Csáji László Koppány: A remete
Olyan szép idő volt, hogy teljesen elfeledkezett a bőre alatt mászó atkák viszkető ösvényeiről, és átadta magát a szemlélődésnek. Mintha a világ felett ült volna, a magas sziklaperemről csodálatos kilátás nyílt az alatta húzódó dimbes-dombos tájra. Az őszi erdőség ezerszínű lombkoronája varázsszőnyegként hullámozott, fodrozódott a mélyben. Madárcsapat vonult Dél felé, és a távoli tisztáson zajlott az élet a néhány házból álló falucskában. A remete máskor is elnézte, ahogy a teheneket reggel kihajtják, este meg hazabandukolnak a jószágok, elmerengett az őszi szántás-vetés fáradalmain, néha – alig hallható neszekként – hallotta az esti mulatságok zaját is. Máskor sikolyokat és velőbe hatoló sírást hallott. Látta, ahogy a haragosok elmennek egymás mellett az úton, s ahogy a serdülők megalázzák a legkisebb falubelit, aki a patakparton botladozva próbálja követni őket. Nem érezte magát távol a világtól, csak az emberi gyarlóságtól érezte magát roppant messze. Naponta hétszer imádkozott, közte pedig szemlélődött és élelem után kutatott. Egy volt az erdő nagyobbacska lényei közül. Mint a többi lény, ő is szeme sarkából figyelte az emberek világát; anélkül, hogy közéjük vágyott volna.
Ma azonban a szikrázóan tiszta, világoskék ég alatt boldogan sütkérezett a napon, és a tegnap begyűjtött bogarakat, csigákat, szöcskéket eszegette. A csípős hajnal után ez különös boldogsággal töltötte el. Egyszerű, fából faragott keresztjét maga mellé vette, kihozta a barlang dohos üregéből a napra, hadd szemlélődjön ő is, még mielőtt beáll a zord, téli sötétség. Látva a küzdelmes évet záró falucskát, ahol az emberek sürögnek, forognak, eltűnődött azon, milyen lehet ott az élet. Halványan emlékezett ifjúkorára: a csalódásokra és megaláztatásokra, aztán a tragédiájára, és emlékezett arra, amikor Isten elhívta őt abból a szenvedésteli, földi világból. Néha mégis hiányozni kezdett neki, hogy emberek között legyen. Ilyenkor elbámészkodott a sziklaszirt magasából, és elképzelte, ahogy kér egy kortyot a frissen fejt tejből, és amikor mosolyogva odanyújtják a vödröt, mohón belehörpöl. Érezni vélte az oly rég óta nem ízlelt friss kenyér illatát, ízét. Aztán ismét a fájdalmakra gondolt, amikor kinevették. Tekintetét felemelte az égre, és dicsőítő éneket dúdolt csöndesen.
Azonban nagy ritkán, mint most is, valami hiányérzet kezdett kaparászni a szívében, és olyasmin töprengett, amin az erdő többi lakója bizonyosan nem: mi végre van itt e földi világban? Bőven volt része az élelem utáni sóvárgásból és a keserű füvek, nyálkás kis lények elcsócsált falatai után ritkán töltötte el az evés öröme. A természet küzdelmes élethalálharcában meg tudta látni a pókfonálon megcsillanó harmatcseppek csodáit. A faluból is felhallatszottak a siralomvölgy kacagásai és sirámai. Mégsem érezte úgy, hogy ez a szemlélődés lenne létének kiteljesedése. Az ima boldogsága majdnem kitöltötte életét; ilyenkor Isten mellé telepedett, és együtt ölelték át tekintetükkel a világot, de hiányzott még valami: a feladat. Kis keresztjét már-már úgy hozta-vitte, úgy beszélt hozzá, mint a lányok a babáikkal, és korántsem érzett hiányt a beszélgetésben: imái során magával a Jóistennel diskurált, sőt, néha még barkóbázott is vele. Na de miért van ő itt, miért él e földön, mi a szerepe? Így töprengett ezen a verőfényes reggelen.
Ha őáltala csak egy különös állatot akart volna teremteni Isten ebbe a vadonba, akkor ezt könnyedén megtehette volna, alkothatott volna egy medvéből, majomból és disznóból összegyúrt csupasz, lomha mindenevőt, aki – mint faja egyetlen képviselője – felbukkanásával már ki is hal. Ha csupán imádkoznia kellene, akkor azt megtehetné egy kolostorban is. Ott – legalábbis néhány helyiségben – befűtenek télen, és van bor is a misén. Ha egyszerűen meg akarta volna szabadítani ifjúsága keserveitől és küszködéseitől, akkor meg szólította volna, felemelve, felölelve magához. Azonban nem ezt tette. De vajon miért? Olyan hiányérzet volt ez a szívében, amit nem gyógyított a csodálatos napsütés, sőt az őszi ízletes mogyorók vagy az imák önfeledt boldogsága sem. Ha nem is fölöslegesnek, de mindenképp olyannak érezte magát, mint aki előtt még valami fontos küldetés áll. Olyan, amit el kell végezni ahhoz, hogy teljes nyugalommal hunyja le aztán a szemét.
Egyszer csak eszébe jutott: el kell vinnie Isten legeslegjobb hírét az emberekhez. Azt, hogy az ember legfőbb célja, hogy szeressen! A feladat, hogy a szeretetet, és ne a fájdalmat gyarapítsuk a világban. Ha így él valaki, akkor boldog, Istennek tetsző élete van. A szeretet áramlásának egyszerű üzenetét kell elvinnie az emberekhez. Nehéz feladat volt ez, hiszen nem vágyott hozzájuk visszamenni, még egy rövid látogatás erejéig sem. Mégis szerette őket. Egyre biztosabb lett abban, hogy – ha csak egy lágy fuvallat erejéig is – a szeretetet kell erősítenie az emberi szívekben, ennek csodájára felnyitni szemüket, szavára fogékonnyá tenni fülüket. Ettől lesz jobb a világ. Fel kell kelnie, hogy a faluban prédikáljon! Legalább annyira nyugtalanította ez az új feladat, mint amennyire megkönnyebbült attól, hogy megkapta élete célját. De hogyan lépjen most, ennyi év után a faluba, ahol csak látásból ismerik, mint messziről jött remetét, aki néhány éve költözött a sziklára, és ott él magányosan. Végignézett magán, toldozott-foldozott ruháin, amit az ágak szaggattak, és amit indákkal varrt meg. Csak úgy, sétáljon be közéjük, és kezdjen beszélni? Nem. Az biztosan nem lenne megfelelő. Meg kell adni ennek a módját!
Valamit vinni szeretett volna ajándékba, de mit is vihetne egy faluba, ahol minden van: liszt, tojás, hús, fűszerek, tej, víz, sőt még bor is. Elhatározta, hogy farag egy kézbe vehető fakeresztet, áfonyás vizet készít fa-csuporba, és süt apróra tört mogyoróból, dióból, gesztenyéből egy kis cipócskát. Ez így már elég szép ajándék lesz – gondolta – és azonnal nekilátott az előkészületeknek. Magának is csak karácsonyra készített diós-mogyorós cipócskát, természetesen liszt nélkül, hiszen azt a kevés búzaszemet, amit az aratás után a földről összeszedegetett, általában azonnal meg is ette. Dúdolva faragott, mosolyogva gyűjtögetett a cipóhoz magvakat, és készült a nagy napra. Végül aztán az áfonyás limonádét készítette el másnap reggel. Úgy döntött, hogy mégsem az imént faragott keresztet, hanem azt fogja elvinni nekik, amelyikkel immár évek óta együtt élt. Összecsomagolt mindent, és nekiindult. Már előző nap megfürdött a jéghideg patakban, rongy ruháit is megmosta, nehogy emiatt szólják meg. Most mégis egyre lassabbra vette a lépteit, egyre bizonytalanabb lett. A falu közelébe érve egy fa tövében tétovázott. Imára kulcsolta kezét, de szíve a torkában dobogott, és egy madár fentről a ruhájára pottyantott. Falevéllel letörölte, nagyot sóhajtott, s nekiindult.
A faluban nem volt templom, hiszen csak néhány tucat házat számlált, de a központi téren nagyobb kút és terebélyes fa állt. Lassú, de immár csöppet sem tétova léptekkel oda tartott. Kezében botja, vállán kis batyuban az ajándéka. Akik először meglátták, csak bámultak és követték tekintetükkel. Egy asszony felemelte a fejét krumplihámozás közben, és ahogy nézte, némán kanyarított még egyet a héjon. Valaki, miközben kipillantott az ablakon, megvágta magát a borotvájával, úgy meglepődött e jelenésen. A gyerekek összesereglettek. Néhány lépés távolságról követték, ugrándozva, majd pedig utánozva lépteit. A remete a kúthoz sétált, nekidőlt a peremének és kirakta rá ajándékait. Középre a keresztet, mellé a cipócskát, másik oldalra az áfonyás vizet. Körülnézett, és kivárta, amint lassan odagyűlnek az emberek. Gyűltek is: a gyerekek legközelebb, a férfiak kissé távolabb, öt-hat méterre álltak, a nők pedig a legtágabb kört alkották, szétszóródva. Tudták, hogy ez különleges alkalom. Várták, most mi lesz. A csöndben az egyik ember vakarózott, a másik suttogott, a harmadik sóhajtott. Na?
Mit csináljak, hogyan kezdjem? – töprengett. Talán jobban át kellett volna gondolnom a mondandómat – sóhajtott a remete. Mit is akartam mondani a szeretetről? Éljenek úgy, hogy gyarapítsák magukban és másokban – de pontosan hogyan is? Rég nem beszélt emberekkel, és most meg kellett, hogy szólaljon… Hát, lássuk! „Testvéreim!” – kezdte – „Ezt a kis cipót, keresztet és áfonyás vizet nektek hoztam, Jézus Krisztus nevében, ajándékként. Vegyetek belőle, ha gondoljátok, s amíg megízlelitek, beszélek nektek a szeretetről. Az ember célja a szeretet sugárzása, hogy a szeretet fényét növeljük magunk körül, akkor is, ha…” – puff, ekkor dobták rá az első sárlabdát. „…ez az igazi boldogság. Szeretni.” Puff, a másodikat. Folytatta: „…a szeretet nem akar rosszat a másiknak, még annak sem, aki rosszat akar neki.” Puff, puff, rohadt krumpli, löttyedt körte és sár egyszerre záporozott rá. „Kéregess az anyádtól!” – ordított valaki. „Nyomorult éhenkórász!” – kiáltott más, és a többit már nem is hallotta a fejét ért placcsanások miatt. Felemelte a kezét, hogy az arcát védje, de a haja már teljesen tele volt az undorító mocsokkal. Röhögtek rajta. Elhallgatott, és keresztet vetett. Lócitrom találta el a cipócskát, és vele együtt belökte a kútba mindhárom ajándékát.
Nem futott el, nem menekült, csak szomorúan elindult az úton kifelé a faluból, vissza a vadonba. Amikor látták, hogy elindul, a falubeliek megnyugodtak, már csak egy-egy kisebb sárgombócot küldtek utána. Ahogy az úton haladt, lassacskán szétszéledtek. Néha még felharsant egy kacaj, zümmögött a fiatal lányok viháncolása, de lassacskán visszaállt a csönd. A gyerekek dobtak még egy-két rögöt, de azok már csak a derekát meg a hátát találták el, többségük a házak falának csapódott. Kiért a faluból, határozottan befordult az erdei úton, bár úgy érezte, hogy sziklányi súly nyomja a szívét, és fojtogatja. Negyed órája ballagott csak, amikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki távolról loholva fut utána. Behúzódott egy bokorba. Nem más volt, aki utána futott, mint a legkisebb falubeli gyerkőc. A bokorból nézte, hogy a kezében sárgombóc van-e, de nem az volt. Egy nedves rongy volt. Tekintetével kereste a remetét, hiszen az előbb még látta az úton befordulni. Hamar észrevette a bokorban kuporgó alakot. Odament hozzá, és némán, mosolyogva elkezdte letörölni arcáról a sarat és a rohadt krumplilét. Ekkor gördült le a remete arcán az első könnycsepp. „Ne sírj!” – mondta a gyerek.
Koradélutánra kapaszkodott fel, vissza a magas sziklára. Elővette nemrég faragott, gyantától még kissé ragacsos keresztjét, és hosszan imádkozott. Tudta, hogy soha többé nem megy a faluba, de azt is, hogy megtette, ami a feladata volt. Az őszi estében valami langy fuvallatot érzett, és a tűz fényénél elkezdte a szakadékba pergetni a ruhájára száradt sarat, rohadt körte meg krumplimaradékot. Aztán behúzódott a barlangba, imádkozott és álomba merült. Mosolygott álmában. Az üzenetet elmondta, az ajándékot elvitte. Hajnaltájt talán álmodta, talán nem, de friss kenyér illatát érezte. Behunyt szemmel átadta magát élvezetének. A világ fényes volt és vidám. Úgy tűnt, mintha az erdő táncoló levelei közt átszűrődő napsugárban a legkisebb falubeli gyalogolna felé, és batyujában frissen sült cipót hozna ajándékba.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2010)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
