves, de bonyolult versformákat és váratlan nyelvi megoldásokat használó, önmagában is külön figyelmet érdemlő versvilág, és persze a slam-poetry, amely más szinten és más minőségben, de szintén sokakhoz elér és sokakat fordít a kortárs költészet rétegzettebb szövegei felé. Ugyancsak nagy szerepe van a kritikának és az irodalomról folyó nyilvános beszélgetés más fórumainak, melyek a befogadókat nyitottabbá, tájékozottabbá és magabiztosabbá is tehetik. Az internet óriási lehetőségeket kínál a költészet számára is: sokkal több emberhez, sokkal többféleképpen, visszakereshetően és párbeszédképesebben juthat el – a sokféle költészet a sokféle olvasóhoz. Ezzel demokratizálódik az irodalom, hiszen minden megjelenhet, de mivel a régi intézmények is hatékonyan működnek, a lépcsők, a hierarchiák és az elitek körei is megmaradnak – és ezzel mindenki jól jár, de legfőképp maguk a szerzők.
3. A nemrégiben elhunyt Borbély Szilárd verseit ajánlom az első helyen, és nem csupán kegyeleti okokból, hanem mert meggyőződésem: az utóbbi évtized az ő évtizede volt a magyar költészetben. A kilencvenes évek nyelvjátékos, viccelődős, intertextualitásra épülő magyar költészetét az ő verseivel indult trendek váltották le, és ezzel nyílt tér a komolyabb témákat, a tragikus történéseket, a sötétebb érzéseket újra megszólaltatni. Az ő nyomán indult el az a ma már harmincas éveihez közelítő költőgeneráció, melynek tagjai akár a pátosz sűrűn aláaknázott határvidékére is el mertek merészkedni, és olyan témákat is visszahoztak az érvényes költészet területére, mint a szülői szeretet, a gyász, a test esendősége, az abortusz tragédiája, vagy épp a gyengék, a társadalom perifériáján élők kiszolgáltatottsága és beszédképtelensége. Ez a poétikai elmozdulás pedig felerősítette mások mellett a Marno Jánosra, Kemény Istvánra, Takács Zsuzsára vagy Kántor Péterre irányuló figyelmet, és olyan életműveket is felértékelt, mint például az ugyancsak tragikus sorsú Beney Zsuzsáé. Azt hiszem, az említett költők írják a mai magyar költészet legfontosabb, leginkább rólunk szóló, megrázó és felkavaró, saját szorongásainkat megnevező és feloldó, életünk fájdalmairól, meghasonlásairól, hazugságairól, veszteségeiről és ritka örömeiről szóló verseit. Ezért ha a mai magyar költészetről beszélünk, róluk kell először beszélnünk.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2014/3-as számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, vers
