augusztus 22nd, 2016 |
0Sárközi Mátyás: Önszócikk
SÁRKÖZI MÁTYÁS (1937)
A XX. század második felében és a XXI. század elején aktív novellistaként tartható számon, bár levelezés-regénye (Levelek Zugligetből, 2003), néhány város-szociográfiája (A Király utcán végestelen végig, 2006, Vérbeli Várbeliek, 2010), számos naplója (Feljegyzések a zöld füzetből, 2001, Vízszintes zuhanás, 2007), emlékezése (Tamperdü, 2013) mellett úgyszintén kedvező kritikai fogadtatást kapott a Babits Mihály és Tannner Ilona házasságról szóló dokumentum-regénye (Párban, magányban, 2012) és Cs. Szabó László-életrajza (Csé, 2014).
Diákkori, londoni mentorai 1956 után Szabó Zoltán és Cs. Szabó László voltak. Mivel kezdetben (főként a párizsi Irodalmi Újság és a müncheni Új Látóhatár hasábjain) költeményei is megjelentek (Illyés Gyula tetszéssel fogadta néhány versét), csak azt követően tért át kizárólagosan a prózaírásra, hogy Szabó Zoltán meggyőzte: tekintse elsődleges műfajának az elbeszélést (s ehhez sietett hozzátenni, hogy őt maga Babits Mihály térítette át a poétikától a prózához). Cs. Szabó László ugyanakkor arra ösztökélte a fiatal Sárközit, hogy írjon novellákat társairól, az 1956 végén Nyugatra menekült magyarok társadalmáról. Így állt össze Sárközi Mátyás első elbeszélés-kötete, a Közel és távolban (1963).
Az, hogy angol nyelvű író legyen, a húsz éves emigránsban fel sem merült. Példákon tapasztalhatta, hogy egy-egy lehetséges felvillanás csak farsangi királyság, semmiképp sem beépülés az angolszász irodalomba, ahhoz megélt angol vagy gyarmati gyermekkor élményanyaga és nyelvi biztonsága kell. A cél tehát: magyar íróvá válni, mégpedig engedve bizonyos kortárs nyugati olvasmány-élmények (Hemingway, Thornton Wilder, Steinbeck, Mauriac, Böll, Italo Calvo stb.) hatásának, megfogadva hasznosítható elbeszéléstechnikai tanulságokat, de inkább és elsősorban a rokonnak érzett magyar modernek (Ottlik, Mándy Iván, Örkény és mások) példáihoz illeszkedve.
Bizonyára angolszász hatás, hogy Sárközi Mátyás nem formabontó stiliszta. Prózája követi a kor stilárisan fellazult, közvetlenné vált nyelvi kifejezésmódját, de elve, hogy a szépírás egyedi értéke a szabatosság, érthetőség, s a nyelvi igényesség.
Korai novelláskötetei (összefoglalólag a Torkig Bizánccal,1987) valóban az emigráns társadalommal foglalkoztak, a hazai élményanyag feldolgozása mellett. Az idegenbe vetődés feldolgozására elsősorban az Olasz vendéglő című elbeszélés a jellemző példa. De a magyar történelmi viszontagságok témája, természeténél és fontosságánál fogva, kikerülhetetlen volt Sárközi számára. A faji üldöztetés, majd az azt követő diktatúra korszakának és az 1956-os forradalom viharának átélése, személyes megtapasztalása, irodalmi igényű megörökítésre kívánkozott. Így született meg két jellegzetes novella, a holokauszt napjait idéző Amszterdami asszony és – hosszas érlelés után – a forradalom hatvanadik évfordulóján kötetbe kerülő Mariann.
Sárközi Mátyás élete nagy részét Angliában töltötte, de számára természetes, hogy munkái a magyar irodalom összességébe illeszkednek, mint ahogyan a napfény melegére vágyó brit kiválóságok, az Antibes-ban élő Graham Greene, s a szintén a Riviérára költözött Somerset Maugham, Lawrence Durrell vagy Anthony Burgess foglalják el helyüket a kortárs angol irodalom történetben.
Illusztráció: Sárközi Mátyás (Fotó: PIM)