Magén István: Intelem
– Azért ott, mert ott mindig sorsdöntőnek ígérkeznek a dolgok. Kérdem, miért olyan förtelmesek a napok a világban és miért nem tartják be a kötelező ígéreteket, és miért másznak durván bele a szerveinkbe, és a végzet miért nyúl bele, amikor valaki éppen bevásárol és nagy batyukkal igyekszik haza, éppen hogy csak felugrik az induló vonatra, mely után sokáig integetnek a peronon – hadarta Pálóczi, és beletaposott a gázba.
– Őrület! – ordibálják az emberek az utakon, az autópályákon, a műutakon és az utcácskákban. Ez az intelem. Azok patáliáznak a leginkább, kiknek a csontjai kimeredeznek az ingük alól, és elsápadnak, és megtántorodnak, és beleőrülnek a tapsokba, és megkapaszkodnak, mielőtt elesnének. Nem kapkodnak a kellemes, jó modorú felnőttek után, akik tudják, honnan jöttek és hova valók, és bíznak benne, hogy sikerül a természetbe visszaevickélniük, és a hülyékről tüntetően lemondanak, elégedetlenek, vidámságukat megrontotta a csalódás, a taktikázás, az út, melyen az ember lovon megy vagy autón. Ügyelnek emberi kapcsolataikra, meggondolatlanságaikra. Pedig hát az erős inkább ismeri a békességet, a jó a szótlanságot, mely legalább annyira beszédes, mint a duma.
Egy Ford Mondeóval utaztak hazafelé az áthatolhatatlan síkságon. Az igenlés végső soron a helyeslésre vonatkozik, persze csak abban az esetben, ha minden nyitott és beépített és kényelmes, a tudás is, a tagadás is, melyet azonban nem szükséges minden áron kihangsúlyozni. Ez a legfontosabb, suttogni kell. Észre kell venni az átkozott viharfelhők alatt hánykolódókat, az egész testtel a szélnek feszülő lovakat, az értelmetlenül felrakott bútorokat, a szétnyílt asztalokat és a támlás, faragott székeket, melyek egy rakományban mindig szerencsétlenkednek. Nem venni észre a pillanat legkomiszabb kártevőjét, az alkalmatlanságot, annyit jelent, mint játékot beépíteni, illetve eltűnni a játszótéren a bokrok között, és katicabogarakat szedegetni meg ismeretlen rajzolatú pontocskákat, tudathasadásos potrohokat, kényszerűen kitinpáncélba öltözött vitézeket.
Pálóczi mitugrász emberke volt, ha kellett önmagát is elagyabugyálta, lehetetlen volt nem észrevenni, ahogyan önmagát veri, önmagát sajnáltatja. Pálóczi mindazonáltal elszigetelt jelenség volt, zenész, képzőművész, író és költő, egzisztencialista fenomén, egy ki-be fordítható csődör, akinek a tükörképe már régen belefulladt a természetbe, a pillanat betegségébe, aki sem boldogságot, sem boldogtalanságot nem volt hajlandó tudomásul venni, aki olyan, amilyen. Pálóczi nehézáramú műszerész volt. Megőrjítették a saját szerzeményei, a testsúlya, a maga negyvenhét kilója. Egy közepes fogyasztású, 1.6-os Mondeóval száguldozott az M3-ason, ócska, vén batárral, melynek nyitott seb tátongott a homlokán, ékszíjai nyikorogtak, szervokormánya morgolódott, recsegő autórádió fészkelődött a műszerfalában nem messze kemény combú feleségétől, aki mindentudó, japános mosolyával, mindig felfelé néző, áhítatos tekintetével mintha nagy értékű könyvet szándékozna a polcról leemelni, csillogó fehér fogsorát mutogatva üvöltette a hatcsatornás rádiót, melyet csak boldogságban hemperegve szabadott kipróbálni, eksztatikus hangulatban és heveny eufóriában. A kerekek botladoztak minden oldalról. Forogtak, pörögtek a mozgás összes lehetséges játékában. A motor követelődzött, mintha csak egyre több benzinre tartana igényt. Pálóczi fontos emberke volt, az autóban különösen, a jobbjában a sebességváltót tartotta, baljában a kormánykereket, a kocsi rugózott a táj huppanói szerint, és kapkodott és köpködött. A kocsiban ülők a végletekig megfeszülő rugók kínjaitól hintáztak, a köztük kialakult cinkosság szerint. A rugók dobálták az utasokat, a szerszámok és az alkatrészek csörögtek a csomagtartóban. Pálóczitól ösvény vezetett a föld háborgó gyomrába, hogy úgy mondjam, mint az erdőbe egy kitaposott, meleg, nyár végi ösvény, ahonnan könnyedén meg lehet csodálni az őzeket, a ház nélküli csigát, a férgeket, a mellbimbó méretű vadalmákat, a kibelezett burgonyabokrokat, a gyerekfejnyi vargányagombákat, a körömnyi pirosló vadcseresznyéket.
Késő éjszaka volt, amikor megálltak a parkolóban. Pálóczinénak még eszébe jutott, hogy szalonnát szeljen éles késsel, hagymával és két fél zsömle közé tegye. Pirított, reszelt sárgarépát szórt rá meg félbevágott olajbogyót. Az óriászsömle pörköltdarabokat is tartalmazott, tormában meghempergetett tojást és csirkezsírral átitatott krumplit.
Megtörölték a kezüket, Pálócziné átöltözött, levette a szoknyáját, kényelmes háziköntöst vett fel, hófehér, patyolat tiszta fehérneműt öltött, az arcára maskarát kent, amiből talán szerencséjére semmi sem látszott, selymes tapintású sálat kötött a nyakára, nehogy kikezdhessék az ösztönök, amikor elindult a szemben lévő szálloda felé. Szóval azzal a kényelemmel indult útnak, mellyel máskülönben nem indult volna. Harmatos volt az aszfalt és valahol, nagyon messze, már emelkedett a nap. Jólelkű, kétségbeesett jajszó volt, ahogyan a korán kelő madarak perlekedtek a fákon. Pálóczi átölelte a feleségét, ragaszkodott hozzá jólelkűen, mintha a megsemmisülést árulnák egy dohányboltban, semmivel össze nem téveszthetően, csendesen, katonásan, megosztva másokkal is a dohányt, a tűzkövet, a cigarettapapírt, a benzint, a pipadohányt meg a cigitöltőket. Az úttesten áthaladva nem vették észre, hogy a bokrok között csend lett, kétértelmű csend.
Nemsokára az autók közül elindult valaki, békésen és harmatosan, mintha a vacsorájához keresne menedéket. Csend lett, asszonyoknál szokásos jólelkű fájdalom uralkodott a levegőben, mintha egy mesemondó hangolná a hangszálait. Megmozdult egy faág, vakmerő, félénk mozdulattal, ahogy hetvenéves emberek szoktak.
Pálóczi két fejjel volt alacsonyabb a feleségénél, esetleg csak másféllel, mintha egy kukoricás zsák menetelne a szolidan megírt forgatókönyvben, melyben az emberek soványak és karcsúak, kivéve persze Pálóczit. Pálócziék a hotel felé vették az irányt, betérnek még a lángossütődébe, gondolták, amikor egy kölyök, tizenvalahány éves fiú ugrott elő, lehajolva settenkedett, aztán nekilódult, napbarnított arcú Apolló, száraz, csomós hajú, úgy viselte az arcán az orrát, mint egy sárgarépát, kitartással és halkan rohangált a téren, kerülgette a parkoló járműveket. Lassan gyorsuló futással futott, olyasfélével, mellyel egy egész várost tönkre lehet tenni. Vigyorogva futott, ki-be fordulva, kicsavart léptekkel, mint egy dugóhúzó, habos mosollyal az arcán. Az ártalmas emberek fárasztják így egymást. Pálócziék mellé ért, kicsapott késével elmetszette Pálóczi Lajosné nyakát, illetve az izmot a szép nyaknak abban a szakaszában, melynek érintése általában vágyakat, természetes és természetellenes gerjedelmeket kelt. E pillanatban Pálócziné száz évet öregedett, archaikus formát öltött, fejbiccentő izmai összeugrottak, mint a kitépett rugó, egymásba tekeredtek, megpróbáltak egymásba épülni, mintha így születtek volna. Miközben Pálóczi Lajosné a nyakához kapott, támadója vigyorgó fogsorát látta, hosszú répaorrát, ahogy töretlen jókedvtől felvillanyozódva tett egy kört, visszafordult és a kibelezésére készült. Mások is előbukkantak, lány a bódé mögül, amonnan meg egy förtelmes kopasz fiú. Pálóczi átnyalábolta a feleségét, vállára vette és futni kezdett.
Pálócziné elkapta a fejét, hogy elkerülje az újabb döfést. A lány nyerítve röhögött, kapkodva jeleket mutogatott, mintha jópofáskodna. Szép nőies alkat volt, lobogó hajjal, izmos, telt lábszárral. Visszaélt azzal, hogy nő. Pálóczi az arca elé emelte a kezét, felkapta a fejét, mint a megriadt ló. Eltakart arca előtt felvillant a lány felsőteste. Hadonászott és mintha vödörből beszélne, nyerítve röhögött, pedig erre semmi oka nem volt. Pálóczi ép bőrrel akart megmenekülni. Erős volt, és még a gyerekkorából emlékezett bizonyos bunyókra. Ádler Zsigmondnál tanult bokszolni, egyszerűen használta az eszét és az erejét, nem csinált cirkuszt, a keze beleütközött egy kopasz fejbe, aztán, vállán az ájult asszonnyal, futásnak eredt.
Pálócziné sportszatyorként hevert a férje vállán. Arca megkínzott volt, ömlött a vére. A hotel portása telefonért kapkodott, nem akarta felfogni, hogy ez megtörténhetett, saját magát féltette, nehogy ilyen sorsra jusson, meg elborította a jó szándék és az igyekezet. Kényszeredetten ejtette ki a szavakat, képtelen volt a dolgok helyes, megszabott ritmusában szólni, ráadásul játszott is a szavakkal, gyermetegen és nevetségesen, az éterből titkos tanácsokat halászva. Pálóczinét, akin közben felcsúszott a köpeny, különböző rohangálók vették körül. Egyik angyalomnak szólította, másik cicámnak becézte, a harmadik véleménye szerint a bűnözés és az erkölcstelenség minden pillanatban megrontja Magyarországot. Aztán a vérzést valahogy sikerült elállítani, a mentőorvos minden lélegzetvételével az időt rövidítette volna az ügyeskedés magasabb szintjén, balkezesen és „hézagolva”, remélve, hogy ez meghozza a várt eredményt. Pálócziné úgy ült a támlás székben véres nyakkal, mintha elpirulna. A szokottnál magasabban, a sok izgalomtól rezignáltan az arcára kiült sápadt szépsége, testének merész vonalai kirajzolódtak az orrán és a szemöldökén, a véletlenül odatévedt szabályosságban.
Rendőrautók szirénáztak az utcán, mintha a parknak egy árnyas szigetéből futottak volna elő. Vijjogtak leplezetlenül és ismeretlenül, sajátos beállt hanggal, mintha keményen és elszántan követelnék az igazságot. Koranyár volt, hajnal, a vijjogást körülvette a csend, az akácok, az orgonák és a harangvirágok, melyek ontották illataikat. Pálóczinét elvitte a mentő, a rendőrök kiugráltak az autókból, az épületet körülvették, aztán néhányan elindultak a haragoszöld borostyánindák kusza szövevényében, láncot alkotva bizonyos szabályok szerint. Átvizsgálták a terepet, finoman és részletesen, egymásra utalva, a tökéletesség birtoklására vágyva, egyszerre mozdultak és egyszerre kiabáltak és mosolyogtak, majd eltűntek a bokrok háta mögött, az erdőszéli faóriások bozóttal összenőtt ágai mögött. A következményekhez való megfontolt ragaszkodás miatt, vagy mintha nevetnének a messzeségből, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, puffanások hallatszottak abban a ritmusban, ahogyan testek puffannak, ha dobálják őket. Idétlenséget idéző gyermekhangok, csilingelő lányhangok, a test mélyebb tartományaiból felszakadó sikolyok. Félóra múlva, a valóság határán felbukkanó kérdések sorában még mindig nem értették meg a történteket, melyeknek siralmas keverékéből és szenvedélyes alkotóelemeiből rakódtak össze azok az éjszakák, melyek a bűn kedvéért kiontott vér éjjelei voltak, az eltékozolt képességeké és a megmaradt öntudaté. A drog okozta hamis öröm kínja reszketett bennük.
Pálóczi, még mielőtt bárki megakadályozhatta volna, odaugrott ahhoz a fiatalemberhez, aki a feleségét megszúrta, olyan közel, hogy szinte hozzáért. Szabályos horogütés volt, a bosszú jellemző része, az első haragé, melyet lehetetlen még átgondolni. Szép, szabályos, gyűlöletmozaikokból összerakott mozdulattal ütött. Beugrott alá és felütötte az állát, hallatszott a csontok zaja. Komoly állandóság várta a fiút, ahogyan elvágódott és gyűrött testtel beleesett a járda karéjába. Rángatózott, mintha egy véreb tépné a gallérját. Mielőtt Pálóczi megbolondult volna, ráugrottak a kommandósok. Tépték, mindenkinek világosan megmutatva, hogy megfékezik a törvénytelenséget. Felemelték, aztán fejbe rúgták, adtak neki a kábultságból kis ízelítőt, hogy elteljen vele, mint amikor kenyeret vág az ember, vajat ken rá, párizsival meg hagymával. Pálóczi elesett. Meztelenségét érezte, ahogy a földön húzták. A puszta létezés beidegződések sorozatává vált.
– Szép! – kiabálta Pálóczi. – Nagyon szép. – Vérző szájából közönséges haszontalanságok buktak elő. Arca feldagadt. Kövek szántották a vonszolástól, ahogy kanyarodtak a parkolóban, járdáról le, járdára fel. Egy kapu kifaragott részletei várták, hogy érkezzen a friss szellő fuvallata. Kellemes sötétség a parkolóban, a madarak a fákon mintha maguknak énekelnének, azonos időközökben érkeztek a trillák, a reszketések, az elterpeszkedett árnyékok. Pálóczi felugrott és eszeveszett futásba kezdett. Utolérte a mentőautót, felkapaszkodott rá, kapaszkodott, ahogy lehetett, kapaszkodott a kanyarban, forgott és vitte a huzat, a váratlanságon semmi nem változtatott. A mentőautóban megnézte a feleségét a hangosan ketyegő műszerek között. Habár a mentősök rá sem hederítettek, jelentősnek bizonyult minden pillanat. Mintha elaludna vagy véletlenül eltévedne, kábán a nyugalomtól és az önmarcangolástól, várva, hogy az események megjelennek az úton, hangosan és kimeredt szemmel, mintha valaki nagyot tévedne, és most csak éppen azt szemlélné, hogy a meredeken áll az út kezdeténél, ahonnan nem térhet vissza. Be kéne vallani, gondolta Pálóczi, hogy órák óta várom, hogy ő az én feleségem, hogy vártam akkor is, amikor még nem ismertem, hogy nem szeretném, ha véletlenül elmenne, hogy valljuk be, megnéztem számtalanszor, és most mégis eltűnt az arca. Csak attól rettegek, gondolta Pálóczi, hogy a halállal azonos időben érkezik majd és én várom egy elsötétített szobában, és ő sietve indul, zokog és rémisztő gondolatai vannak. Ez az igazsága.
A rendőrautók körülvették a mentőkocsit. Pálóczi észrevette a felesége eltökélt, mély lélegzeteit. Mintha nézné, indulatosan és szigorúan szuggerálta, és közben úgy alakította a száját, hogy a legkényesebb üzenet is leolvasható legyen róla. Szemében ragyogott a féltékeny sötétség, az ölelések, az elrekesztett indulatok tapasztalata, melyeknek áradata izgatóbb a fantáziánál is. Pálóczi a szikét a doktornő nyakához szorította. Egymáshoz koccantak a fejek, és a vágó- és szúró szerszámok, az érthetetlen csavarok, melyek belefúródnak a csontba.
– Nem tudom, hogyan kell csinálni – kiáltotta Pálóczi. – A valódi okokat követelem!
A mesterlövészek elfoglalták helyüket. A pillanat egészét tekintve szép volt az este. Suttogva emlékezett Pálóczi a felesége szemére, látom, hogy kinyitja, gondolta, engem figyel, ügyel az emlékekre, hogy úgy érezzem, mintha nem történt volna semmi.
– Igen! – kiáltotta Pálóczi, és kihajolt a mentőautóból. Abban a pillanatban az egész téren csak az ő feje látszott, meg a mentőautó, a mentőorvosokkal, az asszisztenssel.
Gyengéd távolságban meglátta az egyik rendőrt. Éppen a homlokára célzott.
Magén István a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: a szerző grafikája
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
