Jakab István: Egészség
Az egyik nap még, aztán a másik nap már, s persze nem egyik és másik nap, hanem hosszabb folyamatban, s hol is kezdődött, a születéssel, vagy még előbb, hosszú generációkkal ezelőtt, egyáltalán azokkal az ostoba molekulákkal, mik-kik egykor az őstengerben, őslégkörben villámok vagy a fagy hatására, de akkor is, végül is egyik napról a másikra, és akkor pontosan hogyan is? Egyik nap ezt vagy azt még meg tudja, még képes rá, aztán már nem vagy alig vagy rosszul, helytelenül, apró algoritmusokat kihagyva?
Megáll rajta az esze, és tényleg, ami eddig forgott, meglehetősen jól, sebesen, egyenletesen, az egyszerre le, és egész maradék (lényeges a maradék) életében el se mozdult egy tapodtat sem, bárhogyan próbálkozott.
Nem is tudom, csak blaszfém motor hasonlatok jutnak az eszembe, mint amikor beragad egy hengerfej, vagy elszáll a vezérműlánc. Csak hát ő mégis organizmus, méghozzá magasan fejlett, már ami az összetettségét illeti. Mindenesetre egység, zárt egész. Egész, értik, egész.
Még akkor kezdte feszegetni a kérdést (vagy inkább kérdéskört?), amikor az asszonya egyik napról (hosszabb, de neki inkább rövidebb tartamban) a másikra. Hogy például nem remeg a keze, pedig az elég tipikus tünete a Parkinsonnak. Jószerével nem is látott mást, csak tremoros kezűt. Hogy a láb? Felháborodottan: Ki hallott ilyet?! Hüledezve nézte, ha meglátogattuk őket, ahogy az asszony se szó, se beszéd, elbotlott a sima parkettben. Fölszedte az összes küszöböt, végtére szaki volna, vagy mi, eredetileg, csak aztán emelték ki, üzemi laphoz, aztán onnan tovább, káderként, ha még érti valaki, mégis. És hát persze nem tudott az asszony továbbra se nyugodtan megülni a sejehaján, kedveskedően vagy inkább méltatlankodva szólt oda neki, üljön már le. Majd ő kiszolgálja a vendégeket. S ha az asszony mégsem ült meg, ki-be járt, s míg távol, elkerekedett szemmel, most akkor mi ez? Hogy támad az emberre öregségében betegség? Milyen jogon? Mi okból? Miért pont őt, az asszonyát szemelte ki erre, aki egész életében vigyázott, mit eszik, iszik, például szeszneműt soha egy kortyot, és akkor mégis őt, miért. Nemzedékek nőttek föl a tudásán, mit kell enni és mikor és hogyan, mégis őt. S az is, hogy szinte soha betegen, hatvanvalahány év. S most egyszerre? Be akarja pótoltatni vele? Mert napról napra hanyatlik. Állandóan mindenben, hiába a két láb, egyik se remeg, reszket, meg sem inog, hanem aztán egyszer csak mégis, egyik pillanatról a másikra nem tudja fölemelni, és lép, és olyankor elvágódik, de mint a béka. Úgy kell összenyalábolni. Utána kék-zöld mindene. Miféle öregség elé néznek? Összenéztünk az asszonnyal, mit hitt. Máskor meg otthon, amikor fölhívta az asszonyt, s beszámolt a tételes leromlásról. Hogy kisebbednek a körei. S lassan már csak az ágy, még jó, hogy akkora csak, ahogy megy, zsugorodik össze, föl tudja emelni-kapni, mert már a széklet sem, vizelet, s az asszonya persze szégyelli, s neki kell kivinni, lemosni, s egyáltalán a pelenka, újból. Értjük-e, újból s végül megint. Miféle cinikus köröket rajzol az emberi lét köré az élet. Azon tanakodik, meddig bírja.
Később pedig, ő már nem, tovább nem, hova is, mennyiből? Eladtak egy kis telket, abból fedezni tudná, csak volna hol, egy megbízható, ahol nem akarják rögtön eltakarítani. Ritka, ki évekig húzza. Rossz a hírük, mindnek. Mocskos alvilág kaparintotta kezébe, mert ez a tutibiznisz? Sok milliót előre, aztán a nyugdíj döntő hányadát, elvégre a teljes ellátás drága. Nővérek, orvosok, szakképzett ápolók, étel, meleg. Érti ő, de akkor is. Akit oda be, az hamar ki Szent Mihály lován. Azt azért nem akarná, csak tudna tőle egy keveset aludni. Mert egész éjjel tisztogat, súrol utána. Csíkok a mellékig, fürdőig, s az összemocskolt lepedők. Még jó, hogy alatta gumi, a betét tiszta marad, nem így a parketta.
És akkor nekikezdett a keresésnek ajánlások nyomán. Ezzel is elmentek hetek, hónapok. Sokat kukacoskodott, ezernyi keresztkérdést, mintha munkáltató volna s tesztet, hogy fölvegye-e, sokáig-e hűséggel, de már olyan szakmai tapasztalattal, mint egy vénszaki, körbejárt, benézett, beszaglászott mindenhova. Amikor bevitte, akkor meg: milyen ez így nélküle, csak ténfereg a lakásban, rá-rágondol, kitölti a teljes elméjét, mit csinálnak vele. Ez is egész-ség, ez a rettenetes fél-ség, az összetartozás, összecsiszolódás. El-elnéz a horizonton arrafelé, fölemelkedik lélekben, arra száll, suhan, épp csak nem érintve a fák tetejét. Be-benéz az ablakán, etetik-e, mosdatják-e vagy csak kéthetente, mire kicsípi lágyékát, mindenét. Vörös foltokat látott rajta, ahogy betekintett az ablakon. Magára hagyva, ahogy küzd a levessel, késsel, villával. Legalább fölvágnák neki falatokra. A nyugtalan forgolódásait, amint rákacsint a hold. S közben, hát ami azt illeti, megvan neki is a maga baja a gerincével. Majd beszarik, amikor hanyatt dől. A mennyezet csillagai, az átszaggatott födémen fájdalomszikrák a szemében. A nyitott ablakon belehel a rét, még a patakot is, a Rákost hallani véli, baglyokat, vízi szárnyasokat, akiket megbolygat a nemkívánatos éjjeli látogató, a halál. Ajtók, házakéi, lakásokéi, lépcsőházakéi, csapódnak, csukódnak. Kizuhan az estből a lélek, rázuhan a sötét, szemre szemhéj, ablakra redőny, amit éppen most kéne fölhúzni, hogy átjárjon a lakáson a huzat, e kedves nyáresti vendég. Nála másfajta ütött tanyát, most alapozza végső otthonát a fájás a derekánál, kivel muszáj lesz átbeszélgetni az éjt. Fölrázza, amikor lehunyná pilláit, tőrt döf belé, metéli, aprítja. Percekre elinal, talán, hogy mást is fölkeressen, vagy csak elszívni egy staubot az erkélyen, leugrik a boltba egy doboz sörért valami édes koccintósért a pult aljáról. Azt kortyolgatja, vagy belespriccel egy savanyúba, hogy szomját oltsa, amit az előző pohár okozott. Rákönyököl az erkély mellvédjére. Elnéz a házak fölött, elkalandozik, jaj, csak észre ne vegye őt, amazt, jobbik felét az egésznek, az ő egészének, ki, jaj, de megrosszult, jaj, csak észre ne. Bele ne álljon görcsként a nyakába, a hátát ne hajlítsa elnagyolt kérdőjelre. Hagyjon békét a lábának a járókerettel. Ott parkol az ágy mellett, vakráma, amiből tolvajok kivágták a képet. Az már rég orgazdánál, méregeti, gusztálja, mennyit adjon érte.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2013)
Cimkék: asztalfiók, próza
