Sait Faik Abasıyanık: Nem látni, nem hallani
A fenti ház alulról nézve ideálisnak tűnik, olyannak, ahol ellakhat egy fűszeres vagy kereskedő, aki fiatal korában álmokat szövögetett, vagy akár egy nagystílű életművész is, de ahol nyugdíjas tanár, a művein dolgozó regényíró vagy politikai menekült, ha akarná, sem volna képes élete utolsó napjait eltölteni.
A ház előtt vezető úton − amely olyan benyomást kelt, mintha maga magától, sziklák hasadása és szétszóródása révén alakult volna ki − vasárnaponként elsétál néhány szerelmes, a többi napokon azonban különös, nem csak az utakra jellemző elhagyatottság uralkodik.
Volt a szigeten néhány ember, aki szerette ezt az utat, de ők is inkább csak az est leszállta után jöttek erre, hogy a csillagokat nézzék − legalábbis én így képzeltem.
Az út egyik oldalán túl kezdődik a szigetnek az a része, amelyet a legritkábban tapod emberi láb. A fenyők ágaikkal egymásba karolnak; út, nyom nincs közöttük. Ezért aztán nem is lehet a fenyők alatt eldobott rúzsfoltos zsebkendőket, újságpapírt vagy szardíniásdobozt találni.
Az út másik oldalán, bár messziről egyetlen szép háznak látni, valójában két csúnya épület áll. A házak egyik oldalát az út, másik három oldalukat szintén fenyőerdő övezi. Azokat az embereket, akik a legfelső házban laktak (amely messziről nézve vágyat ébreszt a nézelődőben, hogy boldog napokat töltsön ott, és bele-beleszagoljon a gyakori északi szélbe), szinte senki sem ismerte a csicseriborsó-áruson kívül, akiről szintén nem lehetett tudni, hogy azért járt-e oda, hogy az áruját eladja, avagy azért, hogy a fenyők alá heveredve olyan hazáról álmodjék, ahol nincsenek fenyőfák. Oly nyugodt életet éltek a ház lakói… „Az öreg a fönti házból” – mondta téli napokon a borbély vendégének, ha a középkorú szőke férfi az utolsó percekben a hajó felé sietett. Mindössze ennyit tudott mondani róluk a pletyka. Az „öreg” kis batyukkal megrakodva tért vissza, aztán megint hetekig nem jött le.
A szigeten élő s egymást szüntelenül csepülő szigetlakók néhány napra felfüggesztették a pletykálkodást, amikor a Fekete-tengerről befutottak a halászok, s megpróbálták titokban kiadni nekik házaikat. Azokat a házakat ugyanis, amelyeket nem titokban adtak bérbe, a nyáron pihenni, fürdeni érkező városiak nem vették ki. Merthogy a halászok nőtlenek voltak. Nőtlenek és halászok! Úgy tartották − ha igaz volt, ha nem −, hogy a halászok ingeiben különböző férgek tanyáznak.
Amikorra a sziget népe már bérbe adta nagy titokban házait a halászoknak, de a nyár érkezése előtt senki senkinek el nem mondta, amit a másikról tudott, s nyelte a titkot, még ha minden pillanatban a nyelve hegyére kívánkozott is, senkinek sem tűnt fel, hogy a szőke férfi már hetek óta nem jött le.
Szép tiszta téli nap volt. A halászok bementek a városba. A falu utcáin senki sem járt, csak egy vékony, őszülő szőke hajú, de fiatalos arcú asszony.
A borbély tekintetével követte az asszonyt. „Ismerős, de ki is lehet, uramisten?” – kérdezte a szeme.
− Nem tudok rájönni, ki az − ismerte be végül sajnálkozva.
A nő először a kávézóba nézett be. Az egyik sarokban két helybeli görög halász ült az ostábla mellett. A tulajdonos a kávézó sarkában működő borbéllyal borotváltatta magát. A nő egy pillantást vetett befelé, aztán elfutott a kikötő irányába. Az egyik halász megismerte az asszonyt.
− A nő a fenti házból − szólalt meg.
− Aha − bólogattak a többiek.
Az asszony a kikötőben dolgozó tisztviselőt kereste. Elmondta, hogy a férje meghalt az éjjel, a gyerek pedig éhes, s kérte, hogy segítsenek a férjét eltemetni. Először fordultak a tisztviselőhöz ilyen kéréssel. Nem bérletügyről volt szó, vagy az árszabás néhány kurusos árkülönbözetéből fakadó problémáról.
− Mit tehetnék? Az a dolgom, hogy a hajót várjam.
− Nem vagy igazhitű?
− Hál’isten az vagyok, de ugyanakkor hivatalnok is. Nem mehetek el innen. Szolgálatban vagyok. Menj a hordárok felügyelőjéhez.
A hordárok felügyelőjének háza szép kétszintes épület volt, épp a falu közepén. Miközben az asszony a házhoz közeledett, úgy érezte, mintha kályhából kicsapó lángnyelvekkel készülne beszélni; aztán meg olyan érzése támadt, mintha egy szobában, ahol barátságosan duruzsol a kályha, egy kristálytálkából kivett szálas dohányt sodorgatva sorolná a szomszédság híreit.
Bezörgetett a kapun.
A vaskályha mellett két gyermek, egy fiú és egy leányka között fekete hajú, sötét bőrű, szemüveges férfi ült, és egy megsárgult, régi újságot olvasott. Vastag, szőrös lábai úgy nyúltak előre, mint erős Herkules-oszlopok. Egyik papucsa leesett a földre. A csúf meztelen lábfej egy újszülött méreteivel és lilaságával fordult az asszony felé.
− Mondd, mit parancsolsz?
Az asszony, ahogy kikötőbeli tisztviselőnek, újra elmondta:
− Tegnap meghalt a férjem…
− Pénzed van? Mit gondolsz, melyik hordárt tudom felküldeni ebben a hidegben? Lusta disznók, nem mennek föl, pedig mindegyik éhes. A nyári keresetüknek már rég a nyakára hágtak. Ha nem részesednének a halból, éhen is halnának. De azért majd megpróbálok tenni valamit érted. Csakhogy pénz nélkül nem megy.
− Nincs mit eladnom. Megmondtam. A gyerek is éhes otthon.
− Nem tudsz valahonnan pénzt szerezni?
− Talán ha annyi volna, hogy bemenjek Isztambulba…
− Tessék, itt van tizenegy kurus, tíz para.
Az asszony megköszönte és elment. Szaladt a pékségbe, vett kenyeret, s indult haza. Félúton egy kislány akaszkodott a szoknyájába. Tíz perc múlva a kenyér újra az ábrándok birodalmába költözött.
Az asszony megint lement a faluba, mert eszébe jutott a körorvos. A doktor egész télen kémiai kísérletekkel foglalatoskodott. Nitrátokat elegyített, a lakmuszpapírokat kékről pirosra, pirosról kékre festette, klórgázt fejlesztett, vizet analizált, és ózonszagot szippantott. Épp a saját vizeletét analizálta, amikor jelentették, hogy egy asszony keresi. Azt vizsgálta, van-e a vizeletében cukor.
A hozzáadott anyagtól a vizeletből először gázok és gőzök szálltak föl, aztán a folyadék hirtelen téglavörössé vált.
− Hűha − mondta az orvos −, most aztán rajtakaptuk magunkat! Már régen gyanús volt nekem a dolog. Az a sok vízivás! Nemalvás! Hogy az isten verje meg!
A felesége bedugta a fejét az ajtón.
− Egy asszony akar beszélni magával.
− Megyek − mondta az orvos, de ez úgy hangzott, mintha azt mondta volna, hogy „Majd én megmutatom annak az asszonynak! Hogy mer zavarni?”
− Na mondd, mi a baj?
Az asszony elmondta.
− Nem temethetik el anélkül, hogy ne látnám.
− De hát nem betegségről van szó! Aki meghalt, meghalt.
− Meg kell néznem, meghalt-e. Honnan tudjam?
− Legalább engedélyt adjon, hogy elvigyék.
− Nem tudok oda fölmenni. Én is beteg vagyok. Cukorbajom van. Fáradt, beteg öregember vagyok. Ha szerzel szamarat, fölmegyek, különben nem teszek egy lépést sem.
− Jó − mondta az asszony −, megpróbálok szamarat szerezni.
Az utcára kilépve megdöbbenve tapasztalta, hogy a reggeli majdhogynem nyárias idő váratlanul hidegre fordult. Harapós szél támadt. A felhők úgy vonultak a ház és a fenyves felé, mintha valami fontos személyiség temetésére igyekeznének. Futott hazáig. Lepedőbe csavarta a halottat, és lecipelte a kapuig. Közben hullani kezdett a hó. Pillanatok alatt tiszta fehér lett a ruhája. Egész a csúcsig vonszolta a halottat. Áthaladt a gerincen, s megállt a túlsó laposon. Itt nem fújt a szél; akárha a nyár közeledett volna.
Csendes volt minden, a levegő szinte langyos. E langyosságban végtelen nyugalomban, nagy pelyhekben szállingózott a hó. Itt a sziget meredek lejtőjét csak a meleg déli szél éri, az északi szél legföljebb a fenyők csúcsai között jár. Valamivel lejjebb szakadékok nyílnak. Az asszony, ajkán alig észrevehető remegéssel − ki tudja, ima volt-e, vagy csak a hideg okozta vacogás − lehengerítette a halottat a mélybe. Először semmi sem hallatszott, aztán meghallotta a legördülő kavicsok surlódó-csörgő hangját.
Három napig esett a hó. A három nap alatt csak három hajó fordult meg a kikötőben. A hordárok felügyelője kétéves újságait olvasgatta a kályha mellett, és kukoricát pattogatott. A doktor azzal az ürüggyel, hogy a vizeletét analizálja, minden nap megevett egy nagy adag piláfot. Már nem is emlékezett arra, hogy az asszony ott járt nála. A kikötőbeli tisztviselő sovány, száraz, ideges ember volt. Néha-néha úgy érezte, mintha benső tűz égetné. Ilyenkor az is eszébe villant, hogy egy asszony fordult hozzá, kérve, hogy temettesse el a halottját, és szinte látta maga előtt, hogy napokig nem fogja senki elvinni majd az ő holttestét sem, de aztán hamarosan megfeledkezett az egészről.
Nyár volt megint. A borbély abbahagyta a borotválást, s a borotva hegyével kifelé mutatott.
− Az asszony a fönti házból − szólt a vendégéhez. − Vajon hová megy már megint?
Halottsápadt asszony sietett a kikötő felé. Megállt. Aztán, mint aki tépelődik, fel s alá járt a rakparton. Egy idős férfi sétált arra. Olyan fajta embernek látszott, aki kijelenti, hogy ”szép az idő”, s azzal kiköltözik a szigetekre.
Az asszony feléje sétált. Mondani akart neki valamit, de aztán elállt a szándékától. Elmosolyodott, mintha valami mulatságos dolog jutott volna az eszébe. A kikötő felé fordult, hogy elérje a szemközti sziget csúcsánál forduló hajót.
Egyetlen nő volt a fedélzeten. Egyetlen jegy nélküli utas. A kadıköyi kikötőben csak férfiak szálltak le a hajóról. Ahány jegyet vásároltak, annyi utas. Se több, se kevesebb.
Tasnádi Edit fordítása
Abasıyanık, Sait Faik (1906-1954): török író. A viszonylag későn, európai mintára induló török novellaírás első igazán jelentős alakja. Új technikai lehetőségeket és új témákat vezet be. Szereti hőseit, a kisembereket – köztük az Égei-tenger partvidékén és szigetein élő török és görög halászokat –, hozzájuk mindig meghittséggel, s olykor némi szégyenkezéssel közelít.
Illusztráció: Sait Faik Abasıyanık portréja
Cimkék: műfordítás, próza
