Petz György: Két rövidpróza
Öcsi vagy haccse
– Öcsi, eredj haza, mondd meg szüleidnek, nem váltál be, küldjenek másikat. /Hisztériás felhanggal nevet./
– Egy mondatban a magyar történelem: a fehér lótól a vörös csillagig; de van erősebb: Pusztaszertől a puszta szarig. /Vaskos ujjaival csapkodja az asztalt, annyira tetszik neki./
Nehéz hova tenni az izzadó, mamakedvence férfit, aki rendkívül élvezi saját humorát. Órái szart sem érnek, de miért is? Egy szellemi elfekvő szakmunkásképzőben koptatja a zsenijét. No jó, délutánonként felnőttek szakközépiskolája, érettségire esti vagy levelező tagozaton – ott már csak kell valamit produkálni. Több pénzt is hoz, főleg a kihelyezett tagozat, amikor rugalmasan lehet kezelni az oktatási időt. Aki teheti, vagy belenőtt a korral, ezt csípi meg.
Szóval ez a kolléga meghalt. Utólag szinte hiányzott, a kihelyezett óráit az új ifjú tanárra lökték.
– Tied lesz a Fekete csütörtöki délutánja.
– Jó, rendben.
– Az Alföldi Bútorban.
– Jó, rendben.
Ezt a választ már alig leplezett derültség fogadta.
– Tudod, az hol van?
– Nem.
– Hát a Marx téren.
– Jó, rendben.
Újabb, erősödő derültség.
– Tehát a Marx tér 1.
– Jól van, nincs is messze…
Röhögés.
– Te nem tudod, hogy az a Csillag börtön?
– Húha – jön ki a nagy szakállú tanárból.
Legalább hét elektronikus zár, szürke linóleum, fehér falak és a kilátástalanság gyomorforgató börtönszaga. Tüskehajú vagy kopasz sápkór elítéltek. Rengeteg fél- vagy teljes analfabéta, akikkel a legkevésbé nőszerű, egybeszabott tanítónők küzdenek. A fiatalembernek az elit jut, a helyi értelmiségi, az érettségiben reménykedők. No jó, akad itt egyetemet végzett is, az írnok közgázdiplomával, a büntető törvénykönyvből pedig sokan vizsgáznának hibátlanul. Mostanság egy bölcsészben vagy klasszika filológusban reménykednek, aki föllendíthetné a könyvtárt.
Kölcsönösen megérzik, mit lehet. Itt mindegyikük profi akar lenni valamiben, ezt a börtönkiállítás alkotásai is mutatják. Nekik érettségizniük is kell. Nem froclizzák a legzöldfülűbbet – a tanárt – azzal se, hogy rántsa ki a falból a mögötte lógó zsinórt, arra géppisztolyos őr fog berohanni… Tanulnak. Bármi megemlítettnek utánanéznek, a nyelvtan ötöshöz két idegen nyelvet kell tanulmányozni, az ifjú oktató alig győzi a féllegálisan behordott könyveket osztani, cserélni, amikor egyszer csak fönnakadás történik. A szépsárkányos István, aki lekapta a pólóját, hogy megmutassa kikandikáló tetoválását, egy hét után csak pironkodott.
– István, egy hete adtam oda azt az olcsó könyvtári Trisztán és Izoldát. Nem olyan hosszú az, még nem olvasta el?
– De, már régen elolvastam… 240 oldal csupán.
– Hát akkor?
– Még nem tudom kívülről.
– Jól értem? Maga meg akarja tanulni kívülről a Bédier-féle szöveget? De miért?
– Tudja, tanár úr, egy csomó analfabétával vagyok összezárva, nekünk ez a büntetés. Úgy tudok csak rendet tartani, ha este mesélek. Azt meg nem lehet olvasva. Sokkal hatásosabb, ha fejből mondom. Már csak kevés van hátra.
– Aha, akkor jövő hét?
– Igen, köszönöm, és még egyszer elnézést.
A tanár minden egyes alkalommal megszámolta a zárakat, és kifelé menet mindig örült, hogy kiengedik. A szabadulás érthetetlen örömében leltározta múltja egyes eseményeit, amikor mert, vagy nem mert megtenni bizonyos dolgokat. Talán félt, anyja sértegetéséért elégtételt venni a szomszédasszonyon, a katonaságnál az őrmesterét lerendezni, talán csak szerencséje volt egykori verekedésében, a másik jól esett. Most éppen Glasenapp – Az öt világvallás című kötetét csempészi ki. A cseh Ferenc körúti postarabló kérte, hogy mentse ki azt innen a könyvet. Otthon megnézte – szépen benejlonfóliázott kötet, nincsen „preparálva”, nem rejt üzenetet, de iszonyú börtönszaga van. A cseh Jánossal a régi cseh és magyar irodalomból írat dolgozatokat, élvezi választékos magyar nyelvét és nőiesen gyöngy betűit. A férfi valaha annyit tudott magyarul: – Ide a pénzt! – és semmi többet magyarul. Filozofikusan mély alkat, rendkívüli intellektus, mindent felszívó agy; állítólag ölni tudna, ha a cseh hokicsapat vereséget szenvedne, és valaki ezért zríkálná.
Az, hogy Öcsinek hívták egy matek-blama miatt, az egyáltalán nem érdekelte:
– Szerb húsz, öt cseh, öt török, öt görög hány ember?
Harminchatot mondott, lévén az öt cseh és az öccsük – azaz ő. Öcsi vagy haccse.
Juditka
Szűkölt a szeretetért vagy a szerelemért, maga se tudta. Összetévesztette vagy meg sem tudta különböztetni. Még ezt is királynői termetű és látszatra jégcsap-természetű orvos anyja számlájára írta, korai válására.
Amikor dolgozott, valósággal szigorúnak látszott. Pontosnak, precíznek, szinte kérlelhetetlennek. Jaj annak, aki megzavarja! Vékonyka ujjaival is meglepően jól fogta a kalapácsot, zöld szemével, amit most napszemüveg takar, kiszűrte a valóságból, amit ábrázolni érdemesnek vélt. Szobrász. Legkedvesebb műve mégis a lépmintázatos viaszkabátú, szomorú, elnagyolt fejű, meghajlásában kezét táró és fölfelé néző, se kő se fém Gulácsy.
– Szerintem vak. Durva, szép, szomorú, finom – fényt is hiába kérne. Vak.
– Akkor legyen A vak Gulácsy. Aki már végleg magába fordult, semmi Naconxypán vagy Nagyvárad.
– De mégse. Nem lehet vak.
– És miért ne lehetne?
– Láttad a vakot a Felszab téri lépcsőnél, tudod, aki jegyeket árult a Jégbüfénél.
– Persze. Nem tűnik szomorúnak.
– Én őt meg akarom mintázni. Figyeld meg, egy süket sosem tudja, mit beszélhetnek körötte, róla, ezért folyvást gyanakvó, fürkésző, gonosz. De a vak belemosolyog az égbe. Bizalom, szeretet.
– Akkor maradjon csak Gulácsy, aki furán hajlik meg saját baja előtt. Nincsen Hamlet-szerelés, se tőr, de sérülékenységére ott a színezett, lépmintás méhviaszkabát.
– Nincs mibe öltözködni, nincs, ami megvédne. A tőr meg eleve butaság.
Hangja Domján Edites-en csábító, de van benne valami hiszteroid tónus is.
– Mutatok valami – mondja zavart nevetéssel, a napszemüveget piszkálva.
De előtte még készített egy kávét. Madárujjai remegtek, valósággal zenéltek, ahogy öntötte a kis török findzsából a finoman metszett üvegpohárkákba.
– Hány cukorral, tejszínnel?
A budai bérház szellős műterempincéjében néhány szoboralap, posztamens, drótváz, rajzvázlatok, Barcsay mester Az emberi test anatómiája, kávézós fotelos sarok, valami ágyféle, vicces zenész-képzőművész performanszának plakátja alatt. Nagy szakállal egy fürdőkádban meztelenül, egy szaxofonba öltözve.
– Látod, mert megérdemeltem… – mutatja a zöld szem körüli sötétkék foltot. – Zsoltika megvert. Nagyon szeret, én meg kicsit félreléptem. Pedig fölvettem a piros bugyit, tudod, azt akkor szabad, ha védett napot akarunk… és mégis. Azt mondta, ez nem fér bele, gyerekes vagyok, ilyet nem tehetek. Megvert, aztán elment megnézni a lányait. Tudod, három fiútestvér, és mindegyiknek lánya lett. Jó kitolás.
– Féltékeny típus?
– Nem mondhatnám. De bizalmatlan. Talán mert az öccseivel kezdtem, mert szeretem az egész családot, az apját is imádom. Szóval voltam a legifjabbal, persze, hát vele kezdtünk, aztán a középsővel, és végül megtaláltam őt. Igazából ő csábított el, úgy is mondhatnám. Elvált a feleségétől, gépkocsioktató lett, mert a mérnökségből nem élünk meg. Odavan értem. Azt hitte, majd a fiunk mindent megold. De az Istennek sem lett. Lány se. Anyám annyit hajtogatta, mennyit szenvedett velem, hogy begörcsölök, pedig szeretnék. Vagy a felesége átkozott meg. Gyűlöl. Meg tudna fojtani egy kanál vízben. Pedig vele dög unalom volt Zsoltika élete. Velem nem unatkozik. Én nem olyan festett nő vagyok. Nézz ide!
Egy szemvillanás alatt ledobta ruháját, ott állt anyaszült meztelenül.
– Látod, én a nunimnál is szőke vagyok. Ez eredeti, nem olyan mint a festett nőké. És tessék, fogd meg ezeket a melleket! Hát van ilyen jó melle egy negyvenéves nőnek? Úristen, mindjárt negyven leszek, mint Domján Edit. Hasonlítok rá? Figyelj egy kicsit, mondjad csak, nem akarsz elvenni feleségül? Hiszen mi olyan, de olyan jól megértjük egymást. Akár a testvérek. Te elmondanád a magad kalandjait, én a magaméit, sosem verekednénk, legföljebb néha megkarmolnálak, de csak úgy, szeretetből.
A férfi elveszett a kék keretes varázsos zöld szemben, megsimogatta és megölelte a rázkódó, hol nevető, hol síró nőt. Kislányos mellét még meg is csókolta.
A szeretet filozófusa – gondolta -, és rángatottja ez a sérült madárka, de nekem felnőtt nő kell, nem egy ilyen terelni való bizonytalanság. Meddő, aszú ág és időzített bomba. Jaj annak, aki a közelébe kerül. Hogy lehet valaki ilyen alapról szobrász? Azok nem a gerincet rakják fel először, s arra a gipszet? Itt meg csak viasz, gipsz és dobogás. És ideges kézremegés. Ön- és közveszélyes. Ez lenne az intenzív élet? A szobrász sokáig és bölcsen él, az anyag erejét nem cibálja, de építkezik vele, tud egy magasabb szintű rendet.
– Sajnálom, mennem kell – hazudta, és nem hazudott. Valósággal menekült.
Illusztráció: Csillag börtön (Kocsis Zoltán fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
