Németh István Péter: Nevet ránk az égből Bacchus
Utassy József a Szent György-hegyen
Hány magyar költő járt a Balaton-mellékén a tapolcaiak kedves Szent György-hegyén? A kérdés nem költői, utána lehet nézni antológiákban, önálló kötetekben, de még a periodikák hasábjain is. Boldog, aki ezeket a költeményeket gyűjtheti Tapolcán, a sárkányölőről elnevezett hegy közelében, de bárhol, bármelyik könyvtárban. Berda József, Mécs László, Garai Gábor, Jankovich Ferenc, Mátyás Ferenc neve után a Kilencek költői csoportosulás, a budai ’Ménesi úti’ ménes költői jutnak eszembe, akik együtt szüretelhettek még a közelmúltban is a hegy Balatonra néző szőlejében, amelynek gazdája Kiss Benedek. Nála szorgoskodott, ha nem is a szőlőszedésben, de a versírásban és az anekdotamesélésben mindenképpen, Utassy József.
Nem volt könnyű sorsa. Édesapja a második világháborúban halt meg a minszki kórházban, kisfia, aki a tragikus múlt után a jövőbe vetett hitet jelenthette volna szegény Utassy Dzsónak, daganatos betegségben hunyt el. A páratlan tehetséggel, senkihez sem fogható lendülettel induló Utassyból végül keserű dalok mestere lett. Ám a Szent György-hegyre, valahányszor csak megérkezett, a derűsebb pillanatai kísérték, s itt is hasonlókat kapott Kiss Bence bora mellé. Tanúskodik erről a vendég vendéglátójához írott szép költeménye is:
Vendégségben Kiss Benedeknél
Fellegek bokra mögül kacsingat,
leskel a nap. Hevíti kocsinkat.
Sajog Badacsony nyílt sebe, lüktet.
Tücsökzenekar fogad bennünket.
Fűzfák csöndjével színültig a völgy,
örvend Szent György-hegy kakukkja, köszönt.
Nagy büszkén el is lépünk a tetőt
megszállva tartó tőkehad előtt.
Odabent a ház asszonya süt-főz.
Távol a tó vize eget tükröz.
Hegyek szoknyáján megpihen, méláz
a sok hegymászó picike présház.
Fácán kukorít, fürj pitypalattyol.
Kék a harangszó, kék, mint az alkony.
Patak szunyókál. Álmát őrzik-e?
Idejár inni szarvas, őzike.
Vonatkürt harsan. Hozza szerencsénk.
Görgeti maga előtt az estét.
Mióta nem láttalak, mióta!
De nagyra nőttél, derék diófa!
Alattad jobban esik az óbor.
Szigliget csonkja csillagot csókol.
A badacsonyi bánya ejtette bazalt-sebet, a környékünk flóráját-faunáját, Petői Arany-látogatásának meghittségét, egyszóval az egész dunántúli szelíd-táj atmoszféráját ilyen művészi fokon megragadó verset keveset ismerünk. Egy Bükk-küldte költőtől pedig egyenest Pannónia laudációja ez a mű. (Igaz, Utassy felesége, Erzsike (Zsóka), zalai!)
Bükkszenterzsébet, Ózd és Kisapáti, Tapolca közt így teremtődik híd – a magasban. Utassy azt a versét is, mint Kisfaludy kandallójától, vagyis a kályhától, a Badacsonytól indítja, amelyben egy nyári vihar bravúros leírását tárja elénk. (Büszke vagyok, hogy Tapolcát, szülővároskámat, nevén nevezi.)
Zivatar készül
Felhő nyaldossa
Badacsony sebét,
mint egy nagy tüdő,
úgy lüktet az ég:
zivatar készül, komor a vidék.
Homályban Gulács
homloka is már.
Tapolca fölött
villan egy villám:
tágul, kerekre tágul pupillám.
Csattan a mennybolt!
Akácfa reccsen.
ilyen időben
Született Isten.
Megszeppen ma is a gyerkőc bennem.
Nyögnek a fűzfák,
nyög a meredek
jegenyesorfal,
szőlő, rét, berek.
Elejtik terhüket a fellegek.
Szigliget fölött,
zivatar múltán
kerekedik egy
hajlós szivárvány:
tarka, gyönyörű, mint egy cigánylány.
Kiss Bence szőlőskertje felől ilyen csodás látomásértékű látványokban volt része Utassy Józsefnek. Álljon itt egy harmadik verse, ami már valóban a régi szüretek hangulatát idézi, mikor még együtt voltak a „fürge barátok.” Az utolsó alkalmakkor ugyan már lábukat fájlalva, el-elfogyó szusszal, de találkoztak még. Először Rózsa Endre nem jöhetett, aztán Utassy maradt távol a mulandóságtól igazoltan, s már Oláh János sem jöhetne, ha még meglenne Bence szőleje. (A fotóművész Kovács Endre már Rózsa nélkül volt kénytelen megörökíteni a baráti kört.) Túl a hetven éven vigasztalja a nemzedék emlékező poétáit, s Mezey Katalin poetrinát, hogy mennyi aranynál is értékesebb szellemi olaj sajtolódott ki csak itt, Tapolca közelében, a találkozásaikból. Íme Utassy gyerkőc-hetyke szüretelős verse:
Szüret
Szüretelünk Szent György-hegyen,
a tőke sárga zubbonyos,
Benedek gyakran tölt nekem,
sajtolmert én vagyok a puttonyos,
sajtolmert én vagyok a puttonyos.
Lassan hét ágra tűz a nap,
sajtol a prés, a must csorog,
füttyentenek értem: szaladj,
sajtolha már te vagy a puttonyos,
sajtolha már te vagy a puttonyos.
Riasztókkal durrogtatnak,
ám a seregélynép okos,
hol fölszállnak, hol lecsapnak:
sajtolámul rajtuk a puttonyos,
sajt lámul rajtuk a puttonyos.
Aztán, ahogy a nap leszáll,
a gazda izgul, oszt, szoroz,
és ugrat engem a betyár,
sajtolhisz én voltam a puttonyos,
sajtolhisz én voltam a puttonyos.
A hordókat kopogtatjuk,
rossz a termés: három hektó.
Nevet ránk az égből Bacchus,
sajtolvágtat szekerével hat ló,
sajtolröpíti szekerét hat ló.
Utassy költeménye az 1991-ben napvilágot látott Keserves című kötetében jelent meg. A vers, bizony, nem kicsit „fölvidámítottnak” tűnik majd annak, aki a születésének körülményeit is megismeri Kiss Benedek legújabb vallomásából. A Forrás 2016-os harmadik számában olvastam a következőket, hogyan alkonyult be egy pincehegyi életformának, s vele rengeteg szépségnek, amit modern korunk, no meg az emberi lét esztendeinek a szaporodása miatt el kellett engednünk. A szépirodalomnak köszönhetjük egyedül, hogy nyomát, jelét legalább nem veszíthetjük el sem a kidőlt költőknek, sem a kivágott szőlőtőkéknek:
“Mikor Szent György-hegyen szőlősgazda lettem, s a présházikó is lakhatóvá vált, Dzsó nagyon szívesen jött hozzánk, egyedül is, Zsókával is. Sőt, egyszer anyósát is elhozta. Volt úgy is, hogy segített a munkában, de legszívesebben a diófa alatt ücsörögtünk, persze borospohár mellett. Már idősebb korában egyszer szüretünkön is részt vettek. Reggel, a szüret kezdetekor szétosztottuk a munkát, bár általában mindenre megvolt az ember. Mint rendesen, voltunk vagy húszan. Három puttonyunk volt, kettő normális méret és egy feles a gyerekek számára. Dzsó azt nézte ki magának, s azt mondta, inkább puttonyozik, mint szed. Megindult a munka az aljban, lementek a puttonyosok is, majd kezdték fölhordani a szőlőt. A két nagy puttony megjött, de hol a harmadik? Egy idő után fölcammogott a szőlővel, a feles puttonnyal. – De bő termés van – mondta –, erre inni kell. Letelepedett a padra, maga mellé vett egy boroskancsót, s míg a szüret be nem fejeződött, el nem lehetett onnan paterolni.
Nagy volt a jókedv, Dzsó mondta a poénokat, de az üres puttonyt végig nem lehetett róla leszedni. Fél év múlva megjelent egy verse a szüretről, s a refrénje az volt: „Mert én vagyok a puttonyos, mert én vagyok a puttonyos.”
Így éltük világunkat (néha), hajdan, öregedőben is. És meg is öregedtünk, a szőlőt meg a sok ráfizetés miatt ki kellett vágni. Csak a présház meg a gyümölcsös maradt. Halála előtt Dzsó oda kívánkozott, s készültünk is rá, hogy nyáron, augusztusban jönnek, és még egyszer jól kibeszélgetjük magunkat. De ennyi haladékot már nem kaptunk az úrtól, sőt, temetésére sem tudtam lejutni. De bármilyen távol is kerültünk egymástól, és mindig (és gyakran) úgy látom, hogy ül a diófa alatt, hátán a puttonnyal, s huncut mosollyal szórakoztatja a vendégsereget.” (Kiss Benedek)
Hadd ne feledve Rózsa Bandi, Utassy József és Oláh János költészetét, ülhessünk még a diófák elárvult lombjai alá mind többen, ahogy a szüret megint közelít!
Tapolca, 2016-08-17
Illusztráció: Kovács Endre fényképfelvételei
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
