Búzás Huba: A Gnózis metafizikája
– jegyzetek Babics Imre nagyeposzáról –
Babics Imre Gnózis című nagyeposzát a Napkút Kiadó jelentette meg 2013-ban. Belelapozva modern regényóriásnak tűnik. Mondom: tűnik; mert hexameterekben lüktető szövege néhány oldal elolvasása után ráébreszt, hogy e vérbő stílusban írt hatalmas mű valójában „regény-öntőformába löttyintett” eposz. Hősköltemény, melynek – a budapesti Havanna-lakótelepen, a rendszerváltás utáni időszakban játszódó – természetfeletti eseményei a csodák világába visznek. Ezektől elvonatkoztatva, témakörei: a lét maga, a valóság mint isteni lét, a lélek és minden létforma összefüggései.
Az Irodalmi Jelen 2016. májusi számában Füleki Gábor írt a kötetről Piramiskönyv címmel kiváló esszét. Az esszé szerkesztői bevezetőjének első mondatában helyénvaló minősítést olvashatunk: „megszületett a rendszerváltás utáni időszakot bemutató, a mai magyarságról és a világról kíméletlen kritikát mondó szakrális nagyeposzunk”. Majd Füleki Gábor hozzáteszi: „ének a transzcendenshez”, amit csak mélybe figyelő, meditatív szemlélettel lehet megközelíteni. Egyebet mondani – tömörebben – az eposz harmadszori elolvasása után se nagyon lehet. Az igazi műalkotás – mintha e műről mondta volna Goethe –, akárcsak a természet alkotásai, értelmünk számára mindig végtelen: megbámuljuk, átérezzük, hat ránk, de megismernünk lehetetlen, s még inkább az szavakkal kifejezni lényegét. (Kant a valóság végső természetét tartotta elvben megismerhetetlennek.)
Füleki Gábor – szakavatott esszéjének dicséretére legyen mondva – behatolt a mű lényegébe. S ha azt maradéktalanul megismernie nem is sikerülhetett, nyugtázhatjuk: eredményes kísérletet tett manifeszt tartalmának körülírására; sőt a szerkezeti és nyelvi forma számottevő kritikai elemzését is elvégezte (hatáselemzését részben megoldotta), azaz eleget tett az olvasó ilyetén elvárásainak. Alig tehetünk ennél többet, hacsak nem bocsátkozunk a nagyeposz manifesztált tartalmának metafizikai analízisébe; valamint ezzel összefüggésben: hacsak nem vállalkozunk esztétikai erényei további bemutatására.
Babics Imre kivételesen jelentős nagyeposza voltaképpen nem kivétel: mindenben eleget tesz a műfaj alapvető követelményeinek: hexameterekben írt ének, nagysodrú elbeszélés. Rendkívüli képességekkel megáldott hősei túlvilági támogatásban részesülnek, miközben óriási horderejű tetteket hajtanak végre. A szerző invokációként könyvét kevés embernek ajánlja, akiket nem ismer, ám hozzáteszi: akiknek el kell jönniük, különben „csak” Istenért élt. Propozíciójában megjelöli tárgyát, majd seregszemlét tart hősei, a tagbaszakadt, marcona Atkó, a szellemszemű Emlék és Béla varázsló, a léleklátó felett. Nem hiányzanak a műből a csodás elemek se; se a katasztrófák, Xénia pokoljárása, egy civilizáció összeomlása, vagy épp a retardációként beiktatott betét-dalok, a piramis-szerkezet kőhasábjai.
A világirodalom nagy alkotásaihoz mérhető modern nagyeposz olvasása közben megfeledkezem mindennemű elvárásaimról. Az az érzés fog el, mint a természetjárót, ha meg-megáll az ösvény végén és letekint a szurdokokba.
Az az érzés fog el, mint Rodin kertjében, amikor borzongva álltam A pokol kapuja előtt. Mondják, a modern szobrászat egyik kiindulópontja a dombormű, amely (szándékosan) befejezetlen maradt. Dante nagyeposzának, az Isteni színjáték első részének, a Pokol látomásainak ihletésére készült. Lehet, hogy a Gnózis hasonlóképpen befejezetlen? Hiszen mélységeibe lelátnunk lehetetlen. „A pokol – a többi ember” – vélte Sartre; ahol elégünk, semmivé hamuhodunk.
Babics Imrét, a szerzőt vajon ki szólította föl, mely szellemi őse ösztönözte, hogy írja meg művét – jut eszembe Babits Mihályunk zseniális felismerése nyomán: „A költők… egymásnak felelnek idő és tér távolán át. Egy lehetséges életmagatartás egyszer megtalált kifejezése fölébreszti a másik attitűd öntudatát, s akkor az is kifejezést keres. Ez a világirodalmi hatás lélektana. Homérosz fölébreszti Vergiliust, Vergilius Dantét és a századok nem számítanak.”
„Az európai szellem közös kalandjában a képzelet újjászületésének korát Dante nyitotta meg” – olvasom tovább a történetet Ungvári Tamás Az eltűnt személyiség nyomában című művében; és csakugyan, a Divina Commedia egy-egy sorára, gondolatára, érzésvilágára írta T. S. Eliot is költeményeit, aki jóllehet ekkortájt ismerte fel: a költészet eleven kapcsolat a múlttal… ámde az igazán jelentékeny költő önmagát írván a korát írja – fűzte később mindehhez ugyanő.
Babics Imre igazán jelentékeny költő. Önmagát és a korát írja. Néhány eszménykép és a tényként vizsgált „jelenség” – a Gnózis – összevetése nyomán jutunk erre a megállapításra. A műértő persze elsősorban önmaga ízlésvilágához mérve értékeli a szerző alkotását. Eszményképeitől, irodalmi jártasságától, esztétikai felkészültségétől és kvalitásától is függ tehát a műalkotás reá gyakorolt hatása.
A nagy ívű kompozíciók, a grandiozitás (érzésben is) mindig lenyűgöztek, a mű dinamizmusa, a mozgás érzékeltetése szintén. Már a régi görögök is tudták: nem azt kell leírni, mi látható Akhilleusz pajzsán, hanem azt, hogy a rajta látható alakok mit csinálnak.
A Gnózis tele mozgással. Lenyűgöz, akár Milton Elveszett paradicsoma, hisz benne is az emberiség világmindenségből kapott lelke kiált magunkra hagyatottságunkat panaszolva. Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem című eposza is felidéződik bennem lapjai olvastán, mert miközben a Havanna-lakótelepen lófráltam, az emberi szellem csúcsain lépkedtem. Vagy mondjam még Joyce Ulyssesét? Ez utóbbi kétségtelenül a XX. század egyik legnagyobb hatású irodalmi „elkövetése” volt: tragédia-komédia, regény-eposz, szatíra-filozófia egyben.
Nos, Füleki Gábor esszéjének fáklyafényében csakugyan „utat találhatunk a magyar irodalom egyik legizgalmasabb építményébe”, az általa találóan Piramiskönyvnek nevezett mű megrendítő világába. Egyetértek azzal, hogy a mítoszok magasságában létező Havanna-lakótelep hősei – e „regény-esőerdőben” isteni erőkkel és szemlélettel felruházott alteregóink (jobbat akaró arcmásaink) – valamiféle lázadó szentháromság „isteni maffiája”. A „líra-világuralom” megteremtésére törő „szakrális terrorjuk az elfeledett líra fénybe emelése”. Eszmei sugalmazásuk: „csak a transzcendencia emelheti föl a materiális sárba süllyedt emberiséget” egy magasabb rendű, valóban emberi életbe, az újkori humánum értékrendjének, ideáinak magasába.
Kézenfekvő tehát, hogy a tapasztalat határain túli, az érzékeinkkel föl nem fogható emez jelenségekről, törekvésekről, érzés- és gondolatvilágról, az eposz transzcendens vonatkozásairól a metafizika szemszögéből is szóljunk. (Füleki sem feledkezett meg írásában erről; ha futólag is, megemlítette az író „metafizikai szemléletű világképét”.) Szóljunk hangsúlyozottabban anélkül, hogy természettudományos igazság-tartalmuk dolgában állást foglalnánk. Merthogy nem dolgunk efféle igazságokkal bajlódni; a művészet más kategória.
A Gnózis – alcíme eleve eligazít – ének. Modern hősköltemény. A költemény pedig – Somlyó György fogalom-meghatározásával egyetértve, de azt kiegészítve állítom – sohasem valami meglévőnek a kifejezése, nem valami eddig ismertet jelent; nem pusztán a valóságot tükrözi – bár azt is –, hanem maga is valóság, új létező, új minőség, a költő és az olvasó tudatából fakadó, képzeletéből serkent egyetemesebb jelentés, felismerés, bűvölet, izgalmas emóció, indulatmenetek és látomások kompozíciója. Eszünkbe nem jut számon kérni a Gnózis egyetemes jelentésű – egyébként fenséges hangzású – következő sorának igazságtartalmát: „Isten hozta világra a létet. A Semmi imádja.”
Mert nemcsak Horváth Béla (eposzhőshöz nem illő, szándékoltan triviális nevet visel!) azonos azzal, amit mond, hanem hangja – tudjuk – a költő hangja, aki mintha kijelentené: ez a spirituális valóság, elemibb a világ tényeinél. És ez a költői igazság. Elmélyedhetünk metafizikai értelmében. Kozmológiai állítás, a mű monumentalitásához méltó és költői a megfogalmazása.
Ettől kezdve dereng, hogy a nagyeposz elmondható cselekményénél fontosabbak a lélekben végbemenő történések. Még pontosabban: az elmondható cselekmények a tudatban mennek végbe. Kis túlzással, szinte bárhol felüthetjük a kötetet, a feltárt sorsokban lejátszódó dráma a lélek drámája, az emberé. A transzcendencia mindent átitat. (Béla testelhagyó képességgel rendelkezik és a földönkívüliekkel akar cimborálni.) A mű másik két főhőse (a szellemi szentháromság tagjai) – Atkó és Emlék – beszélgetéseiből kiderül a tudatrengéseket okozó felismerés: a mindenségben és világunkban minden összefügg mindennel. Voltaképpen mindegy, hogy a műben konkrétan mikor, hol és kié esendő emberi mivoltunk és isteni szikráink, a Semmi iszonyatának és Létünk múló gyönyörének felismerése, hiszen mindenkor az ember döbbenete üvölt a világűrbe. Olvasom a mű következő mondatait:
„És Atkó két nagy tenyerébe temette arcát, hogy feltárta a titkokat Emlék… És a világűr
meglehet, egy tudat, és emlékek a csillagok és a bolygók, és rossz emlék, hol felbukkan
a légkör. És a hibák, amiképp meteorraj, örökkön-örökké csak száguldanak, és lét nélküli
holdakon is hány s hány kráterbecsapódás, és valamennyi hibáké. S így a világegyetemben
nincs emlék makulátlan, ámde a rossz emlékek légköre képes az izzó vétkeket elporlasztani,
és közülük kicsiket csak, merthogy a bűn emléke hibáknál mindig erősebb. És a nagyok
becsapódnak, a felszínt átalakítják, és kis időkre a légkört szintén átalakítják: néha a nagy
hiba bűn emlékénél is erősebb.”
Minden ember érzékeiben, zsigereiben, tudatában és tudatalattijában foszforeszkálnak ezek a gondolatok. Nyomukban kimondhatjuk: Babics Imre Gnózisa (a görög szó tudást, megismerést, felismerést jelent, a legszentebb ismeretek tárházát) valójában a gondolatok, az értelem, a szellem jelenségeinek és jelentéseinek szférájában, a nooszférában játszódik. E fogalom Teilhard de Chardin szerint (Hankiss Elemér valamivel egyszerűbb megfogalmazásában) az emberiség hiedelmeinek, rituáléinak, mítoszainak, vallásainak, erkölcsi normáinak, filozófiáinak, műalkotásainak, kultúrájának kolosszális építménye; létünk valóságos bástyái ezek az emberiség kollektív tudatában. (Amiként a világegyetem ténye is beépült tudatunkba.)
A nagyeposz metafizikája nyomon követi Teilhard de Chardin gondolatmenetében egyetemes fejlődésünk korszakait. Kiragadott mondatok a műből:
„…amidőn a Tér az Idővel párbajozott… Az Idő a jövőből indult… és vele szemben
a múltból, Nagy Bummból lendült ki a Tér iszonyúan… és egyesültek a roppant
összecsapáskor. Azóta is épp egymásba hatolnak.”
Mi ez, ha nem a geológiai-fizikai univerzum születése, geogenezisünk? Olvasom máshol:
„…a Semmit bárhol eléri az emberi szellem. Míg az anyagból úgy távozhat anyag, hogy
roppant messzire szállva – épp a Galaktika legközepébe, ahol feketéllő lyuk tátong –
belehull a sötét örvénybe, ahonnan már nem térhet vissza. Ilyen bonyolult, ha anyagként
jár-kel az ember. Lénye kibukkant akkor a Térbe.”
Az élet megjelenése ez és elterjedése az űrben; valójában a biogenezis. Miképp folytatódik az egyetemes fejlődés világszép története nagyeposzunkban? Olvassuk el százszor!
„És a növények a fenn köröző csillagsokasággal s mind a kvazárokkal közösen szövik éjjel
időtlen gömbbé nyúló szellemi hálójuk, hogy az űrben szállongó sok-sok gyors gondolatot
rabul ejtsék. Szellemi térből röppennek fel a gondolatok mind, s hit, filozófia és tudományos
felfedezések éppúgy, mint zene, költészet s a növénynemesítés például, vagy a tőzsde.”
Ami már a pszichogenezis, a lelki-tudati jelenségek megjelenésének stádiuma. (Valaha Arisztotelész is szembeállította a formák megjelenése előtt uralkodó káoszt, az értelem – a nousz – világával.) Ugyanakkor a Havanna-lakótelepen történtek fejlődéstörténetünk legújabb esemény- és gondolatvilágába, egy magasabb rendű létbe, az ember kultúra-teremtésének korába vezetnek, amit noogenezisnek nevezhetünk. Az ember (az emberiség) megjelenése ez a világmindenségben. Amikor az ember kilép az idő- és térdimenziók által meghatározott időzónából és fizikai térből a maga reflektív gondolkodásával – a gondolatok cseréjével, kollektív tudata kialakításával, tudományos-technikai vívmányaival, egyidejűleg hagyományai és mítoszai szárnyán – az időtlen szellemi világba.
(Béla asztrálteste a túlvilág torkolatához sodródva tekint a mindenségbe; akárcsak minden idők emberisége.)
Hiába nem tudja bizonyítani, se cáfolni a Teremtő létét, hiába nem képes felfogni az univerzum végtelenségét, értelmét, célját, hiába nem tudja, van-e létének folytatása a halál után, bizonyossága mindennek (kultúrájának, civilizáció-teremtésének) maga a léte, metafizikai valósága, az emberi nomosz, az értelem tartománya.
A mű tettsor-gerincét – írja Füleki Gábor kritikai esszéjében (rendkívül éleslátó elemzései egyik legfontosabb passzusában) – Emlék világátalakító tervének megvalósítás-kísérlete képezi. A Havanna-lakótelepen élő férfi elhatározza, hogy a velejéig kiüresedett, elfekélyesedett világot (s elsősorban a magyar valóságot) transzcendens kezeléssel orvosolni fogja: szakrális terrorral és líra-világuralommal, hogy igazságot tegyen.
Tragikus életérzéseink lényege annak felismerése, hogy létünk valójában illúzió – vagy félelmetes valóság. Mert ha mítoszaink sugárzó felhővárait lebontjuk, szembetaláljuk magunkat kiábrándítóan silány világunk díszleteivel, ahol az emberi tisztesség mit se ér, vadállati létünk farkas-törvényei uralkodnak, az ember-társadalom jogállama, liberális demokráciája pedig kevéssé véd. (Mégis, ennél jobbat, ha azt helyesen tesszük – mondják a hívők –, senki se tud. Csak éppen – legalább nálunk felé – be kéne tartatni az Emberi Jogok Európai Egyezményét.)
A Gnózis katarzis-eleme az igazságtétel; igaz, némi erőszakkal, szakrális terrorral és líra-világuralommal. Voltaképpen egyfajta segítség ahhoz, hogy az ember kiszabaduljon a „jog-fosztogatók” béklyóiból, önnön börtönéből, a tragikus rettenet karmaiból. Éltető illúziók ezek, akár az eposz hőseinek lázadó apoteózisa: egzisztenciális megvilágosodásuk, melynek során az értelmetlenné zilálódott élet értelmet kaphat. Éltető illúziók nélkül az ember krízisek határmezsgyéin vegetál, mert létünk lényege az abszolút halál, az örök megsemmisülés és e ténnyel való szembenézésünk drámája.
Isten meghalt – mondja Nietzsche a Zarathustrában.
Emlék – és társai – lázadása világeszme. Lázad az ember, jaj a zsarnokoknak! (A zsarnokok nem emberek.) A Havanna-lakótelep fiai szakrális terrorral törnek a líra világuralmára; hiszik, hogy Isten tudatából visszahozható a feledésbe merült líravilág. Majd lemondanak róla. Égi csapások, földi felismerések – önmeghasonlás. (Bélát elhagyja mágikus ereje, Atkó Bakonyszűcsre költözik.)
Oka? Albert Camus-től tudjuk: előbb-utóbb minden forradalom elveszíti az emberek közötti szolidaritás eszméjét. A lázadó magányossá, áldozattá vagy önmagát is feláldozóvá válik. Emlék az elérhetetlen, a megvalósíthatatlan, a fantazma determinációja marad. Valamennyien a szerző tudatának állandó reinkarnálódásai, személyiség-szerkezetének vetületei. Felismerik, hogy se a lázadás, se kijózanodásuk nem kivezető út. (Ókori görög isteneink segedelme se lenne ahhoz elég, hogy a kultúra – e civilizáció – összeomlását megakadályozzák. Hölderlin ábrándjai? Géniuszának fellegei közül az eltűnt görögség napja honnan ragyog reánk?)
A forradalom ideája (eszméje, elve) azonban tovább él. Vélhetően a Gnózis szerzőjének szelleme Novalis szelleme, aki valaha úgy tartotta: a társadalmat, életvitelünket „költőivé” kellene tennünk. Létünk tetten érhetetlen értelmét evégett felruházhatnánk valami magasztossal, az ismerőst az ismeretlen méltóságával, a végest a végtelen ragyogásával. Így gondolta William Butler Yeats is, ezoterikus forradalmár korában, a magukat „rímelőknek” nevezett angol-ír költőcsoport tagja. Életcéljukat – ami azonos volt ars poeticájukkal – ekként fogalmazta meg: „Az ember első kötelessége és roppant lehetősége , hogy életét a művészetbe emelje át. Menekülni az anyagi valóságból az eksztázis bármely formájába: ez a mi spirituális létünk magától értetődő formája.”
Babics Imre nagyeposzának tengerszemeiből is mérhetetlen mélységek párái emelkednek a kietlen ég felé – műve kimeríthetetlen, akár az ember szelleme. Nagy varázslat az övé: lírai, drámai szavakba öntve fejezi ki kifejezhetetlen érzéseinket, leplezi le az örök embert, legbenső énjének titkait: ősi ritmusait, modern vágyait, ősi indulatait, modern érzésvilágát. A Gnózisból ugyanakkor a nagy ívű epika polipja merül föl: minden tagja önálló életet él, ám harmonikus mozgású az egész kompozíció. Kreativitása az elrendezésben mutatkozik meg, zsenialitása a nyelvi kifejezésben. A mű kompozíciója szerkezetileg (a piramis bejárata, belseje, alakja, csúcsa) a lélek matematikájával és geometriájával alakult ki.
A műben többnézőpontúság és többszólamúság érvényesül. Gyakran megy át egyik nézőpont a másikba. Az eposz hősei, a szerző és a narrátor (nem mindig azonosak) más és más nézőpontból beszélnek egymásról, a világról. Azok nézőpontjai is különbözőek, akik hol múlt, hol jelen, hol jövő időben szólnak gondolataikról, élményeikről, az eseményekről. Megtudjuk ezekből, milyen a világ a hős szemében, a hős a maga szemében, a hős a világ szemében; avagy a narrátor-hang mondja el, esetleg a szerző kettős pozícióból (legtöbbször nem a saját nevében) gondolatait, fejezi ki indulatait, közli látomásait.
Ez az időben több síkú, párhuzamos szerkesztés nemcsak formabontás, de formaépítés is. A külső (objektív) időmúlás mellett létezik a belső (szubjektív) idősík, amely azonos a személyiség sorsával, amikor az emlékezés halványodó anyaga egyidejűségeket teremt.
Jegyzeteink egyik legfontosabbika a szerző látnoki látomása a nagy költészet eljöveteléről:
„…mert maga jött el a költészet hosszú feledésből. Nem makogók kicsiny értelméből,
őselemekből felfakadó költészet ez, értelmezni pimaszság. Eljött, még ha a lélek
nélküliek tagadásba kezdenek is, tehetik, sohasem veszik észre, akárha kagyló nem
veszi észre: folyam medrét odahagyja. Önnön kis szövegükbe bezáródott kreatúrák…
Nem veszik észre még nagy időkig, akárha szökőár, partra kirontó, földrészen
végigsöprő víz lendületét a mormota nem veszi észre, csak elragadásakor, alszik.”
Mintha csak saját költészetének eljövetelét írta volna meg évekkel megelőzve önmagát. Történt, hogy a KORTÁRS egy eszményekkel aligha rendelkező mormotáját – alszik – elsodorta a nagyeposz irodalmi életünkön végigsöprő áradása.
A mű szemléleti, szerkezeti és nyelvi formája minden ízében újszerű. A szemléleti forma egyik jellemzője a szellemileg, erkölcsileg filozófiai magasságokba emelkedett szerző humanista társadalomkritikája az emberiség valódi (örök) értékeinek hátat fordító, az anyag rabságába süllyedt pénzhajhászok kiüresedett társadalmával szemben. A tárgyilagos (szenvtelen) társadalombírálat hangja ugyanakkor mégis emelkedett és bensőséges, részvétteli hang. A hiperművelt szerző világlátása – semmi kétség – csakugyan metafizikai háttérsugárzású: léttől a létig, lélektől lélekig napvitorlásain az űrbe szárnyal.
A mű manifesztált tartalma (amelyet átfogóan és részleteiben is megvilágított Füleki Gábor kritikai esszéje) bőséges adalékul szolgál ehhez. A szerző szenvedőn éli át hősei sorsában minden létező történetét eredetüktől a megsemmisülésig. Szemléletmódja lételméleti (ontológiai) mélységű: a filozófiai teológia kereteit feszegeti; a lélekvándorlástól az elmefilozófiáig terjed; írásművészete és költői kozmológiája (a világűr egy tudat!) legnagyobb eposz-íróink magasába emeli. Ennek lényege: válaszokat keres és fogalmaz meg a valóság természetével kapcsolatban felvetődő emberi kérdésekre. Eszménye: érték-telített „archaikus létünk”, amikor még az ember az ősboldogság állapotában leledzett, egyszerű anyagi igényeit biztosító életfeltételei közepette, ám magasztos szellemi magaslatokon. Etikája akár Van Goghé, aki az erkölcsi jót ábrázolja A jó szamaritánus című képén. De vajon „a jóság” több-e, mint érzelmi visszhangjaink halkuló hallucinációi? (Hisz létezik ateista erkölcs is. A berlini ateista temető kapufelirata így szól: „Úgy élj, hogy jó és szép legyen, nincs másvilág, nincs viszontlátás.”)
A nagyeposz szerkezeti formája (elve és mintája) az egyiptomi piramis-építmények strukturáltsága; csúcspontjába fut össze a gúla három éle: a világmindenség, a földi világ és a túlvilág vonulatai a létben. Negyedik éle – az én értelmezésemben – az idő. A mű szerkezeti felépítése egyben időpiramis, a rövidülő időben rövidülő végfejezeteinek csúcsa (az ezredforduló előtti perc) az eposzi apoteózis, öröklétbe emelkedésünk pillanata.
A gúla-szerkezet négy éle a Teilhard de Chardin-i egyetemes fejlődéstörténet négy korszakát idéző ideák égbe törő vonulata is: a geogenezis, biogenezis, pszichogenezis, noogenezis piramis-élei.
A mű nyelvi formájának újszerűsége ugyancsak vitathatatlan. A szerző költői nyelvbe emelte a köznyelv és a tudományos (főként csillagászati) szaknyelv attól mindeddig idegen szavainak garmadáját. Stílusa rég meglévő stílus-elemek felújítása akként, hogy azok az eposz sajátos nyelvezetének gazdagítását, kifejezőerejének fokozását szolgálják. Nyelvét gyakran színesíti új, meglepő szóösszetételekkel (például „napmélyekből űrbe taszított csendmenekültek, bolygómélyekből kiszakított éjszökevények, holdmélyekből fényre kirobbant hontalanok, csak szállnak, ahol nincs fenn és lenn); színesíti hasonlatokkal („és mint pók kiszáradt kút közepén”), ellentétekkel („és bár mélybe zuhannak, az égig hullnak alá csak”), hiper-metaforákkal („írja magát ez a szellemi dúvad: a tollnoka hájas démona megrémül láttára szellemi térben”; vagy: „akár két delfin a szkúner nyomvonalában, úsznak a tenger időben); valamint a stílus minden más eszközeivel: ismétlésekkel, kérdésekkel, felkiáltásokkal, indulatszavakkal, megszólításokkal, paradoxonokkal, költői túlzásokkal („akármi szülte világra a csillagokat, míg emberek élnek, minden a csillagok ősi vetése az emberi szívben”); főként azonban látomásokkal, víziókkal, megszemélyesítésekkel, allegóriákkal, melyek keretében a szerző saját koráról, a világról, a létről rajzol képzeletünkre ható képeket („visszhangozzák majd egek, földek, vizek: én állok melléd a teljes szétesésben”).
Művészetének meggyőző ereje épp e megjelenítő mágiában rejlik: elhisszük, ami hihetetlen. Mert igaz (képzeletünk igazolja), ami indulatot hordozó látomás útján jelenik meg. Írásművészetében a lélek ölt testi formát.
Babics Imre nagyeposza affektív kolorit elevenségű írásmű; érzéki-életteli színes mozgalmassága abból adódik, hogy nyelve (szóválasztásai, azok „színkeverése”) a valóságnak színes, érzéki ragyogást ad, izgatott látomásai megjelennek képzeletünkben. Érzésvilágát árnyaltan közvetítő szavai emocionális jelentőséggel itatják át valóságunkat, indulatokat gerjesztenek. Ezen emócióit éljük át. Versbeszédének ritmikussága, hipnotikus zsongása pedig hiperesztéziánkat forralja százfokosra.
Aligha jelenthetem ki, hogy sikerült megismernem a Gnózist; a nagyeposz, akár valamely természeti alkotás, értelmem számára végtelen. Szerzőjéről alig tudunk valamit; talán csak annyit, hogy ő a lázadó ember, aki a Bakony egyik holteleven falvában (Bakonyszűcsön) él, költő. Egyébként erdei munkás (favágó). Valószínűleg róla írta, mintázta Camus, az abszurd fő teoretikusa száz évvel korábban A lázadó ember című művét és művének ezeket a fenséges és végletesen kiábrándult sorait: „a világnak önmagában nincs értelme, csak a cselekvő ember ad értelmet neki, majd lemond a reménytelen történelem megváltoztatásáról; belátja: örök csupán a művészet és a lázadás, mert a jogtalanság, szenvedés, halál nem száműzhető a világból”.
Illusztráció: A Gnózis kézirat-füzeteinek egyikének címlapja.
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Füleki Gábor: Weöres Sándor sámándobja →
