Csejtei Dezső – Juhász Anikó: A víz mint tájelem Miguel de Unamuno tájfilozófiájában
A víz, ez a csodálatos fluidum, ősidőket idéző tájelem, amely nem csupán körülölel, hanem létünk legmélyéig áthat minket, meglehetősen mostoha bánásmódban részesült a filozófusok részéről. Az utolsó bölcselő, akit „a víz filozófusának” lehet nevezni, Thalész volt, tőle azonban semmilyen eredeti szövegtöredék nem maradt fenn. Aztán legfeljebb Hérakleitosz neve derenghet még bennünk; híres tétele szerint kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Később azonban mintha a filozófiai összekötő csatornák is kiszáradtak volna, a víz visszahúzódott a maga szűkebb medrébe.
Lehet, hogy a víz filozófiai jelentéktelenné válásában az is szerepet játszik, hogy őseredeti, tiszta formájával már alig találkozunk. A csapvíz, mely „kifolyik a csőből”, lehet fertőtlenített vagy éppenséggel fertőzött, de csak ritkán természetesen tiszta. A medence vize, melyben megmerülhetünk, szintén hasonló. A folyók vize többnyire szintúgy szennyezett, úszásra alig alkalmas, vagy ha mégis, az nem természetes tisztaságának köszönhető, hanem bonyolult tisztítási mechanizmusoknak. A fejünkre hulló esővíz éppenséggel lehet savas is. Ami pedig az őseredeti, tiszta vizet illeti, képletesen szólva többször találkozunk vele pillepalackokba zárva, mint eredeti forráshelyén.
Holott filozófiai meditációra a víz természete, állaga bőven adna alkalmat. Itt van mindjárt az életkora: mélységes mély történeti múltra tekint vissza, mégsem látszik rajta az idő; nem borítják ráncok, a szél legfeljebb időlegesen tesz redőket homlokára: megmarad tehát örökifjúnak. Elmondható másfelől az is, hogy egyszerre jellemző rá az örök mozgás és a nyugalom. Végtelen sok alakot ölthet magára, noha nem állíthatjuk róla, hogy léte kimerül abban, hogy passzív módon befogadja a rákényszerített formát, hiszen világunknak ő maga is egyik leghatalmasabb formáló ereje. Mélyen a testébe nyúlhatunk, darabokra szabdalhatjuk, ily módon mégsem okozunk kárt benne. Egyszerre színtelen és színekben gazdag, engedelmes és szilaj akarattal megáldott. Mulandó formái, a ringó hullámok, a kézfejünkön billegő esőcseppek vagy a gallérunkra telepedő hópelyhek nem egyebek, mint a lét apró vízcsobbanásai, vízjelei.
A víz filozófiai szempontú értelmezése, megjelenítése a XX. században is perifériára szorult, és alapvetően olyan gondolkodókra maradt, akik költők is voltak egyúttal; e körbe tartozik például a spanyol Miguel de Unamuno. Ő egyszerre rendelkezett a képekben, nyelvben való költői megszólalás, valamint a mélyre hatoló filozófiai absztrakció képességével. Lírával átszőtt bölcseletében a víz valóságos bázismetaforának számít; azok a képzet- és gondolattársítások pedig, amelyek a vízzel kapcsolatosak, életművének legmegkapóbb fejezetei közé tartoznak.
Blanco Aguinaga – kissé prózai módon – statisztikai adatokkal igazolja, hogy a víz alapvető szerepet játszik Unamuno életművében. Így például megemlíti, hogy a spanyol gondolkodó De Fuerteventura a Paris c. szonettkötetében (ezt a Kanári-szigetekre történő száműzetése alatt és után írta) feltűnő gyakorisággal van jelen a víz, 103 szonettből 36-ban – elsősorban a tengert idézi meg bennük.[1] Unamuno egyik sűrűn használt metaforájában a vizet – talán a korabeli ismeretelméleti toposzra is támaszkodva – a táj lelkének, tudatának nevezi. Ezt írja: „Valójában a víz a táj tudata; amikor csendes és nyugodt, benne tükröződnek vissza a fák és a sziklák, a vízben mintegy tükörben nézik magukat, megkettőződnek benne, reflektálnak saját magukra… Ahol van víz, ott a táj élőnek tűnik.”[2] A víz Unamuno szerint ennyiben mintegy a táj szervezőerejének is tekinthető; képes egybefogni annak diszkrét elemeit. Az említett metaforahasználat kapcsán pedig az is megjegyezhető, hogy a víz – mint a táj tudata – annyiban is hasonlít az igazi tudathoz, hogy egyként lehet zavaros és tiszta.
Más esetekben a víz – minden mozgása, hullámzása ellenére – a mélyen fekvő, örök nyugalmat testesíti meg a spanyol gondolkodó számára. Nietzsche – Hérakleitosz késői örököseként – még a Werden, vagyis a levés, létrejövés pecsétjét kívánja ráütni a lét ősi fogalmára. Unamuno viszont épp fordítva jár el: az örök mozgás mélyén annak meghatározó alapját szeretné látni, a maradandóságot, nyugalmat; mintha csak Parmenidészt akarná kijátszani a hérakleitoszi felfogással szemben: „Egyedülálló a víz vonzása. Az órák holttá válnak számunkra, miközben nézzük folyását, halljuk moraját, és hagyjuk, hogy szellemünket áthassa ama legtisztább érzés, melyet szakadatlan folyása kelt bennünk. Talán a víz nyújtja a leghívebb képet a mozgásban rejlő nyugalomról, a legfőbbnek nevezhető nyugalomról, mely az összes létező útjának összhangzatából fakad.”[3] Unamuno költeményeiben olykor az válik hangsúlyossá, hogy a táj vízre épül, a tájat a víz teremti.
A víz felereszti magából a zöld
lombkoronát, s belőle – mint
óriás virágból – tornyok emelkednek
az ég felé, s már metszik is
aranyukat annak ezüstjébe.
Négy szalag szalad egymás mellett:
folyó, nyárfák ölén sétáló lábnak út,
torony, amelynek otthona a város,
az ég, ahová minden megpihenni tér.
S a vízen ők együtt vannak örök megnyugvásban;
folyékony cementbe ágyazva
munkálnak itt évszázadok.
Ó, szépség tükre, víz.[4]
A „folyékony cement”, a víz legtöbbször konkrét alakváltozatokban tűnik fel. Az egyik gyakori alakvariáns a folyó. Gazdag szimbolika övezi e jelenséget is. A szimbólumok olykor ismert toposzokra nyúlnak vissza, máskor viszont teljesen új képeket vetnek felszínre. A folyóknak Unamuno erős vitalitást tulajdonít, és legtöbbször az élettel hasonlítja össze őket: „Létezik-e valami, ami jobban szimbolizálja az ember életét, mint egy folyó?” – teszi fel a kérdést, majd így folytatja: „A folyónak megvan a maga gyermekkora, ifjúsága, felnőttkora, öregsége és halála; megvan benne a szorongás és tusakodás, a nyugalom és bágyadtság ideje. Láttam a Tajót, midőn, haldokolva, szélesre tárta medrét (keblét) odaát, Lisszabonban, hogy magába fogadja a vizeket, melyekkel keveredik, hogy tengerrel töltekezzék meg, mielőtt abba beleveszne. S látom itt is, Portilleras környékén, miközben a folyó – közelharcba bocsátkozva, sziklatömböknek feszülve – bátran tör magának utat.”[5] Az emberi életet szimbolizáló folyónak megvan a maga saját ritmusa, lüktetése, vagyis az, ami a mai életből legnagyobbrészt már kikopott.
A folyó más esetben történeti jelentésre tesz szert. Ahogy azonban a történelem is tagolódik egy felszíni, valamint mélyebb rétegre (a benső történelemre), a folyók is mintha egymásra rétegződnének. Vannak folyók, melyek pusztán csak a „tiszta történelmet” tükrözik vissza. S vannak olyanok is, amelyekben a mély, benső történelem szólal meg: „Itt, ahol a Carrión folyó folyik simán, a pusztaságon át, szántóföldek és homokos területek között, végig a gótikus mezőkön, ahol – […] távoli emlékeket megidézve – rovom soraimat, igen, itt, a palenciai síkságon a történelem, az epopeia, a regényes legenda hintázik Jorge Manrique hallgatag folyóján. Ott azonban, ahol a Nansa folyó akárcsak valamely vadpatak, zúgva és sziklatömbök között zuhan lefelé, nagyobb a mélység annál, mint amit a történelem éneke mond el nekünk. Ez emberibb; amaz pedig mélabúsabb.”[6]
Végül pedig a folyónak megvan a maga metafizikai jelentősége is, amennyiben a földöntúli nyugalmat, békét, a felszíni változások mélyén meghúzódó parmenidészi állandóságot szimbolizálja. S e ponton a víz – mint folyó – már új fizikai és szimbolikus minőségre tesz szert: s ebben az értelemben tóvá változik. E tájelemnek a mélységekből fakadó nyugalma, valamint az égboltra tárulkozó nyitottsága Unamuno szerint egyszerre utal a benső történelem mély rétegére, ahol mozdulatlan állaggá áll össze a felszíni történelem időtépett kavargása, valamint arra a derűs nyugalomra, amely a tavat – tükröző képessége révén – a fenső hatalmakhoz, az éghez kapcsolja.[7] Ebből adódóan a tónak is metafizikai jelentősége lesz Unamuno tájfilozófiájában. A tó, metafizikai értelemben, mindannak lecsillapításával, megállításával kapcsolatos, ami mozgással teli és időbeli. S ennyiben a tó – mint természeti jelenség – kívül esik az emberi cselekvés hatókörén. A tó az időtlen kontempláció szimbóluma. Unamuno egy helyütt földön levő „mennyei szemnek” nevezi, s így emlegeti: „Emlékeim mélyéről feldereng a kép, mely örökre bevésődött oda: koraeste, naplemente után, a földnek ránca hirtelen semmivé lett, s úgy láttam, mintha a tölgyfák a lábukig lehúzódó égben szemlélték volna magukat.”[8]
Blanco Aguinaga hívja fel a figyelmet arra,[9] hogy a tó olyannyira fontos szerepet tölt be Unamuno tájfilozófiájában, hogy – neologizmusként – még külön igei alakot is teremt számára: az alagarse (a lago szóból) származik a tóvá válni, „eltavasodni” kifejezés, melyet a spanyol gondolkodó többször is használ költői stíluseszközként. Így pl. a Teresa c. versében ezt írja:
Ahogy a rizsmező zöldjében
lassan eltavasodik hangod,
mely, mint az ősz,
úgy fogyatkozik meg,
és úgy öli magát a vízbe,
hallgatásodban is úgy ring a hang,
zenélő csönd fogja körül.[10]
Az eltavasodás általánosabb értelemben a megállapodottság állapotát idézi fel bennünk, azt az állapotot, amikor az ember betelik önmagával, kihunynak benne a projektivitás, a kifelé igyekvés momentumai; lénye immár nem maga „előtt” helyezkedik el, melynek eléréshez ki kell lépnie önmagából, hanem önmaga mélyén.
A tó a maga leggazdagabb szimbolikáját Unamuno egyik kisregényében, misztikus fényű és szépségű alkotásában (San Manuel bueno, mártír) nyeri el. A kisregényre szinte megszületésétől fogva ellentmondásos értelmezések telepedtek; ezek inkább megnehezítették, mintsem megkönnyítették pontos megértését. A mű középpontjában egy falusi plébános figurája áll. A történések során kiderül róla, hogy valójában hitetlen, noha odaadó, önfeláldozó munkájával olyannyira elterjesztette a hitet a falusiak között, hogy ők szinte szentként tisztelik, és feltétlenül bíznak benne. Bennünket most azonban elsősorban a regény tájelméleti, topológiai vonatkozásai foglalkoztatnak elsősorban.
A történet magvát valóságos események képezik; Unamuno hat évig tartó önkéntes száműzetése után, 1930 februárjában tért vissza Spanyolországba. Június elején több barátjával látogatást tett a sanabriai San Martín de Castañeda-tónál.[11] E terület Portugália észak-nyugati csücskétől északra fekszik, még ma is távol esik a turista útvonaltól. A látogatás idején a tó körüli falvakban elképzelhetetlen nyomor uralkodott – Unamuno így ír erről a regényhez fűzött előszóban: „Riba de Lago tragikus és végsőkig nyomorúságos falva, a San Martín de Castañeda-tó partján, agonizál, mondhatni, haláltusáját vívja. Az elhagyatottság oly nagy, mint Hurdes immáron hírneves tanyáin. Ama végtelenül szegény kalyibákban – favázból álló viskókban, melyeket vályoggal és sárral tapasztottak be – olyan nép nyomorog, melynek még azt sem engedték meg, hogy a pisztrángoktól hemzsegő tóban halásszon…”[12]
E tájat azonban, ahol egyszerre van jelen a meseszép természeti környezet és az állati elmaradottság, Unamuno olyan fiktív poétikus térbe emeli, mely alapul szolgálhat az egyáltalában vett emberi létezés szimbolikus megidézéséhez. Jól mutatják ezt a regényben szereplő beszédes földrajzi nevek. Így például megtudjuk, hogy a falucska, melynek plébánosáról szól a történet, a renadai egyházmegyéhez tartozik. Ilyen területi egység persze nem létezik, magából a szóból azonban legalább két jelentés kifejthető. Egyrészt az, hogy „mindörökre újjászületett” (re-nacida), másrészt pedig a „kettős semmi” (re-nada), a „semmisség” (res nada) ténye. [13] Vagyis a területből egyszerre árad egyrészt a kvietisztikus reménytelenség érzete, másrészt a beteljesülni látszó reménység ígérete.
Nem kevesebb fejtörésre ad alkalmat a falucska neve is: Valverde de Lucerna. Az Unamuno-filológia időközben kiderítette, hogy az egyik középkori francia krónikában – pszeudo-Turpin krónikájáról[14] van szó – írnak egy Luiserne nevű „villáról”, amelyet Nagy Károly hét évi ostrom után foglalt el. A helység a krónika szerint „zöld völgyben” terül el („Lucerna quae est in Valle Viridi”).[15] A legenda szerint a várost a szaracénok később visszafoglalták; mivel azonban újbóli ostroma túl nagy veszteséggel járt volna, Károly arra kérte Istent, tegyen csodát. Erre az egész város elsüllyedt, helyén hatalmas tó keletkezett, mely azonos a korábban említett tóval.
A regénybeli falucska nevében azonban más rejtélyek is lappanganak. Így például benne rejtezik a „luz” (fény) szó, valamint ennek egyik származéka, a „luciérnaga”, a szentjánosbogár. Arról, hogy a névválasztás korántsem a véletlen műve, Unamuno is tudósít az Előszóban. Ezt olvashatjuk: „A szentjánosbogár pislákoló fénye istenibb fény, mint a napé, vagy bármelyik csillagé. Mert úgy hisszük, hogy az élőlény esetében, mint amilyen a szentjánosbogár, parányi fénye, mely szinte elvész a fű között, a szeretetet szolgálja, mintegy a társ felé taszít, van vitális mire-valósága…”[16] Vagyis Valverde de Lucerna az a helység, amelyből fény szüremlik ki, de csak oly apró fény, hogy észrevenni alig lehet. Ez nem a Broadway fénye, hanem a bennünket övező semmiben megvillanó fény, a fűszálak között megcsillanó fényjel.
Az apró falu olyan zárt közösséget képez, mint amilyenek a legelső keresztény közösségek lehettek a Genezáreti-tó partján vagy később Epheszoszban, Kolonoszban, jóllehet ez utóbbiak már nagyobb települések voltak. A lakosokról semmilyen konkrétumot nem tudunk. Életüket valamilyen jámbor áhítat hatja át. Olyan lények ők, akiknek még nincs „kiszúrva a szeme”, tekintetüket még hályog fedi: még soha nem pillantottak bele a létezés szédületébe.
Az említett település két lényegi tájelem, a tó és a hegy találkozási pontján épült; voltaképp összekötő kapocs közöttük; ahogy Unamuno fogalmaz, az eldugott kis falu „csatként köti össze a tavat és a benne tükröződő hegyet”.[17] E két lényegi tájelem szimbolikus értelmének értelmezése sok fejtörést okozott. Topológiai szempontból a hegy és a tó többnyire együtt jelenik meg a regényben; elsődleges funkciójuk annak a magasságnak és mélységnek a megjelenítése, amelyek túlmutatnak a köznapi, egysíkú emberi létezésen. Viszonyukra nemcsak az ellentét, hanem az egybetartozás is jellemző, hiszen a tó – ahogy visszatükrözi a hegyet – képes azt mintegy magába fogadni; s ennyiben a mélység felé haladás egyúttal haladás a magasság felé is.
E kettősség összetartozását a pap személye is nyomatékosítja; nem véletlen, hogy első leíró bemutatása épp az említett két tájelem segítségével történik: „Magas, sovány, sudár férfi volt, úgy tartotta a fejét, ahogy Keselyűszirtünk csúcsa nyúlik az égbe, a szemében pedig a tavunk mélysége kéklett.”[18] A hegy és különösképp a tó a mozdulatlanság, változatlanság, az időtlen nyugalom reprezentánsai; olyan entitások, amelyek kívül maradnak a szokványos történelembe zárt, múló időn. Ennyiben annak a mély, benső történelemnek a megjelenítői, mely az örök hagyomány ékkövébe foglalva őrzi a fennmaradás reményét. E fennmaradásnak azonban nem a személyes ego kiművelése, óvása a záloga; épp ellenkezőleg: a feloldódás a közösségben, abban a közösségben, mely az élőket és holtakat – akik tulajdonképp nem is holtak, hanem „egykor-volt-élők” – kapcsolja egybe. Ennek illusztrálására álljon itt egy vallomásszerű szövegrész az egyik szereplő feljegyzéseiből. Ezt mondja: „Élni kell! Don Manuel megtanított rá, hogy éljek, hogy éljünk, hogy érezzük az életet, hogy érezzük az élet értelmét, hogy lebukjunk a hegy lelkébe, a tó lelkébe, a falu lelkébe, és hogy bennük elmerülve, örökre ott maradjunk. Élete példájával megtanított rá, hogyan kell elmerülni e falu népének életében, és attól fogva már nem éreztem, hogy múlnak az órák, napok, évek, már nem éreztem, hogy mozog a tó vize. Nekem úgy tűnt, életem mindig ugyanolyan. Nem éreztem, hogy öregednék. Én nem önmagamban éltem, hanem a falu népében; ők meg bennem éltek.”[19]
E sorokból olyan ember hangja szól, aki megtalálta életének egzisztenciális súlypontját, s ebből immár semmi nem képes kimozdítani. A tájszimbolika egyszerre mutat felfelé – a tóban visszatükröződő hegy képében –, valamint lefelé; ez utóbbit a tó mélyén nyugvó elsüllyedt város legendája színezi. A mélységben nem csupán a falu halottai vannak, hanem a személyes élet múltba süllyedt kontinense is, a gyermekkor is, amelyből csak néha vet partra egy-egy foszlányt az emlékezés.
A tájba ágyazottságot erősíti a társuló új elem, a havazás is. A hópehely az emberi életet szimbolizálja: fehéren, ártatlanul kereng, sodródik bele a világba, megvan a maga egyedisége. Ugyanakkor léte efemer, hisz kezdettől fogva pusztulásra ítéltetett. A hópihe szintén az egyén és közösség egybetartozását fejezi ki. Legalábbis erre utalnak az egyik szereplő szavai a történet végén: „Ezt itt, a régi, anyai házban írom, jó ötvenévesen, amikor hajammal együtt már az emlékeim is fakulnak. Kint hull a hó, hull a tóra, hull a hegyre, és belepi apámnak, az idegennek az emlékét is. […] S a hó eltünteti az utcasarkokat, eltünteti az árnyakat, hisz még éjjel is világít. Bizony nem tudom, mi igaz, és mi hazugság, se azt, mi az, amit láttam és mi az, ami álmodtam csupán […], se azt, hogy mit tudtam, és mit hittem. Nem tudom, erre a hófehér lapra sikerül-e átplántálnom a lelkiismeretem szavát, hisz annak ott a helye, nálam nem maradhat. Minek is kellene az már nekem?”[20] A hópehely a nagy kiegyenlítő; befedi a mélyedéseket, lekerekíti a hegyes éleket; a tóba hullva pedig semmivé foszlik, ugyanakkor mégis megőrződik benne, mert része lesz az itt létező valaha-volt emberek közösségének.
Azt, hogy tó, idő és történelem között milyen bensőséges kapcsolat áll fenn, jól mutatják a kisregény befejező sorai. Ezt olvashatjuk: „jól tudom, ennek az elbeszélésnek a történetében nem történik semmi; ám remélem, hogy ez azért van így, mert megőrződött benne minden, mégpedig úgy, ahogy fennmaradnak a tavak, a hegyek, valamint a hiten és kétségbeesésen túljutott, egyszerű, szent lelkek, amelyek a tavakban, a hegyekben, a történelmen kívül találtak menedékre egy mennyei regényben”.[21] Az eredeti spanyol megfogalmazás olyan kétrétegű jelentést foglal magában, mely a fordításban nem adható vissza. Az a kitétel, hogy „no pasa nada”, egyszerre jelenti azt, hogy „nem történik semmi”, ill. azt, hogy „nem múlik el semmi”; merthogy csak az múlhat el, ami megtörtént: ami viszont soha nem esett meg, az múlhatatlan, akárcsak a látómezőnkbe került hegyek és tavak. A tétlenség itt nem a semmittevéssel egyenlő, hanem épp ellenkezőleg, a benső, elmélyülő gazdagodást, a lét misztériumára való odafigyelő ráhangolódást foglalja magában.
* * *
A víz új és új formában jelenik meg előttünk, hol az eső, hol a hó alakját ölti magára. Unamuno az esőhöz szinte misztikusan vonzódott. A jelenségből az égiek küldeményét, üzenetét érezte ki, olyan függőleges csatornát látott benne, mely minket a felsőbb hatalmakkal köt össze. A szemerkélő, langymeleg eső nem az a jelenség, melynek okán – akár védekezés gyanánt – idegesen előrántjuk az esernyőt, hanem olyan elem, amely nyugalomra, egyéb tevés-vevéseink felfüggesztésére int bennünket. Az eső metafizikai jelentőségét egyrészt az adja, hogy cseppjeinek monoton hullása – mind vizuális, mind auditív értelemben – épp a változékony, mozgó elemben jeleníti meg előttünk azt, ami változatlan, múlhatatlan. A yustei kolostorban járva és V. Károly emlékét megidézve írja Unamuno: „Dicsőség és dicstelenség, küzdelem és béke, élet és halál emlékcseppjei hulltak alá a csendes örökkévalóság gondolatának tavába.”[22] Itt az eső valamiféle folyékony összekötő elem az időbeni, diszkrét emlékfoszlányok, valamint a minden megtörténtet megőrző, időtlen megállapodottság között. Az eső azonban nemcsak a múló idő foszlányait mossa bele az időtlenségbe, hanem a teret is egyneművé teszi: a permetező vagy épp zuhogó eső tompítja a dolgok élét, szétáztatja az emberek körvonalait, elfedi a létezők individualitását.
Unamuno 1908-ban írta meg Llueve (Esik) című költeményét, s mintegy összefoglalta az esővel kapcsolatos fontosabb filozófiai gondolatait. A versben az eső egyfajta egyesítő közeg: egyrészt ég és föld között teremt kapcsot, másrészt pedig burkot von az emberi létezés egésze köré: kopogása a bölcsődal monoton hangjára emlékezteti a filozófust, és arra is, hogy ugyanez az eső áztatja majd egykor az ő sírját is, mely őseivel egyesíti őt:
Hull az eső élőkre,
hull az eső holtakra.
s egy napon majd lehull ő
száradozó síromra,
emlékeim, életem is
szétfuttatja, szétmossa.
S a vizek a füvek közt
rálelnek testemre,
suttogva dalbölcsőt
simítnak kezemre.[23]
A hó mint tájelem szintén gazdag asszociációs térrel rendelkezik. Puhasága, hallgatag hullása, fehér színe Unamunot sokféle képzettársítás felé viszi. E szálakat leginkább Nieve (Hó) című esszéjében bontja ki. S a szálak ebben az esetben is a tagolatlan Egy-Lét felé irányulnak, köréje szövődnek. Az első kép, amely felmerül Unamunoban a hó fehérsége kapcsán, nem az öregedésnek, nem az öregségnek, hanem épp fordítva, a megfiatalodásnak a képe, hiszen, ahogy utal is rá, havas télvíz idején jött közénk az Isteni Gyermek is. S áttételesen, a havas táj – az emlékek révén – a gyermekkor, a lét-közeliség állapota felé kormányoz vissza: „A havas tél vagy a téli havazás éppúgy – vagy talán még inkább – a gyermekkorra emlékeztet minket, mintsem az öregségre. Egyebek között meztelensége, fehérsége folytán. Csupasz, akár a gyermekkor. A hólepel pedig lepedőnek tűnik, kész a gyermek fogadására.”[24]
További szimbolikus tájelemet jelent a havazást övező csendesség. „A havazás legszimbolikusabb vonása annak csendessége. Inkább csendessége, mintsem csendje. A hó csendes. Az eső, főleg ha erős, zúgva csapkodja a fák ágait, a legelő füvét, szétkergeti a pocsolyákat. A hó nem; az csendben hull, kitölti a mélyedéseket, elsimítja a dolgok felszínét. A csendes hó leplet terít szét, a fehérség, a kiegyenlítés, az elsimítás leplét. Olyan, mint a gyermek és az agg lelke, csendes és kisimult. A gyermeki és az agg lélek hosszú csendjei! S mindkét lélek kisimult fehérsége!”[25] A passzusból kitűnik, hogy a csendesség mellett a hó további lényegi sajátossága, hogy a létezőket befedi, éles kontúrjaikat lekerekíti. A hó homogén és homogenizál, csakúgy, mint az eső; a diszkrét létezők felől a tagolatlan létteljesség felé visz. Az esszé végén Unamuno ezt külön is hangsúlyozza, a havat és az éjszakát az egység és testvériség két nagy kovácsának nevezi.
Ugyanakkor mindkét tájelemben, az esőben és a hóban is fellelhető a tagolatlan létről való leválás momentuma: az esőcsepp és a hópehely alakjában. S Unamuno messzemenően ki is használja ezt az asszociációs lehetőséget, amennyiben az emberi létezést is – a tagolatlan létteljességből való kiszakadást – olykor az esőcsepp vagy a hópehely létformájával azonosítja. Ebben szerinte az emberlét mulandósága, tünékeny jellege éppúgy kifejeződik, mint ahogy Anaximandrosz töredékének igazsága: abban az elemben pusztulunk el, amelyből vétettünk.
A víz szimbolikáján belül is kiemelkedő helyet foglal el a tenger mint bázis- és horizontlezáró jelkép. Azt hihetnénk, hogy a bilbaói születésű Unamuno már kezdettől fogva különös vonzalmat érzett a tenger iránt. Valójában azonban nem ez a helyzet. Miguel de Azaola monográfiájából tudjuk, hogy a tenger – meglepő módon – nem csupán Unamuno családjában játszott mellékes szerepet, hanem az egész város életében is, szinte a város megalapításától kezdve. Azaola megállapítja, hogy a bilbaóiak legnagyobb részét a tenger nem a hajózás vagy a halászat formájában foglalkoztatta, hanem mint kereskedőket vagy hajótulajdonosokat: „azon bilbaóiak száma, akik a hajózásnak szentelték magukat, arányait tekintve, meglepően csekély. A város flottájának legénységének java részét – akár a tengerészeket, akár pedig a hajótiszteket nézzük – hagyományosan a partvidéki kisvárosok és falvak szolgáltatták Castro-Urdialestől egészen Bidasoáig. A XIX. században, sőt még a XX. század elején is Bilbao lakosságának túlnyomó része hónapokat, sőt éveket töltött el anélkül, hogy több sós vizet látott volna annál, mint amennyi a dagállyal naponta érkezett a város szívéhez a folyótorkolaton át.”[26] S Unamuno családja is hosszú nemzedékeken át inkább szárazföldi kötődésű volt. A hegyvidék vonzotta őket, nem pedig a tenger. Így hát nincs különösebb csodálkoznivaló azon, hogy a tenger élménye nem hagyott mély nyomot a fiatal Unamunoban, ez a vonzalom csak jóval később alakult ki.
Sőt kezdetben még olyan szöveghelyeket is találunk az életműben, ahol a filozófus kifejezetten tengerellenes. Így például Nyári csapongások c., 1908-ban írt esszéjében a következő sorokra bukkanunk: „A tenger! Négy nap múlva ott leszek mellette; de nem a szülőföldemen, a szilaj cantábriai partokon, hanem Portugália földjén. Onnan mondok majd valamit arról, mit is sugall nekem e tenger, mely tény és misztérium, csakúgy, mint a hegyvidék. Ám meg kell vallanom, hogy inkább hegyvidéki, mintsem tengeri ember vagyok. A tenger álomba ringat, akár a zene. Elárasztja és feloldja az akaratot, felbomlasztja a lelket. A tenger számomra hideg és nedves. (…) Még lord Byronnak sem sikerült megkedveltetnie velem. A hullámok játékát szemlélni olyan, mint a cigaretta füstkarikáit szemlélni. Mondom én, aki sohasem dohányzott. Mit mond nekünk a tenger? Amit akarunk, hogy mondjon. Olyan, mint a zene. Én pedig azt akarom, hogy a dolgok – a tények és misztériumok – ne azt mondják nekem, amit én akarok, hanem azt, amit ők akarnak mondani, és arra késztessenek, hogy ellenálljak nekik.”[27] E sorok valóban nem a tenger iránti elragadtatottságról árulkodnak. S e beállítódáson még az sem változtatott sokat, hogy Unamuno 1910-ben közel egy hónapot a Kanári-szigeteken töltött. Igazi fordulat csak 1924-ben, vagyis tizenkét esztendővel a halála előtt következett be, amikor a katonai diktatúra Fuerteventura szigetére száműzte. Mindezt az ott keletkezett szonettek előszavában Unamuno maga is elismeri. Azt írja, valójában az ott töltött jó fél esztendő alatt fedezte fel magának a tengert.[28] Így némi malíciával és iróniával megállapíthatjuk, ez utóbbi fejleményért egy csöppet talán még hálásak is lehetünk Primo de Riverának…
Miben is áll hát akkor a tenger jelentősége Unamuno tájfilozófiájában? Most csak néhány kontúros vonás kiemelésére szorítkozunk. A tenger Unamuno számára nem a vitorlabontás lehetősége a beláthatatlan jövőbe, nem egy projektív séma víziója, hanem sokkal inkább a megállapodottság, béke és nyugalom, a meditatív szemlélődés helyszíne, forrása.
Ennek oka részben az, hogy a tenger – cseppfolyós természete miatt – nem tehető tárggyá, nem tárgyiasítható, nem rakható tele műtárgyakkal. Nem formálhatók belőle irodaházak, raktárak, bevásárlóközpontok, sztrádák és benzinkutak; a tengervíz sikamlós izomzata képes elejét venni annak, hogy befogják, pányvát vessenek rá. Képes kibújni a megformáló kényszer alól. S mer lenni úgy – gondoljunk csak bele, mekkora merészsége ez a létezésnek! –, hogy dacol az „eleve-kiaknázásra-ítélt-lét” állapotával. S ez az állagából eredő objektiválhatatlanság a legfőbb garanciája annak, hogy a tenger esetében olyan létezőre bukkanunk, mely bizonyos értelemben megelőzi és tagadja a világ szubjektumra és objektumra hasadását. A tenger a minden szubjektumra és objektumra hasadás előtti ősegységet jeleníti meg. Unamuno – mint klasszika-filológus – számára a tenger az eredendő füszisz, az az alapzat, ahonnan később kiszakadtak a létező egyediségek. A füsziszhez való visszakanyarodás nála több szálon fut. Megjelenik abban, hogy a tenger szó spanyol megfelelőjét (el mar) feminizálja. Sőt „maternizálja”, amikor nőnemű névelővel látja el: la mar – „tengeranya”.[29] Azt, hogy jelen esetben nem puszta névelő- és nemváltásról van szó, jól mutatja a De Fuerteventura a París c., 32. szonettjéhez írt magyarázata: „Fuerteventurán jutottam el a tenger megismeréséhez, ahol misztikus kommunióba kerültem vele, s ahol magamba merítettem lelkét és tanítását. S ’la mar’-nak nevezem, nem pedig ’el mar’-nak, mert a tengerek (los mares) , mint például a Földközi-, Adriai-, Vörös-, Indiai-, Balti- tenger stb., a névvel ellátottak.”[30] Az ismert, név szerint felsorolt tengerek azonban csak válfajai, elkülönült földrajzi megnevezései az őstengernek, az anyatengernek. Ez utóbbinak viszont nem lehet neve, mivel ő a kezdet, az alap. Az unamunói asszociatív párhuzamokra jellemző – s mintegy az előzőekben kifejtetteket is megerősíti –, hogy a tengerrel kapcsolatban is felbukkan az a párhuzamvonás, ami korábban az eső-esőcsepp, illetve a hó-hópehely vonatkozásában, egymáshoz való viszonyuk kapcsán előjött; ám ezt a szerepet itt a hullám tölti be.
A hullámok, írja egyik versében, az óceán álmai; majd magyarázatként hozzáfűzi: „Igen, a tenger álmai. A tenger is álmodik, és hullámai az álomképek; álmodja az örökkévalóságot, az időt; Isten álmodja a világot. S jaj annak a napnak, amelyen felébred!”[31] A képből egyrészt az olvasható ki, hogy az egyediségek, a konkrét létezők a tenger esetében éppúgy abból az alapul szolgáló füsziszből szakadnak ki, és ugyanazzal az állaggal bírók, mint az eső esetében az esőcsepp, a hó esetében pedig a hópehely. S ugyanolyan tünékeny, omlóan illékony, mint amazok. Másrészt pedig ugyanolyan álmok, képzeletbeli reáliák ezek, mint amilyenek mi magunk vagyunk és a világ; Isten álmai, akik a magunk részéről álmodó álmok vagyunk, s azt álmodjuk, hogy létezünk. Az álomlét a hullámnak éppúgy elveszi az egzisztenciális élét, mint ahogyan az emberét is; nem a világgal – mint objektummal – horgasan szembeforduló szubjektumok vagyunk, hanem a tagolatlan alapzatba belesimuló, abból időlegesen kiemelkedő – de azt uralni nem akaró – tünékeny egyediségek.
A tengerhullám – mint egzisztenciális tájelem – asszociációs köre ezzel azonban még korántsem merül ki. Szintén Unamuno fuerteventurai élményeihez kapcsolódva születnek meg a következő sorok: „Láttam felemelkedni a hullámokat, és hellenista szakmám emlékezetembe idézte, hogy a hullámot görögül kümának nevezik – innen a mi ’cima’ szavunk is. […] A küma, valamely cselekvés eredményének indikatív neve, a küein igéből származik, ami annyit tesz: teherbe ejteni egy nőt; (…) a küma pedig a teherbe ejtést, később pedig a terhességet is jelenti, mely látszik a teherbe ejtett nőn. A hullám kigömbölyödését a teherbe ejtéssel, a várandós asszony kigömbölyödésével hasonlították össze. Csodálatos metafora, arra késztetett, hogy más szemmel, metaforikus szemmel tekintsek a tengeranyára!”[32] Vagyis a tengerből kitüremkedő, álomszelídségű hullámba bele lehet látni a domborodó hasú, várandós nőt; mindkettő életet ad: a tenger a belőle kiszakadó hullámot bocsátja útjára, az áldott állapotú asszony pedig az újszülöttet. Eggyel több ok arra, hogy Unamuno a tengert nőnemű lényként képzelje el, és az anyával rokonítsa.
E gazdagodó képzetkör további eleme, hogy a tengeranya látványában való elmerülés a gyermekkorhoz való visszatérést is magában foglalja. Visszatérést ahhoz az állapothoz, amelyben az apró embermag még nem különbözteti meg magát a világtól, egy vele; és magában foglalja a visszatérést abba a világba, amelyben még bölcsőben ringott, majd visszakanyarodik egy még eredendőbb világba, az anyaméhbe, ahol – mint valami mélységes mély tengerben – a magzatvíz hullámai ringatták. Az anyaként vizionált tengerben a prenatális időtlenség eleme is fellelhető.
Miről is van itt szó? Gyermekkor, idő és történelem bonyolult összjátékáról, mégpedig a tenger elemében megjelenítve. Első pillantásra a tenger valóban a gyermekséggel, az örök fiatalsággal azonosítható; Unamuno több esszéjében utal erre. Ámde a tenger arcát nem azért nem barázdálják ráncok, mert még fiatal, hanem azért, mert kortalan. Nyomtalanul száll fölötte az idő. S e felismerés ősforrását minden bizonnyal Lord Byron költeményének (Childe Harold’s Pilgrimage) azon sorai jelentik, amelyek Unamunóra igen nagy hatást gyakoroltak, s gyakran idézte is őket:
Time writes no wrinkle on thine azure brow.
Such as Creation’s dawn beheld, thou rollest now.
Thou glorious mirror, where the Almighty’s from
Glasses itself in tempests…
glasses Childe Harold’s Pilgrimage, CLXXXII – CLXXXIII.[33]
Vagyis Unamunót az nyűgözte le elsősorban, hogy a tengeren nem fog az idő és a történelem; túlmutat rajtuk. Láttuk már, milyen erudícióval kereste azokat a pontokat, ahol ki lehet törni a történelem világából; és a tengerben végre rájuk talált. A tengert nem lehet felszántani; azok a barázdák, melyeket a hajók húznak rajta, nyomtalanul eltűnnek, a tenger felszíne kisimul, örök üdeségben ragyog, a pillanat és a kortalanság együttesen van jelen. 1924 szeptemberében, Párizsba érkezése után, de még színültig teli a fuerteventurai emlékekkel, a spanyol gondolkodó a következő sorokat veti papírra: „A tenger! Ott, Fuerteventurán – az én meghitt Fuerteventurámon, immár halhatatlan lelkem része lett – mindennap megfürdettem tekintetem a tenger örök látványában, az örök tengerében, mely látta a történelmet megszületni, és látni fogja meghalni is, mely ugyanazzal a mosollyal fogadta az emberi nem hajnalát, mint amilyennel fogja majd szemlélni annak alkonyát.”[34]
A végtelen óceán varázsa valóságos kísérleti laboratóriumot kínált Unamuno számára a száműzetés keserű hónapjaiban. Ennek az időszaknak köszönhető a De Fuerteventura a París című szonettfüzér; 103 darabjából 66-ot a szigeten írt, 37-et pedig Párizsban, de még mindig a Fuerteventurán szerzett élmények hatása alatt. E gazdag termés minden elemét lehetetlenség most számba venni. Általánosságban megjegyezhető, hogy az óceán hatására Unamuno olyan poétikai metafizikát teremt, amelyben a víz, a tenger a szó szoros értelmében vett meta-terrenum, olyan instancia, mely kívül van minden szárazföldi emberléten. A szigeti és tengeri lét a civilizációnkra való rálátás, a mélyen fekvő, egzisztenciális áttekintés ugyanakkor olyan képességgel ajándékozta meg Unamunot, melyre a szárazföldön, a nagyvárosokban nem tehetett volna szert. Mindezekre a tapasztalatokra így emlékszik később vissza: „Azt mondják, hogy a Kanári-szigeteken eltunyul az ember, a fuerteventuraiak pedig teljesen érzéketlenné válnak. Én azonban tudom, sohasem voltam éberebb, mint ott – távol a legfrissebb hírek tömkelegétől, az aktualitások zűrzavarától, ahol postát csak öt-hatnaponta kaptam, s ahol a csupasz és csipkeszerűen lyuggatott dombok lábánál állva, a tenger szélborzolta dalát, Atlantisz legendáját hallgatva teljesen tisztán láttam történelmünk csontvázát, civilizációnk csontozatát. S Fuerteventura fenséges aszottsága ébresztett rá arra, micsoda méreg az, ami intézményeink ízléstelen díszítményeinek árnyékából szüremlik elő. A tenger a benső magányról énekelt nekem és elbűvölt.”[35]
Unamuno korábban rendszeresen hangoztatta, valójában nem érti a tengert, ezért idegenkedik tőle.[36] De mit jelent valamit megérteni? Szokványos megközelítésben: megfejteni egy üzenetet, melyet a kibocsátó küld felénk. Ám ahhoz, hogy az üzenetet meg tudjuk fejteni, ismernünk kell azt a nyelvet, amelyen az üzenet elhangzik. A tenger azonban olyan nyelven szól hozzánk, mely számunkra ismeretlen. A maga nyelvén beszél, a saját hangján, rejtélyes hangon, morajló zenéje a betű nyelvén megfejthetetlen. Ha megértéséhez kell valami, az sokkal inkább valami hangoltság, ráhangoltság; vagyis olyan létállapot, diszpozíció, amely mintegy megérik, kifejlik az időben, már ha engedjük, hogy kialakuljon bennünk. E nehezen megragadható létállapotot pedig az jellemzi, hogy egyfajta elegyet alkot benne a szenvtelen kontempláció és az odaadó áhítat, vagyis egyszerre van jelen benne a szemlélődő, tétlen távolságtartás és az önfeladó elragadtatottság. Unamuno egyik esszéjében azt írja, hogy a tenger „az Úr szemének a tükre”,[37] e képben egyfelől fölénk feszül a Mindenható tekintete – profán módon szólva „szem előtt vagyunk”, nem tagadhatjuk le magunkat a végső Lét színe előtt –, másfelől pedig megnyílik előttünk az elfogulatlan és szabad pillantás a dolgok nyugodt szemrevételezésére.
[1] Carlos Blanco Aguinaga, El Unamuno contemplativo, Editorial Laia, Barcelona, 1975, 284.
[2] Miguel de Unamuno, Trujillo, Obras Completas, I., Editorial Escericel, Madrid, Összkiadás I-IX. kötet, 1966-1971, 330.
[3] Miguel de Unamuno, Los arribes del Duero, (Notas de un viaje por la raya de Portugal.), Obras Completas, I., 619.
[4] Miguel de Unamuno, Hermosura (Szépség), Obras Completas, I., 189-190., Juhász Anikó fordítása
[5] Trujillo, i. m, 330-331.
[6] Miguel de Unamuno, Recordando a Pereda, i.m., 522.
[7] Kovács Pál a következőkre hívja fel a figyelmet ezzel kapcsolatban: „Unamuno látásmódja organikus, ezért a táj egyes elemeihez nem lehet kizárólagos és állandó értelmet társítani. Azok Sitz im Lebenje, aktuális értelmezése, mindig függ az adott szövegkörnyezettől. […]. A tükörként funkcionáló tó lehetőséget teremt nekünk arra, hogy kívülről szemléljük valóságunkat, azaz magunkat. Ez a találkozás nyitja meg számunkra a transzcendencia kapuját: „Engem egy másik tó hív; s egy másik hegy. Nem tudok nélküle élni.”, in: Az organikus metafora mint kapocs a művészi fikció és a természeti valóság között Unamuno Don Manuel, szent vértanú c. kisregényében, in: Lazarillo, 2007, 4. sz., Budapest
[8] Miguel de Unamuno, A Peña de Francián, i. m., 128.
[9] Carlos Blanco Aguinaga, i. m., 314.
[10] Miguel de Unamuno, Teresa, („Teréz”), Obras Completas, VI., 631. (Juhász Anikó fordítása)
[11] Emilio Salcedo, Vida de Don Miguel. (Unamuno, un hombre en lucha con su leyenda.), Anthema Ediciones, Salamanca, 1998, 368.
[12] Miguel de Unamuno, San Manuel Bueno, Mártir, y tres historias más. Prólogo, in: Obras Completas, II., 1117.
[13] Legalábbis Carlos Blanco Aguinaga szerint: Sobre la complejidad de San Manuel Bueno, mártir, novela, in: Miguel de Unamuno. El escritor y la crítica, Editorial Taurus, Madrid, 1980, 282.
[14] Egy XII. századi hamisítvány.
[15] Vö. Miguel de Unamuno, San Manuel Bueno, mártir. Edición, estudio y notas de Francisco Fernández Turienzo, Editorial Alhambra, Madrid, 1985. 46-47., valamint a regény Joaquín Rubio Tovar általi kiadását, Editorial Castalia, Madrid, 1987, 52.
[16] Miguel de Unamuno, Prólogo, i. m., 1124.
[17] Miguel de Unamuno, Don Manuel, szent vértanú, in: Öt kisregény, Nagyvilág Kiadó, Budapest, 1999, 136. (A továbbiakban: SM.) Scholz László fordítása
[18] SM, 134.
[19] SM, 178.
[20] SM, 180.
[21] SM, 183.
[22] En Yuste, i. m., 482.
[23] Miguel de Unamuno, Llueve, (Esik eső) Obras Completas, VI. 837. Juhász Anikó fordítása
[24] Miguel de Unamuno. Nieve, Obras Completas, I., 506.
[25] Nieve, Uo., 507.
[26] José Miguel de Azaola, El mar en Unamuno. Obsequio de la Caja de Ahorros, Municipal de Bilbao, 1987, 42.
[27] Miguel de Unamuno, Divagaciones de estío. Obras Completas, III., 406.
[28] Miguel de Unamuno. Sonetos de Fuerteventura. Dedicatoria. Obras Completas, VI., 674.
[29] Miguel de Azaola megjegyzi, hogy a nem megváltoztatása alapvetően és tudatosan a Teresa című, 1924-ben megjelent versciklusban történt meg; itt a 16 alkalommal nőnemű, 7-szer pedig hímnemű alakban jelenik meg a szó, i. m., 78-79.
[30] Miguel de Unamuno, De Fuerteventura a París, Obras Completas, VI., 692.
[31] Miguel de Unamuno, Soliloquios y conversaciones. Conversación segunda. Obras Completas, III., 381. Az eredeti költemény címe: En estas tardes pardas, Obras Completas, VI., 538-539.
[32] Miguel de Unamuno, Alrededor del estilo, Obras Completas, VII., 901.
[33] „…neked nem töri meg // Kék arcod az idő egy ránca sem – // Ma is úgy áradsz, mint az Első Reggelen. // Dicső tükör, hol a Mindenható // Képe viharzik.” Lord Byron: Childe Harold zarándokútja. Negyedik Ének. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2009, 475. Deme Gyula fordítása
[34] Miguel de Unamuno, ¡Montaña, desierto, mar!, i. m., 570-571.
[35] Miguel de Unamuno, En el suave tumulto, idézi José Miguel de Azaola, i. m., 121.
[36] Miguel de Unamuno, Junto a las rías bajas de Galicia, Obras Completas, I., 385.
[37] Miguel de Unamuno, Los olivos de Valldemosa. Recuerdo de Mallorca, uo., 450.
Illusztráció: A Bilea-tó (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele)
Cimkék: környezet, tanulmány
