A mai költészet olvashatóságának határai (8. rész)
Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk a Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?
Rakovszky Zsuzsa
A költő is „emberből” van
1. Az a baj, hogy ezt a kérdést nem értem. Mi az isten csudája lehet az „olvashatóság határa”? Arra gondolt volna a kérdés megfogalmazója, hogy a „mai költészet”-ből viszonylag keveset lehet egyhuzamban elolvasni, magyarán, hogy unalmas? Hát az bizony meglehet, de ennek megítélésében nem a költő az illetékes, hanem az olvasó, ő észleli önmagán, ha észleli, hogy most aztán eljutott arra a pontra, amikor úgy érzi, hogy „no, ebből nekem elég volt egy életre, pokolba a mai költészettel, hová is tettem az Arany-összest?” (Ami nem is olyan nagy baj talán.) Vagy a rút emlékű „közérthetőség” kifejezést igyekezett a kérdező tapintatosan megkerülni? Vagy arra vonatkozna a kérdés, hogy meddig folytatható még a mai költészetnek az az irányzata (mert többféle „mai költészet” van azért), amelyik a verset vagy akár a prózát a külvilágra való vonatkozás nélküli szövegnek tekinti? Azt hiszem, nem sokáig, de én írónak is, olvasónak is konzervatív vagyok, a kérdés nem ingem, így nem is vehetem magamra. Másfelől, ugye, „különös gubók szülhetnek pillét: mit tudod?” Meglátjuk.
2. Semmilyenre, mert nem arra épít. De hát ezt, gondolom, sokan elmondták már korábban, nem érdemes megismételni: az ember (a költő) versírás közben egyáltalán nem gondol az olvasókra (sorry). Másfelől viszont a költő is „emberből” van, akár az olvasó, és az elkészült vers akkor is megérinthet másokat, ha a megírásának nem kifejezetten ez volt a célja. Hogy melyik vers melyik olvasóra hat, az kettejük érzékenységének, világlátásának stb. szintjétől függ, illetve, ha a vers eléggé sokrétegű, akkor különböző érzékenységű, műveltségű olvasók is találhatnak benne valamit önmaguk számára, mint ahogyan ugyanaz az ember is másként olvassa ugyanazt a verset fiatalabb és másként idősebb korában. De hogy aztán egy bizonyos vers inkább az ötven és hatvan közötti, nyolc általánost végzett kisvárosi férfiak között lesz-e népszerűbb, vagy a húsz és harminc közötti felsőfokú végzettséggel rendelkező nők körében – hát ilyen statisztikákat lehetne éppenséggel csinálni, csak egyrészt minek, másrészt, azt hiszem, olyan kevesen olvasnak verset, hogy úgysem lehetne értékelhető adatokat nyerni.
3. Az olvasás szenvedély, és a szenvedélyeibe az ember általában nemigen tűr beleszólást, és tanácsot se igen szokott elfogadni. A megszállott olvasó, ha valami okból betű híján szűkölködik, kiolvassa a többesztendős napilapot, amibe a cipésznél a megjavított cipőt csomagolták (valaha, amikor voltak még cipészek), vagy beleolvas a buszon a szemben ülő újságjába. „Some say life is the thing, but I prefer reading” (azaz „Egyesek szerint az élet az igazi, de én a magam részéről jobban kedvelem az olvasást!”), mondta egy bizonyos J. R. (?) Smith, akiről, sajnos, nem tudom, hogy kicsoda, csak a fenti idézet alatt találkoztam valahol a nevével, de nagyon a szívemből szólt. Másfelől minden szenvedély személyes dolog, és nekem sehogyan sem akaródzik válaszolni arra a kérdésre, hogy mit is olvasok, legfeljebb olyan általánosságban, hogy: mindenfélét, és korántsem csak szépirodalmat. És hogy mégis mit tanácsolnék? A lehetséges válaszok egy része kézenfekvő, de azt hiszem, illetlenség lenne az olvasó figyelmébe ajánlani mondjuk, Aranyt, Vörösmartyt vagy Jókait: bízzunk benne, hogy már fölfedezte őket. Ha egyáltalán, olyasmire érdemes fölhívni az olvasó figyelmét, ami idáig esetleg könnyen elkerülhette: ezért annyit mégiscsak elárulnék, hogy mostanában olvastam újra két nagyszerű, viszonylag kevéssé ismert regényt: Pap Károly Azareljét, és Szilágyi István Kő hull apadó kútba című könyvét – mindkettőt nagyon melegen ajánlom mindazoknak, akik még nem olvasták (vagy egy ideje nem olvasták újra) őket. És még azt is tanácsolnám a verskedvelő olvasóknak, keressék a lapokban (és a könyvesboltokban) a fiatalok, elsősorban Mesterházi Mónika, Tóth Krisztina, Imreh András, Szabó T. Anna vagy Kun Árpád verseit, ha olyan valóban „mai” költészetet szeretnének olvasni, amely mindazonáltal nem feszegeti „az olvashatóság határait”.
Orbán Ottó
A határ a lap széle
1. 1. A mai költészet olvashatóságának határa pontosan megállapítható. A határ a lap széle. Ha tovább olvasunk, leesünk az asztal alá, a nixbe.
1. 2. „Én, a Költő?” Rejtély, hogy ez mi akar lenni. Változat arra, hogy „Mi, költők különös emberek vagyunk?” Válasz a történelemben.
2. Milyen befogadói tapasztalatra épített Homérosz? Arra, hogy a vak ember nem biztos, hogy süket is. Azaz hogy bízzunk magunkban, működő érzékeinkben. Kerüljük a filozófust, aki behunyt szemmel is eltalálja a helyes irányt, és aki tudja, hogy mi az irodalomban a „mai”! A költészet a félmegoldások teljessége, világos gondolatokhoz egy csipetnyi homályos sejtelem, mint egyéb találmányok esetében is. A legtömörebb költemény: E=m·c2. Nem az számít, hogy saját kora mennyit értett Bartókból, hanem az, hogy ő mennyit értett a saját korából, és ez által más korokból, az univerzumból. „Az elme szabad állat” – mondta ezelőtt vagy ötszáz évvel Bornemissza Péter. Gyönyörű és vad kölyke elménknek, a költészet is az.
3. Ezt-azt, ami a kezembe kerül. Legföljebb leteszem. Annak, aki bírja szuflával, ajánlani tudom ezt a módszert. Őrizzük meg szellemünket, amíg tehetjük, rugalmas állapotában!
Varró Dániel
Ami elsőre tetszik
1. A mai költészet olvashatóságának határairól azt gondolom, sokan gondolják, hogy – van. Azért az olvashatóságnak is van határa – ezt gondolják. Én tökéletesen megértem őket, noha a magam részéről olvashatóságpárti vagyok. Sőt felolvashatóságpárti. Szeretem a dallamosat, a könnyűt, a fülnek-léleknek jól esőt, az első hallásra (legalább részben) befogadhatót. Az ismerőset.
2. Befogadói tapasztalat. Nekem az a tapasztalatom a befogadókkal, hogy ha egyszer valamit befogadtak, azzal jó ideig elvannak. Elhívtak egyszer felolvasni valahova, felolvastam valamit. Elhívtak még egyszer, gondoltam, most olvasok valami mást, de ugyanazt akarták hallani még egyszer. És harmadszor is. Ami elsőre tetszett, azt akarták meghallgatni újra és újra. Nem újat akartak, hanem a már ismerőset.
3. Van egy csomó régi dallam a fülünkben. Jó ezeket újra hallani. Jó elváltoztatva, modernebbül eljátszva is rájuk ismerni. Többek között ezért olvasom és ajánlom olvasásra Parti Nagy Lajost, Kovács András Ferencet, Nádasdy Ádámot, Tóth Krisztinát, Szabó T. Annát.
(Az írás megjelent a Napút 2000/2. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, vers
