Merza József: Telihold
Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,
Azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen.
Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,
Azért, mert tél van, szebb a lehetetlen.
Szalad a vonat északkelet felé. Az ablakon benéz a Gödöllői-dombság, majd a Mátra és a Bükk vonulata. Jól ismert tájak, sokszor bejárt csúcsok, völgyek, gerincek. Ahová én megyek, az nincs magasan, az alul van. Ganz unten – egészen lenn, legalul –, mondaná Wallraff, aki pár évre török vendégmunkássá lett, hogy lássa, mit jelent a szegénységgel párosult kiközösítés. Amerre én megyek, arra nincs élményfürdő, wellness és jakuzzi, a munkahely is kevés, a munkabér alacsony, azt is gyakorta nehezen fizeti ki a munkáltató. Napról napra élő szegény emberek és a segélypénzeket megszerző szerencsések vagy szélhámosok világa. Utcán ácsorgó munkaképes férfiak, ellopott termésüket sirató özvegyasszonyok tája. Erre nincs romantika, aki még itt van, az is elpályázik innen – mondta jó pár évvel ezelőtt egy helybeli asszony.
“…azért kell a látogató, hogy két-három hetenként valaki szóljon hozzájuk, emberszámba vegye őket, beszélgessen velük. Ez a világnak az az arca, ahol – Pilinszky szerint – nem problémák, hanem tragédiák vannak és irgalomra van szükség.”
Péter a templom mellett vár. Tudja, hogy jönni fogok, és úgy helyezkedik, hogy meglásson, hiszen jó időben három úton is beérkezhetek a településre. Ő a válás után hajléktalanná váló férfiak típusa, ennek a létnek minden járulékával és nincstelenségével. Azok egyike, akik mégsem hagyják magukat, talpalatnyi viskójukban is a lehetséges rendben és tisztaságban élnek. Akiknek azért kell a látogató, hogy két-három hetenként valaki szóljon hozzájuk, emberszámba vegye őket, beszélgessen velük. Ez a világnak az az arca, ahol – Pilinszky szerint – nem problémák, hanem tragédiák vannak és irgalomra van szükség.
Az ősz már megérkezett. A város zaja után jótékony csend vesz körül. Szellő zörgeti a nyárfa leveleit, időnként egy-egy alma vagy kései körte esik tompa puffanással a földre. Az égen fátyolfelhők mögül melegít a nap, elcsitultak a madárhangok. A bíborvörös repkénnyel befutott füzéri várhegyen fehérlenek az egykor a koronának is otthont adó vár világos falai, égnek a mezők a Bükk déli rétjein és lila kikerics borítja a fenyők által övezett réteket.
Zörögnek a riasztócsörgők a Balaton-felvidék szőlőiben, időnként egy-egy durranástól riadnak fel a termést dézsmáló seregélyek. Innen a völgyből messzire visz a képzelet, tintakéknek látom a homályos eget is.
„Vége a szezonnak, uram” – mondta a tördemici menedékház–munkásőr-üdülő–turistaház – mikor mi – gondnoka, a Bujdosók lépcsője alján. „Nem jönnek már az emberek, jövő héten bezárok.” „Balcsi-jelenség” – mondom Áginak, a még eljövő szép napokra gondolva. De hát az idő nem áll meg, és egy napos délután végén szürke köd kapaszkodik majd fel Újlak felől a dombtetőre. Idő múltával elhal a Ménes-völgyöt beharsogó szarvasbikák bőgése, süket, sötét csendbe süllyed a világ. Volt rügyfakadás, virágzás, terméshozás. Vége. A természet befejezi évi munkáját. Feltámad? Jó kérdés.
Akkor szoktuk ezt mondani, ha nem tudjuk a választ.
“Azt tudjuk, hogy a hideg és fagy elmúltával a természet megújul és újból virágba borul a világ. Azt pedig hisszük, hogy a mi életünk tele után új élet kezdődik. És nem is olyan, mint előtte volt, hanem valami más. Erről szólnak a vallások ígéretei. A csodáról, a még elképzelhetetlenről.”
Mit tudunk? Azt tudjuk, hogy a hideg és fagy elmúltával a természet megújul és újból virágba borul a világ. Azt pedig hisszük, hogy a mi életünk tele után új élet kezdődik. És nem is olyan, mint előtte volt, hanem valami más. Erről szólnak a vallások ígéretei. A csodáról, a még elképzelhetetlenről.
Azért, mert tél jön, tél jön, kis szívem,
Azért, mert tél jön, nem lehetsz hitetlen.
Azért, mert tél jön, tél jön, kis szívem,
Azért, mert tél jön, szebb a lehetetlen.
Hitegessünk, vagy beszéljünk halkan? A tisztviselőtelepi plébános negyven ezelőtt felbonthatatlannak állított, négygyerekes házasságot bontott, csak nem így mondta. Ha a dogmák alól ki akarunk bújni, akkor elég szövevényes formulát kell találnunk, hogy igazoljuk magunkat. Meg fogjuk találni, higgyétek el. Egzegéták mondják, hogy Jézus nem alapított egyházat, az illető szövegrész – legjobb esetben – jó szándékú betoldás. Tanítórendi szerzetes tévedésnek ítéli Jézus helyettesítő életáldozatát. A jezsuita rend tagja nem hisz a feltámadásban. Pedig milyen szép ez az egész, az augusztusi körmenet, amelyben lovagrendek színpompás köpenyei övezik alapító királyunk aranyházba helyezett öklét.
Mi van veled, kis szívem?
“Minden kudarc, a történelem minden példázata, az ember tragédiájának keserű ismétlődése ellenére újra és újra hinni akarunk a boldog földi világban, és nem hiszünk a Máté-evangélium záróképének.”
Minden kudarc, a történelem minden példázata, az ember tragédiájának keserű ismétlődése ellenére újra és újra hinni akarunk a boldog földi világban, és nem hiszünk a Máté-evangélium záróképének. Ezelőtt húsz évvel a Fukuyama-hívők világbékéről meditálhattak, függetlenül attól, hogy a „soha többé világháború” utáni, nagyjából húsz évben nagyjából 146 háború zajlott. Sokan reménykedtünk abban, hogy az ember jogai megvalósulnak a Földön, és a gonosz gondolatokat elsepri az emberiség. 89-ben arról terveztem elmélkedni, hogy ha valaki elég fiatalon áll egy eszme mellé, akkor megérheti álmai teljesülését. Nem gondolkodtam körültekintően. A Galilei-ügy 360 év múlva záródott le, a felvilágosodás eszméiből az egyenlőség biztosan nem valósult meg, a Kommunista Kiáltvány sem vezetett a munkásság felszabadítására. Észre kellett vennem, hogy a lelkiismereti tiltakozás elismerése egy politikai fordulat eredménye, amely bármikor visszafordulhat, ha romlik a helyzet, hiszen nincs széles társadalmi megalapozottsága. A kezdet már itt is van, minden hadkötelest ki kell képezni, és nem látom, melyik pártnak lenne kedve ezt a témát támogatni. Ha nem lennénk az unióban, visszaállítanánk a halálbüntetést is, mert végre már rendnek kellene lenni. Ez nem magyar különlegesség, félő, hogy a rend nevében egymás után születnek máshol is kemény törvények a társadalom védelmére. Az állam meghozza, az egyházak pedig támogatják. Tartsak továbbá névsorolvasást azokról, akik – hosszú évek után – nem látják eszményeik megvalósulását?
Mondok egy régi nevet. Volosin Ágoston apám osztályfőnöke volt száz évvel ezelőtt az ungvári gimnáziumban. Rajta van a tablóképen. Apámtól annyit örököltem, hogy Volosin szláv nacionalista volt a Ferenc József-i világban. Trianon kibontakozást hozott számára, később, rövid időre, Kárpát- Ukrajna elnöke is lett. A második világháború után azonban letartóztatták, húsz évre ítélték. Hetényi Varga még nem tudta biztosan, hol, én azonban a véletlennek, a Google-nak és eme elmélkedés megírási szándékának eredményeként pár napja tudom, hogy a Nagy Katalin idejében épített, hírhedt Butirka-börtönben halt meg 1945-ben. Ha ilyen emberek sokaságára gondolok, igen, szégyellem mindenféle panaszaimat.
“…a filozofikus alkatok kivonulnak a politikából. Hazánk – néhány megalomániás ember miatt – képtelen lábra állni, évtizedeket pazarol el világi boldogulásából.”
De hát nekünk is megvannak a magunk időszerű csalódásai, még ha túl is tudjuk élni azokat. Sánta Ferenc elhallgatott, Sütő András divatját múlta, Juhász Ferenc kesergett, a filozofikus alkatok kivonulnak a politikából. Hazánk – néhány megalomániás ember miatt – képtelen lábra állni, évtizedeket pazarol el világi boldogulásából. A történelmi egyházak visszafelé menetelnek a történelemben. Állam és egyház lépten-nyomon kifejezi összefonódási szándékát. Ez év április hetedikén dörgő egyházi taps fogadott egy ilyen tartalmú politikai szándékot.
„Rosszul teszed a dolgod, Jóska – mondta Alpár –, én egy nagy párthoz csatlakoztam, aminek reménye van a sikerre.” Hallgattam és arra gondoltam, hogy én meg egy nagy egyházban élek, amely képes a megújulásra. Alpár a háború előtt, nyugati értelmiségiként lett kommunista, a franciák szépen koncentrációs táborba is zárták, aztán felszabadultan hazajött, hogy felépítse a szocializmust. Hamarosan tudomásul kellett vennie, hogy egyelőre Recsken van a helye, és nem az építők soraiban.
Nem egyedi sors. Később azt hihette, hogy megreformálják a létező szocializmust és minden jóra fordul. A rendszer azonban – tíz évvel a beszélgetésünk után – összeomlott. Egyedül is maradván, utánamérgezte magát élete társának. „Azért vigyázzon vele” – mondta Bandi, az egykori fogolytárs. Így volt, de mivel nyíltsisakos politikát folytattunk, nem féltünk, pimaszságra pedig sohasem vetemedtünk.
Igen, én egy nagy egyház tagja voltam, amelyért bolondságokat is elkövettem. „Hogy lehetett ilyen ostobaságot csinálni – dühöngött később kolléganőm. – Azt hittem, megbolondulok, mindenki hozzám jött, hiszen nekem tudni kellett volna valamit, és nem tudtam semmit. Hiszen az volt a szép, hogy tiszták voltunk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen b…” – és elharapta a szót. „Bigott” – segítettem ki. Egykori gazdag, úri családból származott, az angolkisasszonyokhoz járt, három férje volt, többel nem próbálkozott. A szamáriai típusokkal lehet beszélgetni.
“Minthogy nem itt húzódik a határ, hanem ott, ahol a sikertelen ember eldönti, hogy hűséges marad-e a meggyőződéséhez és nem átkoz sem Istent, sem embert, hanem tovább keresi – remélve vagy nem remélve, csak a saját becsületéért – az igazságot.”
Nagy egyház tagja voltam, s bármilyen különösnek tűnik, diákkorom óta ennek a társaságnak a becsületéért vállaltam sok kellemetlenséget. Védtem – hm – nem az Isten, hanem az Egyház becsületét. Szerencsére a jótékony idő lehetővé tette, hogy felismerjem, kinek a becsületéért kell inkább strapálni magamat. Beszédemben kevesebb helyet kapott a keserűség, a sikertelenség újbóli és újbóli emlegetése, mivel – körbenézve – elég sok, általam nagyra becsült sikertelen embert láttam. Hívőt és hitetlent egyaránt. Minthogy nem itt húzódik a határ, hanem ott, ahol a sikertelen ember eldönti, hogy hűséges marad-e a meggyőződéséhez és nem átkoz sem Istent, sem embert, hanem tovább keresi – remélve vagy nem remélve, csak a saját becsületéért – az igazságot.
Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,
Azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen.
Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,
Azért, mert tél van, szebb a lehetetlen.
Minden kitartásunk mellett azért kiszakadhat belőlünk a rémület kiáltása: „Miért hagytál el engem?” Varga Imre szobrász válasza egyszerű: Azért, mert nincs ki válaszoljon. „Egész civilizációnk alapjául egy önáltató nagy hazugság szolgál – ez a kultúránknak is az alapja –, ez pedig az, hogy a halál után is van élet.” Le mertem írni ezt a mondatot, mert akár van bizonyíték, akár nincs, én a jézusi etikára vagyok megszerkesztve, e tekintetben nincs változás. Feltéve és megengedve, hogy újból eljönne Jézus, és valahogy az is megtörténne, hogy megérné a hetvenedik esztendőt, nem tudom, milyen istenkép jegyében tartaná időskori beszédeit. Le mertem írni, mert nem ahhoz kell bátorság, hogy ilyesmit leírjon az ember, hanem ahhoz, hogy ezután tudatosan folytassa tovább azt, amit addig jónak látott.
“Elmentek az orosz frontra, mert nagyobb Magyarországot reméltek. Azt sejthették, hogy Nagy-Magyarország már nem lesz többé, de azt elhitték, hogy egy egész világ ellen győzni lehet. Jézusnak praktikusabb véleménye volt a háborúk indításáról, de a Jézus előtti kínai bölcsek is mást tanácsoltak volna.”
Szebb a lehetetlen? Feljött a Hold, a templom tornyától jobbra látom talányos, kifürkészhetetlen arcát. Telihold van. Hazagondolok, felhívom Katit, és megkérdem, látja-e ő is a tiszta égen fénylő égitestet. Látja, hiszen a lakások tájolása egyforma. Igen, kapcsolat létesül a világűrön át. Én pedig visszaforgatom az időt, hiszen régóta ismerem ezt a helyzetet. Hogyan is van? „Üzenj te is nekem, a csillagos egen, hogy visszajössz majd győztesen.” „Honnan, asszonyom?” „Valahonnan Oroszországból.” „És mit csinál ott a férje?” „Harcol a hazáért.” „Megtámadtak minket az oroszok?” „Nem, mi üzentünk hadat nekik.” „Óh!” Nekem ez nem tankönyvi kérdés vagy irodalmi elbeszélés. Három sógorom járt az orosz fronton. Béla megsebesült, a kassai hadikórházban ápolták. Laci három évet húzott le hadifogolyként Szibériában. Tamás volt a legszerencsésebb, ő az utolsó nap menekült ki a Don-kanyarbeli harapófogóból. Családja sokáig őrizte saját rajzaival készített levelezőlapjait, vagy a Rata szárnyának vásznára írt sorait. Elmentek az orosz frontra, mert nagyobb Magyarországot reméltek. Azt sejthették, hogy Nagy-Magyarország már nem lesz többé, de azt elhitték, hogy egy egész világ ellen győzni lehet. Jézusnak praktikusabb véleménye volt a háborúk indításáról, de a Jézus előtti kínai bölcsek is mást tanácsoltak volna. Tele vagyunk vesztett háborúkkal és mintha sorozatban felejtkeznénk meg a múlt tapasztalatairól. Időnként – például 1989-ben – egy rövid időre elfog minket a békevágy, hogy legalább a szomszédainkkal legyünk jóban, aztán visszajönnek a régi minták, a magyar szupremáciáról szóló vágyak, mások lebecsülése, az ősi föld, a történelem homályába vesző eredet, és nem vagyunk képesek a valóságos helyzet alapján beszélgetni mai, közös gondjainkról. Kik érthetnék meg jobban egymást, mint mi, akik egymás mellett éltük át a történelem számos korszakát. Masaryk nevéről az átlag magyarnak csak beidegzett klisék jutnak az eszébe és nem az, hogy társadalomkutatóként őt is ugyanúgy foglalkoztatta a csehországi öngyilkosságok mérete és okai, mint nálunk Kézdi Balázst, hogy egy mai, gyakorlati szakembert említsek. Prága és Budapest csak az elfogultak vagy tudatlanok számára esik messze egymástól.
Hinni lehet abban, hogy minden ember egyenlő? Cseh barátom és én nagyon hittük. Leveleink tanúsítják. Mi van ma ezen a tájon? Tél? Azért, mert tél jön, nem lehetsz hitetlen. A természeten nem tudunk úrrá lenni, ősz után eljön a tél, hacsak nem forgatjuk el a Föld tengelyét.
“Ma nem lehet világkölteményt írni – mondja egy esztéta –, csak abban lehet bízni, hogy „a föld megszüli újra, mit öröktől fogva szül”. Mit is szül öröktől fogva? – kérdezhetjük. Erőszakot és rablást és új embereket ezek elviselésére?”
Magunkon úrrá lehetnénk, ha akarnánk. Vagy remény sincs a gondolkodás megváltoztatására? Önmagunk ebbéli sorsa kezünkben látszik lenni. Vagy mégsem? Mert az lehetetlen? Mi erről a véleményed, kis szívem? Szebb a lehetetlen. Haladtunk-e valamire? Irodalmárok és filozófusok emlékeznek meg a Faust megjelenésének kétszázadik évfordulójáról. Arról, hogy létrejött a fausti ember fogalma, aki hisz a szüntelen haladásban, a tudomány korlátlan lehetőségeiben. Ehhez hozzákapcsolják Dante alakját, aki színjátékában az egész emberiség nevében vándorol a túlvilág birodalmaiban, hogy megtudja a megváltás titkát. Ott van a mi Madáchunk is, aki következetesen fürkészi az emberiség egészének tragédiákkal szegélyezett útját. Van-e a történelem egészének célja, értelme, iránya? Igaza van-e Teilhard de Chardinnek, amikor a világ közeledéséről beszél az ómega pont felé? Goethe még vállalkozott a feladatra, Madách egy huszárvágással teremtett optimista véget művének. Ma is érezzük, hogy látni kellene a jövőt, de nem látunk túl jelenlegi horizontunkon. Ma nem lehet világkölteményt írni – mondja egy esztéta –, csak abban lehet bízni, hogy „a föld megszüli újra, mit öröktől fogva szül”. Mit is szül öröktől fogva? – kérdezhetjük. Erőszakot és rablást és új embereket ezek elviselésére?
Nem lehetsz hitetlen?
“Jézus meghirdette Isten Országát és eljött – az Egyház.”
Megőszültél, mert meghaltak az eszmék, vagy csak mondják őket, és semmi se lesz belőlük? Már tudod, hogy a vén kacér Föld majd új ruhában csábítja el boldogtalan fiait, hogy fél évszázad vagy több után reményvesztetten szakadjon meg valakik szíve? Jézus meghirdette Isten Országát és eljött – az Egyház. Közben pedig kiszakadt belőle legszebb emberségének fájó kiáltása. Bulányi meghirdette Isten Országát, a kontraszt társadalmat és létrejött – a Bokor. A részletektől eltekintek.
Orbán is meghirdeti a magyar földi országon felüli Isten Országát. Borzadva gondolok rá. Emberek csinálnak minden meghirdetett Országot, annyit tudunk nyújtani, amennyit eddig. Mit érdemes csinálni, hogy meg ne bolonduljunk? Fékezetten habzó kereszténységet. Életigéket fontolgató mozgalmat, karitatív vállalkozásokat, vallásos termelőszövetkezeteket, környezetvédő csoportokat, változatos elnevezésű lelkiségi irányzatokat, tanítórendeket, szemlélődő társaságokat, társadalmi és politikai problémákra érzékeny alapításokat. Nyüzsgő hangyabolyokat, amelyekben ezernyi munkás igyekszik végezni napi teendőit. De ki mondja meg, mi van a bolyon túl? A Szent Egyedről elnevezett közösség tagjainak nincsenek kínzó problémái. Lám, a magyar bíboros is megünnepli születésnapjukat. Ez nagyon jó érzés lehet. De mégis, mi lehet a Bokor levegőjében, ha a velünk kapcsolatot építő Andrea, Theresa vagy Saverio végül is lemondtak rólunk, eszményeinkről a Hivatal kedvéért? És hány másik látszólagos szövetséges is eltávolodott tőlünk. A Bokorról beszélve és a részleteket mellőzve, úgy látszik, van bennünk valami, ami nem fékezett, amit nem tudtunk levetkőzni, még ha igyekszünk is óvakodni a szélsőségektől, már csak azért is, mert mi is élni – és lehetőleg nem halni – szeretnénk. De tudni kell, hogy az Egyházban, bizony, csak olyan törekvéseknek van sikere, amelyek nem veszélyeztetik a jelenlegi alapozás egyetlen kövét sem, mert félő, hogy egynek a kivétele is összeomláshoz vezetne.
Mi a teendő? Világkölteményt írni, világfilozófiát fogalmazni? Ma már túl gyorsan avulnak az elméletek. A Jézus előtti és Jézus utáni történelem ugyanúgy fest. Clio előregyártott űrlapokra jegyzi fel a történteket, csupán a név és születési idő rovatba kell mást és mást írnia.
Reménytelenül gonosz a történelem? Nem, mi vagyunk azok, akik csináljuk. Mi csináljuk – félreértések és misztifikációk elkerülésére mondom. Nem vagyunk megváltva hát? Jó kérdés.
“Nem tudom, miként forognak az ég kristálygömbjei, s mivel nem tudom, nem teszek úgy, mintha tudnám, és nem is beszélek róluk. Arra a kevésre tudok még ígéretet tenni, hogy a jó felé igyekezetemben időről időre beszámolok életem egy darabjáról…”
Vágjam ki a magas cét? Hallgassam az Úr dörgő hangjának biztatását, forduljak segítségért Beatricéhez vagy az üdvözült Margithoz? Keressem meg, ki tud kifinomult, transzcendens gnózist közölni, hogy belekapaszkodhassam? Sokkal kevesebbre tudok csak biztonságosan vállalkozni. Csak azt tudom ígérni, hogy a jót igyekszem tenni. Nem tudom, miként forognak az ég kristálygömbjei, s mivel nem tudom, nem teszek úgy, mintha tudnám, és nem is beszélek róluk. Arra a kevésre tudok még ígéretet tenni, hogy a jó felé igyekezetemben időről időre beszámolok életem egy darabjáról, egyként felelve meg Kosáry Domokos és Molnár András biztatásának. Az első – pár évvel halála előtt – emlékirat írását, a második – több mint ötven éve – emlékezések olvasását javasolta mindenkinek, illetve nekem. Nem marad utánam filozófiai traktátus, tudományos elmélet, nagyszabású összegezés, csupán néhány talányos, néha alig érthető történet fákról, időjárásról, égitestekről. Persze, ezek is a Teremtő teremtményei. Nem bánom, hogy így lett. Nincs bennem sem vád, sem szomorúság.
Istenem, hányadszor van már éjfél. Az ablakon újra és most is benéz a Hold. A világ ugyanolyan rejtelmes, mint az ő arca.
Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,
Azért, mert tél van, mért lennél hitetlen?
Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,
Azért, mert tél van, be szép a lehetetlen.
Nagyon szép a lehetetlen.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2011)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
