Kalkuttai Szent Teréz: Búcsú
Ím, e házból, mely lelkem világossága, távozom,
Szülőföldem és családom most elhagyom.
Fájdalom emészti Bengáliát, lám, indulok,
Az idegen földre, mely oly kedves már nekem.
Szomorú a rokonság, a házi tűzhely is oly sivár,
Barátaim lelkében helyemet most bánat tölti be,
Szívem mégis a szegényekhez szólít,
Hol Krisztusnak szentelhetem életem.
Búcsúzom most tőled, szeretett, jó anyám,
Búcsúzom, barátaim, Isten veletek!
Szívem perzselő ereje
A szenvedő Indiába hajt.
E nagy víz tarajos hullámait
Hajóm most oly lassan szeli.
Még egyszer visszanézve láthatom:
A zajos Európát most elhagyom.
Az állhatatos és örvendező szűz,
Istennek ajánlva magát, a hajón,
Mely egy új világba visz, ara volt, szerető,
Alázatos és örömtől ragyogó asszony.
Vaskeresztet szorít a kezében,
Bensőjében az üdvösség visszhangja zeng,
Az áldozat kelyhét boldogan
Fogadja, hisz felkészült a lélek.
Ó, Uram, legyen a szeretet záloga,
Mit felajánlok, amit ígértem Néked.
Segítsd meg teremtményed, Istenem,
Hogy dicsőségedre válthassam tetteim.
Amit, ha kérhetek, Mindenhatónk,
Viszonzásul, ó, jóságos Atyánk,
A lángoló lélek ajándéka érjen,
Mit csak Te ismerhetsz fel bennem.
Hajnalnak harmatja volna,
Most könny gördül arcomon,
Világosítsa meg előtted, Isten,
Immáron elfogadtatott ígéretem.
Szabó Palócz Attila fordítása
Illusztráció: Kalkuttai Teréz fiatalkori arcképe
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
