Frankovics György: Falombban ülő istenek
Szomorú hír: 2016. október 9-én meghalt Frankovics György, műhelyünk barátja. Sok-sok remek közlést köszönhettünk neki, hagyott is ránk fontos kutatási eredményeket. Munkáiban fáradhatatlan volt; amit könyvtárakban, levéltárakban, terepen végzett gyűjtőmunkája során följegyzett, fölfedezett, megörökített – a magyar-délszláv kapcsolatok felbecsülhetetlen értékét jelentik.
Drávafokon született 1945. február 9-én. Magyarországi horvát etnográfus, író, tudós, publicista – sorolja szűkszavú pontosan a wikipédia.
Emlékét megőrizzük. Forrás értékű fontos anyagot bízott volt ránk – törekszünk jó gazdája lenni.
Kutatási eredményeinek egy szeletét összegező jelentős gyűjteményéből adunk most ízelítőt: a Falombban ülő istenek címet kapott 2011-es kézirat (tudomásunk szerint) kiadatlan. (a szerk.)
***
A kereszténységet megerősítő, ám a görögkeleti ortodoxiához hű maradt Szent László királyunk (1045–1095) törvényes rendelkezéseiben kívánt véget vetni a ligetekben, források, fák és kövek mellett áldozók szertartásainak. A rajtakapott pogányokat kemény büntetésekkel sújtotta.
A szent lénynek tekintett fatörzs az istenségek igen elterjedt kultuszának tárgyát képezte, ahol áldoztak. Az ősszlávok fakultuszának nyomairól Prokopiosz görög történetíró számol be először (552 körül), majd később, a X. században a szerbeknél Ohridi Szent Naum is megemlékezik róluk: „érthetetlen módon kövekben és fákban hisznek”.
A Novgorodi Évkönyv (854) az orosz poljani lakosságának kereszténység előtti vallásos életről szólva közli: „pogányok voltak, tónál, fatörzseknél mutattak be áldozatokat”.
Szlávok lakta más vidékeken, így észak-nyugati águknál is, figyelemre méltó a fák kultusza. A krónikás Helmold (1170 körül) azt írja, hogy egy főisten mellett más isteneik is voltak, némelyikük a fákhoz kötődik, valamint, hogy szokásuk volt fáknál, forrásoknál és köveknél esküt tenni. A keresztényeknek tilos volt betérni szent ligeteikbe, mivel a szent helyeket ily módon megszentségtelenítették volna. E szent helyekre csak pogány papjaik mehettek be, ahol áldozatokat mutattak be, és szertartásokat tartottak.
A német-balti északi részeken élő szlávoknál Regino apát X. századi parancsa szerint: „A püspököknek és segítőtársaiknak, a papoknak minden erővel azon kell lenniük, hogy az egyszerű nép által tisztelt és annyira megbecsült, a démonoknak szentelt fákat, akiknek még csak az ágát vagy hajtásait sem merik levágni, gyökerestül kiirtsák és elégessék!”
Természetesen Regino apát mindent, ami nem volt keresztény, démoninak tekintett.
A világfa csúcsa az egekig ér, lombozatában lakoznak az isteni lények és a démonok.
A magyar sámántól elválaszthatatlan a fáramászás, míg Perun, a szláv és a balti népek villámszóró főistene a tölgyfa száraz ágán ül, hasonlóan a lakócsai horvátok viléihez (tündérek), illetve a gyimesi szépasszonyokhoz, a román ielekhez, a magyar Tündér Ilonához, a román Zina Magdalinához, a német nyelvterület perchtáihoz, akik világfelügyelők. A magasban járnak, ügyelnek a rendre, elhozzák a termékenységet. A szent tölgyfára kíván felkapaszkodni a felsőszentmártoni horvát képzetekben megjelenő ördög, akit szekercéjével elkerget Frányó Marcsetin, Perun egyik utódja, míg a kidöntött fűzfán kígyókat aprít össze, és a Dráva vizébe hajítja őket. Fűzfán ülnek a felsőszentmártoni ördögök, majd nevetgélve a Zsutica-tóba vetik magukat. Fán ül és ujjaival a haját fésüli az érdi, ercsi, tököli rácok (horvátok) vízben élő lénye a dabo, aki mélyvízbe húzza az őt háborgató fürdőzőket. A magyarországi szerb mondákban a boszorkányok (veštice) diófán vagy bodzafán ülnek.
A keleti szlávoknál a ruszalkák ősztől a Rusalka-hétig (pünkösdöt követő első hét) bezáróan kijönnek a vízből és a fák ágaira költöznek, különösen a nyírfára. Egy másik adat szerint a ruszalkák Pünkösdig élnek a vizben, majd Pünkösdöt követően, Péter-Pálig a mezőt járják, s ezután az erdőbe térnek, ahol a fákon élnek, elsősorban a juharfán és a tölgyfán.
A magyarországi horvátok imádságaiban az örökzöld lombokban a szentek, az angyalok, valamint a túlvilágra került lelkek is megjelennek.
“Illud tempus”
A „Világ központjának” szimbolizmusa Mircea Eliade szerint nagyon is közeli ahhoz az „első állapot” mítoszához, mikor az Ég és a Föld, valamint az istenek és az emberek közötti kapcsolat nemcsak hogy lehetséges volt, hanem mindenki számára hozzáférhető is. A mítoszok általában az elsődleges „illud tempus”-ra hivatkoznak, ám azok közül némelyek a meglévő kapcsolat megszűnte után valamilyen hős, uralkodó vagy varázsló égi felemelkedéséről szólnak. Más szóval ez alatt az értendő, hogy némely kiválasztott és kiváltságos személy visszatérhet az Idő forrására, hogy ismét megtalálhassa a „bukás” előtti mitikus és mennyországi pillanatot, azaz az Ég és a Föld közötti kapcsolat megszűnte előttit.
Ádám fájából készült Noé bárkája, a jeruzsálemi templom, a Jordánon átívelő híd és Krisztus keresztje
Az alábbi horvát és magyar mondákban a Világfa szimbolizmusával összeolvadt egy sor őstörténeti és egyetemes jelkép. Vele elsőként a romlatlan, paradicsomi állapot, azaz az Idő archaikus képe társul. Jól körvonalazódik a példákban a Jó és a Rossz fája (ága), melyből Világfa nő ki. A Világfából készül a Kereszt. A Kereszt tehát a Világfával, Életfával azonosul.
(…) a gerenda egyik feléből ácsolták Krisztus keresztjét…
A felsőszentmártoni horvát monda szerint: „Amikor Ádám meghalt, akkor halálát követően Éva elment sírját megkeresni, de az olyan nagy gazban és tüskében volt, hogy alig tudott hozzá eljutni. Ebben a Paradicsomkertben annyira elgazosodott minden, hogy azt mondták nem lehetett a sírig eljutni.
Évának nagy erőfeszítések árán sikerült – hosszú idő múlva – áthatolnia a bozótoson és eljutnia Ádám sírjáig. A sírra egy száraz ágat ültetett, azt beleszúrta a földbe. Isten rendelte el neki, hogy el kell ültetnie a fát, és könnyeivel kellett öntöznie mindaddig, míg meg nem ered az ágacska. És mindennap át kellett hatolnia a sűrű tüskés bozóton, hogy aztán Ádám sírján lévő ágacskát nap mint nap könnyeivel megöntözze.
Egyszer csak az ágacska megeredt és felnőtt.
Hatalmas fa lett belőle, egy sudár, magas fenyőfa. Ebből a fából ácsolta Noé a bárkáját. Amikor pedig a bárka szétesett, akkor egy hatalmas oszlopot készítettek belőle. Ez már akkor volt, amikor Jézus megszületett.
Meg hidat ácsoltak belőle. Amikor Heródes katonái üldözték a menekülő Szent családot, akkor azon menekültek át a folyó túloldalára.
Idővel aztán a híd a folyóba esett, mert elkorhadt. Majd zátony keletkezett a gerenda körül.
A megmaradt gerenda egyik feléből ácsolták Krisztus keresztjét, azt, amelyre Krisztus Urunkat felfeszítették.”
(…) a vastag gerenda (…) felemelkedett a vízből
Az alábbi Kalocsa környéki, Bátyán lejegyzett rác (horvát) monda elbeszéli:
Ádám és Éva, amikor a Paradicsomban leszakították az almát, akkor az a kert elpusztult. Mikor Ádám anyja meghalt, megjelent neki egy angyal és azt mondta, menjen el abba a kertbe, ott annak a fának van egy elszáradt ága, azt hozza el, és szúrja bele az anyja sírjába. Mindönnap mönjön ki a sírra és könnyeivel öntözze. És a száraz ág megeredt. Olyan nagy volt, hogy nem volt a világon párja. Abbul csinálták a Jézus keresztjét. Abbul csináltak sok hidat. Még sok évig víz alatt vót egy nagy vastag gerenda, ami abbul a nagy fábul vót. És mikor menekült a Szűz Mária a kis Jézussal, mert a zsidók kergették, felemelkedett a vízből a gerenda, és átment a Szűz Mária rajta. Mikor a zsidók a közepire értek, akkó lesüllyedt, és a zsidók beleestek a vízbe. Mikor Jézust keresztre akarták feszíteni, egy angyal elgyütt akkor a gerendához, és abbul ácsolt a Jézusnak keresztet.”
(…) nagy fa (…) abbul csináltak körösztöt
A tiltott fa csodás történetét a baranyai Mánfán gyűjtött magyar monda ekképpen ismerteti:
„Mikor Éva letörte az almafárul az ágat, rögtön tudta, hogy hát ű nagy bűnt követött el. Mert a kígyó ráincsölte, hogy és egyön abbul az almábul, csak szedjen, azt mondta:
– Akkor olyan okosak lesztök, mint az Isten.
Nagyon szépen meg volt Ádám meg Éva addig, amíg Éva az almafaágat le nem törte az almával együtt. Akkor beleharapott abba az almába, de nem is volt az alma jó, hanem csupa férges volt belül, rossz volt, nem jó íze volt. Ádámnak is adott. Aztán rögtön tudta Éva, hogy ű nagy bűnt követött el. Isten látta, pedig nem volt vele, de mégis látta, hogy mit csinált. Akkor Éva visszament a fa alá és lebökte azt az ágat, amit letörött.
Amikor az Isten a Paradicsomból kizavarta űket, akkor ott olyan kies vidék lett, benyőtte a fa, a fű meg a gaz meg mindön, és a szép, gyönyörű Paradicsom elkiösödött.
Amikor Ádám már nagyon beteg volt, akkor az angyal megjelent neki álmában. És abban volt Ádám, hogy azért jelent meg az angyal, hogy talán orvosságot akar adni, hogy őtet meggyógyítsa. És akkor odahívatta a legidősebb fiát, az idősebbik fiával kellett beszéljen, hogy menjen el oda, ahol a Paradicsom volt, mondta, hogy merre van, és keressen egy ösvényt, és ott megtalálja az ágat, amit Éva letűzött. És ott is volt azon a helyen az ág. Elhozta a fia, de mire hazaért, már meg volt Ádám halva. Nem gyógyította meg az Isten, hanem meghalt Ádám.
Az álomban az is meg volt hagyva, hogy ültessék azt az ágat Ádámnak fejfának. Azt az ágat Éva két-három éven keresztül könnyeivel öntözze, és az újra meggyökerezik. Úgy is volt.
Éva nagyon sokat siratta Ádámot, amikor meghalt, nagyon sokat ült a sírnál, mindig azt a fát öntözte könnyeivel. És két év múlva, már kezdődött zöldülni, hajtani, és nagyon nagy terebélyös fa lett az almafábul, nagyon nagy terebélyös. Cédrusfa lett az almafábul!
Nagyon nagy fa lett, nagyon nagy. És amikor gyütt a vízözön, nem volt nagyobb fa annál; az lett kivágva bárkának. És abbul a fábul, amikor a bárka már fennmaradt a hegyen, egy templomnak egy gerendáját vágták ki. Még ma is áll az a templom Izraelben valahul, a kis Jézus jászolja is abbul lett az istállóban. A többit meg átfektették a Jordán vizén, abbul lett a híd, azon menekültek el a kis Jézussal a Szűz Mária meg Szent József. És amikor már fölfeszíteni akarták Jézus Urunkat, akkor egy halász elment szólni Pilátusnak, hogy ott van egy nagy fa, amelyik mindig az ő hálóját elszakíti, az jó lenne körösztnek. Mert nem találtak oly nagy fát. És akkor a halász azt mondta, hogy ott van benn a folyóban egy nagy fa, azt kivették, és abbul csináltak körösztöt. Hatalmas nagy körösztöt csináltak, és azt köllött Krisztus Urunknak kicipelnie a Kálvária hegyire.”
A jeruzsálemi templom is ebből a fából épült
A Pest megyei Halásztelken lejegyzett „Kaptak két magocskát” című magyar monda közli:
„Elment az angyal s kiseprűzte Ádámot s Évát a Paradicsomból. Mikor mentek el onnan, ők kaptak két magocskát, s azt mondta az angyal:
– Ahol legelőbb alusztok, ott tegyétek a fejetek alá ezt a két magot!
Aztán ott es maradt. Azok kikőtek, s abból lett egy hosszú sudár fa. Nem vót erős ágai neki, csak úgy sugáron nőtt fel a fa.
S az sok esztendeig vót az a fa, és csudálkoztak, hogy milyen vékonyan és milyen hosszan nő, nem hajt sem ágat, sem semmit se, sem levelet, semmit se hajt.
Aztán eljött az üdő, hogy hát Jeruzsálemben templomot építenek, s hiányzott egy gerenda. Nem találtak sehol se akkora fát, hogy az jó legyen. Na, valakinek eszébe jutott az, hogy hát valahol ő látott egy olyan nagy, hosszú vékony fát, és el kell menni, meg kell kutatni s az ide jó lesz. Elmentek s elvitték. Még hosszabb es vót, mint ahogy kellett volna. Amennyivel hosszabb vót, azt levágták. Mikor feltették, akkor rövid lett. Akkor levették, mérik, hát hosszabb. Teszik fel, rövid. Hát ezek az ácsok megharagudtak, félredobták. Vót ott egy patak, egy árok s azon keresztül dobták, lett palló belűle, amin jártak által.
Egy alkalomval nagy felhőszakadás lett, s azt a pallót onnan a víz felvette, belésodorta egy tóba. Belé es iszapba. S az sok esztendőn keresztül ott vót, az a fa. S avval aztán eljött egy másik nagy üdő[1], ami onnan kimosta s kidobta a partjára.
Mikor Jézusnak a szenvedése eljött, immár akkor Jézus kellett megváltsa a világot, hát nem tudták, hogy honnan vegyenek fát, hogy keresztet csináljanak belőle.
– Ott van annak a tónak a partján egy sáros hosszú fa, s el kell hozni, az es jó lesz neki.
Elmentek, s elvitték, megfaragták, lefaragták azt az iszapot, azt a sárt róla, s abból csinálták Jézusnak a keresztjét.”
Miért gazosodott el a Paradicsom?
Vizsgáljuk meg a mondák cselekményét. Ádám bukása a bűnbeesést követően következik be. Ennek következtében a Paradicsom „elgazosodik”, illetve „kietlen pusztasággá” válik. Megtudjuk, hogy Ádám, illetve felesége, Éva meghal. A meghaltak sírjára ágat, gallyat ültetnek vagy az ősszülők magot tesznek fejük alá, s abból kel ki és nő a magas égig a Világfa. Az egyik mondában Ádám fia szembesül apja halálával. A fa (a sírkereszt is) az Ég és a Föld között a bűnbeesést követően a megszakadt kommunikációs utat teremti meg, ezáltal a lélek a mennyországba (paradicsomba) kerülhet. A paradicsom az emberi bűnök miatt gazosodott el.
(Gyümölcs)fát szokás a sírra ültetni
Igazolja a fentieket, hogy az európai népek körében napjainkig szokás a sírra (gyümölcs)fát ültetni.
A temetők elképzelhetetlenek fenyőfák, tuják, cédrusok, szomorúfűzek nélkül. Őseink szent faként tisztelhették őket.
A baranyai Lippón élő szerbek néphite szerint a meghalt ember lelke legelőször a fa lombjába száll.
[1] nagy idő – rossz, viharos, szeles, esős idő
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2016)
Cimkék: hírek, tizenegyedmagunkban
