Fábián István: Hűségféle (Két vers)
FOGÓCSKA. TILOS A HÁZ
Végek bevégződnek, kezdetek
megállnak. Ami él, álmába fúló állat:
fészkére búvó univerzum,
ki sejtetlen éli létét.
Lágytojás kivájt kalapja:
ringunk a múlás asztalán,
időnket tapossa keljfeljancsi,
régi racsni, égi metronóm.
Míg sárba dőlt partjait mossa,
a folyó sem tartozik mondani,
fölfordult hasán miféle
másolattá lett egeket cipel.
Tükör a létezés odalent,
isten odafent kiszámol:
ipi-apacs, te jössz! – és akkor
a partig kell menni el,
mert végek végződnek, kezdetek
megállnak. De álmodik fészkén
a vadállat, s amíg alszik, a csillagok
álomi sebességgel állnak.
ORSZÁG. HŰSÉGFÉLE
Itt él. Múlik el. Ki tudja, miféle fattya az Időnek,
ki vihogva repes éjszakák sötéten fénylő síkjain.
Ő a mező, fölfelé bámuló, horizont-ívű szemgolyó,
kire éles jegével szitálva hull az ég:
fölnyílt tekintet, pucér, szemhéjtalan.
Szárnyakra feszített védtelen hártya,
gyerekek sárkánya szaladó erdők fölött,
drónja a viszketeg mának. Szomjas mohából zuhogó vér:
a föld ereiben fölfelé szivárog óriás Napok napsütése,
öli-tapossa hanyatt dőlt szántók mezejét:
végez pásztorral, szelíden csörgő gulyával, nyájjal,
kikből nem marad más, csak a furulyaszó.
De a furulyaszó – a munkátlan – mindig marad:
bár a csukódó idő köréfeszülne ellene,
s míg mindig-volt hitek kaszabolt füvekként széthullanak,
ahogy az erdőtlen maradt madarak éneke megmarad,
a pásztor és nyáj nélkül maradt árva furulyaszó
hallszik az éjben. Csak az marad, végső űr, végső zene.
Illusztráció: a szerző grafikája
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
