Lukáts János: Őrségben…
Évek óta dédelgetett tervünk az Őrség. Viola egyszer járt arra gyerekkorában (nem volt az olyan régen), de én még soha, a környékén sem. Az idén terv terv után született, aztán a tervek elszálltak, mi pedig elindultunk az Őrségbe. A térképen persze könnyebb megtalálni, mint odakormányozni Mukit. Muki a család nagy türelmű és becsben tartott járműve, amelyik megy, ahová vezérlik, de önálló véleményt nem nyilvánít az úti célról. Az útvonal most Somogybabod, Egerszeg, Zalalövő (valahol itt lépünk be az Őrségbe), aztán Felsőjánosfa, Hegyhátszentjakab, meg a jó hírű Vadása-tó. (Lehet, hogy ez még nem is igazán az Őrség, hiszen Szentjakab a Hegyháton volna, ha név és térkép igazat szól!)
Vadása szép és vonzó, de a fogadóban ma kézfogót tartanak, a szálláshelyeket lakodalmi jelentkezők foglalják el. Szét se nézünk (majd!), száguldanánk tovább, de az utak minősége inkább döcögést javall. Pankaszon, a domboldalban „szoknyás harangláb” (igen, ezt így hívják!). Úgy 250 éves, a zsindelyt meg a nádat évtizedenként nyilván „utánavágják”, talán a villám is lelátogatott Pankaszra azóta, hogy a falu népe – templom híján – oda építette az eklézsia szoknyás szolgálóleányát. Egyetlen darabja talán a harang, amelyet „örvény s szakadék fölött” hordoz a szívós építmény, mégis: a harangláb él és azonos marad pankaszi önmagával. Viola esernyő alá búvik, úgy telepszik a harangláb tartógerendájára, ő mindent lát, őt nem látja senki.
Nagyrákos határában – Csárda (ilyen egyszerű néven), szépen összerótt deszkaépítmény, csak beköszönünk, ők a Centrum-műveket ajánlják Őriszentpéteren. (Kis- és Nagyrákos nyilván a völgy patakjában fogdosta össze a községnévhez szolgáló rákállományt.)
Robogunk-döcögünk, a táj lassan megmutatja őrségi képét (majdnem ősrégit írtam, de az se lett volna nagy tévedés!), bár Viola közli, ez még csak ízelítő az Őrségből. Őriszentpéter – város, afféle főváros, a környék központja (ha tetszik: centruma). Agilis főnéni (vagy inkább nagylány) csak két éjszakára adna szállást, nekünk háromra kell, ajánlja a szomszédos Bajánsenyét, egy nyúlugrás az összefércelt nevű helység, van is benne szállás három éjszakára. Miután lekötöttük a mérsékelt hálóhelyet, panziók, fogadók, hotelek tucatja kínálja magát, most talán a kedvező ár győzött a milyenség fölött. Szobánk lakható, ablakaink méretes rétre néznek, ahol két ló az „állóvendég”. Amint az ablakot nyitom, a két ló nézni kezdi az új jövevényeket. Engem még soha nem nézett meg ló, visszanézek, egyikünk se mozdul. Én bírom kevésbé, elfordulok az ablaktól, és szólok valami szamárságot (nem lóságot!).
Sűrű erdők között vezet az út vissza Szentpéterre, a sűrű erdő, a kanyaros út és a szelíd domb része az Őrségnek. Meg a szer, ez a néhány házas településcsoport, a nagy ház és a köré épült kisebbek, talán ha két-három család hat-nyolc épülettel alkot egy szert. Kerítés nincs, a szerek átköszönnek egymásnak, jobbára dombtetőre épültek, de idővel terjeszkednek, sőt egymásba érnek. Minden szernek saját neve van: Siskaszer, Keserűszer, de Halászszer vagy Galambos, némelyik szer valamelyik szent (vagy egyszerűen a gazda?) nevét hordozza. A szentpéteri Templomszeren áll egy szépen megújított Árpád-kori istenháza, tornya vaskos, fala vaskos, jámbor funkciója mellett erőd is volt ez bizony. Az őrzők temploma, íjászoké, vadászoké, akik az Őrség erdőit járták, dombjait figyelték, ellenségét riasztották. Fő stílusjegyei a román kort idézik, kaput oldalt nyitottak rá, bélletes kapu. A szentélyben Szent Péter képe, kései festmény, 1801-ben készült, igazi barokk oltárkép. Két évszázadon át a reformátusoké volt a templom, akik bibliai idézeteket festettek a belső falakra, ezek jó része ma is olvasható, sőt megszívlelendő is, bár némelykor a látogatók megvidámítására szolgál. A szentélyben cseresznyefából faragott szobor, Mária és Jézus közel ember méretű alakja. A templomhoz vezető úton nevenincs királyszobor, talán István, talán László – mindkettőnek tisztelete van az Őrségben. A templom máig betölti eredeti funkcióját: a lelkek fölött állja az őrséget.
Viola emlékezik rá gyerekkorából (nem volt az olyan régen), hogy valamelyik közeli szeren olajütő működött, keressük – megtaláljuk, benne holnaputánra ígérik az olaj legközelebbi ütését. Akkor most a mezei játszótér felé fordulunk. Ez sajátos gyűjteménye a bohókás játékoknak, ilyesmivel Disneylandből hamarosan kiebrudalnának! Viola a labdaelnyelő papíróriásokkal szemez, amelyekkel egyszerre két vetélkedő játszhat, spárgával kell segíteni az apró labdát a saját ablakába, és akadályozni az ellenfél labdás próbálkozását. Meg még több hasonló komolyságú játék széjjel a réten, hogy amíg a szülők olajat üttetnek, a serdületlenebbek is hasznosan tölthessék az időt. Az én szívemhez és szellemi kvalitásomhoz a sünhúzó pálya áll közel. Két fasín áll párhuzamosan, amelyeken faragott és festett sündisznók vetélkednek, vagy inkább az őket madzagon húzó játékosok. A madzagot egy orsóra kell feltekerni, ezáltal a sünök közelednek a fasín elejéhez, az orsóhoz. Viola ezúttal is győz, úgy látszik, csűrésben is, csavarásban is ő a jobb!
A szentpéteri Centrum üzlet váratlan meglepetést tartogat: egy üveg töppedt, kései szüretelésű, badacsonyi szürkebarátot veszünk, a nagy borász arcképével, és – több mint két sün áráért!
Most vagyunk itt, legyünk ott mindenhol! – ez a felkiáltás kirándulások jelszava szokott lenni, ezért megindulunk Szentgotthárd felé, hogy még az est leszállta előtt felfedezzük ezt a legnyugatibb magyar várost. Rendezett és értékőrző városka (bocsánat, még tízezer lakosa sincs, bár „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”!). Szent Gotthárd kortársa volt Szent Istvánnak, vele egy esztendőben halt meg, 1038-ban, bajor püspök volt, a ciszterci szerzetesek hozták magukkal jó hírét, tiszteletét. A templom gazdag, tornya arányos, homlokzata némiképp félköríves, oltárán Mária mennybemenetelét látjuk (a ciszterci hagyománynak megfelelően), a mellékoltárokon magyar szentek. A kupolában pedig a szentgotthárdi csata képe, Dorfmeister István festette. Márvány faragásai művész vésőjére vallanak. Kifelé jövet halkan említem meg, hogy Magyarország legszebb templomában jártunk – az internet ugyanezt vallja, ketten nem tévedhetünk túl nagyot. A templom hátoldalához a hajdani rendház épült, bizony ez „romlásnak indult”, bár néhány díszét még őrzi romlásában is. A templom mögött barokk park, hívják ezt francia kertnek is.
A templom mellett különös építmény, mintha… nehéz megmondani, mit is látunk: egy másik templomot, egy hajdan volt malmot? Az építmény felirata: Színház. Igen. A város múltjában ez az épület volt mindkét megbízatás hordozója, s ma e harmadiké. Külső, de inkább belső ellenség tett róla, hogy a múltbéli tragédiákat máig hirdesse. Kapuján kovácsoltvas figurák és panaszos verssorok a török időkre emlékeztetnek, a vaskaput ködtől-jégtől vékony üveglap védi, a kora esti félhomályban a közel hajló szemlélő alakját is a hajdankor figurái közé illeszti. A templom előtt, színház előtt III. Béla király áll szerényen, az alapító, ő megtette a magáét. A város újabb kori fejlődéséhez Széll Kálmán tette talán a legtöbbet, parlamenti képviselő volt, miniszterelnök, szakálla-szemüvege tevékeny emberfőt mutat a közelmúltban állított parkbéli szobron.
Az est beállt, mi pedig belevágtatunk a sötét erdei útba, kanyargunk az Őrségen át, vissza a délelőtt megtalált Csárdához. A Csárda afféle élő múzeum, szerszámok a házban és a ház körül, trófeák a falakon, őrségi házak, szerek, városok képei, amelyek talán már régen elsüllyedtek az őrségi lápon, homokban, ingoványon. Markáns férfifejek és főkötős asszonyarcok néznek szembe szürke-fakó fényképeken, magyarok, németek, horvátok – őrségiek.
Az élő múzeum élénk vendéglőnek is bizonyul, sőt túl élénknek is. Szarvast és őzet rendelünk, pecsenye formájában, hiszen ezek mindannyian az Őrség lakói, de a csárdabeliek közlik: „ma pont” elfogyott a szarvas és az őz, ajánlanak helyette vadragut. Igent bólintunk, és csak később fogalmazom meg a kérdést, hogy miféle fajta a vad a raguban, ha a szarvas és az őz hiányzik belőle. De kérdezősködés helyett jóízűen elfogyasztjuk a megfogyatkozott vadat. Aztán haza, ló-látta szállásunkra, érdemi őrségre ma éjjel aligha volnánk alkalmazhatók.
Szép napon szép tervek, rántottás reggeli – azért ez nem mérkőzhet a velencei svédasztallal. Ma irány észak, új és most újuló utak váltakoznak, szúrópróbaszerű közúti ellenőrzés kitüntetettjei leszünk, Viola elfúj egy nótát a trafipaxba, mehetünk. Saváriát elkerülnénk, de az elkerülő sor is – megsejtjük – a határig áll, osztrák kocsikból. Kerülőút – döcög, de üres (üres, de döcög). Kőszeg és az Írottkő, a Dunántúl két szeme fénye, de Viola miskolci, magam a Lánchíd környékéről vagyok itt. Kőszegen persze gyalog, Muki szusszanhat délelőtt. A nagyobbik főtér alján két oroszlán bánkódik sértődöttségben, hátat mutatnak, farkuk keresztbe egymáson. Mellmagas kőszálon ülnek, alattuk egyetlen mondat fut körbe, kőbe vésve: „…ne menjen le a nap a te haragoddal.” Kedvencem a szobor, barátaim az oroszlánok. A tér emeletes polgárházai vidám színekben pompáznak, szemközt a Hattyú szálló is. A templom neogót, égbe szökő, az előző századforduló bizakodó idejéből, üvegablakain magyar szentek alakja, élete, csodái. Az állíttatók kőszegi polgárok, akik városuk szépítésére és hitük építésére fordították a vagyonukat. A térközépen példaszép barokk Szentháromság-szobor, ez a tér (és sok más is Kőszegen) Sopronra emlékeztet, nyilván nem a véletlen műve.
A sétálóutcán alig embermagasságban két szent köszönt ránk, mintha a két szemközti ház kapujából lépnének elő: Nepomuki János az egyik, Jakab a másik. János otthonos a közép-európai városokban, Jakab alig, két kiváló szobor, talán ők figyelik az óvárosba lépőket.
A Hősök kapuja… XX. századi építmény, de a korábbi, „romlott torony” helyén áll. A kapu belső oldalán domborműben és szövegben Kőszeg és Jurisics Miklós szerepe, érdeme a magyar történelemben, meg a név nélküli többi százaké. Bécs védelme, Európa védelme és a trianoni diktátum mind ott olvasható arany betűkkel. A kapu boltívei alatt fecskefészkek sora, itt láthatóan szeretik őket. Az óvárosi főtér maga a történelem, a történelem szebbik oldala. A városháza akár egy díszes album: homlokzatán öt ovális festmény sorakozik (Mária, a koronás magyar címer, Szent István, Kőszeg címere és egy ötödik).
A főtéren régebben (úgy öt-hat éve) három nagy hársfa terebélyesedett és vetett árnyékos menedéket maga köré, most három növendék hársfa. Több a napfény, jobban látszik a látvány? Vagy: „a hársfákat is lelövik, ugye?” (láncfűrésszel).
Kőszeg nincs vár nélkül, a várudvaron Jurisics kapitány, de mintha valamelyik kőszegi színész ugrott volna be helyette. Föl a toronyba, fölséges körpanoráma a városra, a Kőszegi-hegységre, ellátni az Alpokig, Szombathelyig. A toronyban harang, kötéllel. Szabad királyi város, a toronyban bárki szabadon harangozhat, a történelem úgyis úgy hozta, hogy Kőszegen már délelőtt 11-kor megkondul a harang (Jurisicsért és vitézeiért szól a harang…) A látogatóknak nem kell biztatás, de négy kongatás után a legtöbben elunják ezt a nem könnyű munkát. Aztán lemegyünk a saroktoronyba, rajta négy szűköcske ablak. Ki hinné, hogy ebben a várvégi zugban Forintos Mihály tüzér maga vonszolta és forgatta az egyetlen apró ágyút, és lőtt négyfelé, a törökök közé.
A városba visszatérve az iskolát keressük, amelyik a határon áll. Az iskolát egyébként Hunyadi Mátyás magyar királyi reáliskolának alapították (a katonaiskola nevet 1920 után nem viselhette), e funkciójában 1945 után megszűnt, napjainkban pszichiátriai intézetként működik. Körmönfont útmutatással elkalauzolják szegény Mukit a pszichiátria hátulsó zsákutcájához. A park szép, az épület ép, az emlékműveket megőrizték, a múlton egyetlen gyalogsági löveg borong a bejáratnál.
De most aztán Írottkő, Velem felé, és tovább a hegyi utakon. Közben olyan felhő szakad a nyakunkba, amit az ablaktörlő se hárít el, megállunk az útszélen és szembenevetjük az özönvizet. Aztán kisüt a nap, és mi nekiindulunk az Írottkőnek. Festőien szép középhegység, jobbára gerinci út (amelyikről hamar lefut a víz), de inkább a magyar oldalra látni le. Egy tanösvény a környék falvait, történetét, látnivalóit szedi sorba, magyar és német nyelven. Sok a fenyves, de sok a közelmúltban volt erdőpusztulások nyoma is. Az Írottkőn (882 méter) emeletes kilátó, a bejáratnál négyzetes országhatár-kő, rajta M és Ö betűk és az 1922-es évszám. A kilátó két emelet magas, festői kilátással. Valahol a közelben van maga az Írottkő szikla is, amelyen a kőzetminta állítólag a CBE betűket adja ki (sejteti), a betűk a Batthyányi- és az Esterházy-birtokok határát jelentik (Confinia Batthyányiana Esterházyana).
Biciklista liheg fel a csúcsra, mögötte kutyája üget, fiatal nőstény vizsla. Ő kevésbé liheg. Könnyű neki, ő gyalog kutyagolt fel Írottkőre.
A véletlen kormányoz be Jákra (meg egy újabb útelterelés), mindketten réges-régen jártunk erre. A sekrestyés éppen zárná a templomot, még beenged, odabent középkori csodavilág fogad, csendes áhítat, faragott oszlopkötegek, freskók, hihetetlen könnyűségű boltívek, amelyeket csak megtervezni és megépíteni lehetett nehéz! Nyolcszáz éve áll a templom Jákon, a kapuboltozaton Krisztus és tíz apostol, ennyi fért oda, a két további a homlokzaton, oldalt szerénykedik, apostolhoz illően. Kedvem volna a kapu tartóoszlopára telepedni, és reggelig nem mozdulni, ott várni meg az éjszakát és a hajnalt. De jön a sekrestyés és zár… Még a kerek harangtornyot megnézzük, Ötven éve, egy téli egyetemi kiránduláson ide véletlenül bezárták egyik csoporttársunkat, dörömbölhetett kedvére, akkor nem jött a sekrestyés. Csak Szombathelyen vettük észre a hiányát, a busz akkor rohant vissza érte Jákra, lóhalálában.
Körmendre kerget a végzet, reggel óta nem ettünk falásnyit sem, a Rába-parti halászcsárdát ajánlják. Kedvező volt az ajánlat, vad helyett ma hal: rántott süllő Violának, harcsapaprikás nekem (túrós csuszával). Olyan vidám esti élet dúl a körmendi csárdában… amilyennek ilyen esős-napos nap után egy kisváros folyóparti csárdájában dúlnia illik. Vacsora végeztével a félköríves, zöld hídról lenézünk a Rábára (csak én, Viola fél), bizony nem kis folyó ez, hát még, ha megmakrancosodik. Aztán a szigorú nevű Csákánydoroszló, természetesen Őriszentpéter, végül Bajánsenye. A hal átkozott volna a harmadik vízben: megkóstoljuk a tegnapi borosüveget, érdemes volt töppeszteni és várni a szürettel. Közben olimpia, aztán az igazak álma.
Ma még messzebbre ugratjuk jó Mukinkat, át a határon, ahol megállnunk sem kell, mi lassítunk, ők integetnek (mármint a magyar vámosok), miért nem erre járnak a balga osztrákok? Nem is mondtam még: Grácba megyünk, aminek Graz a tisztességes neve – odaát! Az autópályát kerüljük, Fürstenfeldig meg sem állunk. Ennek a volt osztrákföldi határvárosnak Fölöstöm a magyar neve, Mátyás király megszállta, Francia Kiss Mihály megrabolta, mi békésen kérdezősködünk benne. A fogadóban két kedélyesen kártyázó, öltönyös osztrák bürger készségesen útba igazít, nincs akadálya már Graznak. Nagy város ám ez, nálunk nincs is ekkora méretű (negyedmillió éppen!), javarésze bizonyosan a Monarchia gazdag és bizakodó idejében épült, körútjai Bécset és Münchent, vagy akár Prágát és Budapestet idézik. Graz tartományi főváros, ilyen közigazgatási egység nálunk nincs, a tartományi parlament ugyanúgy nagyvonalú és vonzó, mint a városháza. Toronyház nincs, elegáns és hangulatos kávézók, vendéglők szép számmal vannak. Mi ezek egyikében, szép helyen, „polgári légkörben” igen mérsékelt kávét kapunk, Viola elcsen cserébe számomra egy német és egy osztrák újságot. Templomai szép, gazdag barokk építmények, roskadoznak az aranytól, a tömjéntől, a mirhától. A főtéren a szép nevű János főherceg szoborcsoportja, ahol a főalakot Karintia négy folyóját megszemélyesítő nőalakok veszik körül: a Mura, a Dráva, az Enns és a Sann (a Sannt nem találom a térképemen!). János főúr részt vett a győri csatában (Napóleon ellen), és 1848-ban is volt szerepe (lehetett volna komolyabb is, de Jellasics megakadályozta). A körutakon paloták festett homlokzattal, árkádokkal, díszes belső udvarokkal.
A Murán Murasziget (találó név): egy kagylóforma, lebegő alkotás, amely két pontonhíddal kapcsolódik a partokhoz. Benne persze mulató. A túlparton sajátos amőba-gömböc, hasonlatos a pesti Bálnához, ez a Művészetek Háza (a Kunsthaus), Viola irtózik tőle, én barátkozom vele (a Kunsthaus-zal). Csak bekukkantani engednek. Aztán a Mura-parton a Schlossberg felé, vagyis a sikló felé, amely felhord a tetőre. A vár, mint a budai, a város közepén emelkedik, a folyóparton. Ellátni az Alpokig, Viola havas csúcsokat vél látni, én felhőket. A hó is, a felhő is szép, fehér látvány. Fenn Harangtorony és Óratorony (ez utóbbi a nevezetes, Graz jelképe), de ott áll a Hackher-oroszlán is, egy bátor kapitány emlékére, meg egy hangulatos filagória – szemgyönyörködtetésre. Lefelé a meredek, sziklás hegyoldalba vágott lépcsőkön lépegetünk, vonzó panoráma nyílik innen Grazra, közelre is, távolabbra is. Sietünk, keressük Mukikánkat, mert az idő nagy úr. Megtaláljuk végre – egy kanyarral odább. Grazból olyan keveset láttunk, a felét se a lehetségesnek (a térképfüzet tanúsága szerint), a visszatérni való városok közé soroljuk (a számuk egyre nő!). Az ördöngös utak (útlezárások és -elterelések) most kifelé nem eresztenek, végül győz az igazság és elhagyjuk Grazot. Vissza az úton, de Fürstenfeldben most is megállunk, nem a kártyázó cimborákért, hanem hogy euróinkat (Viola euróit, amit itt „ajró”-nak mondanak) nyalánkságokra váltsuk, a vállalkozás sikerül.
Már majdnem hazatértünk, amikor eszünkbe jut a szentgotthárdi csata, amelyet a Mura folyó mindkét oldalán vívtak, tehát az osztrákon is. Az emlékmű Mogersdorfban áll, ez magyarul Nagyfalu, bár németül „Magyarfalu”. A községi tanácsülést zavarom meg kérdezősködésemmel, de készségesen felvilágosítanak. Kanyargunk a dombtetőig, ahonnan átlátni Szentgotthárdra. Nagy fehér betonkereszt áll itt, éjjelre nyilván kivilágítják. Mellette formátlan dobozkápolna. Valami bajom van az egésszel. Ez az emlékmű az osztrák–török–szlovén megbékélésről szól, a neve A Béke Útja. Most inkább idézem – szó szerint, bár kivonatosan – az interneten olvashatókat: A döntő győzelmet eredményező szentgotthárdi csata után „…a bécsi kormányzat nem használta ki győztes pozícióját. A Habsburgok féltékenyek voltak a hadjáratban győztesként részt vevő franciákra, XIV. Lajost I. Lipót veszedelmesebbnek tartotta a töröknél. A császár megkötötte a vasvári békét, és ezzel cserbenhagyta a magyar királyságát… A vasvári béke Montecuccoli számára is óriási meglepetés volt, mivel ő a háború folytatására készült… Ma a csatatér felett Schlösslbergen egy hatalmas kőkereszt emlékeztet az eseményre. A szocializmus idején ez a keleti és a nyugati világ határát szimbolizálta.” Az osztrákok állította béke-kereszt 1964-ben állítódott, a csatatéren azonban 1840-től állott egy fehér kereszt, rajta magyar, latin, francia felirattal. A felirat vers, nyelvezete szerint akár 1664-ben is keletkezhetett: „Itt nyugvók porai ama győztlen, hősi fiaknak, /Kik eme környéket vérökkel megnemesítték, / A hit fejdelem s honért harcolván az durva törökkel / a hont jármától megszabadították.” Mogersdorf akkoriban Nagyfalu volt, a Magyar Királyság területén. Mi lett a kereszt sorsa, amelyet – mai szóval – emlékpark és játszótér is körülvett? A formából valamit az új birtokosok kétségtelenül átvettek, a tartalomból édeskeveset. A nyugati és keleti világnézet különbségét valóban érezzük – két fehér kereszt alakjában!
Ma is reggel láttunk utoljára eledelt, Szentgotthárd főterén, egy sátor alatt vacsora, méltó a világjáró naphoz. A szürkülő erdőn át robog Mukikánk, még éppen kitart a csodaborból ma estére is.
Ami elmaradt, az még megmaradt… Napok óta szöget üt a fejünkbe, hogy Bajánsenye minden útján más „alsónév” jelenik meg a fő-városnév alatt. Kiderül: négy falut fogtak csokorba, és ők együtt kapták a Bajánsenye nevet. A címerük hordozza a nap-hold-csillag ábrázolatot, ami erdélyi ősökre utal, de hiszen a székelyek is határőrzők voltak, sőt Senyeháza darumadara – mint köztudott – nem alszik a néphagyomány szerint, mert őrdaru. Minden együtt van tehát egy kiváló őrségi településhez. A legrégebbi azonban közülük Kotormány (ugyan, vajon honnan ásták elő ősi nevét?), Baján pedig – engem legalábbis – az avarokra emlékeztet, ők még az ősrégi őrségieknél is régebben lakták a Zala–Mura–Rába vidékét. Az útikönyv tekintélyes víztározót ígér Bajánsenyére, de mi csak apró tócsákat találunk.
Bajánsenyén takácsok szőtték életük fonalát, a szomszédos Szentgyörgyvölgyben fazekasok formáztak tányért, csöbröt, az utcán pedig tábla hívogatja be a vásárlókat és a műhelyek iránt érdeklődőket.
Mi most Velemérbe tartunk, Magyarország egyik legérdekesebb, legértékesebb és kis híján elpusztult történelmi tanépülete előtt állunk, aztán megújult hajójában, szentélyében fordítjuk fejünket ég és föld felé. „A fény temploma”, így nevezik e határ közeli, belső-őrségi kicsiny település Szentháromság-templomát. Nem külső ellenség rombolta, pusztította és semmisítette meg kis híján, hanem az emberi ostobaság és nemtörődömség. De most már újra áll a templom, egytornyú, keletre tájolt, ablakai tudatosan aszimmetrikusak. Aquila János festette freskóit a falakra, a mennyezetre, még a XIV. században (a szentek mellékalakjaként saját magát is odaszerénykedte). A beázott, beomlott templomot előbb Rómer Flóris igyekezett megmenteni, képeit pedig Storno Ferenc restaurálta. A freskókon bibliai jelenetek, a bal oldali templomfalat teljes egészében a három királyok vonulják végig, fejük fölött a betlehemi csillaggal. Az oltár fölött a Madonna a gyermek Jézussal, de ott őrködik a négy evangélista, láthatjuk Veronikát és az ő kendőjét, Gábriel arkangyalt, de még Lucifer is helyet kapott az egyik zugolyban. Mindez önmagában is elég volna az utókor ámulatára, de a veleméri templom ennél sokkal többet kínál látogatóinak, hívőknek és érdeklődőknek.
A fények a nekik rendelt napok hajnalán hullanak be a templomba, és arra a személyre vagy jelenetre esnek, amelyet aznap megvilágítani a feladatuk. Vízkereszti hajnalhasadáskor az első fénysugár a betlehemi csillagra esik, karácsony reggelén a kisded Jézus arcára. Napfordulók idején is hajnaltól nyitva a templom, hogy a zarándokok, a kutatók, az érdeklődők a maguk szemével lássák a teológiának, a csillagászatnak, az építészetnek és (nem utolsósorban) a festészetnek ezt az összehangolt művét. Hazai és külföldi érdeklődőkben nincs hiány, a rokonszenves régész hölgy közénk ül a padba, és teljes természetességgel ismerteti ezt a nem mindennapi látványosságot – ami a szemünk láttára, a dél-dunántúli erdők és lápok között történik a világ végén, határszélen, közel évezredes következetességgel.
Elhagyjuk Velemért, visszakerülünk Őriszentpéter felé, ott nekünk mára olajütést ígértek. Sok az érdeklődő. Az olajütő prés két vízszintes gerendából áll, amelyeket vaskerék szorít egymás felé. Közöttük egy fém szűrődob, ebbe szórják a magokat (tök, napraforgó, len, szőlő, mák, meg még sok más mag). Egy fakorong a szűrőbe nyomódik, a szűrő nyílásain át kicsepeg-kicsurog az olaj az alá tett edénybe. Kézi szerszám, ezt bizonyosan régideje így csinálják az őrségi asszonyok, bár a sajtolókerék forgatása nem könnyű művelet. Viola Erdélyben olyan olajütőt észlelt, ahol a tartályba felülről súlyos fakorong zuhant le, és ez sajtolta (valóban „ütötte”) az olajat, mások a Felvidéken malomkerékkel működő olajprést emlegettek.
Aztán indulunk vissza, ahol kezdődött ez a nyaralás: a Vadása-tóhoz. Szép erdei tó, töltés osztja ketté, a nagyobbik tó partján strand, sétány, csónakázni is lehet, a kisebbik vadregényes, csöndes állóvíz. Úgy tartják: vad ásta a patakpart gödreit, lyukait, így keletkezett a Vadása nevezet. Meglehet.
Az idő ma inkább barangolásra való, nekünk kocsizásra. Egyszer még utat tévesztünk, aztán csak hazahord hátán kedvelt Mukikánk: Zalalövő, Egerszeg, Somogybabod.
2016. augusztus 15–19.
Illusztráció: a szerző fényképfelvételei
Cimkék: esszé, próza, útijegyzet
