A mai költészet olvashatóságának határai (9. rész)
Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk a Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?
Ferencz Győző
A költészet ma
Olyan sokféle költészet van és olyan sokféle jó költészet, hogy aligha lehetséges általánosságban beszélni róla. Hogy hol húzódnak a mai költészet olvashatóságának határai? Hajlanék azt válaszolni, hogy a mai magyar társadalomban a költészet olvashatóságának határait az húzza meg, hogy ki engedheti meg magának a könyvvásárlás fényűzését. De ha ezt mondanám, nem lenne igazam. Hiszen aki megengedheti magának, az többnyire mégsem vásárol szépirodalmat. Aki meg nem engedheti meg magának, de költészetre vágyik, valahogy hozzájut. A költészet olvashatóságának határait továbbá a kiadók politikája is megszabja. A verseskönyvet eladhatatlannak tekintik, haszontalannak, de esetenként mégiscsak növeli a kiadó presztízsét. Ezért ha öt-hatszáz példányban is, de jelennek meg kötetek. A példányszám azonban behatárol. Nem kétlem, igazuk van azoknak a kiadói és terjesztési üzletembereknek, akik azt mondják, hogy a költészet eladhatatlan. De azért kételyeim is vannak: olyan országban élünk, ahol megszoktuk, hogy mindent manipulálnak. A magyar bestseller listák nem az eladott példányok alapján készülnek, hanem főszerkesztői, boltvezetői kedveltségi indexek. Az olvasók nagyobb része, megfosztva az önálló ítéletalkotás képességétől, igényli az eligazítást. Az a siker, amit könyvkiadói marketing azzá tesz. Ezek a legkevésbé sem esztétikai tények, de a költészet határait bizony élesen megvonják.
Azonban a költészetnek van egy másik, ettől független létezési módja. Ezt hosszabb távon nem érinti kiadáspolitika, példányszám, mert a költészet iránti vágy élteti. A költészet olvashatóságának határai itt már más törvények alá esnek. Ezek a határok minden bizonnyal az olvasóban vannak, és benne is folyamatosan mozognak, módosulnak. Tegnap még irritált Ady felduzzadt öntudata, ma átérzem keserű dühét. Tegnap még megközelíthetetlen volt számomra Babits, ma elképzelhetetlen nélküle gondolkodásom. Tegnap költőietlenül darabosnak tartottam Sinkát, ma kihallom soraiból a mély fájdalmat. Vagy fordítva: ami ma önmagába hamvadó tűzijátéknak tetszik, tegnap elkápráztatott színpompájával. Ami ma üres elmetornának hat, tegnap a gondolkodás mélységével lepett meg. Ami egykor felelős szózatnak hangzott, mára lapos retorikává kopott. Az élő költészet és a régi koroké is folytonosan változik. Évszázadokra elfeledett költők jelentőségük teljében merülnek föl az irodalomtörténeti amnéziából, valaha korszakosnak tekintett vezető hangok ellenben visszhangtalanul oszlanak szét a semmibe. Ez utóbbi jelenség azonban, bevallom, a magyar költészet történetében ritka eset. Hirtelenjében csak József Attila jut eszembe, akinek elég volt meghalnia, hogy jelentősége máris diadalmasan magasodjék fel. Esetleg Csokonai példája rokon. Nálunk, úgy látszik, az évszázados osztályzáson-besoroláson nehezebb változtatni, mint például angol nyelvterületeken. Ott John Donne népszerűsége életével együtt hunyt ki, de aztán annál fényesebben ragyogott fel két és fél évszázad múlva. William Blake, Emily Dickinson, Gerard Manley Hopkins költészetének csakis posztumusz elismerés és ismertség jutott. Ebben a nagy, örökös alakulásban, enyészetben, betokozódásban, kikristályosodásban létezik a költészet. A költészet, amihez ki-ki, ha a szükség úgy hozza, odafordulhat, megtalálhatja a lelki beállítottságának, műveltségének, hajlamainak, ízlésének megfelelő verset.
Nem hiszem, hogy a mai költészet olvashatatlanabb lenne, mint a korábbi koroké. Azt sem hiszem, hogy kevesebben olvasnának verset, mint korábban. A költészet egyébként mindig is kevesek ügye volt. A költészet másrészt mindenki ügye. A költészet egyszerre a legkönnyebben és legnehezebben megközelíthető műfaj. Hiszen a líra oly sokszor szinte tisztán érzelmekhez szól. Ugyanakkor a költő olyan technikákat alkalmaz, olyan sűrítő eljárásokkal, olyan kihagyásokkal dolgozik, amelyeket bizonyos ismeretek nélkül nemhogy értékelni, hanem észrevenni is nehéz. Ha valaki slágerszövegek közhelyeivel pótolja líraigényét, sajnálatra méltó. De mégiscsak él benne valami vágy az iránt, amit a költészet tud csak adni. Ha ilyen silány formában, hát így.
Amikor azt mondom, a költészet nincs rosszabb helyzetben, mint bármikor, a kérdésnek csak az egyik oldalát tekintem. Mert meglehet, hogy a ma születő líra éppúgy létrehozza remekműveit, mint más korszakokban. De vajon az olvasó nincs-e rosszabb helyzetben? Nem az olvasó van-e rosszabb helyzetben, nem az olvasó rosszabb helyzete szűkíti le mégiscsak a befogadhatóság határait? A válaszom az, hogy de igen. Amivel tehát mégiscsak azt mondom, hogy a költészet kedvezőtlen helyzetben van. Abban van. Rossz helyzete elsősorban egzisztenciális: akinek az a dolga, hogy létrehozza – a költő –, nem tudja nyugodt körülmények között végezni a dolgát, maga a tevékenység van állandó fenyegetettség alatt. Ez bizony megint csak kisszerű anyagi kérdés. Ha a kiadó, a rádió, a televízió természetesnek tekinti, hogy a költőnek nem kell honoráriumot fizetnie – hiszen az küldetést teljesít, legyen megtisztelve, ha felkérik –, folyamatosan a munka feltételeit vonja meg tőle. Végső soron pedig nem tekinti értékelhető munkának tevékenységét. Az ügyvéd, a kereskedő, az orvos, a politikus, a médiasztár vajon miért nem küldetésből végzi a dolgát? A költőre részben saját ügyetlensége, részben a társadalom megrögzöttsége miatt még mindig fölösleges és hamis romantikával tekintenek, legalábbis akkor, amikor munkájának ellenértékéről van szó.
Hogy ez hová vezet, jól szemlélteti a magyar iskolaügy. Néhány évtized alatt, amelyben ahelyett, hogy a tanárok munkáját megfizették volna, hivatástudatukra hivatkoztak, igen mélyre züllesztette a magyar oktatást. Nagyrészt ez az oka annak, hogy az olvasó rossz helyzetbe került. Mert a költő így-úgy elvan. Kevesebbet ír, nehezebb körülmények között, esetleg nem ír. De a költészet tartalékkészletei akkor is elég jelentősek: van mit olvasni. Csakhogy mit ér, ha ebben a hagyományosan értelmiség-, tanulás- és tudásellenes országban nincs, aki felfedezze magának, aki használja ezeket a tartalékokat. A költészet – vagy tágabban immár az egész kultúra – kérdését nem tudom az oktatás kérdésétől elválasztva látni. Arra is nevelni kell, hogy mire használható a költészet. Mire jó, hogyan és mit kell a versben keresni. Egy nyomorgó és züllött országban, ha az felemelkedésre vágyik, a neveléshez iskolák kellenek. Ahol megtanítják a gyerekeket olvasni, és akik így a költészet olvasói is lesznek, hogy fokról fokra, mint a szűzföldeket feltörő amerikai pionírok, kitolják a költészet olvashatóságának határait.
Ez az utóbbi gondolat, bármily emelkedett is, nem sok reménnyel kecsegtet. Hiszen semmi jelét nem látni annak, hogy a társadalom a tudást, műveltséget önmagában értéknek tartaná és erőfeszítéseket tenne érte. Lent az anyagi megélhetésért folyik a küzdelem, fent a hatalmi túlélésért. A költészet és mindaz, ami vele jár – önálló gondolkodás, az ítéletalkotás képessége, lelki gazdagság, önzetlenség, szabad képzelőerő és a többi – lent fölös luxusnak tűnik, fent nemkívánatos elemnek. A költészet mintha keserű öngúnnyal megértette volna saját pillanatnyi lehetőségeit és egy utolsó, látványos gesztussal megmutatta volna, milyen is az olyan vers, amelyről kinyilvánítják a véleményt: szükségtelen. Milyen is a költészet nélküli költészet. Ez a költészet feladja önállóságát, szabadságát, és a futó, ámde piacképes irodalomelméletek illusztrációjává válik. Ez a költészet jól elemezhető egyetemi szemináriumokon, remekül címkézhető, mert a posztmodern technikák egész kelléktárát felvonultatja. És mert a divat piaci tényező, a kiadói marketing-stratégiákhoz is kiválóan alkalmazkodik: ha el nem adható is, de irodalmi szenzációk keltésére használható. Hogy mi marad belőle, nem én fogom megmondani, még akkor sem, ha vannak kételyeim: feltűnése az olvasói élményhorizonton csak délibáb, a költészet határait nem tágítja. De nem kétlem, lehet értékes kísérleteket folytatni ilyen módon is. Hozama is lehet, előre nem látható utakat törhet. És ha úgy érzi az olvasó, hogy nem látni hasznos igazodási pontokat, tekintélyes, biztos ítéletű kritikusokat, mérvadó folyóiratokat, az önmagában még nem bizonyítja a posztmodern elmélet értékfelfogását. De még csak a tehetség és a szándék hiányát sem. Csupán a kor ilyen. A költészet befogadását ez kétségkívül kedvezőtlenebb helyzetbe hozza. De vajon más korokban nem így volt? És ha akadt is ideig-óráig afféle vitathatatlan tekintély, vajon nem épp a költészet határait zárta-e le az olvasók előtt?
Az irodalom története azt bizonyítja, hogy a költészet nemcsak ott él meg, ahol hagyják. Ott is, ahol nem is remélnénk. Kitűnő költők írnak emlékezetes verseket ma is. Ha olykor iskolákban, művelődési házakban felkérnek, hogy tartsak szabad előadást a költészetről, szívesen szembesítem a klasszikus költőket a maiakkal. Berzsenyit, Vörösmartyt, Aranyt Szabó T. Annával, Mesterházi Mónikával, Imre Flórával. Valójában nem is szembesítésről van szó, hanem arról, hogy a változó ízlésű korokban, a korok ízlésváltozása közepett is van valami, ami a költészet közös nyelvén szólal meg. Ennek a nyelvnek az értését, használatát is meg kell tanulni. Nem muszáj, valami – többnyire – mindenképp megmarad a versből. De ha jól odafigyelünk, nem áltathatjuk magunkat: Vörösmarty Mihály ódája Liszt Ferenchez éppúgy befogadói határokba ütközik, mint Szabó T. Anna Parkban című verse. A tartalmatlan tisztelet, az irodalomból is kiirthatatlan feudális tekintélyelv persze Vörösmartyval szemben megengedőbb, mint Szabó T. Annával. Csak vonakodva ismeri be, hogy nem tud mit kezdeni a nagy klasszikussal. Ha eljut ehhez a beismeréshez – felismeréshez –, már meg is kezdte saját felfogásának, a régiek és maiak költészetének az elfogulatlan befogadását. Ha sikerül megteremteni az erre alkalmas teret – és miért ne sikerülne –, végül megnyílnak a líra határátkelőhelyei.
Parti Nagy Lajos
Műnemek között az első
1. Kezdhetném úgy is, hogy nem látom, tehát sehogyan se látom. „Én, a költő” pláne nem. Hogy a nem látás volna a legőszintébb válaszom. S ez csak félig vicc. Nem látom, de nem azért, mert annyira a végtelenbe tágultak, avagy annyira kicsire zsugorodtak volna e határok, hanem azért, mert ahány olvasmány, annyi határ. És ahány olvasó, annyi. S az illetőnek ahány életkora, hangulata, életkorbéli hangulata, annyi határ. Csak közhelyeket tudok mondani: más az öreg Aranyt kamaszként és más hetvenévesen olvasni. És más egy strandon, mint egy elfekvőkórházban. Ha van konszenzus, az legföljebb ebben lelhető fel, hogy mindenkinek és minden egyes verssel való találkozáskor máshol vannak az olvashatósági határai. S ez ráadásul egy cikcakkos, komplikált határrendszer. Vannak érzelmi, nyelvi, műveltségbéli, türelmi és isten tudja, hogy még milyen összetevői. Ezek közül van, ami lassabban változik – az érzelmek, például –, s van, ami gyorsabban. Ha bármi is megfogalmazható általában, persze nagy megszorításokkal, az tán olyasmi, hogy a lehetséges „olvasók”, most tételezzük föl, hogy vannak, s azt is, hogy még nem ama kritikus tömeg alatt, mely alatt már néven kell és lehet őket nevezni, szóval hogy az olvasók átlagának műveltségében, legalábbis készség szinten, egyre kevésbé vannak jelen azok a klasszikusan humán tudások, amelyekre a tradíció maga, s az erre a hagyományra rakódó mindenkori újabb költészet épít, ergo egy vers, egy költői mű bizonyos rétegei eleve kívül maradhatnak az olvashatóság határain. Ilyesmire, azt hiszem, minden kor panaszkodott, s nem kisebb és nem nagyobb joggal, mint ez a mi folytonosan „után”-nak titulált korunk. Ettől persze tény, hogy ha én, mondjuk, József Attilát vagy Csokonait parafrazeálok egy versben, s a hatást, bizonyos hatásokat az átírás tényével, milyenségével, szóval az elrajzolással akarok felkelteni, de az adott olvasóm sem Csokonairól sem József Attiláról nem hallott, akkor ez a törekvésem célt téveszt. Nem feltétlenül az egész vers, hanem hatóerőinek, trükkjeinek, eszközeinek egy része. De egy jó vers elég gazdag és bonyolult konstrukció ahhoz, hogy ilyen esetben más rétegei, mélyebbek és felszíniebbek is, megérintsék ezt az olvasót. Az idézett és számára semmitmondó hagyománydarabot értheti például „egy az egyben”, tarthatja az én saját, illetve előzmény nélküli találmányomnak, s ugyan a számára bizonyos fokig másról fog szólni a vers, egyértelműen nem gondolhatom, hogy az olvashatóságom (a versemé) határa szűkült, mert hát egyszerre szűkült és tágult. A legegyszerűbb azt mondani, hogy folytonosan átértelmeződött. És átértelmeződik, persze, de hát számtalan rétege, szintje van, ahogy egy jó, tehát bátor, tehát szabad olvasónak is rengeteg kreativitása és fantáziája, vagyis amit veszít a réven, azt bőven megnyeri a vámon. Bár mint konkrét példa talán nem is jó a példám, hisz ez a műveltségbéli félreértés a legkevésbé a költészet kisszámú, de egyre képzettebb közönségét jellemzi. Mert ez egy speciális közönség még az olvasók és az irodalomkedvelők között is. Ha arra gondolok, hogy van ez a réteg, akkor végképp értelmetlennek gondolom a kérdést, noha nagyon is fontos. Fontos akkor is, ha ama megfoghatatlan dologra, az érthetőségre, pláne a „közérthetőségre” vonatkozik, mely van is és nincs is, mert egyfelől hol van és ki az a „köz”, másfelől – de ez már a második kérdés.
2. Ez a kérdés meg, természetesen, még mindig az első, hevernek egymáson, egy halom hasított kérdés. A mai költészet nagyon sokféle tapasztalatra építhet, pont annyira, annyifélére, mint ahány lehetséges befogadója van, pro forma az adott nyelvközösség minden tagjáéra építhet, de hát ezt tudjuk. Tudjuk, hogy a legalapvetőbb tapasztalat a nyelv, úgy is, mint a mai magyar köznyelv, úgy is, mint ennek egy sajátos derivátuma, a költői köznyelv. Ennek bizonyos ismerete nélkül semmiféle befogadás nem jöhet létre. Persze az, hogy az olvasó is magyarul beszél, meg én is, szükséges, de nem elégséges. Minthogy a versolvasó közönség ezeket a tapasztalatokat maga is, legalábbis részben, a költészetből vonta el, szükség van, szükség volna egy viszonylag közös hagyományra, illetve a hagyományok közösségére, legalábbis egy jó szándékú, lojális tudomásra arról, hogy ez, a hagyományok bizonyos köre létezett és létezik. Irodalomtörténetileg a nagyobb hagyományok közül én a Nyugat-folyóirat, a tágan értett, hogy úgy mondjam, a József Attilával együtt értett Nyugat hagyományát érzem a legelevenebbnek. Ebből a szempontból ez az a befogadói tapasztalat, amelyet a mai magyar költészet nem tud és többnyire nem is akar megkerülni. Ez az a formátlan, de nagyon világos középpont, amely mondjuk Arany Jánost és az immár végleges és klasszikus Petri Györgyöt összeköti egymással. Eme tapasztalatoknak, tudásoknak nagyon sok köre és fajtája van, a hagyomány is, a műveltség is rettentően fontos, de én azt hiszem, hogy szinte a legfőbb befogadói tapasztalatnak a nyitottságnak, a toleranciának kéne lennie. Persze az előbbi tudások nélkül a tolerancia vak megengedés, s ama tudások tolerancia nélkül csupán csikorgó elméletek. Tolerancián én ez esetben annyit értek, hogy hagyjam magam, hagyjam magamra hatni a verset, hagyjam a saját fantáziámat, játékosságomat működni, s ha nem jön létre találkozás, ne riadjak meg és ne dühödjek fel. Annyit jelent, hogy olvasó és író ne nézze egymást hülyének, ha adott esetben süketen vagy csupán értetlenül elmennek egymás mellett. Nincs mindenkinek tetsző író, és nincs mindenevő, pontosabban mindenemésztő olvasó, noha a jó író is, a jó olvasó is folyton érzi ezt a késztetést, és persze folyton ütközteti a lehetőségeivel. S még valami: van a respektálás, és van a tetszés. Előbbi hűvös és racionális, utóbbi meglehetősen önkéntelen, lázas, a szerelemhez hasonlítható, pont annyira irányítható is, terelhető és elfojtható. Nem jobban, de pont annyira igen. Ha bizonyos műalkotás nem tetszik zsigerileg, attól még respektálhatom, akár még a saját kánonomba is beilleszthetem, úgy is, mint tőlem pillanatnyilag távol álló, de az irodalmiság számára fontos dolgot, mely – akár még a számomra is – fontos, „tetsző” lehet valamikor. Ez részletkérdésnek tűnik, de szerintem nagyon lényeges az olvasói magatartásban (s az író is, alighanem 80 százalékig olvasó, méghozzá nem feltétlenül a legjobb olvasó). Lényeges, hogy a saját ízlés egy nyugodt és közepes őszinteséggel vállalható legyen, de ne jelentse ennek az értékrendnek az abszolutizálását, azonnali oktrojálását. Hogy én mint olvasó ne toroljam meg se magamon (hülye vagyok), se a művön (micsoda hülyeség), se az írón (micsoda barom) azt, hogy, úgymond, nem értem. S ne tegyem ezt íróként se, ne verjem le a („hülye”) olvasón, hogy nem tetszem, hogy nem én tetszem neki. Ami nem azt jelenti, hogy ne tehetnénk, nem lenne ildomos erőfeszítéseket tennünk a Másik felé, s költőként ne kellene számolnunk a befogadói tapasztalat változásaival.
3. Sokakat, csak listát tudnék írni, abból meg mindig kimarad valaki. Főleg sokakat ajánlanék, noha az utóbbi években meglehetősen kevés verset olvasok. Igaz, írni is kevesebbet írok, bár ez nem függ össze. Nem így függ össze. Ami nem jelenti azt, hogy a költészet kevésbé lenne fontos a számomra. Sőt. Ha lenne értelme rangsorolni a műnemek között – nincs! –, változatlanul a költészetet tenném az első helyre. Olyan elemien, olyan rendíthetetlenül anakronisztikus dolog, hogy, amire alig is számított valaki, a legsértetlenebbül vészelte át ezt a századot, ezt az ezredfordulót. Az epikát és a drámát sokkal inkább megkísértette a multimédia folytonos kihívása, a verseny, valamiféle nagyközönség visszahódítása a „szintén” sztorikat termelő álom- és horrorgyáraktól, mely „versenyben”, értelmetlen vetélkedésben rendre vagy elvéreztek vagy hálaisten visszavonultak e műnemek a saját legjobb lehetőségeik közé, tehát vissza a (nyelv)művészetbe. De hát a líra olyan elemien luxus, annyira művészet, hogy esélye sem lett volna, és eszébe se nagyon jutott versenyre kelni a verses beszéd különféle produkcióival, ezért lényegében megmaradhatott annak, ami. S hogy egy nevet mégis mondjak: Petri jár a fejemben hetek óta, s furcsa módon ezt, a rágondolást a halála nem vagy alig változtatta meg. Az utolsó klasszikus költő, számomra a legfontosabbak egyike, az volt és marad, s most mégsem tudom rávenni magam, hogy újból elővegyem a köteteit. Még nem. Csak jár a fejemben, az például, hogy egy kész, végleges, nagy hatású életmű mennyire megváltoztathat bizonyos társasági szokásrendeket, megrendültségi formákat is. Július 22-én volt a temetése Dunaalmáson, józan, fanyar, majdnem azt mondom, derűs temetés volt, hisz az ő temetés-versei fényében és tudatában nem lehet máshogy temetni, nem lehet máshogy megrendülni. Az a jó temetés, gondoltam, amelyre másnap úgy emlékszem, hogy találkoztam az illetővel, akit temettünk. És Petri ott volt a saját temetésén mint költészet, mint nagyság, súlyos alanyiság, s ha erre gondolok, nem féltem és méricskélem a költészetet, hanem egyszerűen és takarékosan büszke vagyok, hogy a kortársai és a barátai közé tartozhattam.
Ágh István
Mire való a vers?
A költészetet a szépirodalom egyik műfajának tartjuk, s bizonyos alkalmak esetén úgy beszélünk a prózáról és a líráról, mintha azonos jellegzetességek lennének rájuk érvényesek. Pedig csak nyelvi megszólalásukban közösek. A modern költészet közelebbi a zenéhez ritmusában és összhangzatában, képiségében a festészethez, logikájában a filozófiához, szerkezetében a statikához, elvonatkoztatásában a matematikához. Ezért a befogadását is ennek jegyében kellene értelmezni. Ősi mivoltában együtt élt a dallammal, a szabályos ritmus és a rím a hajdani kifejeződés emlékeit őrzi, és ma is segíti a közönséggel való kapcsolatot. A vers régmúltjából ered az is, hogy valami intim közegben érvényesül igazán, mintha a költővel kettesben lenne az olvasója, vagy nagyobb, családias hallgatóság melegében. Ritkán, de annál lenyűgözőbben csodák is megesnek vele, ahogy a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal örök érvényű költeménnyé vált történelmünk során, nemzeti ének mindegyik, mondhatnánk a nép költészetének is, mintha megnevezhető szerzőjét meg sem kellene említeni. Mintha mindenkor megfelelnének a magyarság jelen idejű kérdéseire, ahogy a történelem élteti őket tovább. Közelükben található az a nem kevés örök érvényű költemény Balassitól idáig, amelyek lelkünk, érzelmünk, gondolkodásunk anyanyelvévé változtak. Nagy katartikus élményt okoznak ezek a versek, megtisztítanak, fölemelnek, mint ahogy maguk is ünneppé váltak ki az életművek egészéből.
A vers csak akkor éri el célját, ha esztétikai minőségű formává lényegült tárgya képes üzenetet közvetíteni, s van, aki alkalmas átélni azt. Ha a tartalom és forma egységét szétválasztjuk, s az egyiket semmibe vesszük a másik miatt, akkor az egész alkotás torz marad. Nem menti föl kihívó újdonsága, ha lefokozza az anyanyelv, s a nemzeti lelkület természetét. De az sem menti föl, ha rájuk hivatkozva megelégszik a közhelyekkel, hiszen nem okoz mélybe hatoló élményt, nem csábít szellemi kalandra, fölfedezésre, csupán a bejárt utakra hagyatkozik, s pillanatnyi felejthető hatást okoz.
Én a lírai személyesség szuggesztióját elsődlegesnek tartom. E nélkül nem keríti hatalmába azokat, akiket megszólított, hiszen a közönségét is személytelennek fogja föl. Ha ettől eláll, akkor mit akar? Szemiotikai, szövegértelmezési laboratóriumot? A műértelmezés értelmezését? Nem azt, hogy a művészi igazságot megtalálja, s közösségivé tegye? Ami csak nyelvi együttlétünkben lehet maradéktalan. Sőt, sajnos még azt is tudomásul kell vennünk, hogy azon kívül el sem jut érvényesen.
Vörösmarty jegyezte meg a Fürdőző deli Hajna gyönyörű részletének német fordítása nyomán: „Ha a magyar verseimben kedvet találhat, azt csak a nyelv okozza, melynek bája valamennyire a hatalmamban volt. Így ítéltem magamról, amikor a fordítást olvastam… Nyomorult munka, elijeszt magamtól.” Akkor s azóta sem volt szerencséje külföldön a magyar költőnek. Reménykedünk csupán. A világirodalmi lehetőségeken képzelődve a lényegünk megtagadásával próbálkozhatnánk. De nyelvünk metaforikus lényegét elszárítva szolgálhatnánk-e oly fontosnak vélt ügyünknek. A magyar szellemiség, gondolkodás, az individuum és a közösség azonosulása, egymáshoz való mozgékony viszonya helyett az elidegenítő tárgyilagossággal nem válhatunk érdekessé, a nagy népek, nyelvek költői között alig észrevehető és másodlagosan érdektelen szerzők maradhatunk. Ezért alkalmazkodjunk, zsugorítsuk magunkat?
Volt valaha egy ízes, érzékletesen képi, buja népnyelv, de akik a népet szellemi szegénységben tartották, az új fogalmakra is ők szabtak olyan szavakat, melyeknek csupán értelme volt, de belső világa, kisugárzása, erős gyökérzete alig. Bár a korszerűségre alkalmasabb újításoknak sokat köszönhetünk, az elszegényedés ellenére mégis csak azért, mert az irodalom nyelvteremtő csodája eleven maradt. Akik most világirodalmi sikerekre számítanak, mintha csak a kopár jelentésre törekednének a fordíthatóság érdekében. Ki lehet az a magyar költő, aki majd ezzel a poétikával idegen kultúrákban is mond valamit?
Nagy volt a tülekedés a frankfurti jelenlétért. Mintha nem akartuk volna tudomásul venni, ott vásárról, üzletről, áruról volt szó. A regény talán megfelelhet ennek, de a költészet soha. Jobb lenne a honi közönségben gondolkodni. Nem a teoretikusok tőzsdéjén, hanem a nyitott és érző lelkek csöndes, szép ligetében, nem a felülről koholt kánon hatása alatt, hanem a műveket közönségig vezető jóakaratban, szeretetben.
(Az írás megjelent a Napút 2000/7. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, vers
