Jakab István: Átváltás
Miért hajtja le? Hogy egyetlen ütéssel? Már nem tudja megtartani a nyaka? Valahogy megnőtt a feje, ahogy lefogyott, ahogy kiaszott alóla az amúgy sem robosztus test. Az egész nyak egy üveghang, kitartva. Az utolsó sikolyé?
Megölje?
Megmentse?
Kimentse?
Innen ki?
A falakon hallgató jézusok. A falak maguk a hallgató jézusok. Irgalmazzanak. De nem irgalmaznak, araszolnak közelebb, lassan, de megbízhatóan siklanak a szigetelt alapozáson. Állandóan mozog a föld a domboldalon. Fölül apró pászmákra törik a nap, szúr, mintha minden egyes tárgyat, növényt gyűjteménybe akarna gombostűzni: ez az otthon.
Kiszorultak a folyosóra (derékból félre kell fordítani a felsőtestet, ha jön szembe valaki, és mindig jönnek az irgalmasak-irgalmatlanok, kiknek anyagi érdek a gyorsabb eltakarítás) az ebéddel. Az asztalnál a szobában már evett a másik. Szoba? Ki merné annak nevezni? Egérlyuknak is méltatlan. Az asszony fejét lógatta, széjjeltépett baba, nyakából kilógtak az izmok, a kóc. Nem nézett a szemébe, ez a legidegesítőbb az állapotában, hogy sosem néz a szemébe. Ha mondott valamit, alig értette, kérte, hogy ismételje meg, ettől az asszony idegesebben kiabált, de úgy sem értette, mert nem a hangerővel volt baj, hanem az érthetőséggel, a szavak, hangok megformálásával. Ez is egyik fázisa a betegségnek, a hangkiadás képtelensége. Meg aztán kivel beszélne itt?
Akar-e bárkivel?
Amikor végzett, és letörölte a száját, állát, mondta, ezt bezzeg érthetően, menjenek be a szobába, és vetkőzzön le, bújjon mellé. Ő szabadkozott, a másik mit szólna. Szinte egymásra hengeredett a két ágy, fiatal szeretők, akik a legkisebb érintésre fölgerjednek. De elég olykor csupán egyetlen megindított mozdulat. Térelválasztónak egy polc, csupa leskelő vén réssel a könyvek, tárgyak között.
Ki is fakadt, hangosan, indulattal, pedig vissza akarta tartani, hogy mernek ekkora lyukakat kiadni két embernek, de akár egynek is? Aztán csak visszafogta magát, mert ott járkált az irgalom, a falnak is füle nőtt, mint a régi időben, csak ez jobb. Ez csak az igazán besúgó társadalom, de még mennyire. Ennyi eszközt hozzá. A mikrofon gombostűnyi, a kamera úgyszintén, s a rögzítéshez ott a mobfon, e technikai szörnyeteg.
Lényegi lelki meztelenség.
Az asszony otthon sem tűrt meg semmit magán, letépte a pelenkát, széjjelmaszatolt, és mégis azt akarta. Alig tudta elhárítani. Fonódott rá, mint egy szulák. S ha el- vagy kitépte, új és új szárat növesztett benne a vágy, valóságos vonaglásban fetrengett a parkettán, mintha mindenütt, minden apró résen át akarná törni gyökeivel a födémet. Odanyomult hozzá, valahogy fölkúszott az ágyra, pedig az első fordulásra leesett, aztán ismét föl, és ismét nyomult, törleszkedett.
Sírta volna el magát férfi létére?
Szeretet ez még?
Vagy már szánalmon túli összetartozás? Szánalom? Hogy is jut ilyen az eszébe. Még sose szánt senkit, mert aki elesett, annak segítség vagy annál is több kell, nem részvét.
Arra vágyott csupán, hogy aludjon végre, azért adta be az otthonba. Hetekig makacskodott, hogy mégsem, de már szinte elaludt álltában. Kivinni ölben, lemosdatni, aztán visszavinni, miközben az asszony belekucorodott vizesen a mellkas öblébe. Törölgetni, elnyugtatni, az meg kapaszkodott a nyakába. Húzta le magához.
Az öl lucska?
Ürülékszagú emlék. Egész nap sikálnia kell, hogy visszaidézze. De attól még ugyanúgy kívánta, mint amaz őt, ez a legszörnyűbb az egészben, az egész. Így csak fél, nélküle, e széttépett kócbaba nélkül, ki visszahúzódott az egérlyukba. Vagy már valami odahurcolta, ellenállás nélkül? Csenik, lopják, rabolják, mert már hangja sincs tiltakozni?
Már háromszor váltott szobát, mert folyton romlott az állapota. Valami olasz írt hasonló helyzetről egy novellát, csak ott emeletek között költöztettek a szepulturáig.
Nincs mit szépíteni az igazságon, hamarosan meg fog halni.
Állandóan ő jár a fejében, az asszony, akivel évtizedeket. S most végignézni a leépülését?
Végig?
Ha egy párnával ráfeküdne a fejére? Vagy csak egy kicsit rányomni, amikor előrefitul a nyaka? Mekkora erő kellene hozzá? Mint egy galambhoz? Egy tollpihe se szállna el belőle, a lélek. De csak kell még benne lennie, mert kívánja, s a lélek vonzás, a lélek összetartozás, egy-ség , legelemibb. Erősködött, szólnak a szobatársnak, sétáljanak egyet. Ráció az esztelenségben, a föladott reflexióban a legmélyebb érzelem. Mi bármilyen érzés ehhez képest? Atommáglyák gyúltak a mellében. A hideg bőr fölizzott, mint amikor fölkattintják a villanyt. Annyi idő sem kellett hozzá. És mi lenne, ha egy utolsó ölelésben? Magához tudná úgy szorítani, hogy magába roppantsa? Elég még az ereje? Néha világokat tudna lesöpörni az isten terített asztaláról. Isten? Ilyet nem hagy teremtő képzelet. Ez túlesik minden határon, de úgy zuhan, mint fekete lyukba a fény.
Haza kell mennie, mondta, mert fájt a közelség, jobban, mintha csonkolták volna. Előre lejátszotta: kilép, az asszony követi, mert ha eltávozik, föl tudja emelni a fejét, csak amíg itt van, addig nem. Mintha csak az ölét fixírozná. Kiugrik-e, mint rég az első gondolatra, érintésre? A torkában dobogott a szíve. Vagy már kitöltötte az egész bensejét? A halántéka dobolt, mint egy gőzkalapács: soha ilyen mély alapozást nem készített senki, semmilyen épületnek. Na, ott aztán elférnének bőven. Ez volna az indulat egyháza. Ekkora házat. Dőltéről mindenki tudna a földön. De lehet, hogy csillagrendszerek zuhannának egymásra.
Szóval kilép, visszaint, becsukja maga mögött a kaput, elindul a buszmegállóhoz. Minden apró mozzanatra ügyel, különben. Mi különben? Visszafordulna? Nem lehet visszafordulni, mert akkor haza kell vinni. Ezt is néha síri hangon odavetette az asszony: vigyél haza, de ma azt sem. Minek már? Meghalni? Rágta a gégéjét, mint egy rák, de legalább allergiás kaparás, amitől bármikor megfúlhat. Szétfeszíti a lég- majd nyelőcsövet, a nyelv tövét. Vigye?
Forduljon vissza és vigye?
A zsebében elférne. Még néhány hét, és lakásnak rendezheti be a szöszös filc-sötétet a sarkában. Akár be is bútorozhatja: egy ottfelejtett gyufaskatulya az ágy, s ha rátolja a fedelét: a koporsó.
Hogy lesz utána?
Hogy lesz/van most?
A busz rázza, zötyköli, elég a saját szerveit helyén tartani. Zsibongó lábbal keresi az első lépéseket. A lépcsőház ételszagai hullabűz, kopognak léptei a kriptacsöndben. Lakik itt valaki? Vaspántok közé, biztonsági zárak közé szorított, lehelt agyaglelkek. Már mind kicseréltette az eredeti ajtót. Ezt majd senki sem töri rájuk, hogy kifeszítsék szájukból az aranyfogakat. S ők ki tudnak-e törni, ha egyszer majd körbeforog a kulcs? Fölér a negyedikre. Szaglászik. Érezni még? Napokig surpákolt utána. Már csak emlék. A zöldségektől büdöset; miféle mérgeket szórtak alájuk, hogy kint meg se rohadnak, csak a bélben? Fölkattintja az ágy fölött a villanyt. Ül, vakarja a fejét. Vagy csak lehajtja, mintha már neki sem volna ereje többé fölemelni. A végső látvány a föld, nem az ég, sziklaszilárdan ez jár benne, a föld a födém alatt. A végső látvány, az asszony meztelen, ahogy fölkínálja magát. A hús kagylós törése vagy makacs összezáródása. A csönd hallgat, mint egy kiáltás a fülbe, közvetlen közelről, hogy meneküljön, amibe belesüketülni. És zuhan rá a mennyezet, mintha ezeremeletnyi eget érne orvtámadás, pattog a tartószerkezet, zurbolva hull rá a molekulák kristályzúzaléka.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2015)
Cimkék: asztalfiók, próza
