Dávid Adél: Éh (két vers)
Éh
Árnyak suhantak,
könnyek hullnak,
remegő ujjaim vésik bűneim.
Érzem illatát, hallom,
hogy feni kaszáját.
Hideg éjszakákon szaladok,
valami elől ami úgyis utolér.
Ajka csupa vér, dadogva
suttog felém, majd holnap,
majd holnap megízlelheted.
Egy seb vagyok csupán,
mely új kínra éhezik.
De akár mit is hoz a holnap,
mosoly lesz az ajkamon.
A hűtlen
Rabságba esett tűsarkak szorongnak
repedezett macskakövek közt,
fölöttük elcsattan a csók.
E különös ringásban imbolyog a tér,
leheletüket körülfogja a csönd.
Levetve lábbelijét szalad a nő. Férje várja.
Azt hitte, legfőbb ellensége a macskakő,
de gyötri a vágy. A pillanat érzése emészti,
törli bűnei nyomait. Az érzés nem fakul.
Nyál nyomai éktelenkednek ruházatán,
nincsen vád, csak félelem, düh és bűntudat.
Szíve hevesen kalapál s lábait gyötrik a kockák.
A vezeklés négyszögei mutatják útját,
sárban tapicskolva egybeolvad a holdsugárral.
Eső mossa bűneit, beköltözött a szenvedély,
a tiltott gyümölcs szörnyű gyönyöre.
S hiába emészti a tűz, amely sosem melegít,
a macskakövek közé mindig visszatér.
Dávid Adél a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Fülöp Péter Kapu c. fényképfelvétele (2012)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
