Fodor Miklós: Mese az emberbőrbe bújt farkasról
Egy Pilinszky-szöveg margójára – részlet a K.Z. oratóriumból
Hol volt, hol nem volt
Mesei megszólalás, mesemondói álláshely. Élethelyzetbe kerül a versszöveg, élőbbé, elevenebbé válik, mintha „csak” olvasásra lenne szánva. A szövegbe a megidézett vershelyzet belekódolja a párbeszéd lehetőségét. Itt valaki beszél valakihez vagy valakikhez, elvileg ő is megszólíthatóvá válik, elvileg nem véletlenül beszél, hiszen a mesemondásnak van családi vagy közösségi alkalma. Ez az alkalom mindenképpen kiemelt, munkátlan, tehát ünnepi. A mese a mítosz gyermeke, az elválasztó határvonal nem merev: a tündérmese mitikus, a mítosz tündérmesei. Tartalmi szempontból ugyanazt célozza mindkét forma: az ember-lét elementáris történéseit, az embert ember mivoltában érintő legdöbbenetesebb élményeit, legmélyebb gondját és az ezzel való küzdelmet, melyekkel az emberi kultúrák úgy érezték, kötelező szembesíteniük tagjaikat, hogy életükben, ha kell, felismerjék a veszélyt, s a megküzdés lehetőségeire is legyen példaadó ötletgazdájuk. A különbség tündérmese és mítosz között „meztelenségi fokukban” mérhető, abban hogy mennyire burkolja be lényegi mondandóját hasonlatokba, jelképekbe az egyik avagy mennyire beszél kendőzetlenül róla a másik. Aki a mesei-mitikus megszólalást és e megszólalás közösségi alkalmát használja a művészetben a művészi mondandó és hatás eléréséhez, az fokozottan tör arra, hogy láttassa a lényeget, az a legdöbbenetesebb emberi jellemzőkkel akar szembesíteni, az a természeten túli erőket idézi, azokat, melyek onnan a túlról a természetet is megteremtik az idő folytonosságában. Lebben az a bizonyos fátyol, ha nem is fel, hanem csak meg. Megrezzen a lét természetadta látványa, csupa rezzenés lesz a világ.
A „hol volt, hol nem volt” formula megszokottá vált az emberfül számára, de a megszokottság veszélyes állapot, időről időre fel kell karcolni, nehogy rázsákolja magát a lélekre. A mesei kezdőformula az emberi lét-tapasztalat alfája: a lét jelenés, egyszerre igaz rá az, hogy van és az hogy nincs. Az elemi részecske létmódja nem írható le egyetlen fogalommal, csak kettővel, melyek némiképp ellentétesek egymással: adagos és hullámtermészetű egyszerre, itt is van de ott is egyszerre, a lét alapjai nem szilárdak, de nem is folyósak, hanem egyszerre szilárdak és folyósak. Ha valaki így kezdi mondandóját, hogy „hol volt, hol nem volt”, ezáltal a hallgatóságot a lét fenekén ingázó-hintázó elemi valóság természeten túli természetébe hívja, s ha elemi szinten feszült kettősségek és megfoghatatlanságok vannak, akkor az emberi szintnek van olyan létlehetősége, mely kettős és megfoghatatlan, és ingaszerű, vagy bölcsőszerű hullámzás, játék, révület.
élt egyszer egy magányos farkas,
magányosabb az angyaloknál.
Pilinszky szemüvegén keresztül magányosan látunk, ezen a szemüvegen keresztül a világ szereplői is magányosabbak, mint más szemüvegeken keresztül. Nem természetes és nem szükségszerű a magánynak ez a foka, inkább vélem költői hozzátételnek, bár a művészi lét lényege szerint magányosabb az átlagos létnél, de ez csak általános megfogalmazás, és abból a feltevésből ered, hogy a művészi lét kifinomultabb az átlagos létnél. Az érzelemkifejező, képzelet- és gondolatmegmozgató művész-szereplő nem vesz részt az emberi közösség létfenntartó, létvédő munkálataiban, a művész szellemi értelemben alkotó: szellemével alkot és a közösség szellemében akar létre hozni valamit (ellentétben a mérnökkel, aki szellemével alkot, de az életvilágban akar létrehozni valamit), e szellemi fölötte-lebegés egyfajta sorsproblémája a költőnek (zeneszerzőnek, írónak, festőművésznek), mert a fölötte-lebegés magányérzést szül: amit szeretne meglátni, ami felé érzékenységét kiműveli, az csak a művészet nyelvén közvetíthető. Beszélgethet akárkivel, a profán beszélgetés közege csak igen ritkán alkalmas a keresett és olykor megtalált művészi tartalom átadására. A költő magányos a hétköznapokban, és csak a művészi közlés alkalmával válik részévé egy közösségnek. Igaz, akkor lénye mélyebben válik eggyé a virtuálisan vagy ténylegesen jelen levők lelkével, mint bárki másé. A költő magányos elkülönülés és extatikus belemerülés végleteit éli, ez az ő sorsa.
Pilinszky különösképpen érzékeny volt az emberlét természeten túli, világon túli tartalmai iránt, figyelme, költői megnyilatkozásai kivétel nélkül ezt a túli tartalmat célozzák. Nála nincs a mindennapi, profán világnak önálló köre: csak azért kell, mert van, mert Isten megteremtette és ez nem véletlen, és hogy mint egy csúszdán át a lélek le- avagy felérkezzen a túli állapotba. A túliság hintájába, a hol volt, hol nem volt termékeny, áttűnésszerű állapotába, ahonnan valami egyszer csak „átvérzik”: a túli világ, az angyalok világa. Nem tudjuk, mik/kik az angyalok, képzeljük, gondoljuk e lényeket, és azt képzeljük, gondoljuk, hogy otthonuk a túli világ. Onnan érkeznek ide, mert dolguk van, s aztán térnek is vissza. Magányosak itt, mert nincs közük az itteniek létmódjához, nekik ez nem otthonuk – ezt képzeljük, gondoljuk, de miképpen lehet magányosabb náluk egy farkas? Mit jelenthet ebben a mesei-mitikus közegben a tény, hogy egy farkas a főszereplő, egy farkasra összpontosul a figyelem? A létezők mögött a pőre és sűrű létben a farkasnak a lényege számít csak, legalábbis az a lényeg, amit Pilinszky vele kapcsolatban, önmagával kapcsolatban, az emberi közösség világával kapcsolatban, és az angyali szinttel való kapcsolatban megél, mely azonban korántsem csak egyedi megéltség, sokkal inkább valamely mindenki által megélt tartalom egyéni variációja. Mi hát, ki hát ez a farkas, aki „magányosabb, az angyaloknál”? Bár nem tudhatjuk, mennyire magányosak az angyalok (magányosak-e egyáltalán?), így aztán ez az összehasonlítás inkább azt a feladatot kapja, hasonlóan a mesemondói vershelyzethez, hogy az értelem megszokott fogalmait, ítéleteit, értelmezéseit elbizonytalanítsa annak érdekében, hogy a létezés rezzenő fátyollá alakulhasson. Magányos a farkas, mert ragadozó, és a ragadozótól félnek az állatok és félnek az emberek is, bár jól tudják, nem tehet arról, hogy ragadozó, hogy ő így él, neki ez az élet adatott. Lehetséges tápláléka felől nézve: ő félelmetes, ő gonosz, meg van tehát bélyegezve, ki van közösítve, ő bűnös, pedig nem az, csak farkas, aki nem tehet erről. Valami köze lehet a vers farkasának az angyali szinthez, ha magányát hozzájuk hasonlítja Pilinszky, és talán éppen az, hogy nem ember ő sem, azaz nem hordozza az emberlét legnagyobb gondját: a túlfejlett, túlértékelt Agyat. Csak oly mértékű az agyműködése, amely őt, mint természeti lényt szolgálja (az ember nem ilyen lény). Azt gondoljuk, az angyaloknak sem gond, hogy értelmes lények, ez csak az embereket zavarja, az embereket gátolja abban, hogy létezésük autentikus legyen, vallásos nyelven: Istennek tetsző, önmagával megelégedett és boldog.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.
Íme, a mese üzenete, a pozitív tartalom, a legfőbb érték, a mennyek országa, az igazi kincs, sallangmentesen, színezés nélkül, saját világot teremtő módon előadva. Véletlen találkozásról („elvetődött”), szerelemről és a szerelmet kiváltó okról, a szépség majdnem legfelsőbb fokának megnyilvánulásáról hallunk: igen, egy szenvedélyes, első látásra történt szerelem tárul elénk mesei közegbe költöztetve, s ha fejtegetni szeretnénk e költői mese értelmét, hát rá kell kérdeznünk, kik is a szereplők? Miért ők? Mi jellemzi a szituációt? Miért épp ebben a szituációban rajzolja elénk Pilinszky az első látásra fellobbanó szerelmet a szépség iránt? A figyelem minősége, intenzitása, hangoltsága döntő jelentőségű abból a szempontból, hogy mit és hogyan látunk. Itt egy farkas lát. Mi látjuk a farkast is, akiről az angyalokra asszociáltunk, és a magányra, ami inkább emberi jellemző, mint állati, tehát egy angyalian magányos ragadozó lényt, lelket látunk, aki mintha épp azért lenne magányos – erre következtetünk a bekövetkező történésből, a házba való beleszeretésről -, mert azt a fajta szépséget keresi, amit az embervilág, illetve amit maga az ember nyújthat számára.
A farkas, a természeti lény – aki ráadásul félt és megvetett – felől nézve válik az embervilág annyira széppé, hogy ezzel a látvánnyal, ezzel az érzéssel senki más nem rendelkezik. Ennél szebben egyedül Isten láthatja csak az embert. Pedig az ember nem szép! kiáltanánk közbe, és fontos tudatosítani, hogy ez a kiáltás mindenkor bennünk van, hisz ismerjük történelmünket, ismerjük magunkat és szomszédainkat! És mégis, abból a látószögből, ahonnan a farkas néz, abból a ragadozó, félt és megvetett, magányos nézőpontból megnyílik a különleges emberi szépség. Megnyílik már akkor, amikor még csak az emberi kultúra keze nyomát látja a szemlélő, a házat, s a ház falán érzékeli a virtuális múltat: a „kőművesek simogatását”. Már akár ténylegesen simogatták, mely gyengéd szeretetre utal, akár nem (lehet szitkozódások közepette épült az a ház!), de a farkas nézőpontjából mintegy az ideális, a lényegi, az Isten szándéka szerinti valóság válik láthatóvá, és ez az igény Pilinszky figyelmének első számú igénye. Bizonyos értelemben a farkas maga Pilinszky, úgy értve, hogy az a pozíció, amelyet amikor alkotott, igyekezett felvenni, hogy lássa, amit így láthat a lélek, és hírül is adja az őt meghallgatóknak. Az emberi lény különleges szépségű – van olyan látószög, ahonnan ez evidencia.
A Pilinszky által felrajzolt helyzet tragikus paradoxonokat rejt: 1. épp egy állat látószöge tárja fel az emberi szépség különlegességét – miért nem emberi látószög? 2. az állat más minőség, mint az ember, nincs közöttük kommunikáció – a farkasnak nincs eszköze arra, hogy azt, amiről látva tudomást szerzett, elmondja, némaságra van ítélve; 3. a megtalált, felismert szépséggel nem tud mit kezdeni, nem az övé, nem neki adták, nem tud élni vele, nem tudja világba formálni, ő csak látja, számára ez idegen – akikek nem idegen, akiknek ez a szépség sajátja, azok viszont nem látják, mert nincs farkas-szemük, és ebből következően nem is képesek világot formálni e különleges szépségű önkép által. Sőt!
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, amikor agyonverték.
A mese vége nyílt, magától értetődő brutalitás. Ez a negyedik, leghasogatóbb paradoxon: az ember, az a lény, akit lehet olyan nézőpontból látni, hogy szépsége különlegessé nemesedjen, hogy ez a látvány már a fokozhatatlan gyönyörűséget súrolja, hogy olyannyira földbe gyökereztesse a szemlélő lábát, hogy az elemi önvédelmi félelmek is kikapcsolódjanak, szóval az ember, ez a természetes lényéből fakadóan magnetikus hatásra képes szépség, képtelen arra, hogy egy szituációban az abszurditást, a túliságot érzékelje, képtelen arra, hogy észlelje: a farkas, aki őt nézi, nem ragadozószemmel figyel, ha így tenne, nem állna a szoba közepén mozdulatlanul. Az ember, ez a különlegesen szép teremtmény, első reflexe az adott helyzetben egy brutális gyilkosság. Nyilván a félelem késztetésére – de az adott esetben nem volt tényleges oka félni, és nyugodtan feltehetjük, hogy ha képes lett volna a farkas nézéséhez hasonló visszanézésre, akkor az elsőként fellobbanó reflex mögött megjelent volna a szent döbbenet is, hogy ez az állat nem ragadozó gép, hanem lelke van, és akár lehetne vele beszélgetni is, már ha az emberi figyelem hajlandó lenne megtanulni a farkas nyelvét, hogy értse.
Az állat nem mozdul, nem menekül, és ez azt sugallja: elérte célját az életben, az idő megállhat, mindegy, mi történik még vele, birtokába került látványként az, amit keresett, meghalhat védekezés nélkül… különössé, abszurddá színezve az egyszerű és brutális gyilkosságot a mese végén.
Illusztráció: Pilinszky János (Szebeni András fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Füleki Gábor: Weöres Sándor sámándobja →
Pavlovics Zsófia: Jean Anouilh Antigoné című drámájának elemzése →
Komoróczy Emőke: „Nem lép ki az ajtón, és világot ismer…” →
