Próza

augusztus 24th, 2016 |

0

Juhász Éva: Rügyfakadás

Hol volt, hol nem volt…

Megfigyelted-e már, milyen az, mikor egy kisgyerek mesél neked?
Mindig azt szövi bele a történetbe, amit ő látott, hallott, tapasztalt. Egy új egésszé formálja, de a lényeg megmarad…
Vagy mikor a régész talál két-három cserépdarabot, illesztgeti, rakosgatja, keresi a mivoltát. De nincs meg az összes darabja, így nem biztos, kiderül-e valaha, mi lehetett…
Vagy mikor a kirakó darabjait illesztenénk össze, de nem találjuk a doboz fedelét – hiszen rég elveszett. Rakosgatjuk egymás mellé a darabokat. De azokból is csupán néhányra lelünk rá. Aztán végül talán sikerül a valós képet összerakni, de lehet, hogy teljesen más alakul ki a kezünk alatt…
Én így szőttem a történet fonalát, így ragasztottam össze a cserepeket, így raktam egymás mellé a kirakós darabjait.
Szereplők, események, helyszínek. Egyik sem valós..
Mégis arra kérlek, ne tekintsd mesének!
Hiszen éppoly kevéssé lehetek abban biztos, hogy nem történt meg, mint abban, hogy megtörtént.
Lehet, hogy nem ott, hanem Kínában vagy az eszkimóknál, lehet, nem akkor, hanem 1834-ben vagy tegnapelőtt, de megtörténhetett. Vagy meg fog történni.
Csalás és hűség, hazugság és őszinteség, gyengeség és akarat, szeretet és gyűlölet, nevetés és könnyek – mind léteznek, mindannyiunk életében jelen vannak.
A tiédben is, az enyémben is.
Így vagyunk ezek által mi is szereplői ennek a történetnek.
Te is, én is.

Hol volt, hol nem volt…

1.

A fakadó rügyekkel teli fák ágait csupán az enyhe, tavaszi szél lengette, ám az is messziről idehozta a lakodalmi készülődés korareggeli hangjait.
A halmon túlra is áthallatszott a hegedű örömzenéje. A dallam macskamód gömbölyödött össze, lassan, puha mancsokkal lépkedve, majd hosszan elnyújtott iramléptekkel szökdelt bele a vidékbe.
Herceg Árpád meglepődve nézett a Fejér tanya felé. Azért ilyet még a városban se sűrűn látni. Hát csak viselős az a lány! Azt mondják, öt hónap. Nagyon ki van gömbölyödve. Hát, ha így, így. Hadd örüljenek! Fiatalok. Rájuk kell hagyni.
Pedig ő is fiatal volt. Haját csak itt-ott szőtte be a lomha pókidő. Mégis tekintetében emberöltőnyi fájdalom ült.
Annácska sírni kezdett odabenn. És ő már futott is hozzá azonnal, feledve dalt, bánatot. Ez a csöpp lányka az élete, mióta Sári… Jajj, Sári! Itt is újra és újra felsajdult benne a hiánya, hiába költözött az alföldre tanítónak. Mit költözött! Menekült Egerből. A nagyvárosban minden Sárit hiányolta. A lakás, a székek, a tükör, az ebédlőasztal. A hegyek is. Minden kedves ösvény. Mindenből és mindenkiből az elvesztett, közös élet tekintett vissza rá. Úgy tervezték, ott élik le az életüket.
De Herceg Árpád nem tudott volna ott élni tovább. Nélküle nem.
Magához szorította a kicsi lányt. Szőke gyűrűkkel körbevont arcából, könnyes kék szeméből Sári nézett a tanítóra. Menekülhetett volna a világ túloldalára is. Az elvesztett, közös élet lánya arcából nézett vissza rá. Szívfájdítója és vigasztalója, mérge és gyógyírja egyszerre volt ez az arc.
Nagyokat kacagott a kicsi lányra, dalolt, fütyült, hogy fölvidítsa. Körbetáncolta vele a halmon túli hegedűszóra a szobát.
Mire Annácska visszakacagott, már neki folytak a könnyei.

A nap fölébresztette a halmokat, a fákat. Végigsimogatta a földeket. Lehúzta az árnypaplant a tanyákról. Bár a tanyavilág már rég talpon volt. Hiszen esküvőre vártak, ilyenkor minden szív tele örömmel. A gyerekszív az izgalommal, a finomságok reményével. A fiatalok a táncra, az ünneplésre, az idősebbek jó borra várakoznak. Az ifjú pár a boldog életbe vetett hittel van eltelve… Mint ahogy annak rendje van.
Teca tésztát dagasztott, az asszonyok tyúkot kopasztottak, az emberek állították a sátrat. Csak Fejér Balázs lődörgött tétlenül a tanya mögötti földeken. Nem a munka elől bujkált, dolgosabb ember volt ő annál. Csak ez a vidámság, a zeneszó bántotta. Ám hiába ment a tyúkól mögé, hiába sétált az almafák közé – az utolérte mindenhol. A két zenész úgy húzta, mintha már a másnapi lakodalomban a menyecsketáncot húznák.
Örült ő. A lánya férjhez megy. Miért ne örülne. De akkor se így kéne ennek lenni.
Az unoka se bántotta. Minden vágya volt.
De meg van ennek a sorja – esküvő, aztán a gyerek.
Mégsem indulatoskodott akkor sem, mikor Beregi Pétör meg Vérka odaállt elé. Sejtette akkor már bezzeg a tanyavilág rég. Vérka mindig vékony, darázsderekú volt, ám most hízott, kerekedett napról napra. Ő is látta, most hogy belegondolt – de ez eszébe se jutott.
Igaz, tudta, hogy a lány az anyja természetét örökölte: akaratos, hirtelen, és hát kacér, nem szépíti. Mégis… Pétör tisztelettudóan járt hozzájuk: minden vasárnap pontban öt órakor megérkezett, de előtte mindig engedélyt kért, hogy eljöhessen. Ha elvitte a lányt sétálni, akkor is elkérte, és időre visszahozta. Igazán kedvelte a fiút, elejitől fogva a családban tartotta számon. Azt hitte, egyszerű lesz.
Mikor megmondták neki, Teca meg a lány mosolygott, örültek, nevettek. Csak Pétör állt leszegett fejjel, csöndesen. Teca olyan boldog volt, hogy csak kacagott, kacagott. Ő most is sürög-forog dalolva. Lehet, igaza van, és talán neki is így kellene. De nem bírja ezt mutatni. Nem szólta meg őket senki, legalábbis senkitől nem hallott megrovó szót. Még Katától se, pedig a hírek a tanyákból a nővéréhez futnak be először.
Igaz, Kata is elcsöndesedett mostanában. Amikor szegény sógorát, Mihályt elvitte a szíve, mintha Kata jókedvét is magával vitte volna.

Fejér Balázs fejében egyik gondolat a másikat követte, úgy járkált ott, mintha nem is a tulajdon lánya lakodalmára készülnének. Teca látta ezt a hátsó ablakból és elfutotta a méreg. Mit adja itt a megtörtet? Örülne inkább! Az egyetlen lányuk!
Teca előbb észrevette mindenkinél, hogy mi lett. Hogyne vette volna észre. Ő kérdezett rá Vérkánál, az meg bevallotta. Gyereke lesz. Na és, mi van abban? A gyerek mindig öröm. A lakodalom is.
Csak ez a savanyú ura el ne rontsa a gyerekek örömét. Mert, hogy mit szólnak az emberek. Érdekli is őt! Másnak is van takargatnivalója itt bőven. Ha mindannyiók szennyesét meglengetnék, nem lenne elég a tanyavilág egésze sem kiteregetni azt. Hát akkor ő miért szégyellje. Ő nem szégyelli. Azt, ami öröm? Unokája lesz. A lányát elveszik. Ő büszke rá. Ő most örömanya.

Gyönyörű tavaszi nap volt ezen a pénteken. Ha ez így marad a délutáni esküvőre, meg a másnapi lakodalomra, akkor nagy dínomdánom lesz itt. Hiszen amúgy is szép volt ez a vidék, a tanyák tiszták, a földek gazdagok. A fák, a virágok is napfénybe öltöztek. Az úton túl, a halmon is zöldellt a fű, ringtak a langyos szélben a virágok.
Beregi Pétör is segítkezett mindenben. Jókedvet mutatott, ma nősül! De azért bántotta legbelül, hogy így esett.
Szerette Vérkát, mégse értette, hogy tudta így megbolondítani.
Tervezte ő, hogy elveszi, hiszen minden vágya ez volt.
Fejér Vérkát elvenni. A lányt, aki szebb mindenkinél, akit csak ismer. Olyan más, mint a többi. Élénk, vidám, tüzes… De mindig úgy elveszi az eszét. Amit eltervez, az azonnal kútba esik, ha csak meglátja. Nősemberként akarta ő a gyereket, de nem tudott magának parancsolni. Vérka szépsége és még valami, valami erő, tűz, élet, ami csak úgy áradt a lányból, legyőzte.
Aztán egyszer Vérka előállt a hírrel. Fejér Balázsnak még nem mertek szólni. Nem a haragjától félt Pétör – ismerte már. A bizalmát féltette. Azt a bizalmat, amit elnyert nála. És, bár a vallomás után is Pétör fiamnak hívta Balázs, mégse mert a szemébe nézni a fiú, mert ott csak azt láthatta, hogy mennyire meg lett bántva az apa. Teca és Vérka nem vette észre – nem is akarta észrevenni –, de Pétör látta, tudta ezt. És sajnálta Balázst, sajnálta legalább annyira, mint a nála eljátszott bizalmát.

Felhők gyűltek az égen. A szél a halmon túlról jött, durcásan ráncigálta a faágakat. Szakadni kezdett az eső. Kövéren duzzadó cseppjeivel a semmiből toppant a készülődés közepébe, jó nagy riadalmat okozva. Az emberek, asszonyok le-föl futkostak, hogy a ponyva alá hordjanak mindent.
A kapkodásban senki észre se vette, hogy Vérka eltűnt. Behúzódott a házba. Leült egy székre, és rémülten szorította a hasára a kezét. Az újra és újra visszatérő fájdalom eltorzította az arcát, de nem mert kiáltani. Nem lehet! Nem lehet pont ma!
Ettől félt. A szíve mélyén persze sejtette, hogy ez bekövetkezhet. Azt is, hogy az ég nem lehet olyan kegyes, hogy ezt elnézze. De éppen ezen a napon, az esküvője napján?!
Csak az anyjának mondta el akkor, egyedül neki, hogy nem annyi a hátralévő idő, amennyit mondott. Hiszen, ha elmondta volna az igazat, akkor kiderült volna, hogy Pétör még csak éppen járni kezdett hozzájuk, és már… Ezt nem tudta volna az apjának elmondani. Így is eleget mondott. Ahogy azóta néz rá! Fájdalom minden szava, minden pillantása. Pedig ez öröm!
Igaz… ő se volt teljesen boldog.
De már nem tudott mit tenni.
Férjhez menni, egy férfihoz kötni az életét…
A férfiak… Minden férfi tetszett neki. Fiatal, öreg. Magas, alacsony. Ha egy erős férfit látott, mindig hevesebben vert a szíve. Amelyikkel tehette, kacérkodott is. Nem úgy persze, tudta, hol a határ.
De Pétör más volt. Mert ő már akkor el akarta venni, amikor megismerte. Más lányra rá se tudott nézni. Ez imponált Vérkának. A többi fiú, ha másik lány kacsintott rájuk, más után futottak. De Pétörnek nem kellett más. És Vérkának tetszett ez. Az, hogy csügg rajta, minden szavát, kívánságát lesi. És ő azt tesz vele, amit akar. De jó is volt! Persze ettől még más férfira is rá lehetett mosolyogni, fogadni az udvarlást… Most már nem. Mert jön a gyerek.
Csak egy pár hetet várt volna még! Vagy hamarabb tartották volna a lakodalmat!
De Vérka ekkor már, ahogy ült ott, kezét a hasára szorítva, tudta jól, hogy hiába is őrli magát már ezekkel a gondolatokkal. Tudta, hogy itt az idő.

Összeszaladtak az emberek.
Gyün a gyerök?! Gyün a gyerök! Mán? Hisz még csak öt hónap. E’ lött számo’va. E’? E’. Ó, Uramatyám! Mi lösz most! Gyorsan kocsira! Be a városba, vigyétök! Hátha lösz még idő gyorsan összeadni űket! Bár lönne idő!
A sárban sebesen cuppogtak a csizmák. Kocsit kerítettek; még jó, hogy az eső elállt. A padokat feldöntötték, a kiscsirkéket megtaposták. Hol volt már a reggeli vidám zeneszó!
A nagy riadalomban ketten álltak meredten, hang nélkül.
Pétör, akit tuszkoltak föl a kocsira: mönjön, mönjön!
És Balázs. Észre se vették, hogy ott áll – a falnak vetett háttal, másképp nem bírták volna el a lábai.

Kora délutánra vissza is ért a kocsi. Pétört valahogy levették, csukladoztak a tagjai. Az arca, mint a meszelt fal. Az esküvő megvolt, hál’ Istennek. Pár órával korábban, mint ahogy az eredeti terv szólt, de itt ez már nem számított. Vérka vajúdott.
Pétört leültették, ölelgették az asszonyok, valaki majd’ vizespohárnyi pálinkát nyomott a kezébe, az egészségére ittak, a Vérkáéra is, az útban lévő gyerekére. A nagy riadalom messze szállt, a felhők oszladozni látszottak égen és szívben. Ha már lakodalom nem lehet, akkor így örülnek csak.
Fejér Eszter ekkor ért oda, Ferkót terelgette maga mellett. A kisfiú nagyokat ugrándozott. Mindenki vidám, örülnek, kacagnak, de akkor édösanya mié’ szomorkodik mán mégin’?
Eszter a bátyját kereste a szemével, de nem látta sehol. Gyurka nemrég ment haza a hírrel: megindult a szülés. Neki erre kiesett a kezéből a tálca sütemény, amit a lakodalomra szánt. Azonnal átindult a szomszéd tanyára. Tudta, hogy a bátyjában bármi is játszódik le, nem lenne a helyében.
— Jó, hogy gyüttök Eszter! Ferikém, szaladjá’ e’ a bótba, telefoná’jatok be, hátha van valami hír! Csak mondd mög Kalászi néninek, hogy mit szeretné’, majd ű beszél velük, délelőtt is ű telefoná’t! Na, haladjá’ te! – Teca fejcsóválva nézett a nekilóduló fiú után – de égy értetlen ez a gyerök –, mégis ragyogott. Ő is tartott tőle, hogy így esik majd, de most már nincs mit tenni. Lássák hát az emberek, hogy ő örül, nincs baj. Ha azt látnák rajta, hogy bántja, jobban pletykálnának róluk. Hát csak vidáman, pálinkát, bort elő!

Ferkó egy órán belül vissza is tért. Majdnem feldöntötte jókedvében Balázst, aki épp a bejáratnál ténfergett a legnagyobb sár közepén. Nem tudni, menni készült valahova vagy csak oda vitte a lába. Észre se vette Ferkót, csak mikor az a lábának csapódott. Az asszonyok odaszaladtak. Teca már messziről kiáltott:
— Na, mi hír?
— Lány.
— Hogy mit mondasz? Mán mög is van. Ó, hál’ Istennek! És mit mondtak még, na mondjad mán!
— Jó’ vannak. Ezt mondták.
— Ó, teremtőm! Hát jó’ vannak! Jaj, hát mié’ is né lönnének jó’! Nagyanya vagyok!
A hírre mindenki ujjongva borért, pálinkáért nyúlt. A zsivaj a lakodalomban se lehetett volna nagyobb. Balázs messze járt.
Teca egyszer csak felkiáltott:
— Halljátok-é? Lögyön mög a lakodalom! Az esküvő mögvót. Itt a násznép. Készen mindön. Amúgy is ünnepö’nénk..
— Teca, lögyön eszöd! Nem helyös ez! És Balázs? Balázs mit szó’na? – Fejér Eszter elhaló hangja a nagy zsivajon át ugyan nem tört, de kezét sógornője karjára tette, így az figyelte szavait. Olyan kérlelve nézett rá, hogy az asszony el is csöndesedett kicsit, de aztán elfutotta a méreg:
— Nem helyös? A lányom férjhön mönt, unokám születött, itt van vagy ötven vendég… És nem helyös ünnepö’ni. Na, né nézzé’ így a savanyú képödde’! És mi az, hogy Balázs mit szól? Itt vót-é koccintani az egészségükre? Ha a lányát temetnék, akkó sé járká’na itt búskomorabb képpe’. És ez helyös? Majd én tudom, mi a helyös. Égyelőre még az én lányomrú van szó. Nem a tiedrű…
Eszter lehajtotta a fejét, és nem szólt többet. Csak magára haragítaná Tecát. Csinálják, ahogy akarják. A lényegen már úgyse változtat semmi. De hol lehet Balázs?

Ha az ünneplő, kurjongató násznép vagy a kókadozó, félájult, félrészeg Pétör nem is, de Fejér Kata hallotta húga kérlelését és sógorasszonyuk fölcsattanását. Érezte, hogy nem helyes Teca kivagyi büszkesége, még ha örül is – azt viszont tudta, hogy a tanyavilág szája jóval kisebbre nyílik a „korai” szülésről, ha betömik a vígassággal. De azért ő is a testvérüket kutatta a sokadalomban, pedig tudta, hogy nem fog rálelni itt.
Fejér Kata megértette azt, amit Teca képtelen volt, és amit Eszter se értett igazán, csak megérzett.
Megértette, hogy Balázsban megtört valami. Ismerte az öccsét. Ő nevelte szinte anyjuk halála után, majd mikor az apjuk is követte olyan hamar, hogy fölocsúdni se igen tudtak, ő lett az anya, az apa, az érző lélek és az értő szem a családban.
Balázs már kisfiúként is órákig tervezgette, hogy miből mit készít, hogy fog majd hozzá, hogy viszi véghez. De ha valami megzavarta ebben, akkor a kedve is elment tőle. Nem látta értelmét új módot keresni. Számára sosem volt „másik” eshetőség. Vagy megvalósult a terv az elképzeltek szerint, vagy kútba esett az egész elgondolás. Nem erőlködött, csöndes belenyugvással vette tudomásul, bár a kudarc élménye tovább vele maradt.
Később, ahogy felnőtt lett, férj és apa, még inkább megcsöndesedett. Teca irányította, de anélkül, hogy bármiről is megkérdezte volna férjét, kikérte volna a véleményét; nem figyelt rá, mi zajlik benne. Kata tudta azt, hogy ez nem figyelmetlenség vagy a rossz természet velejárója. Egyszerűen csak nem érdekelte az asszonyt, hogy mi is járhat a fejében. Csak az igaza neki mindig meglegyen, azon kívül más… nincs is más.
Balázs soha nem emelte fel a hangját, nem beszélt az örömeiről se, hát akkor bánatról főleg nem. De Kata úgy olvasott benne, mint egy könyvben, amit már százszor végigolvasott, így minden sorát ismeri. Egy könyv, ami már kinyílik magától a sokszor forgatott résznél. Egy könyv, aminek lassan meg is törik a gerince…
Katának volt ideje kiismerni az öccse természetét. Balázsnál négy, Eszternél meg tíz évvel volt idősebb, mégis jóval öregebbnek tűnt hozzájuk képest, annyira korán vált felnőtté a testvérei mellett. Negyvenhárom éves, de csupa ránc. A haja nem ősz, de nem is élettel teli. Fakó.
Balázs mindig tisztelte azért, hogy alig tizenkét évesen már értük élt. Eszter kétéves volt akkor, ő nyolc. De mama meghalt, és Kata átugrotta azt, amit egy gyereknek végig kell járnia a felnőtté válásig. Hogyan lett mégis ilyen bölcs? Talán már így született.
Tulajdonképp furcsa személyiség volt ez az asszony. Okos, józan, gondoskodó és a végletekig odaadó. De valahol mélyen benne rekedt a kisgyermek.
Valahol a ráncok mögött még élt az a kislány, akinek semmi gondja nem volt a világon, haját édesanyja fésülte, kezébe teli bögre tejet adott. Voltak pillanatok, amikor szeme, járása vagy akár egy-egy mozdulata is elárulta ezt a mélyen elbújt, magában őrizgetett kis lényt. Az az áhítat, ahogy fésülködött, ahogy feltűzte a haját, sőt még egy-egy alkalomra egy kis kölnit is löttyintett a hajára – ilyen áhítattal csak tizenéves lányok tudnak készülődni.
De még asszonykorában is megpillanthatta a gyerek Fejér Katát a férjezett Bíró Mihálynéban a véletlen jókor jó helyen járó. Ha egy forró, sűrű levegőjű nyári estén vagy egy mézesen virágillatú tavaszi reggelen elkapta a vágy, akkor becsukott szemmel előrevetette magát, szaladt, átszaladt a réten, a halom felé. Beszívta mélyen a levegőt. Ha nem látták, megölelte a nyárfákat, és hosszú perceken át csak állt, és a törzshöz nyomta a homlokát. És néha elárulta gyermeklelkét csalafinta mosolya, macskaháton csigavonalban végigtáncoló ujja, vagy a fejtett borsóba könyékig belemerülő és azt morzsolgató tenyere is.
Minden szobába virágillatot lopott tavasszal. Ha tehette a legkedvesebből, gyöngyvirágból szedett egy csokorral. Tudta, hogy nem szabad sokat bentre tenni belőle, de a kis fehér harangok mindig elbűvölték. Ahogy a szellő ringatta a virágot a halomnál, olyankor úgy képzelte, temérdek fehérszoknyás kisleány ringatja a csípőjét valami emberi fülnek hallhatatlan dallamra.
Bíró Mihály épp ezért, ezért a kettősségért szeretett belé. A megnyugvást nyújtó, mégis vibráló természetéért. Lehet épp ezért nem is bánta soha, hogy nem született gyermekük. Hisz Kata minden volt neki: gyerek, aki gondoskodást igényel; anya, aki talpra segíti; barát, akivel együtt nevethet vagy együtt hallgathat, ha kell.
Kata szeretett volna gyerekeket, de nem adatott meg neki az anyai öröm. Legalábbis a szó szerint vett anyai öröm.
Hiszen a testvéreit már-már gyerekeiként szerette. Na meg gyermekeként, családtagként figyelt mindenkit a környéken. Tudta, mikor kell közbelépnie ott, ahol már a mások tettei nem értek célt. Mikor kell csak egy jó szó, hogy helyes irányba forduljon az épp eltévedő. Még a nála idősebbek is sokszor fordultak hozzá, ha már a saját eszük, erejük nem volt elég.
A tanyavilág anyja volt ő.
És persze ott volt neki Mihály. Olyan régóta szerették már egymást – gyerekként is –, hogy magától értetődő volt, együtt maradnak végig.
Ám az Úr máshogy tervezte. Ekkor Kata magával szemben kevésbé volt józan és megértő, mint másokkal. Úgy gondolta, hogy talán túlzott volt a szeretete. És ezért.
De ebben a kérdésben ő is csak találgatni tudott. Soha nem tudta megérteni, hogy mi céllal vette el Mihálytól az életet az Úr. Tőle pedig magát, Mihályt.
Az életkedve megmaradt. Ha másért nem, azért, mert jól tudta, dolga van. Testvérei és azok gyerekei, tudva vagy tudatlan, de igénylik a segítségét. De annak ellenére, hogy esze megmaradt éppoly élesnek, a szíve pedig éppoly megértőnek, mint azelőtt a bizonyos nap előtt, valami azon a tragikus reggelen megtört benne. Elvesztett valami fontosat.
Hitet? Értelmet? Nem tudta maga se.
De az, akire – úgy hitte – élete végéig számíthat, elment. A talaj, a biztos pont megszűnt létezni. És vele együtt megszűnt létezni minden, amiben hitt.
Nagyon jól tudta Kata, hogy Balázs most éppígy érez. Elvesztett valami nélkülözhetetlenül fontosat.

Lako-lako-lakodalom… zeneszó, kurjongatás tölti be az egész környéket. Egy kacagást, egy dallamot felkap a lágy szellő és már viszi is, sodorja tovább. Az alföldi vidék teret ad neki. Átbucskázik a halmon, keringőzik a fa körül, majd elhal a távolban. De senkit nem zavar, hiszen mindenki itt van a közeli tanyákból: rokon, ismerős, sógor és haragos is együtt ropja. Csak a vőlegény zokogott bele félórája a poharába, de aztán elcsöndesedett.
A menyasszony meg valahol messze, a Zö’dkörösztnél aludt kimerülten és bágyadtan. Nemrégiben megszületett kislánya is pihegve aludt, nem is sejtve még, hogy van valahol egy család, akik vegyes érzelmekkel fogadták jöttét. És hogy van valahol egy násznép, aki lakodalomra készült, de most az ő egészségére húzza meg újra és újra a kancsót, meríti a gyöngyöző húslevesbe a kanalat, és ropja, csak ropja a táncot. Hiszen ünnep van.
Fejér Kata tulajdonképp szerette a táncot, a zenét és a vidámságot is. Bár mióta Mihály nem volt vele, csak csendes derűvel figyelte az ünneplő sokadalmat minden alkalommal. De ez most más volt. Házasság, gyerek. Csupa jó esemény, az élet boldog velejárói. Miért érzi úgy mégis, mintha a világ kifordulni készülne a sarkából?
Látta Balázst feltűnni még a dínomdánom kezdetén. Kényszeredetten, arcán egy – a felületes szemlélőnek láthatatlanul – odaerőltetett mosollyal ült le az ünneplők közé egy darabig.
— Jajj, Katám. Mondd mög, té biztosan látod, jó’ van-é ez így? – Fejér Eszter ereszkedett nővére mellé a padra. Ferkó is odatelepedett a lábukhoz a fűre. – Szabad-é ezt így?
— Miért én mondjam mög?
— Tudom, hogy van neköd véleményöd rúlla… Ha nem is mondod ki. Mög tudom azt is, hogy okosabb, mint bárkié itt.
— A do’gokon mán úgysé tudunk változtatni. Ha mán így lött, viseljük.
— Hát, igen. Ha ez Isten röndölése, akkor…
Kata felhúzta a szemöldökét: – Ez Isten röndölése vo’na? – észrevette, hogy a tanítónak rajtamaradt a tekintete, így lehalkította hangját:
— Hallottá’ té ilyet a misén?
Eszter hallgatott.
— Ha ezt ű röndö’te így, akko’ magának mond ellent.
— Kata, én tudom, hogy e’keserítött tégöd az e’múlt esztendő, de té is tudod, embör tervez, Isten végez.
— Igen. Végez – Kata keresztfiára pillantott, nézte egy pár pillanatig a fiú szelíd szemét, majd enyhültebben folytatta. – Né hidd azt, hogy e’veszött a hitöm. Me’ nem. Csak az a föltétel né’küli bizalom, amit ha más cáfolt, magam igyeköztem a védelmömbe vönni, na az a bizalom mán soha nem tér vissza.
— Ha nem bízunk, akkor mi marad? Mi égyebet töhetünk? – sóhajtott fel húga.
— Látod, mögválaszo’tad a kérdésöd. Bízzunk benne, hogy jó lösz így. Bízzunk abba’, hogy kerülőúton, de az ű életük is a helyös medörbe terelődik.
— Csak Balázs né vögye annyira a szívire!
— Ebbe én nem tudok reményködni. De té tögyed azt helyöttem is! – Eszterre mosolygott: ha akar, hát bízzon a jó kimenetelben.
— Na, a Fejér nővérök mögvannak-é elégödve a lakodalmunkka’? – Teca tánclépésekkel zöttyent be közéjük. – Nem is tudom, vo’tam-é ilyen jó lakodalomba valaha. Bár Vérkám is itt löhetne! De élvezné, de tetszene neki! Na, táncoljatok mán ti is. Rajta!
— Köszönjük, de jobb most innen nézelődnünk – Kata a jó lakodalmat nem úgy képzelte el, hogy a menyasszony nincs jelen, a vőlegény sírva iszik, az örömapa meg bujkál bánatában, de inkább nem szólt erről semmit. Udvarias megjegyzésébe mégis vegyült némi ingerültség, amit Teca elengedett a füle mellett.
— Nem értöm én a Fejér fajtátokat. Balázs is csak lődörög valahun. Pedig miko’ ünnepö’jön, ha nem most. Táncoltatnia köllene a népet, húzatni a nótát, hát nem? – választ se várt – Milyen szép lött vo’na Vérkám ményasszonyként! Ezt az égyet sajnálom. Azt a szép ruhát. Na mindégy, majd fö’vöszi a körösztölőre.
— De Teca, illik ezt? – Eszter a gondolatba is belesápadt.
— Mié’ né illenék? Na, e’csípöm a tanítót égy táncra! Né üljön ott szomorkodva. Mögyök, mielőtt a savanyú kedvetök rám is átragad.
Már szökellt is a túloldalra. A két nővér csak nézte lehangoltan, hogy győzködi a tiltakozó Herceg Árpádot.

Tecától megszabadulva a tanító karjára vette az ültében már bukdácsoló lánykáját. Éccakát nem akart várni, elindultak hát haza. Neki ennyi elég volt. Tiszteletét tette, de ezt inkább nem nézi. Annácskára hivatkozva kimentette magát.
Így a nyüzsgésből kiszabadulva jól esett fejének az esti szellő. Még ilyet! Megszületik a gyerek, ők meg lakodalmaznak. Derült is rajtuk, de rossz érzése is támadt a bizarr ünnepléstől.
Balázs vagy ennyire megilletődött, vagy ennyire megroppant az események viharosságától, nem is tudja. Tulajdonképp Teca asszony lelte csak örömét az egész dínomdánomban. A többi családtag inkább tűnt megrendültnek, mint vidámnak. Na, meg a vőlegény! Először unszolásra, majd bánatában ivott. Alig sötétedett, mikor már világát se tudta. Végül, mikor már rívóra állt a szája széle – hogy űtet mögveri az Isten, möglássák –, kifektették a szalmára és dobtak rá egy pokrócot. Ne zavarja az ünneplést!
Az egri cimborák jól melléfogtak, mikor azzal ijesztgették, hogy itt belekövül az unalomba. Sárival jót kacagnának az egészen. Nem látná az árnyoldalát ennyire ő maga sem a Fejér család kálváriájának.
Mikor Herceg Árpád úgy határozott, hogy vidékre megy tanyai tanítónak, a barátok, kollégák elképedtek, lehurrogták, vagy nem vették komolyan.
Nem neked való az Árpád. Leköltöznél, aztán egy hónap múlva menekülnél is vissza. Te, akinek lételeme a színház, a vár, a kávézók nyüzsgése. Épp mint másnak a víz, a levegő, az étel. Megbolondulsz abban az elhagyatottságban. Nem szólna hozzád napokig a kutya se. Ezt akarod? Orvoshoz, boltba vonszolni magad hóban, vízben, fagyban? És ezt a kislányt is száműznéd oda? Élve eltemetnéd. Eger neked nemcsak az otthonod. Hagynád az eddig elért eredményeidet kárba veszni? Tanyai tanító? Inkább kötném fel magam, mint odamenjek; legyen eszed! Te is tudod, hogy nem mész oda!
Valóban lételeme volt a város, ahol élt. Valóban szerette a kultúrát, a színházat, a lüktető mozgalmasságot. A várban sétálni. Enni egy jót valahol. Újságot olvasni a kávézóban, de közben figyelni is az embereket, a sokszínű, kívül-belül tarka városi népet. És persze a tanítást is szerette. Csupa művelt, kikent, illedelmes, szép mosolyú, vidám gyerek. Neve volt. A munkássága példátlan. Cikkek a pedagógiai lapokban, a legnagyobb koponyák elismerő levelei.
A barátok csupán azt felejtették el, hogy ha ott ér fájdalom, ott szenvedünk, ahol addig boldogan éltünk, akkor ott minden további percben ez rémlik föl: a jónak az elvesztése, a boldogság hiánya. Attól a perctől, ami kedves volt, iszonytatóvá válik. Így lesz földi mennyből földi pokol.
Sárival közös szórakozásuk volt a színház. Vele sétált a várban. A kávézóból hazatérve neki mesélt a sokszor kacagtató, sokszor döbbenetes emberi megnyilvánulásokról. Együtt úgy tudtak nevetni, hogy már folyt a könnyük.
De később mindez a visszájára fordult, mert nem tudott úgy végigmenni az utcákon, hogy egy sarokról, egy ajtóról, egy kóbor kutyáról ne egy közös beszélgetés idéződjön fel benne.
Az iskolai élmények, a kudarcok és sikerek a sajátjai voltak, de nem akadt olyan jelentős esemény vagy apró csacsiság, amit ne osztott volna meg később Sárival.
A lakást se bírta elviselni már. A kedves, kényelmes fészket, amit együtt rendezgettek, csinosítgattak. Ahol, bármi baj történt, boldogok voltak.
És ahol Sári az utolsó hónapokban annyit szenvedett.
A zeneszó elcsitult, a sátrat elbontották, a menyasszony hazatért kis Margitkájával.
De hiába telt az idő, nóta refrénjeként tért vissza újra és újra a beszélgetésekbe a furcsa lakodalom emléke. Hegyek sem verhettek volna visszhangot úgy, mint az alföldi tanyavilág hosszú borozásai, röpke találkozásai.
Elcsitulni sem bírt, mire már újra erősödhetett, hiszen keresztelőre készült a Fejér család. Balázs csöndes belenyugvással engedett a ház asszonyainak: legyen nagy ünneplés, zeneszó, vendéglátás. A maga eszét követve csendben estek volna át Margitka keresztelőjén. Bár imádta unokáját, csüggött minden hangján, arca visszatükrözte minden mosolyát, mégse tudta túltenni magát a számára gyászos lakodalom emlékén. Épp ezért érezte túlzónak azt a sürgést-forgást, ami a keresztelőt előkészítette. Már-már a lakodalomra készülődést is hajazta a háznép igyekezete. Sátrat nem húztak, de asztalokat hordtak a szomszéd tanyákból, felkérték Virág Sanyit, a féllábú zenészembert, hogy húzza a nótákat, Teca dalolva repkedett a kemence körül.
Benépesült a tanyaudvar, mintha csak az a tavaszi nap újraéledt volna, csak most két személlyel bővült a „násznép”. Anya és kislánya fogadta a gratulációkat, kacagtak minden újabb érkezőre.
Fejér Kata is megérkezett süteménnyel teli kosárral, de már beléptekor fejcsóválva nézte keresztlányát, Vérkát, ahogy illeg-billeg a babával, ha új vendég érkezik, de amint kiragyogta magát, már adja is át Pétörnek, Balázsnak, Tecának.
Az ifjú apa – bár ügyetlenkedve, de – szeretettel vette magához minden alkalommal a kicsi lányt. Gagyogott, puszilgatta, körbehordta és mutogatta. Nézd mán, hogy mosolyog! Nézd, hogy ásít! Nézd, mekkora szömei vannak!
Balázs már gyakorlottabban nyúlt a kicsihez, ezerszer ringatta Vérkát is annak idején. Olyan szeretettel nézte kicsi unokáját, hogy lassan feledni látta a vendégsereg, milyen keserű képpel állt itt nem is olyan rég.
Teca, ha magához vette, táncolt Margitkával, minden nótát úgy dalolt, hogy a kislány nevét fűzte bele.
A tanító néha már fülbántónak érezte az asszony harsogó örömét, de aztán mindig eszébe jutott saját lánykájáért érzett rajongása, és csendes mosolygással hunyt szemet a nagymama csapongása felett. El-elnézte Annácskát milyen lelkesen táncol, illeg-billeg a zenére, kacarászik, beszél mindenkihez, felnőtthöz, gyerekhez. Tulajdonképp a maga közvetlen viszonyát a helybeliekkel a kislány alapozta meg. Egymagában nem tudta volna elérni, hogy ilyen rövid idő alatt már idevalósinak tekintsék.
Volt egy-két „gyüttmönt” a faluban, aki évek óta itt élt, mégis csak a dunántúli embörként, a városi doktorként, meg a kunsági bótosként emlegették őket egymás közt. Herceg Árpád azonban az „egri tanítóból” rövid időn belül lett „a tanítónkká”. Az Annácskánál máris tapasztalható, Sáritól örökölt, kedves, közvetlen természet kikövezte az utat édesapjának a tanyaiak szívéhez.
Annácska kacagva pörgött a Virág Sanyi húzta nótára, míg bele nem szédült. Apró lába megbillent, és könyékre bukott. Sírni kezdett hang nélkül, de szaporán, könnyei hamar utat törtek arcán az álláig. Apja már állt volna fel, de a kislány más vigasztalóra talált. Mezei Ferkó szökkent oda, felültette, és az orra alá dugott a halmon szedett gyöngyvirágokból egy csokorra valót. Annácska annyira meglepődött a tömött, fehér harangok sokaságán, hogy bennragadt a sírás a torkában, könnyes szeme pedig rögtön mosolyra váltott.
— Mijez Fejkó?
— Gyöngyvirág. Tijed.
— Gyöngyvijág… – ismételte utána elrévedve a kislány. Felpattant hamar, és a virágokat melléhez szorítva kezdett újabb táncba.
— Köszönjük Ferkó – intette magához a fiút Herceg Árpád. – Ügyes, talpraesett fiú vagy. Jössz-e szeptembertől már iskolába? – a fiú felé fordult, de kérdése a közelben ülő Gyurkához és Eszterhez is szólt.
— Nem tudom.
Gyurkát már a fiú virágszedése is mérgelte, így a tanítóhoz is egy árnyalatnyival ingerültebben szólt:
— Jobb dóga is akadna anná’! Annyit ü’nek mán a gyerökök az iskolapadba, mintha tudósok lönnének. Tuggyon olvasni, mög számo’ni. Annak, nem mondom, még van haszna. De a többi úgy fölöslegös, ahogy van. Amit tudni köll ahhon, hogy röndös, dógos embör váljék valakibű’, azt nem bezárva, hanem kinn a fö’dön, mög a jószág mellett tudja mögtanu’ni!
Eszter már örült, hogy ura a végére ért mondandójának – szégyellte szavait a tanító előtt –, de Mezei Gyurka még folytatta:
— Igaz, ennek a gyeröknek sok haszna sé így, sé úgy nincsen, nem is lösz. Nem is értöm, hogy lött ilyen léha, nyámnyila kölköm…
— Gyurka, mé’ mondasz ilyenöket? Olyan dógos, jó gyerök. Annyit segít, mindönt rá löhet bízni, hiába kicsi még! – Eszterből csak kibuktak a szavak, nem volt ideje átgondolni, mit is mond az urának, azt meg pláne, hogy kik előtt. De nagyon igazságtalannak érezte az apai szavakat, főleg Ferkó elsőre sápadó, majd egyre pirosabb arcát elnézve.
— Csituljá’ mán asszony! Mit gondo’sz té magadrú’, mit mög nem engedö’? Hát hazudok én? Védöd, me’ té sé vagy különb nála. Ehh, látod a tanító is csak csudákszik a beszédödön. Tuggya ű is, mit ér ez a gyerök! – Mezei Gyurka felpattant, borát szorongatva a nótázókhoz baktatott, maga mögött hagyva az eddiginél is csendesebb fiát, szemét lesütő feleségét, és a – bizony nem Eszterre, hanem rá döbbenten meredő – elképedt arcú Herceg Árpádot.

Ahogy egyre hangosabb lett a nóta, egyre szaporább a tánc, úgy vált kedvetlenné az ifjú édesanya. Ültében is járt a lába, dalolt a karján a gyerekkel. De jókedvét újra és újra visszavetette valami különös érzés.
Hisz ez az ű ünnepe, az ű kedvié’ tartják!
Jó, nem az ő kedvéért, hanem Margitka keresztelőjét ünneplik. De ő már a lakodalomból is kimaradt! A saját lakodalmából! Nem tündökölt, mint menyasszony, nem csárdásozott, mint újasszony, mindenki vigadott, míg ő átélte azokat a kínkeserves órákat, majd míg holtfáradtan feküdt innen olyan messzire. Tulajdonképp haragudott is a szüleire, hogy megtartották a lakodalmat – a távollétében.
Mi történt vo’na, ha hazavárják űket? Sémmi!
Persze, a lelke mélyén tudta ő, hogy nem lehetett volna elodázni, és azt is tudta, hogy így be lett tömve a tanyavilág szája, sőt, talán még azt is érezte, hogy szégyellnie kellene magát a történtekért, meg azért is, hogy most így érez…
De az ő lakodalma nélküle zajlott. És most is itt üljön, mint akinek köze sincs az ünnephez, mint a legutolsó, ideszalajtott vendég?! Na, ezt már nem!
Margitkát nagynénje, Kata kezébe nyomta, majd annak rémült tekintetétől kísérve, karon ragadta álldogáló urát. Ő itt ma táncolni fog!
Pörgött a szoknyája, szállt a haja, pirosodott az arca. Pétörtől a Jóskához, Jóskától a Ferihez, Feritől máshoz… A Fejér testvérek döbbenten nézték a fiatal menyecskét, aki hol ezzel, hol azzal ment táncba. Fejér Balázs míg Pétörrel táncolt a lány, csöndes belenyugvással szemlélte, hát no, férj és feleség. De aztán teltek a percek, egyik dal jött a másik után, és egyik partner a másik után. Nem szólt, nem mert, hisz Teca kedvtelve nézte a lányát, a többség is csak tapsolt, éljenzett.
De Balázs azt is látta, hogy vannak, akik a táncot abbahagyva a padokra ereszkedve szemlélik gúnyosan vagy épp szemlesütve a port felverő Vérkát és táncosait. Látta azt is, hogy Eszter kézen fogta Ferkót és hazafelé ballagott vele, Kata meg az apró kislányt magához szorítva besietett a szobába. Teca meg csak tapsolt, dalolt, majd maga is táncra perdült, és hangosan biztatott másokat is erre. Balázsnak itt lett elég, sarkon fordult, és az állatok után nézett.
Az avatatlan szemnek fel sem tűnt, de ha ott maradt volna, Balázs vagy valamelyik testvére minden bizonnyal észreveszi, hogy a zenész is egyre jobban belemelegszik a dolgába. Virág Sanyi csak húzta kurjongatva a nótát, a világon ehhez értett legjobban, így a húrokra már oda sem figyelve tudott úgy játszani, hogy közben le nem vette szemét a fiatalasszonyról. Nézte az arcát, a repdeső haját, a derekát, ahogy hol balra, hol jobbra tekeredett, pillantása néha megállapodott asszonyi formáin és a száján.
Egy fiatal, tapasztalatlan lány nem veszi észre az ilyesmit. Egy frissen házasodott, szerelmes nő fittyet hány az ilyesmire. Egy boldog, kiteljesedett anya, ha észreveszi, talán meg is sértődik az ilyesmin. De Vérka még jobban járta a táncot, még inkább tekergette a csípőjét, még hangosabban kacagott.
Nemcsak észrevette, de tetszett is neki a figyelem, amivel az, igaz, rokkant, de még így is erős, jóképű férfi kitüntette. Épp ez volt az, ami kellett neki. A kihagyott lakodalom, a mellőzöttség érzése után élvezte a figyelmet, élvezte, hogy nőként néznek rá, hiszen ha valamiben, hát ebben érezte magát a legjobbnak. Feleségnek nem volt túl lelkes, anyává nem változtatta az a tény, hogy gyereke született. De ízig-vérig nő volt a szó legpontosabb és legkéjesebb értelmében.
Balázs a disznókat etette, Kata Margitkát ringatta a bölcsőben, Eszter Ferkónak kent egy zsíros kenyeret már otthon a Mezei-tanyán, Teca nem vette észre, amit nem akart, Pétör pedig csöndes bódultságban ült egy padon. A vendégsereg táncolt vagy már szétszéledt. Ki vette volna hát észre azt az apró, jelentéktelen pillanatot, amikor Virág Sanyi a rá kihívóan tekintgető Vérkára kacsintott?

2.

A hétköznapok talán csak arra valóak, hogy összekössék életünk ünnepnapjait. Évforduló, ünnep, névnapok. Mind egy-egy olyan pont az életünkben, ami sokkal inkább hivatott arra, hogy megmaradjon az emlékezetünkben, mint az azokat összekötő időszak. Persze egy szürke hétköznap is ünneppé válhat egy-egy ember számára. De a közösség, a tanyavilág a közös, nagy ünnepekben mérte az időt. A családok pedig leginkább a felcseperedő gyermekeken látták annak múlását.
Egy újabb húsvét érkezett. Az ötödik azóta a hírhedt lakodalom óta; a tanyavilág a megszokott módon ünnepelt, locsolkodástól volt hangos a vidék, piros az orca, vizes a szoknya. Majd a második szoknya. És a harmadik is.
Mégis más volt ez a húsvét, mint a korábbiak, pedig látszólag semmi nem változott. Csak az emberekben élt már szilárdan a tudat, hogy valahol, talán nem is olyan messze, háború van.
Herceg Árpád a gondolataiba merülve baktatott Fejér Katához, a Bíró-tanya felé. Amikor elhagyta Egert, nem gondolta volna, hogy valahol ennyire otthon érzi majd magát, mint itt. Igaz, mindennapját elkísérte a fájdalom még így hat év távlatából is. Minden reggel Sári hiányára ébredt, de a seb már nem vérzett. Sajgott, és kemény, száraz hegként kövült a szívére, de hagyta élni.
Nyugodalmas napokat élhetett a kis tanyavilág tanítójaként, Annácska édesapjaként pedig minden percet örömmel élt meg. Látni a fejlődését, jelen lenni a világra eszmélésénél, ez több volt, mint amit kívánhatott. Így amennyire lehetett, boldog volt itt.
Épp ezért nyugtalanította annyira a háború tudata, közelsége. Tanult már korábban megvívott harcokról, történelmi tényként minden a fejében volt. Régi históriák és nem is olyan régen elszenvedett vereségek. Mindet ismerte, hallotta; az előző háborúkor még csak kisgyerek volt, de nem felejtette az arcokat, a szóbeszédeket, és azóta megtanulta, mi miért is történt, ha meg nem is érthette.
Mégis annyira más volt ezt jelenlévőként tapasztalni, ha nem is ott a harcok közvetlen közelében, egyelőre… de fojtogató erővel tört rá, meg még sokakra, a háború jelene. Bizonytalanság, félelem, veszteség. Leírni, olvasni róla bizony nem ugyanaz, az anno felnőttektől hallott történetek már elevenebbek, de csak az eseményeket hallja a fül, az érzéseket nem tudják átadni. Ahhoz meg kell élni – hol a jót; most épp a rosszat.
Árpád a gondolataiba merült, de köszöngetett a szembejövőknek, akik szintén locsolkodni indultak. Ez a jó a hagyományokban, utat törnek a romló jelenben, a legkétségbeejtőbb hétköznapokon is át…
A kocsma környékén azonban olyan hangos veszekedést halott, hogy az addigi gondolatok sora megtört. Mi van itt? Ki ordít ilyen borgőzös hangon?
A Gyurka.
Hazafelé tarthatott valahonnan a Mezei család kocsija, most félig az úton, félig útszélen állt, Ferkó a lécekhez lapulva hallgatta az apja menydörgését:
— Húsvét van, te asszony! Nem elég neköd, hogy tönkretöszöd mindön napom, még az ünnepöt is e’vönnéd?
Eszter reszketve sírdogált az ülésen, a férfi már felállt mérgében:
— E’gyütté’ értünk, hazarángattá’, oszt még neköd áll föjjebb? – ingadozva üvöltött, néha csak egy kicsi hiányzott ahhoz, hogy lebucskázzon a ló mellé – Mit gondo’hatnak most a Tóth Jancsi feleségiék? Hogy neköm égy ilyen sémmirevaló asszony dirigál? Oszt még akko’ aszt mondod, hogy né mönnyek be? Hogy né mönnyek be a kocsmába? Mit hiszö’ té, amiko’ ilyet mondasz?
Eszter felemelte a fejét:
— Né haragudjá’! Csak jót akartam! Így is eleget ittá’ mán máma…
Erre Mezei Gyurka csak horkantott egy nagyot, és visszakézből akkora pofont adott az asszonynak, hogy az leesett az ülésről, le a földre. Ferkó kiáltva ugrott le mellé, míg apja köpött egyet, majd inogva leült, és elhajtott.
Herceg Árpád földbegyökeredzett lábbal állt, el se hitte, amit látott. Aztán felocsúdott és az asszonyhoz szaladt, aki magát valamelyest leporolva, a fiát az oldalához húzva, bicegő, talán kificamodott bokával indult el a távolodó kocsi után.
— Eszter! Eszter! Várjon, kérem! – az asszony kelletlenül, de megfordult, égett az arca a szégyentől, de még így is jól lehetett látni a pofon nyomát.
— Hadd segítsek! Hazakísérem! Én nem is tudom, mit mondjak! – Árpád hüledezve fogta volna karon a nőt, de az határozottan elhúzta a karját:
— Köszönöm, de nem történt sémmi! Tényleg. Sétá’ni támadt kedvünk Ferkóval – a nyilvánvalót takarta, hiszen Árpád mindent látott. Tudta is Eszter, hogy a tanító már ott állt egy ideje a közelben, és hogy tisztában van azzal, hogy nem mond igazat.
De ha bevallja, ha a segítségére hagyatkozik, akkor tényleg megtörténtté nyilvánítja azt, amit jobb elfeledni.
— De Eszter, kérem, hiszen reszket maga meg a fiú is – kérlelte a tanító, de az asszony elfordult, majd elindult:
— Ha segíteni akar… ha tényleg segíteni akar, akkor mögy tovább! Én is azt töszöm.
Herceg Árpád, még hosszú percekig nézett a távolodó alakok után, nem értette a férfit, nem értette az asszonyt, nem értette magát sem, hogy miért nem tesz semmit. De letaglózta a pillanat, amit az előbb átélt.
Háborúk jöhetnek-mehetnek, elmúlhatnak. De az emberi hatalomfitogtatás, elnyomás, megtorlás mindig jelenlévő marad.

Remélte, hogy több locsoló már nem érkezik. Pedig Kata szerette ezt a hagyományt. Ha másért nem, azért, mert ritkán látott ismerősökkel is jutott idő leülni, beszélgetni egy kicsit. Máskor csak elszaladnak egymás mellett, egyiket erre, másikat arra viszi a dolga. De most összeülhetnek, kicsit megáll az élet, hogy megszemléljék, mit hozott nekik, mióta nem találkoztak, aztán viszi tovább az ismerőst a maga dolgára.
Viszont ma már annyian tértek be hozzá, hogy nem győzte kínálni a férfiakat, italt önteni a legényeknek, süteménnyel etetni a kisebbeket. Olyanok is, akik ritkán locsolkodnak, betértek.
Talán a levegőben terjengő bizonytalanság – hogy mi lesz holnap, találkozunk-e még, meddig van még itt legalább nyugalom – talán ez indította útra a tanyavilág még itthon levő férfijait ezen a délelőttön.
Annácska még ebből semmit nem érzett, csak csacsogott, és sikongatva próbálta elkerülni a zúduló vizet, és büszkén húzta ki magát a gyűszűből rálöttyintett cseppeknek. Apácska is elment locsolkodni, úgy ítélte meg, nagyleány már ő, így várhatja Kata nénivel a locsolókat. Reggel befonta a haját, szép ruhába öltöztette, aztán átballagott vele ide.
Olyan szépen süt a nap, olyan vidám mindenki, olyan jó illatot hoz az enyhe szél… de jó lenne átölelni most ezt a világot!
Kata kedvtelve nézegette a napfényben táncolva szárítkozó kisleányt. Hogy élvezi a napot! Muszáj is száradnia, mert az apja hiába hozott másik öltözet ruhát, már az is vizes. Más hatéves lánykák sokszor inkább elbújnak félelmükben a húsvéti vizeskedéstől, vagy kényeskedve tekergetik a copfjukat, amikor hallgatják a versikéket. Ez a városból szalajtott, idegen tőből fakadt kisleány meg élvezi, átéli minden pillanatát a délelőttnek. De hát az apja szeretete, értő nevelése nyomán milyen is lehetne más? Herceg Árpád embör létire több gondoskodással veszi körül a gyerekét, mint itt sok asszony.
A tanító már messziről észrevette a kislányt. Odakiáltott neki, Annácska felkapta a fejét és elébe futott. Szaladt, szaladt, a haja csak úgy szállt utána. Röpült az apja elé.
— Megjöttem a lányomért. Hogy viselte magát?
— Hát hogy vise’te vo’na? Tündér ez a gyerök. Jól érözte magát egész délelőtt – Kata mosolygott.
— Köszönöm, hogy vigyázott rá! Így én is tiszteletemet tehettem a környék házaiban.
— Én köszönöm. Legalább nem égyedü’ ültem. Tele vót ez az üres ház Annácska hangjáva’, mintha égy egész vendégsereg lött vo’na nálam. Kerü’jön beljebb, üljön lé égy kicsit, indulásko’ úgy sietött.
Árpád letelepedett az egyik hokedlire, és kinyújtóztatta a lábát. A kislány, mint egy kismacska, összegömbölyödött az ölében.
— Hosszú vót ez a nap! De olyan sokan gyüttek hozzám, hogy nem is éröztem, mennyire telik az idő.
— Kata, magához mindenki szívesen jön, öreg, fiatal. Mindenkihez van egy jó szava.
Az asszonynak jólesett a dicséret, de hamar elkomorodott.
— Szükség is van a jó szóra, annyi rosszat hallani mostanába’.
— Valóban. Pétörről van-e hír?
— Balázs is járt itt, de még sémmit nem tudnak. Pétör ígérte, hogy amint töheti, írni fog. De nagyon lassan jár a posta. Még lassabban, mint másko’.
— Voltam náluk is, kérdeztem Vérkát. Sokat ő se tudott mondani. Jól viseli az ura távollétit, szerencsére.
— Igen. Jól – kimondatlanul is arra gondoltak mindketten, hogy a Beregi Pétör távollétit már-már túl jól viseli a felesége. Az első hetekben bánkódott a bevonult férje miatt – mint illik. De aztán, ha más nem hozta szóba, ő maga nem emlegette.
Herceg Árpád másra akarta terelni a szót, a kislány azonban megelőzte.
— Apácska, Ferkó is meglocsolt engemet – mosolygott fel büszkén az apjára.
— Igen, jártak itt űk is.
— Magam is találkoztam velük – olyan nagy lett a csönd, hogy Kata tudta, valamit a férfi elhallgat előle, és nem volt nehéz rájönnie, mi lehet az. Idejöttek elsőként Gyurka meg a fia, de a férfi már akkor is kalahütty volt.
A tanító nem akart előhozakodni azzal, amit látott, de nem hagyta nyugodni a dolog:
— Eszter meg Gyurka annyira mások.
— Igen, nagyon különböznek égymástú’. Annyira más természet a kettő, hogy enné’ különbözőbb párt akarva sé talá’ni.
— Mi hozta össze őket mégis annak idején?
— Az élet – felelte Kata, de látta, hogy ennyi válasz nem elég Árpádnak, így folytatta:
— Tudja, Eszter nagyon szép lány vót annak idejin. Most is az, csak sokat betegösködik. De akkoriba még életerős fiatal lány vót, csudájára jártak a fiatalembörök. Mindönki udvaro’t vo’na neki, így Gyurka is. De elég korán másnak adta a szívit. Kenéz Bercinek hívták a fiút, lovakka’ fogla’kozott, mög kutyákat tenyísztött. Igaz, még nem hivatalosan, de már eljegyzött párként tekintött rájuk mindönki. Halogatták az esküvőt, mert Berci szeretött vo’na gyűjtögetni a házasság előtt, hogy különköltözhessenek a szüleitű’. Ki is nézte a Csordás Jóska régi tanyáját. Így vártak. Mán majdnem összegyütt a pénz, amiko’ a baleset érte. Az égyik ló mögrúgta, aztán úgy mögnyomta a mejjit, hogy mán holtan hozták ki az istállóbú. Eszter nagyon siratta, nem vótak még házasok, de igazi hitvesi érzelömme’ vót iránta. Aztán e’telt égy év asziszöm, és Mezei Gyurka mögkérte a kezit. Eszter nem látta értelmit, hogy né fogadja el.
Herceg Árpád figyelmesen hallgatta az asszony szavait. El tudta képzelni a hajdani fiatal lány fájdalmát, nagyon is átérezte.
Bár ő maga nem tudna mással összeállni, újranősülni – pedig fontolgatta, hogy Annácskának anyát keres, de aztán elvetette a halva született ötletet –, tisztában volt azzal, hogy míg ő tanítóként, férfiként elboldogul az életben, egy fiatal lánynak, egy vénkisasszonynak tanulatlanul nincs esélye az önálló életre, főleg itt a tanyavilágban. Értette hát, mi mozgatta Fejér Esztert afelé, hogy igent mondjon a benne szépséget kereső Mezei Gyurkának.
Ám az idő, szemlátomást, különböző természetüket, értékrendjüket még jobban kiélezte, és a házastársi próbákon, bár Eszter volt egészségében és akaratában is gyenge, de Gyurka bukott el.
Drága Vérkám!
Remélöm hogy a levél egésségbe talál tégödet mög kicsilánykánkat is. Családodat. Üdvözlöm innen addát. Remélöm jolvagytok isten segedelmive
Sokat aggódhatól értem de né tögyed. Mögvagyok. Ahova küdenek mögyök töszöm a dógom. Baj máncsak azé sé érhet mer hozzátok köll hazamönnöm. Az éltet éngömet hogy vár rám a család. Mindön boldogságom tik vagytok.
Csókold körbe Margitkámat mindönnap helyöttem is
Amint töhetöm, hazamék
Pétör
Küggyé levelet pár sort ha löhet. Mögtalál.

Drága Vérkám!
Nem talált mög a leveled, de né ijegy mög írjá újra. Biztos félsz mög féltesz, de nem köll. Mögvagyok én. Hun jobban, hun rosszabbu. Míg haza nem kerülök az vigasztal hogy apádék segítenek tiktöket. Kicsilyányunk sokat nyőhetött. Meséjjé neki rúlam. De né mongyad neki a háborut. Né ismerje méga rosszat. Égyik bajtársam lábát ellűtték, eszömbe jutott rúla Virág Sanyi. Fölhoztam neki, hogy löhet ám ígyis élni. De a helyibe nem lönnék. Mindönkit csókoltatok, főkint tégödet. Írjá, amint löhet. Pétör

Drága Vérkám!
Sokáig nem hallottál rólam, aggódtál biztosan, de ne ijedj meg. Ez másnak a keze írása. Megsérültem egy kicsit, de már teljesen jól vagyok. Csak a karom még nem az igazi, ezért segítenek a levélírásban.
Jó lenne tudni rólatok. Kaptak már páran levelet, így tudom, hogy amennyire lehet, otthon nincs baj. Ne mérgeljen fel, hogy nem ér el a leveled. Ilyen a tábori posta. Csókollak titeket, jó egészséget! Péter

Pétör fiam, ne illyesszön mög hogy én irok neköd, Vérka Margitka jól van. de amiért én neköd írni kényszerülök, az nem jobb sémmivel sé mintha bajuk lönne. Vérka olyat csinált, amit neköm mint az apjának léírni is szégyön. Én lányomnak Vérkát mán nem tudom nézni. Csak Margitka miatt állok szóba is vele.
Vérka Virággal él Sanyival. Áthurcolkodott mindön szavam ellenire. Beszéltem neki, fenyögettem de nem hatott. Ha töhettem volna, nem irom mög neköd, hátha észhön tér. De ha hazagyüssz, úgy is mögtunnád. Akartam hogy tugyad mé nem ír. Sajnálom. Sajnálom hogy elvötted. Én vagyok ennek a felelőse úgy érzöm. Tarcsa benned a lelköt a lányod. hazavárunk.
Fejér Balázs

3.

Hazatérés. Már csak kiejteni is kellemes. Milyen jó is az, amikor hosszú távollét után visszatérünk oda, ahol éltünk azelőtt. Milyen jó magunkhoz ölelni azt, aki hiányzott. Főleg, ha számolhatatlan borzalom és szenvedés van mögöttünk.
Voltak, akik hazatértek a háborúból a szeretteikhez. Ám évek múltán is kísértette őket annak emléke. Arcok, helyszínek, jajkiáltás kísérte álmaikat.
Voltak, akik soha nem lépték már át a családi otthon küszöbét. Akiknek szeretteik folyton hallani vélték lépteiket, látni vélték az úton közeledő alakjukat.
És volt, aki hazatért, távollétében kímélte a sors, hogy aztán hazatérve élje meg azt a földi poklot, amiről már tudott, de el nem képzelhetett…

Mögötetöm a kiscsirkéket, aztán möhetök játszani, azt mondta apuka. Kár, hogy anyuka nem hallotta, ű biztos nem engedné, hogy dó’gozzak. A mú’tko’ is azt mondta, hogy neköm úriasszonynak köll lönnöm. Szerintem is. De nem baj, ha mögötettem űket, mék babázni. Neköm van a legszöbb babám… de ki ez a bácsi?
Margitka sötét szemeivel bizalmatlanul nézegette a tanyához vezető csapásra forduló férfit. Magas volt, sovány, hajlott hátú. Közelebb érve már látta, hogy jóval fiatalabb, mint hitte. Mégis volt benne van valami öreges, ami taszította a kislányt. A maga nyolcéves fejével csak azt látta jónak, ami szép. Ami csúnya vagy öreg vagy hibás, az csak rossz és félelmetes lehetett.
A bácsinak könnybe lábadt a szeme, ahogy közelebb ért. Közelebbrű mán jobban ismerős, de pfúj, mié’ bőg? Égy bácsi nem bőghet. Úgy néz rá, mintha tükörbe nézne. Na, ű ehhöz nem lösz kedves. Udvarias igen. Apuka el is feneke’né, ha nem lönne az. De kedves nem lösz az idegönhöz.
— Kit tetszik keresni?
— Drága Margitkám, nem ismersz mög éngömet? – a bácsi úgy tárta ki a karját, mintha meg akarná ölelni – Édösapád vagyok, édös Margitkám.
Mit nem mond? Mié’ hazudozik? Mit akar? Mönjön innen, biztos bolond ez a bácsi.
Margitkának földbegyökeredzett a lába, bennakadt a hangja, de ahogy a férfi közelebb lépett hozzá, ordítva a tanya felé lökte magát, és meg sem állt az ajtóig:
— Anyuka! Apuka! Anyuka! Segítsenek énrajtam! A bolond bácsi bántani akar! Apukám segítsön! – rohanva csapódott neki a kilépő Virág Sándor ép lábának, aki alig bírt talpon maradni az ütközéstől. Mankóját szorongatva lépett előrébb, aztán Beregi Pétör láttán elfehéredő arccal bekiáltott:
— Vérka! Gyere ki! Vendégünk van!

— Pétör itthon van! Eszter, Eszter hol vagy? Pétör itthon van!
Kata hangja a padláson találta meg Esztert. Egy szakajtó után kutatott, de nővére szavai elfeledtették vele, miért is van fönn. Az ereje még jobban elhagyta, pedig már így is borzasztó gyenge volt. De erőt vett magán, lebotorkált a létrán, és Fejér Kata felé fordult:
— Édös Istenöm! No, mondd, hogy van?!
Hiába járt az utóbbi időben mindennap a húgánál a Mezei-tanyán Kata, napról napra látta azt a romlást, ami Eszter egészségében végbement. Amúgy is fakó arca egyre haloványabb lett. Mint a vászon vagy a mész; beesett szemei mély kútként ültek arcán. Látta azt is, hogy vékony, már-már lányos alakja hogy válik napról napra csontsovánnyá. Rettegéssel töltötte el testvére látványa, meg a tehetetlenség is fájt: miért nem engedik, hogy tegyen valamit? Amikor egyre rosszabbul nézett ki a húga, és gyöngült rohamosan, orvoshoz küldte volna. Ám Gyurka szerint semmi baja az asszonynak, hát ne költsenek feleslegesen! Igaza is van, mondogatta Eszter. Csak rossz az étvágya, semmi más baja nincs. Majd odafigyel, hogy többet egyen.
Végül Kata már maga ment el orvosért, és vitte el a Mezei-tanyára. Gyurka szó szerint kidobta az orvost, és a sógorasszonyával is közölte, hogy másra pazarolja a segíteni akarását. Persze nem ezekkel a szavakkal.
A férj szerint az asszonya lusta volt, ezért puhult el. Egy kis munkával megerősödik, kár azért a doktort ugrasztani.
Miután Eszter is a lelkére beszélt, és bizonygatta, hogy jobban van mostanában, Kata féltése, ha meg nem is szűnt, de alábbhagyott. Főleg, hogy a másik testvére sorsa épp elég aggodalommal töltötte el.
— Pétör jó’ van. Ami az egészségit illeti. Nyúzott, fogyott sokat, de nincs túl rossz bűrbe.
— És hogy fogadták? – tette fel azt a kérdést Eszter, aminek a megválaszolásától leginkább tartott.
— Balázs mögkönnyebbü’t, hogy égybe’ hazatért. Természetösen égybű’ ötette, itatta, kimosdatta.
— És Teca?
— Most mit mondjak? Gondo’hatod té is, hogy fogadta. Séhogy. Adott neki önni, de mög sé öle’te.
— Drága édös Istenöm! Mié’ mérsz ennyit Balázsra?
Kis csönd után Kata szólalt meg:
— Borzasztóan hiányzik neki Margitka.
— Emlögette?
— Dehogy. Nem mondja ű, de annyira lévert. De míg Vérkával nem akar beszé’ni, amíg nem tekinti újra a lányának, az nem fogja az unokájához engedni.
— Nincs annak szíve?
— Csak amennyi az anyjának…
— Né beszélj így!
— Mié’ is né? Nincs abba’ a Tecába’ égy csöpp jóérzés sé, nem is bántja. Még mindig ez a pletyka tárgya. De ű még tán büszke is a lánya lépésire! Hidd e’, nem fogja hagyni, hogy Pétör velük lakjon!
— De hát hova is mönne az az árva gyerök? Nincs annak sé anyja, sé apja!
— És most mán sé asszonya, sé gyeröke…

Összetartásáról volt híres a tanyavilág. Ha tanya égett, vödröt fogtak; ha valaki lábát törte, etették a jószágát; ha szükséges volt, kalákába gyűltek.
Mégis megengedte ez a nagy összetartás néha, hogy a családi, lelki bajokban nemcsak, hogy magára hagyja az illetőt, hanem urambocsá, még egy kicsit kárörvendjen is a baján.
Nem beszél a lányáva’? Tényleg? No, csak nem? Hát kitagadta? Ki bizony. Az mög nem mutatja mög neki az unokát. Úgy hallottam, tiltja is a kislányt tűlle, mondta neki, hogy kerüjje e’ messzirű’. Bizony. Nem gondo’tam vo’na, olyan kedves kislány vót annak idejin. Kedves? Hát azt nem mondanám. Na, de szépnek szép vót. Szép. Ez lött a veszte. Vagy inkább Beregi Pétör veszte. Szerintem nem is az ű gyeröke az. Pedig hasonlít rá nagyon. Az igaz, de a Virágnak is olyan sütét bűre van ám. Azt mondják, azza’ csak azután szűrte össze a levet, hogy az ura e’mönt. Á, magam is láttam mán, évekke’ ezelőtt is, a Virágtú kigyünni. Én úgy hallottam, hogy még gyerökágyas vót, mikor mán összejártak. De oszt nézd a féllábút a, mire van esze. Elég ahhoz égy láb is… na né ízetlenködj mán! Én nem is, de űk bezzeg!
Amikor egy új nap kezdődik, valahogy minden tisztább. A gondolat, az érzés, a terv. Amit sötéten láttunk még este, az reggelre a napsütésben veszít az erejéből, árnyaltabbá válik. Felkelünk, a napi tennivalók egymásutánja megőrli a gondot, emészthetőbb darabokban ízlelgetjük, és ráébredünk: igen, ezt kell tennünk.

— Teca, gondo’kodtam az éjje’.
Teca fel se nézett az asztaltól, szelte a frissen sült cipót tovább.
— Ennek a fiúnak sénkije nincsen. De mihozzánk tartozik. Vérka bármit is tött, Pétör a vejünk, az unokánk apja. Nincs hova mönnie. Itt köll maradnia.
A kés megállt a kenyérben.
— Még hogy itt? Minálunk? Nem a lányunk ura mán. Annyi idő eltelt, ezt té sé gondolod komolyan!
— De, bizony. Nem fogom e’zavarni. Neköm már nincs lányom többé. Amit az a nőszemély tött, az mögbocsáthatatlan. Annyi mindönt eltűrtünk mán neki. Nem hagyom, hogy a fiú mindönt e’veszítsön. Ha családja, asszonya, gyeröke nem is lösz, de otthona igen. Az én házam, az űvé is.
— Mi jut eszödbe? Mit gondo’nának az embörök? Éljön itt velünk? Képes lönné’ ennek kitönni a lányodat?
— Ami lött, azt magának köszönheti. Neköm lányom nincsen. De van égy fiam. Vérka választotta azzá, az ű döntése tötte azzá.
Teca már remegett a dühtől. Képes lönne ezt tönni Vérkáva’? Képes lönne ezt tönni vele?
— Balázs! Lögyön eszöd! Ha másra nem, gondolj az unokádra! Mié’ akarod szégyönbe hozni?
— Azza’, hogy befogadom az apját? Elég szégyön neki, amit az anyja művelt. Az a fiú mögjárta a háborút. Hazagyütt. Ide gyütt haza. Hát itt van itthon.
— És ha mi möghalunk? Akko’ mi lösz? A ház úgyis Vérkáé lösz. Akko’ hova mögy? Vagy itt él akkor is majd? A Vérka tulajdonába’? – Teca már fújtatva mondta az utolsó szavakat.
— Nem. Ez nem lösz Vérkáé. Űneki ehhön mán joga nincsen.
— De igenis, hogy van. Mié’ né lönne? Kié lönne a ház, ha nem az űvé?
— A Pétöré.
— Hogy mit nem beszé’sz! Hallod magad? Még hogy a Pétöré… Mé’ lönne ez a Pétöré?
Balázs nem is az asszonynak, csak úgy maga elé mondta:
— Me’ fiammá fogadom. A nevemre vöszöm. Utánajártam. Löhet ilyet.
Tecával megfordult a konyha, lerogyott a hokedlire:
— Neköd tényleg e’mönt az eszöd! Bolondabb vagy, mint gondo’tam! A nevedre… azt. Azt az idegönt. Aki sénkink és sémmink. A lányod, a tulajdon lányod kitagadva… kisémmiznéd a sajátjábú’? Az unokádat. Legalább aztat nézzed!
— Nézöm. Pétör után úgyis ű örökli.
Balázs nyugodtabb volt, mint valaha. Mindent átgondolt. Nem akart ártani ő a lányának. Hiszen bármit is mondott, Vérka a gyermeke volt. Nem tudott rá másképpen gondolni, hiába is akart.
De nem hagyhatja Pétört magára. Annak az egyetlen bűne az, hogy beleszeretett valakibe, aki nem tudja tisztelni, szeretni. Hogy is tudná? Hiszen csak magát szereti Vérka. Ez viszont az ő hibája. Mert hagyta így nevelni. Hagyta, hogy Teca úgy formálja, vagy épp úgy ne formálja a lányt, ahogy akarja. Ő sose szólt bele. Soha rá nem szólt, soha meg nem ütötte. A lányt az anyának kell felnevelni – mindig így gondolta.
És ha őszinte akart lenni magához, könnyebb is volt így. Teca Vérkát nevelte, ő a tanyát, az állatokat gondozta. Talán nem is Vérkánál rontotta el, hanem már Tecánál. Vele nem viselkedett úgy, ahogy azt kellene. De ő soha nem tudott volna úgy férje lenni, mint ahogy Eszternek Gyurka. Az ura lenni. És nem is akart. Hát itt a böjtje!
Teca csak állt, és szólni se bírt. Ez tényleg komolyan gondolja! Ez tényleg kisémmizi Vérkát. Az égyetlen gyerökit! Hogy mást, égy idegönt engedjön be a jussába!
Nem haragudott ő Pétörre, tulajdonképp szerette is annak idejin. Látta, mennyire csodálja a lányát. Kell egy anyának ennél több? De hogy ő legyen előtérbe helyezve? Neki jusson valami, ami vérszerint, jogszerint a lányuké? Ezt nem engedheti. Így hát taktikát változtatott.
— Balázs! Kérlek, kérlek, gondo’juk át! Nem arra kérlek, hogy zavard e’ a háztú’! Nem, Isten őrizz! Csak né hamarkodjuk e’ a döntést! Aludjunk még rá! Beszéljük még át néhányszo’! Té sé akarsz olyat tönni, amit később nétán mögbánná’, igaz-é? Valami mögoldást biztosan találunk. Jó? – úgy kérlelte, édesgette a férfit, mint tán még soha. Épp ezért, a soha nem hallott hangtól, Balázs megenyhült. Beszéljenek róla, jól van. De nem változtat az első gondolatán semmi.
— Balázs! Balázs! Merre vagy, mondd! Édös Isten. Bátyám! Hun vagy? Jajj nekünk… – Fejér Kata hangjának keserűsége még a maga belépte előtt elhozta a rossz hírt. Mi lehet az? Jót nem hordoz ilyen kétségbeesés.
Az asszony az asztalszélnek támaszkodva állt meg. Sápadt, reszkető arca sem ígért jót. Balázs félig felemelkedett ültéből.
— Balázs! Jajj, Balázs! Eszter… odavan Eszter. A kishúgunk. A kishúgunk. Odavan – az utolsó szavakat már a torka mélyéből feltörő csuklás és zokogás kísérte.
Balázs visszazuhant a székre.
Teca levágta a félbehagyott szeletet a cipóból.

Az orvos sem mondhatott sokat.
Fejér Eszter reggel az udvaron összeesett és meghalt. Ott helyben. Nem vergődött hosszan, nem szenvedett. Minden valószínűség szerint a szíve vitte el. Valami bujkálhatott már benne jó ideje. De mivel orvoshoz nem kívánt fordulni, így nem tudni, mióta, miként kezdődött a betegség.
Ahogy áthaladt az anyja az udvaron, Ferkó épp lefordult az útról a tanyához. Mikor összeesett Eszter, hozzászaladt, de már nem mozdult.
A fiú kimeredt, véres szemekkel ténfergett egész délután, egész nap. Sírni nem sírt, csak nézte, nézte a helyet, ahol az anyja feküdt reggel. Kata terelte be estefelé. Nyomott a kezébe kenyeret, kolbászt. Ögyé’ valamit drága kisfiam! Az apja… hol is volt az apja? Nem látta sehol. Csak egyszer még reggel, ahogy az orvossal beszélt.

A gyászból Mezei Gyurka tért vissza leghamarabb a hétköznapok kerékvágásába. Dolgozott, ette, amit Kata áthozott neki, meg a fiúnak. Bement a faluba, ha be kellett. Borjút segített a világra. Eladta a tyúkokat. Tetőt javított.
Mennyi ereje van, leküzdi a gyászt, így dolgozza fel a bajt; mondhatnánk – de nem mondjuk.
Ferkó minden igyekezetével azon volt, hogy az apját segítse. Hogy megcsinálja, amit rábíznak. Hogy ugorjon, ha valamire szükség van. Hogy ne legyen láb alatt. Hogy ne búslakodjon. Hogy ne facsarodjon el a szíve minden egyes pillanatban. Mert az apja haragudni fog. Bosszantotta a fiatal fiú gyásza, haragudott volna rá, ha sír, ha az anyját emlegeti.
Biztosan, mert felzaklatja a fia fájdalma, felidézi a saját szenvedését; mondhatnánk – de nem mondjuk.
Kata minden igyekezetével azon volt, hogy segítse a Mezei-tanyát átvészelni ezeket az első napokat. Főzött rájuk, mosott rájuk, takarított náluk. Pedig mérhetetlen volt a bánata, de hatalmas volt benne a harag is. Gyurka ezt talán megelőzhette volna! Ha orvoshoz engedi fordulni Esztert, lehet másképp lesz. Miért nem volt ő is akaratosabb? Miért hagyta magát? Az ő hibája is. Az ő lelkén is szárad a drága kishúga halála… de hát Eszter is győzködte, hogy nincs semmi baj.
Mindig olyan szelíd volt. Mindenkihez. Szavak nélkül vigasztalt gyerekként is, még ha nem is értette, mi a baj. Milyen törékeny kislány volt. És milyen megtört asszony lett. Gyurka. Miatta vált csöndes szellemmé a házukban – már jóval a halála előtt.
Ha időben lépnek, és kivizsgáltatja magát, talán… talán semmi nem történt volna. Vagy mégis.
Talán ez volt így is, úgy is Isten akarata; mondhatnánk – de nem mondjuk.

Annácska a halomhoz közeledve már hallotta a csöndes sírást, de csak felérve a tetőre pillantotta meg Ferkót. A földön ült térdére hajtott fejjel.
Nem látott még fiút sírni. Kisgyerekeket igen. De Mezei Ferkó már nem volt gyerek. Tizennégy éves legény volt, maholnap férfi. Úgy meglepődött a látványon, hogy sarkon fordult. De a fiú utána kiáltott: né szaladj e’!
A lányka óvatos léptekkel mellé ballagott, és lehuppant mellé. Addigra Ferkó már megtörülte az arcát. Próbálta eltűntetni a sírás nyomait, de a lány megfogta a karját:
— Sírjál ám nyugodtan! Én is szoktam.
A fiú erre elhúzta a száját:
— De té lány vagy, és kicsi is. Neköd szabad.
— Nem vagyok kicsi. Tíz leszek.
— Na látod. Én mán nem sírhatok.
— Ki mondta ezt neked? Miért ne sírhatnál? Apácska is szokott.
— Tényleg? A tanító? – hallgatott egy darabig – Az én apám soha nem sír. Szerinte, ha valaki férfi létére ríkódik, az anyámasszony katonája és sémmirekellő.
— Az én apám nem semmirekellő – mérgelődött a lány.
— Tudom én. Né haragudj! Nem úgy értöttem. Nagyon jó embör az apukád.
Üldögéltek, hallgattak.
Ferkó azon vette észre magát, hogy könnyebb lett a szíve egy kicsit. Jó volt ülni a halom tetején. Nézni, ahogy a szél át-átnyargal rajta, összekócolva, ami az útjába kerül: füvet, faágat, szőke lányhajat.
— Ferkó, nagyon sajnálom az anyukádat. Tudod, nekem is meghalt az édesanyám, amikor még egészen kicsi voltam. Megértem, ha sírsz.
— Emlékszö’ rá?
— Sajnos nem. Apácska sokat mesél, és van egy fénykép is róla. El tudom képzelni őt. Elárulhatok egy titkot?
Olyan óvatosan kérdezte, már-már suttogva, hogy Ferkó önkéntelenül is elmosolyodott:
— Persze.
— Ha egyedül vagyok, azt képzelem, velem van. Ülök a konyhában, és arra gondolok, hogy ott áll mellettem, és készíti a vacsorát. Vagy itt a halmon, vele sétálok ide, és leül mellém. Így ülünk vele, mint veled. De nem vagyok bolond, tudom, hogy nincs itt. Csak olyan jó erre gondolni.
— Nem vagy bolond. És talán, talán itt is van. Mög az én édösanyám is.
Hosszan ültek még ott a fiú és a kislány. Már majdnem lebucskázott a nap a horizont alá.

Látta Árpád – miközben a ház előtt, a padon üldögélt –, hogy Ferkó már egy ideje a halmon ül, arcát a térdébe temetve. Látta, hogy Annácska letelepedett mellé.
Az elmúlt napok megrázó történései után derűs nyugalommal tudta szemlélni a párost. Hiszen, ha valaki, hát Annácska tud segíteni a fiú fájdalmán. A tanító is gondolt rá, hogy beszél a fiúval, de hát hogy beszéljen ő a gyász feldolgozásáról, mikor annyi év után is még olyan Sári hiánya, mintha tegnap hunyta volna le végleg a szemét. Pedig már majd 10 éve.

Sári az utolsó napokban elhúzatta Árpáddal a függönyt, hogy lássa a várat. Eleinte órákig, majd csak percekig nézte, szervezete már ehhez sem tudott elég erőt biztosítani.
Az utolsó napnak azon ritka perceiben, amikor a tiszta éberség rövid időre felváltotta a bódulatot, kérte a férjét, hogy feküdjön mellé a duplaágyon. Maguk közé fektette a kisbabát is.
Sári föleszmélve – a fejét már nem tudta feléjük fordítani, de – nyugodtabban lélegzett. Érezte jelenlétüket. Ilyenkor mosolygott is. Aztán visszazuhant az álomba, még mindig mosolyogva, hogy aztán újra felébredjen. Néhány sóhaj, majd kábulat. Ébredés, álomba zuhanás. Ébredés. Álom.
Annácska is aludt, és idővel Árpádnak is elnehezült a szemhéja. Félálomban érezte, hogy még így, még így is jó együtt.
És jött az ébredés. Ébredés az álomból. Ébredés a reményből, hogy van tovább. Annácskát felemelte, átvitte kis szobájába. Békés, édes álmot aludt a kicsi lány.
Békésen aludt már Sári is. Árpád visszafeküdt mellé, és megfogta a felesége kezét – utoljára.
Soha többet nem aludt azon az ágyon. Amíg le nem költöztek az Alföldre, a kislány ágya mellett aludt a földön.

Beregi Pétör lépett az iskolához bevezető útra, köszönésére rezzent fel bóbiskolásából Herceg. Azaz, talán már Fejér Pétörnek lenne helyesebb hívni – mosolyodott el magában a Balázs nagy port kavaró, de egyszerűen őszinte, csupa szív elhatározásán. Igaza van Balázsnak. Ki segítsen ennek a bajból bajba megérkező fiúnak? Ki más tenné?
— Megjöttél Pétör?
— Igen. Hozzá is kezdök a munkához. Mi lögyön az első?
— Hát, ahogy gondolod. A táblatartót is meg kellene erősíteni, néhány pad is elég nyagda. Az én asztalom meg úgy billeg, mintha minden lába más hosszúságú lenne.
A fiatalember már indult is a tanterembe. Árpád követte, és kedvtelve figyelte, ahogy gyors, dolgos keze alatt egymás után javul meg asztal, pad.
— Nem kell ám egyszerre végezned vele. Hosszú a nyár. Ráérsz.
Pétör nem hagyta abba egy pillanatra sem a szögelést, de látszott az arcán, hogy valami kikívánkozik belőle.
— Igyekszök mielébb végezni. Égy hét mú’va e’mék a Dunántúlra. Apám révin van ott égy rokonom. Írt nemrég, oszt tudna még munkát is keríteni.
A tanítót meglepte az elhatározás, de azt is tudta, hogy talán ez a legbölcsebb, amit tehet.
— Te tudod, fiam. Ha így gondolod jónak. És Margitka?
— Margitka nem ismer éngöm. Hiába a lányom, ha én idegön vagyok neki – hangja határozott volt, mégis kiérződött fájdalma – Írok neki sűrűn. Ha mögkapja a leveleket, akkor apránkint mögismerhet. És bármikó’ e’gyühet hozzám. Ha égyször nagyobbacskán kíváncsi lösz az igazi apjára, az várni fogja.
Árpád el se tudta képzelni, mi mehet végbe egy apában, ha a lánya nem ismeri, és idegenként tekint rá. Annácska az ő életének olyan természetes része volt, mint a keze vagy a lába. Mintha mindig itt lett volna vele. Mintha ő maga is akkor született volna, amikor a kislány világra jött. Nem is tudott visszaemlékezni, milyen volt nem apának lenni.
Persze egyszer, nem is olyan soká, Annácska is saját útra lép, társat választ. Gyerekei lesznek, unokái. De a kicsi lánya marad akkor is. Hiszen a fizikai távolság nem fedi az igazi, két ember közti távolságot.
Igaz, Pétör, ha itt marad, akkor is olyan távolság van közte és Margitka között, ami könnyen nő, de borzasztó nehezen kisebbedik.
— És Vérka?
— Mi lönne vele? Ű mán nem az én asszonyom.
— Nem az én dolgom, de ugye tudod azt Pétör, hogy Sanyival sem él jól. Köztünk legyen szólva, nem hiszem, hogy sokáig ott marad.
Erre már letette a kalapácsot Pétör.
— Ebbe’ én is biztos vagyok. De mire mék én azza’? Visszamönjek hozzá? Én, a kivert kutya? Visszamék, aztán gyün égy másik. Aztán a harmadik. És én még nagyobb ökör löszök, mint most. Így is mi mindönt beszé’nek az embörök. Tudom én, hallom én. Hiába ű mönt e’, hiába nem bántottam, hiába igyeköztem jó ura lönni, mégis mögszó’nak éngöm is. Az embörök nyelve irtózatosan mocskos tud lönni, ha más bajárú’ van szó. Én kilépök Vérka életibű’. Mán abba sé vagyok biztos, hogy vót-é égyá’talán idő, amikó’ benne vótam. Ezt kő e’fogadnom. És ezé’ kő’ mönnöm.
Felvette a kalapácsot, és folytatta a munkát, hogy mielébb végezzen vele. Ne tartsa vissza semmi. Hiszen nem tartja vissza senki.
Teca kipirult arccal sürgölődött, egy lábosba szedte a leves javát. Tyúkhúslevest főzött, nem mindennapi étel, hát jól akarta csinálni, és jó is lett. Gyöngyözött a leve, gőzölögtek a húsok. Szárnyát, combját rakosgatta az edénybe, mert rá levet bőven.
Egészen jó kedve volt, pedig nem könnyű ilyen síri hangulatban megőrizni az embernek a jó kedélyét. Akármerre megy, sötét arcok fogadják, halk, fátyolos beszéd. Kata is mintha maga halt volna. Meg az a Ferkó is! Ugyan már! Már legényesedik, pelyhedzik az arca, azt nem átall sírni.
Na, meg itt van ez is.
Balázs annyira belemerült gondolataiba, hogy fel se tűnt neki, hogyan válik Teca minden mozdulata egyre ingerültebbé. Csapkodta a kanalat, fújtatva kereste a fedőt. De az ura ezt nem látta, mert a húgát még ki sem heverte, újabb búcsú előtt állt.
— Pétör e’mögy égy hét mú’va a Dunántúlra…
— Na, hála a jó Istennek! Csak möghallgatott!
— De Teca! Hogy mondhatsz ilyet! A saját vidékirű’ lött kitúrva az a gyerök!
— Mé’ nem mondod, hogy a saját otthonábú’, he? Nekiadnád mindönünket. A nevedet, a házadat, a jószágjainkat. Neki, aki sénkid.
— Pétört fiammá fogadtam, ha még hivatalosan nem is. És ezön az e’mönése sé változtat.
Teca majdnem elejtette a lábost.
— Tán még mindig neki adnád? Annak a sémmirekellőnek? Jó gondo’d mög, mi csiná’sz, Balázs! Jó gondo’d mög! A saját lányod, saját véröd jussát égy idegönnek… Istenöm, hát mé’ töszöd ezt velem? Mit kő’ még kiá’nom?
Balázs elhallgatott. De az elhatározásán nem akart változtatni. Hiába tartja ostobaságnak az asszony, amit kigondolt. Ez a helyes lépés. Ez már nem volt kérdés.
Teca fogta a telemert lábost, és kifordult vele az ajtón, de mentében még visszakiáltott.
— Viszök át arra a magára maradt, szöröncsétlen embörnek égy kis levest! Me’ tudod, van, aki tényleg segítségre szorul! Persze té azt sé sajnálod, a húgod égyedü’ maradt özvegyit! Nem szánod, nem gondo’sz té a szenvedőkre! Az idegönöket pátyo’gatod! – és mondta, mondta, pedig Balázs már rég nem hallotta, hiszen már lassan a Mezei-tanyára ért. De még mindig korholta magában azt az igazságtalan férjét.

4.

Árpád szerette a tanyák csöndjét.
Már a tizenharmadik szeptembert kezdte itt. A barátok féltése felesleges volt – már rég tudta. Nem eltemetkezést hozott számára ez a csönd. Nyugodt életet.
Megtanulta apránként hallani a csöndet. A madárcsicsergős, hajnali csöndet. A langyos, nyáresti susogó szél csöndjét. A vihart ígérő csöndet. Annácska szelíd álmainak nyugodt csöndjét. A fűszálak egymáshoz dörgölőzésének csöndjét. A gyertya sercegésének csöndjét. A csillagos, tavaszi éjszaka ciripelős csöndjét.
Aludni még mindig, ennyi idő után is keveset aludt. Tulajdonképp nem akart soha lefeküdni, míg nem volt eléggé fáradt. Hiszen ilyenkor egyre kevésbé lett álmos, mert eszének s lelkének hangjai nem hagyták pihenni.
Eleinte soha nem álmodott semmit. Aztán lassan visszatértek azok is. A múlt, a remény, a vágy és a megnyugvás képei. Ettől kezdve lettek nyugodtabbak az éjszakái. Mindegyiken Sáriról álmodott.

— Balázs!
Fejér Balázs a küszöbön ült, pucolta a csizmasarokról a sarat. Közben magában számítgatta, mit végzett aznap, és mi van még hátra.
— Balázs!
Végre fölnézett Tecára.
— Balázs, én e’mögyök.
A férfi folytatta a pucolást.
— Hova? Bemész a bótba?
— Nem bótba, Balázs.
— Hát? – már a ronggyal takarította a csizmát.
— E’. Tűlled. Gyurkával élök mostantú’.
Fejér Balázs pár pillanatig még a csizmát dörgölte, de aztán megállt a keze.
— Mit montá’? – fölnézett az asszonyra. Úgy nézte, mintha először látná az életben.
— Neköm elegem van ebbű’ az életbű’. Mosok, főzök, e’végzöm a dógom. Ez nem élet így, nem vagyok a szo’gálód. Gyurka szeret!
— Szeret! – a férfi még mindig szorongatta a rongyot. A hangja halk volt, mintha csak egy falevél zörrenne.
— Szeret bizony. Mit csudákszó’ ezön? Éngöm igen is löhet szeretni. Olyat kapok tűlle, amit tűlled sosé. Mit bámu’sz, té ökör? Még mindig fiatal vagyok ahhon, hogy melletted e’rohadjak! Na, szólaljá’ mán mög! Mé’ nem szó’sz?
Fejér Balázs csak nézte az asszonyt. Az asszonyt, aki nem lehetett Teca. Nem az ő szeme villog így. Nem az ő hangja rikácsol így.
— Hát ennyit sé érök? Hogy küzgyé’ értem? Ez vagy té! Égy töhetetlen, élhetetlen sénki – elfordult, és szaladva indult a Mezei-tanya felé.
Balázs nézett utána. Ott ült a küszöbön. Percekig, talán órákig is. Nézte a sarkot, ahol az ólaknál eltűnt az asszony. A rongy kiesett a kezéből. De ő maradt mozdulatlan. Mintha megállt volna az élete.

A tanyavilág újra felhördült. Kapu nyílt kapu után. A konyhaasztalok oldala, a földeken a kapák, az úton a lovaskocsik suttogták döbbenten az újabb gyalázatot. Hát ezök az asszonyok, ezöknek a véribe’ van! Hát az a Gyurka! De a Virág Sándor is! Hogy nem szégyöllik magukat! Jaj, Balázs! Jaj, Pétör! Jaj, Balázs!
Mezei Gyurka ment át Teca holmijáért. Balázs egy szót se szólt. Gyurka vihetett mindent, amit akart. Ruhaneműt, tányérokat, régi hozományt. Amit ért, fölpakolt a kocsira.
Nagy volt a boldogság a Mezei-tanyán.
Csak Ferkó lett csöndesebb.

Annácska sokszor látta már a fekete bőrkötéses könyvecskét. Apácska minden nap elővette. A legtöbbször írt is bele, de volt, hogy csak lapozgatta elmélyülten. Egy-egy lapnál elmosolyodott. Ám volt olyan is, hogy hosszú percekig csak egy oldalra meredt. Nézte, nézte komor arccal. Annácska azt is látta, hogy tele van olyan lapokkal, cetlikkel, amiket csak utólag tettek bele. Ezeket Apácska mindig olyan gonddal hajtogatta szét, majd össze, mintha nagyon értékes, banki papírok lennének. Vagy mintha valami gyönge madárkát tartana a tenyerén.
A lányt mindig érdekelte, mi lehet a könyvbe írva, mi lehet a papírokon. De rákérdezni nem mert. Maga sem tudta, miért. Elővenni, mikor nincs otthon az apja, és belenézni – eszébe sem jutott.
De egyszer kinn maradt az asztalon a fekete könyv éjszakára. Reggel, ahogy meglátta, olyan izgalom járta át, mintha kincsre lelt volna. Belenézni nem akart, de végigsimította a könyv kötését. Óvatosan érintette meg a hűvös bőrt, félt, nehogy kárt tegyen benne.
— Annácskám! – az apja mögötte állt. A lány ijedten rebbent fel:
— Jajj, Apácska! Nem néztem bele. Nem is akartam.
Herceg Árpád elmosolyodott.
— Tudom. De nyugodtan olvass bele! Nincs benne semmi olyan, amit ne mondanék el magam is neked. Vagy olyan, amit édesanyád ne mutatott volna meg szívesen neked.
— Édesanya? Ő is írt bele?
— Nem. Ez az én naplóm. Unalomból kezdtem el írni még legénykoromban. Aztán később nagy segítség volt ez a könyvecske, mikor veled még nem tudtam beszélgetni. Édesanyád nem írt soha bele, nem is olvasta. De benne tartom minden nekem írt levelét és versét.
— Édesanya írt verseket? – Annácska tágra nyílt szemekkel gondolta át apja szavait.
— Sajnos csak keveset. De ha lett volna ideje rá, szerintem sok szépet alkothatott volna.
A tanító szórakozottan átpörgette a lapokat, majd a lányának nyújtotta.
— Tessék! Olvasgasd, ha akarod! De akár írhatsz is bele! Bármiről, amit fontosnak gondolsz. Ha valamit másnak nem tudsz elmondani, jó barátod lesz ez a pár lap.
A lány úgy fogta meg a könyvet, olyan vigyázva, mintha félne attól, hogy ott helyben elporladnak a lapjai.
— Vigyázni fogok rá nagyon! Köszönöm, Apácska!
Magához ölelte a könyvecskét, és boldogan szaladt ki vele a házból.
Herceg Árpád nézett még utána egy darabig. Minél nagyobb lett a lánya, annál többször juttatta Sárit az eszébe minden mozdulata, pillantása, szava.

A fiatal lány a halmokig futott. Ott leült, a könyvet óvatosan az ölébe csúsztatva. Nem is tudta, hol kezdjen hozzá. Apja bejegyzéseinél, vagy édesanyja lapjainál. Átpörgette az oldalakat. Apja szabályos, kerek betűi ismerősen kacsintottak ki belőle. Kihúzott egy lapot találomra. Gyöngybetűs dőlt írás állt rajta, ismeretlenül is ismerős. Édesanya írása!
Minden sorát külön ízlelgette:

Te a nap, én a hold.
Összetartozunk, de elkerüljük egymást.
Külön kell ragyognunk,
De nélküled nem tudok.
A te fényed világít meg.
Mint nap a holdat.

Ha nem vagy velem, testi kín.
Létfontosságú szervként lüktetsz bennem.
Lélegeztetsz, pumpálod belém az életet.
Nélküled – nem élek.
Nélküled – csak vagyok.

És csak falta Annácska a szavakat. Hol hideg rázta, hol melegség öntötte el. Bele is pirult néha édesanyja kendőzetlen érzéseibe, amelyek szabadon öltöttek alakot a sorokban; az érzések, amelyekhez foghatót még soha nem látott, nem olvasott – és nem is érzett.
Néha arra gondolt, hogy talán neki mégse kellene ezt elolvasnia. Túl személyes. De nem tudta letenni, nem tudta nem olvasni. Hiszen tudta azt, hogy itt a lehetőség megismerni az édesanyját. Olvasni és hallgatni őt.
Aztán arra jutott a fiatal lányka, hogy csak úgy értheti meg igazán szülei kapcsolatát, ha az elején kezdi a kis naplót olvasni. Úgy lesz egyre részletesebb édesanyjáról a kép. És talán Apácskáról is. Amilyen akkor volt. Amilyen már valószínűleg soha nem lesz.
Az első oldalak után egy olyan laphoz ért, amelyek már édesanyját is említettek. Izgatottan szaladt végig a sorokon:

Ma találkoztam egy régi játszótárssal az utcánkból. Játszótárs, pajtás. Milyen furcsa, hogy az az apró, fogacsincsa kislány már felnőtt nő. És mégis megismertem szinte azonnal. Ő is engem, pedig én is rengeteget változtam. Szép lány lett. Ilyen mély, sötétkék szemet nem sűrűn látni. Az semmit nem változott. Sárinak hívják.
A Bazilika előtt láttam meg. köszöntem, és ő fogadta. Holnap délután is elsétálok arra. Jó lenne beszélgetni is. Annyi szép emléket idézett fel bennem a találkozás. Pedig a régi házra már nem emlékszem. Sajnos a drága szüleim arcára is alig. Ez elkeserít.
De ez a lány nagyon megragadhatott bennem, ha ennyi év után is megismerem. Vajon ott laknak-e még? Az édesapja talán tanár volt. Korom bácsi… talán. Korom Sári.
Fejér Balázs tulajdonképpen még soha nem gondolt arra, hogy mi is fűzi őt Tecához. Megkérte. Elvette. Ott volt mellette. Aztán jött Vérka. És éltek hárman. Aztán… aztán elment a lány, meg az anyja is. És egyedül maradt.
Először érezte át annak a súlyát Fejér Balázs, milyen veszteségek érték. Valahogy Vérka bűne, bár felejteni nem tudta, de – ha őszinte akart lenni magához – nem lepte meg. De Teca lépése annyira váratlanul érte, hogy azt nem tudta megérteni.
Hiszen szerette, amennyire egy férfiember, aki a munkába nőtt bele, asszonyt, társat szerethet. Meg amennyire az hagyta magát szeretni. Sose volt se szókimondó, se érzelmeskedős típus. De hát nem látta az asszony, hogy ő magukért dolgozik? Azóta, hogy elvette, mindig arra törekedett, hogy megállja a helyét, mint férj, mint a család fenntartója.
Tette a dolgát napról-napra a történtek után is. De úgy fogyott a kedve és ereje, mint ahogy ő maga is fogyott. Szeme beesettebb lett, a ruha szinte lötyögött rajta, az arcára árnyék ült.
Mint aki halni készül, suttogták a tanyák. Mint az élőhalott, rémüldöztek a fák. Meddig lehet így élni, sóhajtották a halmok.
De a kitartását és lelki erejét mégis csodálták. Nem ivott, nem verte össze Gyurkát, nem hanyagolta a tanyát. Csak tette a dolgát, mint mindig.
Bement a városba néhány dologért, aztán hazafelé számba vette, mi vár még rá másnap. Beszélni kell Kovács Mártonnal. Eladja neki azt a tehenet, ha annyira akarja. Már majd egy hónapja kérleli. Aznap is átment, amikor Teca kifordult a ház sarkánál… De erre jobb nem gondolni. Nem akart.
Tudta, mit beszélnek az emberek, Kata mondta neki. Meg a tanító is. De nem érdekelte. Csak mindig legyen valami tennivaló. És abból akadt bőven. Kapálnivaló, reszelni-, vágni-, faragnivaló. Nem hiányzik a tétlenség, egy percre sem. Csak érne már haza. Látta a halmot, mindjárt otthon lesz.
A ló megugrott. Nyúl szaladt át az úton.
— Hó! Állj mán mög! – alig győzte megnyugtatni. Továbbindult volna, de megállt a kezében a gyeplő. Bele se gondolt, csak leugrott, és fölsétált a halomra. Megérintette a fatörzset, nézte a gyöngyvirágokat, és letépett egyet…
… Teca fölkacagott.
— Balázs! Adj egy szál gyöngyvirágot! És én neköd adom magam!
— Neköm? – és csak bámulta a szőke, kicsattanó fiatallányt.
— Neköd. Égy gyöngyvirágé’ – félrebillentette a fejét, és rákacagott.
— A feleségöm löszö’? – komolyan nézett rá. Tudta, hogy sok fiúnak ígért már fűt-fát, de csak bolondította őket, és jót nevetett rajtuk. Nem akarta, hogy rajta is nevessen.
Teca ránézett, végigmérte az erős, szépszál, fiatal férfit. Megrándította gömbölyű vállát.
— Tűllem az is löhet.
Balázs mosolyogva nyújtotta felé a gyöngyvirágot.
— Jó’van. De né tögyé’ bolonddá!
— Nem foglak, Balázs! – lábujjhegyre állt és megcsókolta ott a halmon…
Fejér Balázs szétmorzsolta az apró virágot kérges kezében. Nem akart erre gondolni. Csak hát… hiányzott neki az asszony.
Hirtelen indult, szaladt a kocsihoz szinte. Épp ilyen hirtelen jött a gondolat is. Tenni fog érte, hogy visszamenjen. Szerelmet akar? Ha kell, mindennap visz neki virágot. Keresi majd. És visszajön hozzá Teca. Ha évek kellenek is.
Egyre könnyebb szívvel szaladt az út felé. Még a ló – vagy épp maga? – előtt is takarta, hogy a kérges kéz az arcán szétmorzsolja könnyeit is.
Ha valaki, hát Vérka értette anyja lépését.
Értette, de nem értette meg, hiába is szégyellte ezt. Úgy érezte, ezzel még nagyobb a teher, amit ő maga is az apja vállára tett. Úgy gondolta, ezzel újra maga is a tanyavilág szájára kerül. Pedig nem akarta, hogy róla beszéljenek. Főleg nem most. Hiszen, most kéne akkor a leginkább megmaradnia a döntése mellett. De egészen más volt a szándéka. Épp maradni nem akart.
Egyszer se látogatta még meg az anyját a Mezei-tanyán. Most se ezért indult el. Támogatás kellett, és mástól nem kaphatott. Közeledve már látta Ferkót, a tanya nyitott ajtajánál kalapált valamit. Köszönt neki, de figyelemre nem méltatta, hallotta az anyját benn dudorászni.
Belépett, és jól körbenézett. Takaros volt a ház belseje. Teca érdeme? Vagy még Fejér Eszter évek múltán is fellelhető nyoma. Mindegy is.
— Anyám.
Az asszony felnézett a nyújtófa mellől, és szinte repült, hogy lányát átölelhesse.
— Drága Vérkám, ó, hogy itt vagy. De rég láttalak, jajj, de rég nem nézté’ felém. Ülj lé itt nálam, gyere, meséljé’, hogy vagyol!
Kereste a szavakat a fiatalasszony, hallgatott. Aztán mégis kibökte.
— Anyám, én nem maradok a Sándorra’. Nem bírok. Mit csináljak, most mit csináljak?
Tecát megdöbbentette a hír, de gyorsan átgondolta, hogy itt most ő nem igen ítélkezhet.
— Mi lött?
— Én nem ezt akartam. Olyan jó vót hozzám, úgy lényűgözött. De mán rég nem olyan. Inkább apja Margitkának, mint neköm az uram.
— Ez változhat. Édös lányom, hidd e’ öreg anyádnak, én is nemrég gyüttem rá, hogy mit ér égy férfi. Fiatalok vagytok még, alakítsad. A tenyeredbű’ övött régön is, hát most is rávöhetöd. Csak akarnod köll.
— Csak én mán nem akarom.
Erre Teca se tudott mit felelni, de a lánya nem is várta, mert egyszerre ömleni kezdtek belőle a szavak.
— Köszvényös az ép lába. Az orvos szerint, ha nem inna annyit, nem lönne nagy a baj. De nem bírja mögá’ni. Ha nem ép részög, akko’ a lábát fájlalja. Nyög, borzalom hallgatni is. Nem fiatal mán. Én ezt nem akarom. Ha maradok, öregkorára én forgathatom. A dógát nem tudja majd e’végezni segítség né’kü’, nemhogy ű segítsön énrajtam. Ha léesik lábrú’, én viseljem gondját? Mire föl? Vagy a kislánykám? Neki sénkije. Én ezt nem akarom. Nem akarom. Nem bírom nézni sé mán, me’ mindig azt látom benne, aki, löhet nem is olyan sokára, lösz belűle. Magatöhetetlen öregembör. Én fiatal vagyok még ehhön.
Teca hosszan rágódott a lánya szavain. Jól értette, mire gondol.
— Akkor hagyd e’! Neköd, mög a lányodnak sé tösz jót, ha ott maradsz. Bár én is bátrabb löttem vo’na a té korodba.
Erre már sírva fakadt Vérka.
— De hát hova möhetnék? Pétör messzire van. Margitkának ír leveleket, de én mintha a világon sé vo’nék. Mög nem kérdözi tűlle, mi van anyádda’. Apám mög… hát kitagadott. Nem néz sémmibe. Hova möhetnék én a gyerökömme’?
Az anya nézte a lányát, és már kész volt a válasszal.
— Hova-hova? Hát nincs neköd anyád? A té édösanyádra mindig számíthatsz. Gyertök ide Margitkámma’. Gyurka nem bánja majd. Mög hát az én otthonom a tijed is.
Vérka arca felderült. Erre számított. Ezért is indult el. Tudta, hogy az anyja jó szíve nem hagyja bajban. Csak tartott Gyurka nemtetszésétől. De ha az anyja szerint neki se lesz gond, akkor már szedi is össze a holmijukat.
— Jajj, drága édösanyám! Köszönöm, köszönöm. Az életömet mönti ezze’ mög. Mög Margitkáét. Mán ho’nap itt löszünk. Jajj, édös Istenöm! Segítötté’ a bajba’! Indulok is! Nem is. Még ma este átgyüvünk. Aztán a holminké’ majd átkü’dünk valakit.
— Ferkó majd átmögy. Várjá’ itt még kicsit. Mögkeresöm Gyurkát.
Teca futott ki az ajtón. A lánya vele lösz, vele lösz, mint régön. Repült, csak találja meg mielébb Gyurkát. Szaladt, nem is látta a kővé dermedt arcú Ferkót.
Vérka kilépett a napra. Kedvtelve nézegette a kis gondozott házelőt. A padot, a fákat. Most már volt kedve Ferkóhoz is szólni:
— Képzeld, drága Ferkó, édösanyám mögkért, gyüjjünk ide lakni. De jó lösz, ugyé? Benépesül a ház. Lösz itt nevetés, úgyis mindig olyan komor vót a Mezei-tanya. Szögény néném, Isten nyugoszta’ja, nem a jókedvirű’ vót hírös. De a kislánykámma’ mi telekacagjuk ezt a házat. Testvérök löszünk. Jó testvérök. Eddig is az öcsém vótál, hát most méginkább az löszö’. Apád mög apám helyött apám lösz. Ez a ház égy boldog család otthona lösz.
Ferkóban forrt a méreg. Minden szó – az anyja említése, a családé, az apjáé – újabb dühhullámmal járta át. Sarkon fordult, de még indultában visszaszólt halkan.
— Ez mán rég nem az én otthonom. Nem az én házam. Nem a családom.

5.

A kutya az oldalán feküdt. Hasa lassan le-följárt. Egyre mélyebben és hangosabban lélegzett.
Ferkó a szemét figyelte. Állathoz nem illő csodálkozás ült benne. Nem riadt volt, sokkal inkább hasonlított egy olyan ember szemére, aki olyat értett meg, amit elhinni se tud.
Amióta Teca, majd Vérka meg a lánya beköltöztek ide – teremtőm, már három éve –, ez a kutya volt az utolsó, aki arra emlékeztette, hogy egyszer élt itt egy Fejér Eszter. Egy anya, aki figyelt rá. Egy ember, akiért még jó volt hazatérni ide minden egyes nap.
Azóta a ház megváltozott. Nemcsak külsejében. A két nő ízlése rányomta bélyegét. De hangulatában is. Ferkó szinte már aludni járt csak haza. Dolgozott az apja háza körül – nem, azt sajátjának már rég nem tekintette. Aztán a megmaradt időben minden munkát elvállalt, gyűjtögette a kis pénzét. Mert őneki innen nem kell semmi. Ő itt nem tud otthon lenni. Őneki máshol lesz helye. Hol? Még nem tudta. De nem itt, nem velük.
Ferkónak az apja azt tanította, hogy az állat csak állat. Él, eszik, elhullik. Ennyi lenne valóban?
Az anyja soha nem hitt ebben, és igazából Ferkó se. Tudta, hogy az állatok nem éreznek, gondolkodnak, úgy, mint az ember… de azt is tudta, hogy az ösztönük sejti a félelmet, a szeretetet, a megbocsátást. Örülnek, ha jó szót kapnak, és nemcsak a faruk fájlalja a rúgást. Igaz, túl is lépnek rajta percek múltán. Idővel nem tudják már, miért is kedvelik az egyik embert, és miért nem a másikat.
Az ember nem ilyen. Igaz, ösztönlény bizonyos fokon. De gondolkodó ösztönlény. Ezért képes órákon, napokon, de akár éveken át is dédelgetni valami örömöt, vagy siratgatni a fájdalmát. A kutya, ha kölykét veszti, keresi egy darabig, étvágytalan. Ám pár nap, vagy annyi se, eltelik, és törlődik az érzelem belőle.
Ferkó sokat gondolkodott ezen. Jobb lenne-e, mint az állat érezni és feledni azonnal? Ha nem félnénk előre a megtörténhetőtől, és ha nem kínozna olyan sokáig a megtörtént? De akkor a jóra várakozás, a remény, a boldog pillanatok, a becsült emlékek is belevesznének a semmibe.
Ferkó azt is tudta már, hogy vannak emberek, akik az állatokhoz sem érnek fel érzelemszegény természetükkel. Ösztönlények a szó legszorosabb és legiszonytatóbb értelmében.
És látta most azt is, hogy ennek a kutyának a végében, a fátyolosodó szemében benne van a legnyomorultabb emberek szenvedése, a legcsalódottabbak kérdése: mi történik velem?

A kutya – egy óra sem telt bele – kimúlt. Ferkó pokrócba csavarta, és a ház mögé vitte eltemetni.
Sietett. Jobban, mint akart vagy kellett volna. De – önmaga előtt is bevallatlanul – tartott attól, hogy az apja meglátja. És nemcsak őt, hanem a könnyeit is. Próbálta elfojtani a bánatát, bár már nem is az állatot siratta.
A kutyával nőtt föl. A kutya volt anya társa is. Kevesen tapasztalják azt meg, milyen az, ha egy állat baráttá, vagy urambocsá családtaggá válik. Vagy saját erényei, vagy a többi társ hiányosságai miatt. Aki ezt nem ismeri meg, nem is értheti. És elítéli – ahogy tette azt a fiú apja is.
Gyurka látta már. Közelebb ballagva a könnyeit is. És érezni kezdte, hogy kúszik föl a gyomrából, a torkából a fejébe a remegő ingerültség. Hányszor látta már sírni Ferkót! Hányszor mérgelte már föl a kölök érzékeny, szépelgő természete… köpött egyet. Ha lánya lenne, az kevesebbet bőgne! Kiskorában csak zavarta csupán, hogy a gyerek ilyen anyámasszony katonája. Most már idegenkedett tőle. Jobban, mint valaha.
Eszter. Eszter természetét kapta Ferkó, és az asszony nevelése csak fokozta a fiú nyámnyilaságát. Jó, a gyerekek sírnak. Okkal, ok nélkül – mindegy. De ez itten már férfi. Ha visszagondol, hogy ő mikor kámpicsorodott el így, hogy bőgésre ragadta volna az érzelem, hát… nem is emlékszik rá. Ferkó is, ha baj van, ordítson vagy törjön inkább, de ne bőgjön!
A fiú még nem vette észre az egyre közelebb haladó férfit. Gépiesen hányta a földet.
– Mit ríssz, te fajankó?
Ferkó nem felelt, mit is felelhetne. Megkeményített vonásokkal, már könnyek nélkül dolgozott tovább.
– Még jó, hogy idebúttá’. Ha möglátna valaki, té lönné’ a marhák marhája az embörök szömibe. Nem szégyöllöd magad? Siratni azt a dögöt! Várjá’, né is ide ásd: a temetőbe kék vinni. Fejfát eme’jünk-é neki? Nem Mezei vagy té kómám. Ez a Fejérök hitványsága!
Ferkó egy pillanatra megállt, de nem szólt. Tudta már rég, hogy jobb ilyenkor hallgatnia.
– A Fejér família ilyen ríkodós. De az én fiam is vagy hát. Állítólag…
Ferkó felnézett.
– Eszter gyönge lelke ez tébenned, ű vót ilyen hitvány természetű.
A fiú az ásóval a kezében az apja felé fordult. Gyurka azt hitte egy pillanatig, hogy nekimegy. De aztán elvigyorodott, hisz nem lenne ez a fiú erre se képes.
Ferkó elindult a ház felé, szó nélkül.
Gyurka felröhögött, és újra köpött; rá a kis halomra.
Gyönyörű húsvétot adott 1952 a tanyaiaknak. A legöregebbek emlékei szerint se volt soha ennyire tiszta, napsütéses idő ilyenkor. Semmi eső, semmi köd. Az április ontotta a színeket, az illatokat. A szikrázó napfény úgy hetvenkedett a fák között, mint a locsolkodni induló legények. Incselkedve érintette meg a földet, a mezőt. Körbesimogatta a fák derekát. Csak épp annyira, hogy még ne tekintsék illetlenségnek. A fákét, amelyek legszebb szoknyavirágjaikat illegették a gyenge szélben. Legszebb díszükbe öltözött leányokként riszálták magukat, billegtették vállukat.
Kora reggel is már kacagást, kiáltást hozott a szél a tanyák felől. Talpon volt már a vidék. Ünnepelt.
Mezei Gyurka is készült. Hideg vízzel locsolta arcát meg mellkasát a lavórból. Belépett Teca is, hozta a friss, fehér inget. Kedvtelve nézegette a félmeztelen férfit. De aztán elkomoruló arccal hozzálépett.
— Itt az ingöd. Amit köllött, e’végezted?
— Még az éjje’. Ott vannak a ház mögött.
— A villát is mögélözted.
— Mög hát – ránézött az asszonyra – Té is akko’ csiná’ni akarod?
— Mögmontam mán. Segítök. Az én lányom érdeke. A mi érdekünk. Mindönkké.
— De ez nem asszonynak való.
— Ez nem így mögy. Ez kettőnk dóga. Aztán e’ né felejtsé’ beszé’ni Nagy Jancsival! De e’ né járjon a szád. Halaggyá’ haza, mög né igyá’ be. Me’ dógunk van.
— Tudom. Dógunk – azzal kifordult az ajtón.

Fejér Balázs is locsolkodni volt. Nem ment sok helyre, nem vágyott emberek közé. Járt a nővérénél, a tanító lányánál, meg egy-két ismerős asszonynál, akit illő volt meglocsolnia. De már hazafelé tartott. A nap égette a nyakát, itt-ott meg is kínálták. Húzta a feje. Arra gondolt, hazaér, aztán ledől egy kicsit. Húsvét van, megpihenhet ő is.
De eszébe jutott, hogy pár éve még mennyire máshogy telt ez a nap. Otthon a családdal, összegyűlt a rokonság. Gondolta is ő, hogy egyszer majd magára marad. Megrázta a fejét. Ami volt, elmúlt. Így kell élnie. Egy ideig rendszeresen kereste Tecát. De ahogy teltek az évek, ritkázta. Egyre kevésbé látta értelmét. Az asszony egyre hidegebb és ingerültebb módon utasította el minden közeledését.
Már nem volt messze, amikor a kocsmaajtóból rákiáltott Nagy Jancsi:
— Balázs! De rég jártá’ mifelénk! Ugyan, gyere mán be égy kicsit mögpihenni!
Rég jártam, hát hogyné! Annak a Mezeinek a cimborája a kocsmáros. Mé is jártam vo’na itt?
De csak ennyit felelt:
— Mögyök haza! Dolog van.
— Dolog-dolog. Húsvét hétfőjin? Ugyan csak égy szóra.
Fejér Balázs rántott egyet a vállán. Hát jó. Úgyis nagy a meleg. Pár perc a hűvösben – nem számít.
Nem volt más a kocsmában, még javában locsolkodtak az emberek. Nagy Jancsi elé tett egy poharat.
— A vendégöm vagy. Igyunk a húsvétra!
Érezte Balázs, hogy nem kellene, de fölhajtotta mégis a pálinkát.
— Oszt mongyad mán mi van veled?
— Hát sémmi. Töszöm a dógomat.
— Milyen a főd? Lösz belűle valami?
— Hogyné lönne? Az idő kedvez nekünk.
— Ammán igaz! Igyunk hát a jó időre! – megtöltötte a poharát.
— Nem kéne mán innom. Elég lösz!
— Elég? Hát e’számo’tat valaki rúlla?
Sénki nem számoltatja e’. Sénki nem várja haza. Balázs nem tiltakozott tovább.
— Na jó. De ennyi elég lösz! – fölhajtotta.
Telt az idő. A beszédben is. Nagy Jancsi nem fogyott ki a szóból, idő, húsvét, föld… aztán kanyarított egyet a beszéden:
— Tudod, neköm jó barátom ez a Gyurka, de azé’ csak csúfság az, amit veled töttek. Jó embör. De nem igen gondol másra.
A következő pohárral már Balázs kérte.
— Úgysé érdeklök én mán sénkit.
— Milyen beszéd ez? Bár, a té helyedbe én ezt nem hagytam vo’na azé annyiba. De té tudod. Csak azé így e’bánni veled a világ csúfjára… Az egész tanyavilág kibeszél a hátad mögött.
— Éngöm? – megállt a pohár a kezében.
— Tégöd. Látod én a szömödbe mögmondok mindönt.
— Éngöm. Éngöm beszé’nek ki? Hát mi csiná’tam én, mi?
— Hát ez az, hogy sémmit!
— De mit köllött vo’na? Verjem össze űket? Mire mönnék avva’? Ha e’mönt, e’mönt.
Egyre dühösebb lett Fejér Balázs. Még ű az, aki hibás itt a végire. Már nem is tudta, hányadik, csak itta, amit elé raktak.
— Igaz. Csak hát ugyé a becsületöd. Vagy neköd az nem számít?
— Nem-é? – fölborult még a szék is, ahogy fölállt – Köszönöm a vendéglést!
Imbolyogva kirohant. Nagy Jancsi utána lépett, és az ajtóból nézte, hogy futva, bukdácsolva halad Fejér Balázs a Mezei tanyája felé. Visszaballagott, és elégedetten somolyogva összeszedte a poharakat.

Vitte a dühe. Bele se gondolt, hova. Már a tanyához ért, mire valamennyit tisztult a feje, és belegondolt, mit akart.
Hát bolond vagyok én? Mit törődök velük? Nem köll1 neköm a baj. Mög az asszony sé mán.
Kifordult volna az útra, de meglátta Tecát. Úgy állt az út szélén, mintha várt volna valakit. Mintha várt volna rá. Rákiáltott a férfira:
— Hát té mit járká’sz itt te? Te sunyi, alattomos. Idegyüssz leskelődni? Mit akarsz té itt?
— Sémmit mán. Mögyök is. Hagyjá’ éngömet.
— Mész? Mögfutamodsz? Mégint? Mibű’ vagy té, hogy ennyire gyáva vagy?
Fejér Balázs fejét elöntötte a vér.
— Én? Hagyjá’ neköm békit, asszony! Az Úristen möntött mög tűlled, te boszorkány.
Teca fölkacagott.
— Asszony? Én mán rég nem vagyok a té asszonyod.
Mezei Gyurka kinézett a ház mögül.
— Itt vagy te átok? Na, mi van? Nem mersz bentebb gyünni?
Balázs fölordított, és Gyurka felé vetette magát, de az eltűnt a ház mögött. Rohantában is látta, hogy Teca követi őket.
Ennek vége, ű tűrt, de hogy még mög is alázzák? Azt mán nem!
A ház háta mögé került, Gyurka állt és várt rá. Kiegyenesített kasza volt a kezében. Teca odaérve már vasvéllát szorongatott. Balázs megtorpant a látványtól.
— Nem keserítesz minket tovább te ökör te! Idemászkátá’, gizgazt idehortá’. Sajná’tatod magad az embörök közt? Hát akko’ most sajná’janak.
— De nem fognak – szólalt meg az asszony is.
— Majd asziszik, végezté’ magadda’ valahun. A fö’d alatt nem fognak keresni. De nem is érdeköllsz té sénkit annyira! Csak minket keserítesz. A lányomat nem engedöm a jussábú’ kitúrni! Méghogy a Pétörnek, mi? Fejér Pétör? Azt!
Balázs lépni se bírt. Ezök mögbolondu’tak!
— Lögyetök mán észné’! Mit gondo’tok? Möggyilko’nátok?
— Mög.
Teca szúrta az elsőt.

Fejér Kata már belefáradt a locsoltatásba. De jöttek a férfiak, legények. Mind jó ismerősök, szegény férje cimborái. Nem mondhatja, hogy ne menjenek be. Most is négyen ültek ott, Mihályról beszélgettek. Ferkó is nemrég jött. Csöndesen figyelte az anekdotázókat, akik már észre se vették, hogy Kata egyre ritkábban szólal meg. Nevetett a tréfás történeteken, de oda se figyelt. Ahogy elhalt a kacagás, mintha kiabálást hallott volna. Vagy a szél erősödik?
De nem. Újra. Valaki jajveszékel.
— Hallják-é? – de mire szólt, már azok is figyeltek.
— Hunnan gyün ez?
— Mifelőllünk – Ferkó már futott is, a többiek utána.
— Mi löhetött ott?
— Valami baj.
Kata alig győzte követni őket. De valami rohanásra ösztökélte. A szomszéd tanya is milyen messze van ilyenkor. Aztán elhalt a kiabálás. A férfiak odaérhettek már. Ő is mindjárt befordul a ház mögé. Halotta, hogy valakik dulakodnak.
Aztán megállt a lába. Nem vitte tovább. Látta, hogy lefogják Gyurkát. Látta, hogy arrébb lökik Tecát. Látta a rengeteg vért. És látta Balázst is. De csak egy pillanatra, mert összecsuklottak a lábai.

Csak félig sikerült Tecáék terve. A gyilkosság kiderült. Pedig benn a házban már száradt a tinta Fejér Balázs búcsúlevelén. Benne állt, hogy nem akar már élni, és a tanyát Vérkáékra hagyja, nem Pétörre. Jószágait meg Tecára. Ám ha az élet le is hagyta magát gyűrni, az igazság és az akarat nem.
Húsvét délutánjára már az egész vidék tudott a gyilkosságról. Hol volt már a délelőtti vidámság? Felhők gyűltek az égen is.
Voltak persze, akik nem hitték el. Rossz emberek. Igen. De ezt megtenni? Pedig megtették.
Kata nem tudta, hogy jutott haza. Saját lábán-e vagy vitték? Észre se vette. Csak az zakatolt kíméletlenül a fejében: ötvenhét szúrás. Nem is tudta már, ki mondta neki. Ötvenhét! Melyik volt a halálos? Mind-e? Vagy az az egy, ami épp a szívébe ment?
Egy szúrás a szívébe. Igen. De nem itt és nem most. Balázs életét már sokkal korábban kioltották.
Ferkó ott maradt vele a házban. Nem bírt amott maradni.
Kata kibámult az ablakon. A Mezei-tanya felé. Arról jöttek a felhők, amit csöndes, tavaszi zápor követett. Lassan, gyengéden áztatta a földet.
Ekkor szólalt meg Fejér Kata először:
— Még az ég is… még az ég is mögsiratja.
Ekkor tört ki belőle a zokogás.
Balázsért.
Meg Eszterért, meg Mihályért.
Mindenkiért és mindenért, akit és amit elveszített.
Gyilkosok. Egy szó, ami haramiákat, sötétképű, elvetemült alakokat juttat eszünkbe.
Gyilkosok. Mindenre elszántak, hogy megszerezzenek valamit, vagy épp, hogy elrejtsenek egy titkot.
Gyilkosok. A legszörnyűbbre képesek.
Gyilkosok. Okkal, de nem ritkán ok nélkül ölnek.
Gyilkosok. Ha egy életet oltanak is ki, nem egyet tesznek tönkre.
Gyilkosok. Van-e mód arra, hogy tettük következményét elviseljük?
Gyilkosok. Ki volt az első, és miért tette?
Gyilkosok. Lesz-e utolsó?
Gyilkosok. Van-e büntetés, ami elég?

Mezei Gyurka mindent bevallott.
Teca semmiről se tudott. Az ő saját terve volt. Teca nem sokkal a férfiak előtt ért oda. Azért volt két fegyver, mert biztosra akart menni. Teca azért fogta meg csupán a vasvéllát, hogy elvigye onnan. Akkor kente össze magát vérrel. Teca ártatlan. Őt is csak az vitte rá, mert félt. Balázs évek óta fenyegette, hogy megöli.
Hiába állt az egész környék hite szemben Gyurka vallomásával. Szemtanú nem volt. Csak Gyurkát látták szúrni, akik odaértek. Teca nem követett el bűnt.
Nem sok idő telt belé és jött is a hír, hogy Gyurka mennyit kapott. Na, meddig ül a sötétben? Látjuk-e még?
Három év.
Három? Hát mi az? Ennyit ér egy ember?
Igen, ennyit ér egy ember, aki jó ismerős, és jó helyen ül. Gyurka sok szívességet tett anno mára már magas polcon csücsülő embereknek, hát itt a jutalma.
Három év.
A sok éve nem látott verőfényes húsvétot sok éve nem látott hidegek követték. A tragikus nap utáni hetekben ömlött az eső.
Az első tiszta napon, amikor felszáradni látszott a vidék, Ferkó sétálni hívta Fejér Katát. Hetek óta nem mozdult ki. Emberek közé nem ment. Levegő is alig érte. Ferkót a bűntudat is vezette. Ha ő nem locsolkodik olyan sokáig… Nem ül a tanítóéknál annyi ideig… Nem hallgatja végig Anna történeteit… Akkor időben hazaér.
Az apja tetténél csak Teca viselkedése borzasztotta el jobban.
Tudta, hogy ő is ölt. Látta rajta. És Teca is tudta, hogy tudja. És mégis úgy biggyeszkedett a Mezei-tanyán, mintha világ életében az lett volna az otthona. Apránként lopogatta át Balázs tanyájából a mozdítható holmikat. Ferkó még tűrte, bár egyre kevésbé állta ki szó nélkül az asszony tettét. Nem csupán azért, mert a Pétörre hagyott örökséget dézsmálja. Balázs még annyira valós emléke miatt taszította az asszony harácsolása.
Ráadásul Teca úgy viselkedett, mint akinek szörnyű élményei után kijár a figyelem. Vérka vigasztaló szavait csakúgy itta magába mindennap.
Ferkó ezt nem bírta nézni. Így lassacskán áthurcolkodott a nénjéhez. Az örült neki. Nem bírt emberek közt lenni. De az egyedüllétet se viselte jól. Ferkó jelenléte megnyugtatta.
A halom felé sétáltak, karonfogva vezette a fiatalember az asszonyt. Csöndesen beszélgettek. Bár kerülték a gyilkosság témáját, de Fejér Balázs tanyájánál Kata mégis felemlegette.
— Ferkó, édes fiam, szerinted a szeretet képes ölni?
A fiút megdöbbentette a kérdés. Hát mit válaszo’jon ű erre?
— Tessék?
— Tudod, én mindig azt hittem, hogy talán túlságosan szerettem Mihályt, túlzón ragaszkodtam hozzá. Azért vötte e’ az ég. És azt hittem, talán csöndes, mindönbe belenyugvó szeretete hozta a bajt anyádra. A bátyámat mög az vitte arra az útra rá aznap, hogy nem bírt e’szakadni, még ha ű maga azt hitte is, hogy igen.
Hallgatott az asszony pár pillanatig. A fiú magában ízlelgette az elhangzottakat, mígnem Kata folytatta:
— De aztán rágyüttem, hogy nincsen igazam. A szeretet nem tud ölni. A túlzott szeretet sé. De a gyűlölet, a féltékönység, a harag, a mérög igen. Vagy úgy, hogy okot ad. Mint Balázsná’. Vagy csupán a puszta jelenlétive’. Mint Eszterné’. A szeretetnek égy hibája van. Nem nézi, kire pazaro’juk. De ha jó helyre adago’juk, akko’ nem vész e’. Rövid idő alatt is mögsokszorozódik. Ezé’ nem bánom mán, hogy olyan rövid idő adatott Mihállya’. Me’ nem múlik e’. Épp ezé’ van velem a szeretete azúta is. És veled is itt marad Ferkó, ha én mán nem maradhatok.
— Né beszéljön így, néném!
Kata elmosolyodott, de nem folytatta.
Ez a fiú, a maga csöndes lelkével, az átélt bajai ellenére, talán ez a fiú lesz az, aki a Fejér családnak olyan ágát viszi tovább, ami erősebb, mint a többi. Ami nem törik meg az emberi gonoszság alatt. Hiszen benne egy szemernyi sincs belőle, és az élet megtanította rá, hogy ne pazarolja olyanra az érzéseit, akiben van. Talán nem is olyan sokára megtalálja a maga boldogulását és boldogságát. Talán épp itt.
Mosolyogva nézte, ahogy Ferkó tekintete a halomhoz érve, fürkészni kezdte a fák környékét, aztán megnyugodva állapodott meg egy keskeny kis háton és az arra rálógó két szőke hajfonaton.
— Ferkó, édös fiam. Én mán eleget sétá’tam, elindulok haza. No, nézd csak, ott van a tanító lánya. Köszönj neki! Látod, észre is vött, intöget.
Ferkó maradt is volna, ment is volna. Nem engedte el az asszony karját, de az kibontakozott az óvó kezei közül.
— Mönj csak, én égy kis égyedüllétre vágyom. Otthon talá’kozunk.
— Röndbe’. Nem sokáig löszök e’. Sietök haza.
Haza. Milyen természetesen jött a szájára a szó. Mindketten elmosolyodtak, aztán Ferkó már futott is fel a halom oldalán.
Kata tovább ballagott. Gondolatai el-elkalandoztak. A Balázs tanyájánál elébe toppant Teca, karjait húzta az edényekkel megpakolt kosár. Őt is meglepte a találkozás, de gyorsan elsimultak a vonásai. Nyájas hangja sértette Kata fülét:
— Szervusz drága Kata! Hogy vagy? Régön láttalak.
Aznap láttá’, te anyaszomorító, azon a napon utoljára.
De nem szólt semmit Fejér Kata, csak elsétált Teca mellett, rá se nézett. Fejér Balázs egykori felesége állt ott egy darabig, aztán egy vállrándítással sarkon fordult.

Annácska a megszokott délutáni programja közepette vette észre az úton haladó két alakot. Őszinte leányszíve egyből integetésre lendítette kezét, és minden tartózkodás nélkül nézte, ahogy Ferkó melléült a halom tetején. Mint már jó néhányszor azóta, hogy itt legelőször beszélgettek.
A fiú már tudta rég, hogy Anna a dolga végeztével, ölében a kis bőrkötéses könyvvel itt ül sokszor alkonyodásig, édesanyja és édesapja szavait ízleli, és melléírja gyöngybetűivel saját gondolatait.
Korom Sári alakja és léte idővel már-már valóságosabbnak tetszett a leánynak anyja halála után 17 évvel, mint azóta bármikor is. Ferkó előtt sem volt már ismeretlen a könyvecske, sok-sok oldalt meghallgatott már Anna olvasatában. Gyönyörűnek talált minden szót. Anna hangján a könyv összes sora olyan közelivé vált idővel, mintha maga is ismerte volna Korom Sárit, a fiatal Herceg Árpádot, vagy épp az egri utcákat. Azt nem olvasta fel soha Anna, amit maga írt, de a fiú nem is firtatta. Majd elmondja. Egyszer majd elmondja. Lesz még rá idő.
— Szervusz Anna! – a fiú soha nem szólította meg az édesapjától megadóan eltűrt, de másoktól már-már lekezelően hangzó becézgetéssel.
A lány ültében felé fordult. Beszélgetésüket hosszú hallgatások kísérték. Olyan hallgatás, ami nem zavaró, hanem többet mond még a szavaknál is.
— Szödök gyöngyvirágot a nénémnek. Segítesz?
— Persze – már talpra is szökkent a lány – Szereti?
— Nagyon. A kedvenc virága.
Szótlanul keresgélték a kis harangokat. Ahogy végeztek, a lány a fiú kezébe adta a nyitott könyvecskét.
— Ferkó! Mesélted múltkor, hogy Kata néni aznap… szóval húsvétkor, ahogy esni kezdett, azt mondta, hogy még az ég is megsiratja Balázs bácsit. Emlékszel? Meg arra, amit mondtál utána? Hogy el akarsz menni.
— Persze – szomorú emlék volt ez.
— Tudod, nem hagyott nyugodni ez a gondolat. És aztán, ahogy forgattam a fejemben, egyszerre csak kibővült, és… nézd meg, ez lett belőle.
Egy vers volt. Rövidke, tömör, de vers. A lány kérőn-kérdőn nézett rá:
— Felolvasnád? Hangosan. Kérlek. Kíváncsi vagyok, hogy hangzik.
Ferkó lassan olvasott, nem igen volt ideje elmélyedni a betűk világában. De akadozó olvasásával is többet értett meg abból, amit a lány papírra vetett, mint bárki más. Mintha a szavak az ő melléből szakadtak volna fel, az ő eszéből ömlöttek volna a papírra:

Még az ég is megsiratja őt,
Így búcsúztatja az elmenőt.
Mert ő soha nem jön vissza már,
Rá a szívünk csak hiába vár.

Hátrafelé csak nézni lehet,
Az ember csak előre mehet.
Ami rossz volt, azt mind itt hagyom,
Csak a jót és szépet hordozom.

A fiú felnézett a lányra.
A verset olvasva tudatosult benne az, ami annyira nyilvánvaló volt, hogy nem is értette, hogy nem ébredt rá addig. Tudta, mit akar.

Hazaérve Ferkó látta, hogy Kata elaludt a ház előtt a padon, a falhoz hajtott fejjel. Próbált minél csöndesebben járni. Ráfér a pihenés. Annyi minden van mögötte! Keresett egy poharat, megtöltötte vízzel. Beleállította a virágokat.
Ha felébred, elmeséli neki, mit határozott. Elhagyja majd, de Kata nem fogja bánni. Ha visszajön, segít neki majd. Már ő a családja. Fejér Kata. És Herceg Anna. Biztosan egyetért majd. Sőt, ha jobban belegondol, ma úgy küldte a halomhoz az asszony, hogy lehet, már nem is kell neki mit mondani. Tudta a nénje, hogy ő Annához tartozik, és a lány őhozzá. Örömében arra gondolt, meg se várja, hogy felébredjen, maga kelti fel. Nem fog haragudni, hiszen ez jó hír.
Gyengéden megérintette a vállát, nem akarta, hogy megijedjen. Mély álmából nem ébresztette fel a gyenge érintés, kicsit erősebben rázta hát meg a vállát. Az asszony feje a mellkasára bukott.
Ferkó száját egy fojtott jajkiáltás hagyta el csupán, aztán letérdelt Fejér Kata mellé, száját hideg kezére szorítva ott maradt percekig, talán órákig is.
Orvos már nem segíthetett. Hiába csődít ide bárkit. Ne zavarják az álmát. Ráfér a pihenés.
Annyi minden van mögötte.

Lassan, komótosan elburjánzó kór. Ötvenhét szúrás. Előzmények nélküli, hirtelen szélütés. A Fejér-testvérek korán haltak.
Özv. Bíró Mihályné született Fejér Kata – legidősebb testvérként és – legtovább élőként is csupán 58 évet élt. Az elmúlt események vitték el. Túl sokat töprengett a történteken. Többnyire ezt látták az agyvérzés elsődleges okának a tanyaiak.
Mezei Ferkó azonban úgy gondolta, hogy ez nem ilyen egyszerű. Tudta, hogy a sok tragédia megtörte Kata lelkét, de azt is tudta, hogy az az asszony erősebb volt bármelyiküknél. Addig élhetett volna, ameddig akar.
De nem akart. Nem volt miért.
Nem gondolta Ferkó, hogy véget akart volna vetni az életének az asszony. Csak egyszerűen nem volt, ami továbbvigye. A jövő, azok jövője, akiknek a sorsa foglalkoztatta, elrendeződőnek látszott. Pétör megkapta, amit Balázs neki akart hagyni, pár napja visszaköltözött a Fejér-tanyába. Margitka sok időt töltött ott, és máris érezni lehetett nála, hogy jó hatással van rá az apja. És Kata már tudta azt is, hogy ő, Ferkó is jó úton halad.
Fejér Kata egészen egyszerűen egyedül maradt. Nem a szó szoros értelmében, hiszen Ferkó vele volt, és mások is. Pétör, a tanító, Anna törődtek vele, körülvették szeretetükkel. Sok tanyai felnézett rá, itták a szavait. Elismerték eszét, bölcsességét. Tisztelték.
Fejér Kata az életében maradt egyedül. Az életében, ami 1894-ben elkezdődött, és addig tartott, amíg maradt valaki, aki vele tartott az úton szinte az elejétől fogva. A szülei, a férje és a húga után az öccse maradt csak. Azok, akikkel az életét kezdte, eltűntek. Akikből az ő élettörténete felépült, elhagyták akaratlanul.
Így ahogy az utolsó ember is elment, aki az élete javát meghatározta, már nem maradt senkije özv. Bíró Mihályné született Fejér Katának.
És nem élt tovább.
— Árpád! Hoztam magának égy kis kalácsot. Tudom, hogy eddig Kata néném látta e’ ilyesmive’, hát né maradjanak éhön.
— Köszönöm! Nagyon kedves – Herceg Árpád némi fenntartással mondott köszönetet Vérkának. Nem értette, miért tartja az asszony hirtelen ilyen fontosnak az ő jólétüket.
— Tudja, rossz nézni, hogy itt van égyedü’, és talán önni sé öszik röndösen – Vérka mosolygott, majd kényelembe helyezkedett a padon, nem akart még indulni. A tanító sejtette, hogy van még mondandója.
— Természetesen nem vagyok egyedül, és eszünk rendesen. Annácska nagyon ügyesen süt-főz. Már kicsi korában is sok mindent megtanult Katától.
— Persze. Tudom én, hogy nagyon ügyes lány. De maho’nap ű is férjhön mögy. Égy férfiembör mög égyedü’, nem tudom, mire képes a konyhába’.
Árpád sejteni kezdte az asszony jövetelének okát, nem is rejtette véka alá gondolatait:
— Sándor is boldogul valahogy. Nem igaz?
A nő elhúzta a száját, nem volt kedvére a beszélgetés fordulata.
— Sándor más. Ű mindig égyedü’ élt.
— A jót rövid idő alatt is meg lehet szokni, nemde?
— Éppen ez az. Magát eddig ellátták. Kata is, Anna is. Soha nem vót égyedü’. Hát nem kéne égy asszony a házhon? – Vérka nyílt lapokkal játszott – Ha gondolja, én szívesen főzök magára. Időve’ akár ide is költözöm. Csak, hogy röndbe’ tartsam a házat.
— Nem jó magának az édesanyja házában?
— Az nem anyám háza. Ki tudja meddig maradhat ű maga ott. Apám házába’ mög szintén idegönök laknak.
— Pétör idegen volna?
— Tudja, hogy értöm. Én mán nem möhetök séhova.
Árpád megértette már, mire akar kilyukadni az asszony. De nem szólt semmit. Nem könnyíti meg a dolgát. Ha mindenáron meg akar alázkodni, hát tegye.
— Nézze Árpád! Őszinte löszök. Maga röndös embör, és még fiatal is. Hát évekön át égyedü’ élne, miko’ lönne olyan, aki szívesen viselné gondját? – Vérka meg volt győződve saját jóindulatáról. Szívességet akar tenni ennek az embernek. Aki, hát valljuk be, nem csúnya ember. Fiatal is, fiatalabbnak tűnik, mint amennyi lehet. Csak az az árnyék ne lenne a szeme alatt. De egy jó feleség azt is eltűntetheti. Meg aztán biztos helye van itt. Biztos megélhetése. Tulajdonképpen bűn, hogy nem akarja ezt a jólétet megosztani senkivel.
— Vérka! Őszinte akart lenni, hát én is megpróbálom. Nem keresek feleséget. Sem most, sem máskor. Annácska megy a maga útján. És én is megyek a magamén. Tudom, hogy akarok élni. És abban nem szerepel házasság.
— Nem föltétlenül köll házasság ahhon, hogy két embör mögértse égymást – Vérka még mindig a legnyájasabb hangján szólt hozzá, de a tanítónak fogyott a türelme. Mégse akarta megszégyeníteni az asszonyt. Megvan annak a maga baja. Meg, talán nem is értené.
— Én egyszer nősültem meg, és egy asszonyt szerettem egész életemben. Nem is fogok mást. Nem is kell más.
Erre már a nő is kitért a béketűrésből, lehervadt arcáról a mosoly:
— Nagyon szép, hogy így tisztöli a felesége emlékit. De mié’ ragaszkodik égy halotthoz? Az a nő is azt szerette vo’na, ha maga boldog.
— Pontosan. És az is vagyok. Így egyedül. Vagyis nem egyedül. Mert akármilyen rövid idő adatott is nekünk Sárival, annak a szépsége egy életre kitart. Ha nem érti, hiába is magyarázom. A kalácsot köszönöm, nem is tartom fel tovább.
Azzal beballagott az ajtón, faképnél hagyva a fortyogó asszonyt.
Vérka felpattant és elsietett. Teljesen meg volt győződve arról, hogy egy végtelenül együgyű emberre pazarolta az idejét.
Annyira lefoglalták további tervei, hogy észre se vette a ház sarkánál álldogáló Ferkót. Nemrég ért ide, és bár hallgatózni nem akart, mégis meghallotta, miről folyik a szó. Tudta jól, mi lehetett Vérka szándéka, és szégyenérzete támadt unokatestvére miatt.
Hát csak nem elégeli meg az ide-oda futkosást. Miért nem nyugszik meg? Két férfit tett tönkre, akárhogy is szépítjük. Hármat, ha az apját is beleszámoljuk. Nem volt elég?
Mérgesen trappolt be a tanító házába, aki meglepődve nézett fel. Már azt hitte hívatlan látogatója tért vissza.
— Szervusz Ferkó! De jó, hogy jöttél. Mi járatban nálunk?
A vendég rátért volna jövetele okára, de akárhogy is, nem hagyta nyugodni valami.
— Láttam Vérkát e’mönni, nemrég értem ide.
A tanító elmosolyodott.
— Gondolom, hallottál is ezt-azt.
— Sajnálom, igen. De nem állt szándékomba’ hallgatózni.
— Semmi baj. Nincs titkom nekem senki előtt. Épp ezért tudhatta volna, hogy kár elindulnia. De talán most megértette.
Ferkó elnyomott egy fintort:
— Nem hiszöm. Nem az a fajta, aki égykönnyen möggondolja magát.
— Azt már láttam én is. De hidd el, én sem vagyok az a fajta. És ha az elhatározásom nem szívből jönne, és egyszer nősülésre adnám a fejem, már megbocsáss, hiszen rokonod, de hidd el, Fejér Vérka lenne az utolsó, akinek a kezét kérném.
Ferkó elgondolkodva nézte egy darabig a tanítót, majd halkan megkérdezte:
— A felesége kivételös asszony vót, igaz?
— Minden értelemben.
— Tényleg nem gondo’t még újranősülésre?
— Gondoltam, de csak a lányom miatt, mikor még kicsike volt. Magam miatt sosem. Nem is lennék rá képes. Én már ezt a fajta boldogságot megkaptam az élettől.
— Vannak pedig sokan, akik mögözvegyülve újra találnak házastársat – Ferkó érteni akarta Árpád elhatározását.
— Persze, és ez nem is megvetendő. Az ember képes lehet új társat találni anélkül is, hogy ezzel felejtené a régit. Ez az élet rendje is. Társas lények vagyunk.
— Hát akko’?
— Hogy én miért nem? Nem tudom, Ferkó. Nem mondom, hogy a mi szerelmünk Sárival erősebb volt bárkiénél. Nem tudhatom, kiben milyen fokú érzelem lakik. Nem a házastársi ígéretem köt hozzá, nem is a bánat. Talán nem is a szerelem. Tudod, őt megtalálni olyan volt, mintha egy olyan emberi lényre bukkannék, aki mindig velem volt. Mint egy testvérpár, akit egy anya hordozott. Mintha egyszerre szívtuk volna be az első levegőt. Érted, mire gondolok?
— Azt hiszöm, igen – Ferkó már-már elpirult. A tanító szavairól eszébe jutott, miért is jött ide.
— Így hát, ha találkozásunk előtt is velem volt Sári, ha már akkor is kötött hozzá valami, akkor talán jogos és természetes az az érzés bennem, hogy ez a kötés még most, szegény halála után is tart, értesz engem? És tartani is fog. És hidd el Ferkó, ezt cseppet sem bánom. A legszerencsésebbek közé tartozom, hogy ez megadatott. És azért is szerencsés vagyok, hogy a feleségem személyisége egy olyan kivételes emberben él tovább, akinek az apja lehetek. Annácska sok tekintetben rá emlékeztet, és nemcsak külsejében.
— Igen, Anna is kivételös lány – Ferkó nem várhatott tovább, rá kellett térni, mi hozta ide – Ho’nap e’mögyök innen.
A tanító meglepődve pillantott rá, de figyelmesen hallgatta.
— Ho’nap e’mögyök. Sikerült az elmúlt évekbe némi pénzt félretönnöm. De az még nem elég ahhon, hogy a saját életömet éljem. És hogy saját otthont törömtsek. Éngöm mán nem köt ide sémmi, égy do’got kivéve. Ezé’ gondoltam arra, hogy a városba mögyök, úgy mondják, szöröncsét próbá’ni. Hogy aztán mögnősü’hessek.
— Szép elgondolás. Sok sikert kívánok hozzá!
— De azt tudnia köll, hogy nem végleg mögyök e’. Nem is töhetném. Azé’ indulok útnak, hogy visszagyühessek. Visszagyühessek valakihön.
— A lányomhoz.
Árpád ezt nem kérdezte. Olyan nyugodtan mosolygott, hogy Ferkónak minden félelme elszállt.
— Feleségü’ akarom vönni. És ha jó’ érzöm, akko’ olyan szöröncsés vagyok, hogy ű is hozzám gyünne. Mindönt mögadok neki, ami csak erőmbű’ telik. Me’ nála jobban sénki nem érdemö’né mög. Mindön szavát értttem, amit az előbb a feleségirű’ mondott. Én nem tudok ilyen szépen beszé’ni, soha nem is tudtam. De mintha maga azt mondta vo’na e’, ami bennem is van. És ha áldását adja arra, hogy a lányát e’vögyem, akko’ a legboldogabb embörré tösz a világon.
Elhallgatott. Árpád még az életben nem hallotta ennyit beszélni ezt a fiút. Készülhetett is rá.
Annyira megszerette Ferkót az évek során, aki itt nőtt fel annyi baj és bánat között a szeme előtt, hogy ha nem tudná bizton, hogy jó férje lesz Annácskának, akkor is igent mondana a kérésére.
De az lesz, ehhez nem fér semmi kétség.
— Rád fér a boldogság Ferkó. De nemcsak ezért adom áldásom. Hanem azért is, mert bár nem gondoltam volna, hogy valaki bármikor is igazán megérdemelheti ezt a lányt, de te, te érdemesebb vagy rá bárkinél. Tiszta szívből szeretném, ha a családom tagja lennél, fiam.
Nem tudott szólni Mezei Ferkó, de az arca beszéde elég volt Árpádnak.
— Na, menj! Tudod, hol találod.
A fiú az ajtóból mégis visszafordult:
— Köszönöm.

Herceg Árpád csak nézte, ahogy a legény távolodik a halom felé. Sebesen vitte a lába. Miért is ne, hiszen könnyű volt a szíve.
Hiszen a legfogcsikorgatóbb tél, a legpusztítóbb fagy, a mindent elemésztő tűz után is tavasszal kipattannak a rügyek.

– vége –

Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2014)

Cimkék: próza

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →

Napút-köszöntők (8.) →

Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →

Széplaki György: Életjel →