Esszé

szeptember 13th, 2016 |

0

Stanczik-Starecz Ervin: A lengyelek szeretett bolondja

Legendák és történelem a Stańczykokról…

Néhány történész azon szélsőséges véleményre jutott, hogy nem is élt az a híres-hírhedt, éles eszű, önmagát gyakran együgyűnek álcázó, királyok döntéseit befolyásoló, sőt merészen kritizáló, borozgató, olykor hosszú időkig magányba vonuló különös ember, aki aggastyáni kort megérve, ha nem is vált a lengyelek bölcsévé (nem is akarhatta, súgja a sugallat), de az emberi szeretetet, vidámságot és igazmondást sugározza a lengyelek számára. Hiszen az egész világon nincs szobra egyetlen udvari bolondnak sem, csak Lengyelhonban: a Stańczyknak.

Hogy valóban élt, hadd támasszam alá magánjellegű érveléssel is, expressis verbis: Itt vagyok!

Stanczik, s apai nagyapám még úgy írta a nevét, mint a középkoriak, s családfánk ágai is szorosan körbeölelik az ő korát, melyben élt.

Magyarországon Mátyás gyönyörű reneszánsz udvara virágzott, amikor a csörgősipkás suhanc létére a lengyel királyi udvar kedveltje Sándornál (Aleksander Jagiellończyk), de fűzzük össze udvari szolgálatainak idejét, hisz Öreg Zsigmondnak is jó tanácsadója volt (Zygmunt Stary, I. Zsigmond), és végül Zsigmond Ágost királynak (Zygmunt II. August), aki „legkedvesebb beszélgető társának” nevezte a bolondot.

A földi világ dolgai nem fontosak! Csak a szeretet és a haza. Az emberek locsognak-fecsegnek. Mire való mindez? Vanitatum vanitas. Tán ennyi lehetett identitásának és lételméletének esszenciája, de mindezt megkoronázta a lengyelség érdekeinek elkötelezett és szívós védelme. Ezt tartotta életében a legfontosabbnak, s tán ezért alakult ki körötte oly színes és gazdag anekdota-irodalom.

Már születési helye, ideje is megosztja a történészeket, irodalmárokat. A levéltári források szűkössége miatt egyesek úgy gondolják, hogy 1480–1570 között élhetett. Más szakemberek úgy tartják,hogy a Német Lovagrend elleni küzdelemben már részt vehettek a Stańczykok, nevezetesen a teuton lovagokra vészt hozó 1410-es grünwaldi csatában. Egy elblagi (Észak-Lengyelország) közkeletű história azt beszéli, hogy Grünwaldnál hét Stańczyk fiú indult harcba, de csak egy tért vissza élve, a legfiatalabb, s csak ennyit mondott anyjának: „Fiaid és bátyáim győztek.”

Na de mikor bukkanhatott föl a leleményes és szókimondó Stańczyk, több király kegyeltje?

Áttételes oklevélbéli utalásként tudunk bizonyos Jan Stańczykról, aki II. Jagelló Ulászlótól kapott nemesi címerével kapcsolatban bizonyos módosításokat kérvényezett 1491-ben. Ő lenne tán három király híres udvari bolondja? Vagy talán inkább ő a vagyonszerző ős (primus aquirans), mivel, ha hihetünk a levéltári kutatóknak, a Niepołomicében szobrot kapott udvari csörgősipkás ekkor még csak tizenegy éves lehetett.

Fentiekből látható a Stańczyk família bizonytalan eredete, de az mindenképp cáfolható ezen adatok alapján is, hogy Stańczyk alakját a lengyel reneszánsz írói és költői teremtették volna meg (Marcin Kromer, Łukasz Górnicki, Mikołaj Rej, Mikołaj Sęp Szarzyński). Ezt már csak szűk körű irodalomtörténészi csoport bizonygatja, az említett írók, poéták műveire, áttételes bizonyítékokra hivatkozva.

Saját kutatásaim, valamint a Jagelló Egyetem munkatársaival folytatott levelezéseim (1980–84) alapján arra a feltételezésre hajlok, hogy a család székhelye, ellentétben más kutatói körök véleményével, nem a Krakkó melletti Proszowicében lehetett, hanem a mai Malbork (volt Marienburg) közelében, egy lófárasztásnyira a Német Lovagrend fellegvárától, mondhatni, az ellenség szájában.                                         

1437-ben Luxemburgi Zsigmond környezetében bukkan fel ismét egy Stańczyk. Zsigmond többször is tervbe vette a Német Lovagrend áttelepítését a magyar Délvidékre, pontosabban a Szörénységbe, hogy megakadályozza a török terjeszkedést. A lengyel csapások alatt meggyöngült teuton állam maradék hadereje így jobb szolgálatokat tett volna a német-római császár szerint. Mint tudjuk, erre soha nem került sor. Mindenesetre a Stańczykok egyike figyelemmel kísérte a Német Lovagrend sorsával kapcsolatos fejleményeket, mivel a németek lengyelekkel szembeni ellenséges politikája nem változott.

Ismeretes az is, hogy 1525-ben a krakkói posztótéren Albert von Brandenburg, a Német Lovagrend nagymestere vazallusi esküt tett I. Jagelló Zsigmond lengyel királynak, s így a teuton lovagok területe is teljes lengyel függőségbe került. (Bár nevüket Porosz Hercegségre változtatják, s a kizárólagosan elfogadott vallás itt a protestáns lett.) Ennek ellenére Zsigmond az elbai (északi) németekkel szemben, sőt a német-római császár, V. Károly ellenében is megvédelmezi a fiatal perszonál államot. Később a Porosz Hercegség – más szórvány német etnikumokkal, s főként a német-római császári erőkkel szövetkezve – generálja a lengyel–litván perszonálunió szétesését, és közvetlenül vagy közvetve hozzájárul az ország területvesztéseihez. (Története során 990 ezer négyzetkilométer volt Lengyelország legnagyobb területe. 1795-ben már a negyede sincs.)

Nos, ezekhez az esztendőkhöz, évtizedekhez (a porosz csalárdsághoz) fűződik az egyik legfrappánsabb Stanczyk-anekdota, a fentiekben ezért is részleteztük a történelmi körülményeket.

Jagelló Zsigmondnak vadászni támadt kedve, mégpedig kapitális medvére. 1533-ban óriási barna medvét küldtek neki Litvániából dupla vasketrecben, a vad állítólag majd tíz mázsát nyomott. A niepołomicei erdőségekben szabadon is engedték, hogy a király kénye-kedve szerint elejthesse, s fejét várának lovagtermébe kitűzhesse mint trófeát.

A vadászat azonban rossz véget ért. A sok tucatnyi felhajtó közül a medve többeket szétmarcangolt, és Zsigmond király felesége, Sforza Bona lova is megbokrosodott az őrjöngő vadállattól. A királyné lezuhant a nyeregből. Az életét ugyan sikerült megmenteni, de mivel áldott állapotban volt, az ijedtségtől és az elszenvedett sérülésektől elvetélt.

A szerencsétlenség után Zsigmond király nagy haraggal elővette Stańczykot – meséli az anekdota –, hogy miért menekült el gyáva módon a vadállat elől. Az udvari bolond annyit válaszolt csupán, hogy az ő eliszkolása teljesen érthető, mert nála jóval nagyobb vitézek is megfutamodtak, de az észveszejtő bolondság volt, hogy az egyszer már ketrecbe zárt medvét újra szabadjára engedték…

Stańczyk nem csupán a sikertelen medvevadászatra gondolt: arra is, hogy kár volt Poroszország létrejöttének támogatása, és megvédése, hisz újra ellenségekké váltak.

Magyarán: a Porosz Hercegség kordában tartása ugyanolyan nehéz lesz, mint az elszabadult vérmedve újra befogása vagy leterítése…

Porosz hódolat (Hołd pruski) című festményében Jan Matejko, a lengyel romantika korának legnevesebb történelmi festője örökítette meg a posztótéri vazallusi fogadalmat is, amit soha nem tartott meg a Német Lovagrend utódállama.

Matejko több alkotásában is alteregójának választja Stańczyk alakját (saját arcát festi a képeibe), aki a lengyelség nagy nemzeti problémáival foglalkozik. Különös feszültséget, ambivalenciát kölcsönöz ezeknek a képeknek, hogy egy bohócruhás férfi a haza legnagyobb kérdésein tépelődik. (Például Stańczyk búslakodik Szmolenszk elvesztése miatt; melynek 21. századi aktualitásáról nem is szólok, hisz a nagy lengyel–litván korszak több századában Szmolenszk a pánok országához tartozott.)

A romantika korának alátűnése után is több karakteres, nagyszabású festő kedvelt témája Stańczyk, még ha elvonatkoztatott, egyéni formában is. Leghíresebbikük Leon Wyczółkowski.

A 16. század derekától a 17. század közepéig tartó időszak kétségtelen a középkori Lengyelország aranykorát jelenti, melyben az erdélyi Báthori István (1576–86) is fényes győzelmeket aratott. A legfontosabb, hogy Rettenetes Iván hatalmas seregeit, melyek a Balti-tengerhez kerestek kijáratot, korridort, visszaszorította és békekötésre kényszerítette, s egyben visszaszerezte Livóniát (a mai Lettország és Észtország területe). 1582-ben, a hosszadalmas béketárgyalások sikerében nagy szerepe volt a jezsuita Antonio Possevinónak, VIII. Gergely pápa küldöttének, aki – IV. Iván kérésére – közvetítőként szerepelt a két fél között. Rettenetes Iván, ki főpapját is küldöttségébe vette, ajándékokkal halmozta el Báthorit.

A közel egymillió négyzetkilométeres országterületet III. (Vasa) Zsigmond (1587–1632) lengyel király uralkodása alatt, 1618-ban érte el Lengyelország (igaz, csak három és fél évig tudta fenntartani). Kevesen tudják, hogy Stanisław Zółkiewski nagyhetman 1610-ben az erős számbéli fölényben lévő orosz csapatokat legyőzve elfoglalta Moszkvát, s a behódoló orosz bojárok kezére adták IV. Vaszilij cárt, akit fogolyként Varsóba szállítottak. Sőt, az orosz bojárok fölajánlották Zsigmond fiának magát a cári trónt is, de az akkor uralkodó vallási türelmetlenség miatt a lengyel király ezt nem tartotta biztonságos politikai-diplomáciai megoldásnak. A lengyel pánok mindenesetre két évig időztek Moszkvában.

Nos, ezekre a dicsőséges időkre, Stańczyk hazafiságát megidézve, számos 19–20. századi költő, író utal. Bár ekkoriban már körbelengi alakját a lengyel honfiúi eszmény titkos aurája. De az is igaz, ahogyan fordult a lengyel történelem sorskockája, ahogy a nehéz idők próbája következett, úgy vált még inkább szeretett személlyé a királyi udvarok bolondja. Bíztak benne, akárcsak a titkos lengyel nemzeti erőben, mely nem más, mint az isteni kegyelem kisugárzása, s a régiek fohásza: „Bolhácskák – szól a bohóc, csak haragítsatok, / Phü! Elfújom a gyertyát, s nézhettek, hol vagyok” – írta volt Jan Kochanowski A bohóc című kétsorosában, nyilvánvalóan Stańczykra, nemzete iránti rendíthetetlenségére utalva.

Stańczyk szobra Niepołomicében

1772 és 1795 között háromszor osztják fel Nagy-Lengyelországot a régi kegyeltek, megvédettek és magukat féltestvéreknek hazudott hatalmak. „Hiszem – él a nemzet, mert tűri a kést” – írja Cyprian Norwid keserűen 1881-ben. De még előbb, mikor a magyarság is élethalálharcát vívta 1848/49-ben, gyakran idézték Juliusz Słowacki híres, Hogyha lengyel című poémájának utolsó versszakát:„Bizony nem húsból, nem is vérből állnak, / kísértet-hősök, azok bizonyára, / lélekért íme lélekkel csatáznak, / ég tüzét szórják a páncél vasára.” – Ez a meg nem adás és az összefogás ereje! Ami igazából összefűzi a lengyelt és a magyart. (Mint a mi nyolcvan huszárunk határtalan kitartása!!!)

Közben cibálják a hatalmas koncot a vértől megrészegülve. Elsőként a poroszok, akik Grünwaldtól kezdve csúsztak-másztak, mindenkit kiszolgáltak gerinctelenül. Megkapják Lengyel-Poroszországot, Ausztria-Galíciát, Belorusszia nagy részét, Livland lengyellakta területeit. 760 000 négyzetkilométert – négymillió lengyelt vesztett Lengyelország!

Pedig időben figyelmeztetett Stańczyk: kár volt a medvét újra szabadon ereszteni!

Ismert tragédia ez a magyarok számára is: A „régi, jó barátok” kockát vetettek köntösünkre!

Trianon ál-békekötésekor szétszaggatták a magyart, s megágyazták a második világháború kitörésének biztos vulkán-kürtőjét, s a többi szomszédos, általuk keletinek mondott ország közt a bizalmatlanságot, álságot, s a testvérháború konkolyát vetették el, miközben ők sznobisztikus békében dőzsöltek.

Soha nem feledem. 1978-ban jártam Jurisics Miklós megszentelt váránál. A kapubejárat bal oldalán fehér márványba vésett szavakra figyeltem föl: „ Köszönjük a művelt Nyugatnak, hogy ezer éven át védhettük őket… özv. Keletiné – 1920. június 4.” – Ennyit a keletiségről…

Visszatérve a Stańczyk-históriára: a „bolond” utóhistóriája mind a mai napig sem ért véget. Az időrendet azért betartva elmondhatjuk, hogy az akkor már függetlenségét vesztett (1795-től 1918-ig) Lengyelország negatív és pozitív erői is felhasználták Stanczyk honszeretetét, persze a maguk javára fordítva, ahogyan ez a politikában szokásos.

A konzervatív, sőt megalkuvó értelmiség Teka Stańczyka címmel 1869–70 közt nyomtatott füzetekben terjesztette, hogy a nemzeti függetlenség kivívása fegyveres úton értelmetlen, kössenek békét a Habsburgokkal, sőt fejlesszék a kereskedelmet országaik között. Ne felejtsük: a magyar-osztrák kiegyezés 1867-ben jött létre! És azt sem, hogy jó száz évvel korábban a Habsburg Birodalmat Lengyelország mentette meg Bécs alatt a muszlim áradattól. (Az osztrák hála!) Lengyelország az osztrák, orosz, porosz satuba volt szorítva.

Voltak azért harcosabb, hazaszeretőbb lengyelek is, kik Stańczyk igazi honszeretetét követték ebben a rettentő nehéz helyzetben is. A hazaáruló és gyáva Ludwik Wodzickinak, Józef Szujskinak és társainak felkelés megszervezésével válaszoltak, annak ellenére, hogy három óriás vette körbe Lengyelhont.

Magyarország és Lengyelország egyaránt az első világháború végén nyerte vissza függetlenségét. A lengyelek negyedszázadon át tartották keleti határaikat az orosz nyomással szemben; Magyarország hozzávetőleg szintén ennyi ideig tartotta féken az oszmánt, hogy ne nyomulhassanak Európa szívébe. A nyugati országok megbecsülése még egyelőre hiányzik ezért a hatalmas véráldozatért…

Végezetül idézem a Stańczykok egyetlen ránk maradt, birtokomban lévő feltételezett címerének familiáris címermondatát: Deo duce, comite gladio (Isten vezérel, a kard oltalmaz).

Illusztráció: Jan Matejko (1838-1893) Stanczyk búslakodik Szmolenszk elvesztése miatt c. festménye

Cimkék: esszé, tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →