Isten éltessen, Lóránt!
Szondi György: Isten éltessen, Lóránt – szeretteid, barátaid s a tudomány társaságában! Nyolcvanéves lettél.
Eretnek-e a kérésem, ha – úgy köszöntünk minálunk: összegezésed tesszük közzé?
Arra a kettős kérdésünkre: Életednek, kedves Lóránt, milyen személyes foglalatát tudnád megfogalmazni; tudományos munkáid létrejöttében, kutatótevékenységedben, professzor úr, mi vezetett, milyen alapállás?
Kabdebó Lóránt: A Mária Rádió és a Kossuth Rádió naponta a felkelők és a lefekvéshez készülők számára beilleszt Igéző címmel egy kétperces elmélkedést. Most tőlem kértek, jövő héten veszik fel:
„Maradj velünk, mert beesteledett” – mondják a bizonytalanságban bolyongó tanítványok Emmausz felé tartva az úton. Menekültek, mert a Golgota hegyén beteljesedett a földi történelem. A Mester halott. Közben jön közéjük egy vándor, és ők nem veszik észre, hogy a Feltámadottal találkoztak, az örök fényességgel. De fülükben a Mester tanítása: Amit egynek a legkisebbek közül tesztek, azt nekem teszitek, ezért a maguk is menekülők a vándort maguk közé fogadják. Hányszor mondom magam is, nemcsak most, nyolcvan után ezeket a szavakat. Életem veszélyeinek közepette, amikor gyermekként, játék közben bombák robbantak házunk körött. Ma pedig a mindennapi veszélyeztetettségben, mondjuk vérnyomás méréseim közben, az emmauszi jelenet szereplői közé képzelve magamat, ezzel oldom az adódott stressz-helyzeteket. Így igézek nyugalmat magam köré. Miként azt egyik legnagyobb költőnk Szabó Lőrinc, én is önmagamra vonatkoztatom, egyes szám első személyű könyörgésre váltva az Ige szavait: „Maradj velem, mert beesteledett”.
És ha időm maradt volna, a két percen túl hozzátenném Hubay Miklós zseniális ötletét, aki valamelyik rendezővel úgy adatná elő Az ember tragédiáját, hogy a történelmi színekből kiábrándult, összetört Ádámot Jézus ölelné át, mondván: „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál.”
Hiszen a Golgotát számtalan festményen úgy ábrázolják, hogy a kereszt alatt ott van Ádám, az első ember koponyája. A bűnbeesés és a Megváltás dramaturgiai összhangja ezzel teremtődhet meg.
Évtizedek óta keresem a fogódzót Szabó Lőrinc rejtekútként fel-felbukkanó Isten-élménye magyarázatához. Mindehhez egy József Attila-vers töredékben maradásának értelmezésén keresztül juthatok el. „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, ugy érdemes.” Miért hagyta abba? Mert ellene mond az Eszméletnek?
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
Az Eszméletet pedig úgy fogom fel, mint Szabó Lőrinc Te meg a világ kötetének vitatkozó felülírását. Ami az idősebb költőt és kisöccsét összeköti: éppen ez az általam személyiséglátomásnak nevezett értelmezése az embert körülölelő létezésnek, a mutációk reménysége. Az aktor és a néző egymással nem ütköző, mégis oppozíciót alkotó versalkotó motívumrendje mindkét költő alapértelmezése. Talán éppen ezért is szerette annyira József Attila Szabó Lőrincet (erről éppen nálatok, a Napútban írtam, közölve Szabó Lőrinc utolsó interjúját, amelynek elkészítését kierőszakolta még a halála előtti pillanatban, mint szellemi adósságát).
Amit pedig a Szabó Lőrinc-líra jellemzőjeként fedeztem fel, azt – azóta szellemi kalandozásaim közben rátaláltam –, a 20. század legnagyobb fizikusai, például Heisenberg, hasonlóképpen fogalmazták meg: „A kvantumelmélet, mint Bohr kifejezte, arra emlékeztet bennünket, hogy az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk.”
De ha így van, hogyan állunk Einstein megrovásával, aki Heisenberg szemére veti: „Az Isten nem kockajátékos”, és keresi a világ értelmezésének alapképletét. Azaz azt, amitől például a csillag az égen pontosan és szépen megy.
A két nagy magyar költő talán ismerve, talán csak óhajtva sejtve keresi ars poeticájában a két nézetből a lehetséges egyeztetést. Amivel a teológusok Szent Ágoston óta annyit viaskodnak. A szabad akarat és az eleve elrendelés harmóniáját. Tudni, hogy a Nagy Bummban benne van a kezdet és a vég, minden szabad döntés előre való ismerete. Mégis az egyes embernek megadatott a szabad választás lehetősége, a létezésben elfoglalható személyes részvétel döntésének joga. A ’történelmi” élet eseményessége, személyes felelőssége, kezdeményező ereje, és a létezés időn kívüli valósága egymást képesek kiegészíteni. Beteljesíteni. Erre a számomra legmegnyugtatóbb irodalmi példát pécsi professzor koromban Rajnai László, Kodolányi monográfusa magyarázta. Az író Júdás alakjának önértelmezését elém tárva (épp most rendezem sajtó alá akkori magnós beszélgetésünket):
Emlékszem, hogy amikor a Júdást megírta, egy-két budapesti református teológiai professzornak is odaadta és kuncogva mondta, hogy na, majd meglátom, hogy mit szólnak a felfedezéseimhez. Őszintén szólva én nemigen tudom, hogy mik voltak azok a nagy horderejű felismerések, amelyeket ő közölni akart, legalábbis a Júdásban, mert a Mózesben azután csakugyan sok van. Mondhatni egy kicsit önkényesnek, de helyenként csakugyan lélegzetelállító. De már a Júdásban egyvalamire emlékszem, éspedig arra hogy Júdás az árulása után visszahúzódik egy barlangba, és ott elmélkedik a tettéről, ez a barlangba való visszahúzódás, ahogy Kodolányi bemutatja, ez tulajdonképpen – és ez nem derül ki a regény olvasása közben, de tudjuk máshonnan, – az emberi altudatot jelenti. Ahová Júdás visszahúzódik és keresi az okait, a gyökereit annak a cselekedetének, amit tulajdonképpen maga sem ért, hogy miért követte el. Ez az altudat egy freudi módszerrel való megoldása a Júdás-problémának. […] Júdásban egyvalamire emlékszem, éspedig arra, hogy őnála Júdás nem kétségbeesésében végez magával, hanem miután belátta azt, hogy egyrészt szükségszerű volt a megváltás művének a véghezviteléhez, az, hogy ő áruló legyen, másfelől belátta azt, hogy ő ugyan előre ki volt szemelve, de ez őt nem menti fel a személyes, egyéni felelősség alól. Azért akasztja fel magát, mert az ókori népeknél mindenütt, még az ókori Rómában is tiszteletben, sőt kötelezőnek tartott törvénynek engedelmeskedett az a bűnös, aki önmaga belátja a bűnét és ítélkezik önmaga fölött, nem öngyilkos, amikor végez magával, hanem maga hajtja végre magán azt az ítéletet, amely mindenképpen neki kijárna. Tehát végül is megtisztultan hal meg.
Szabó Lőrinc utolsó versében, a Holdfogyatkozásban ennek poétikai viszonyítását olvashatjuk: „Bár meg se moccan, rohan minden út.”
Az Eszméletben is ide épül a poétikai gondolkozás:
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
És Szabó Lőrinc egy életen át készített Közjátékában, Az elképzelt halálban ekként foglalja össze:
De, hogy a
Mindenség is csak egy Költő Agya,
úgylátszik, igaz.
Teológia, fizika és a poétika miként illeszkedik egymást kiegészítően? Legyen egyik válaszom az augustinusi anekdota a tengerparton a tengert kagylóval kimerni akaró ember képzetéről és a kisgyermek hozzáfűzött megjegyzéséről, de mivel költészetben gondolkozom, idézzem meg a költő-páros egyik tagját, Szabó Lőrincet, aki ekként elmélkedik minderről Isten és a világ című rádióelőadásában, melyben azt gondolja át, a versek miként foglalják magukba „Az emberiségnek az istenhez fűződő személyes, hogy úgy mondjam privát kapcsolatát, azt a viszonyt, amelyet a költészet szőtt a szívek és a túlvilág közt”
Amit a teológia, a metafizika, a kozmogónia, a lélektan, sőt az ismeretelmélet és a természettudomány megmunkál, azt az érzelem és a képzelet jogán, rendszer és módszer nélkül, egy kicsit a maga nyersanyagának tekinti a költő is. Isten végtelen téma, minden út hozzá vezethet. Akiben van fantázia, az akkor sem tud hitetlen lenni, ha annak hiszi magát. Ateista verset még nem írtak; s ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja az egész anyagi világot, úgy finomul szellemmé a földi matéria sok tüntetően materialista költeményben. A szerelemben és minden misztikumban mindig istennek vagy isten modifikációinak a mágnese borzongatja a költők idegeit. Még esetleges kételyük, lázadásuk és panteista önistenítésük is csak új és rejtettebb kísérlet a csöndes vagy rettentő titok, az igazság megközelítésére és megvilágítására; s ebben is nem egyszer filozófusoknak és egyházatyáknak a rokonai.
És amit húsvét alkalmával elkezd, azt szövi tovább pünkösdi rádió műsorában:
A költők a papok és filozófusok rokonai, az élet nagy rejtélyeinek, a szív titkos rezdüléseinek fáradhatatlan kutatói és kihallgatói, sokszor igazán tudósai a lélek dolgainak, s a képzelet és az érzelem jogán szakértői a világ, az alvilág és a túlvilág misztikumának. Amit Istenről és Isten megnyilatkozási formáiról mondanak, az nem akart és nem akar mindig azonos lenni a vallások hittételeivel, de sokszor nyersanyaga a későbbi rendszerezésnek, dogmatizálásnak. Mindenesetre gyönyörű, száz- és ezerszólamú kórusa, világi kísérőzenéje az egyházi istentiszteleteknek.
A vallásos érzés még egy-egy kultúrkörön belül is nagyon sokféle és igazán nem korlátozódik a templomok áhítatára; mindennapi életünk egy-egy rövid merengésében, egy-egy sóhajában, elcsodálkozásában vagy megrettenésében éppúgy megnyilatkozik, mint a misén, vagy az úrasztala előtt, vagy a temetőben. A mindennapi élet emberein csak átfutnak az ilyen csöndes vagy mély percek istenélményei, aztán többé-kevésbé nyomtalanul elfújják őket a gondok, a kötelességek, a reális világ parancsai. A túlságosan józan és túlságosan elfoglalt mai ember a templomon kívül tulajdonképpen csak ezekben a (néha észre sem vett) földöntúli pillanatokban éli az igazi, személyes viszonyt a sorsunkat valahogyan mégiscsak irányító ismeretlen hatalommal. Csak az ilyen ritka pillanatokban vagyunk már egyháztól és vallásoktól függetlenül is Isten gyermekei. A költő azonban drága kincsekként üdvözli és szavakba igyekezik rögzíteni ezeket az elmerengéseket, csodálkozásokat, sóhajokat, töprengéseket és megrettenéseket, s verseiből, egyéni imáiból később esetleg egész közösségek imája lesz. Vallások, világképek születtek már költői művekből s hogy írókból szentek is lettek, arra a mi keresztény világunkban szép bizonyság a sok közül az önéletrajzíró Ágoston és Assisi Ferenc, a szegények és az állatok barátja.
És hogyha most, születésnapi visszatekintésként kérdeztek, mindezt két mesterem emlékezetével toldom meg.
Az utam természetesen vezetett. Hiszen Ferrero, a nagy történész azért tanulmányozza az ókori Róma nagyságát és hanyatlását, hogy megértesse kora szélsőségeinek veszélyeit. Mindig hangsúlyoztam: a szövegértést Borzsák István szigorú filológiai magyarázatai során sajátítottam el. Hogy megértem József Attila verseit, azt az ő Tacitust magyarázó szemináriumainak köszönhetem. A latin szövegek: a kimondhatatlan dolgok megszólaltatásai. Így az sem véletlen, hogy a legnagyobb vérveszteséget az ’56-os forradalom után a klasszika filológiai szakma szenvedte a pesti bölcsészkaron, beleértve a mártírhalált is. A római jog máig a jogalkotás példázata, a jogtalanság mégis végigvezet Róma történetén. Jog és igazság különbözése – mondja a cinikus ügyvédi vélemény. Áldozata, Seneca, a fennkölt szellem és bölcs filozófus oktatja a Hitler és Sztálin méretű gyilkos Nerót. Kosztolányi korára kérdez rá történetük rejtélyeit átgondolva. Horatius és Szabó Lőrinc kora kiegészíti egymást. Szabó Lőrinc klasszikus nagyságrendű költőként arról beszélt, hogy nem a stílusirányzatok, meg az ideológiák és a pártállások határozzák meg egy alkotás értékét. Minden költő olyan tökéletesen akar írni, mint Horatius. És maradandósága attól függ, ez mennyire sikerült a számára. Akik az életre születünk, abban a korban kell kilicitálnunk boldogulásunk tisztes lehetőségét, amely adatott számunkra. Még a dantei Pokolban is kiküzdik maguknak a szenvedők a boldogság pillanatait! Hogy a szakmai tisztességet megtarthattam oly sokat változó évtizedek során, azt nekik köszönhetem. Miként Horatius az ódáiba, akként rejti mondjuk Szabó Lőrinc a Tücsökzenébe, vagy Juhász Ferenc a Halott feketerigóba egy huszadik századi élet keserveit, de belefogalmazza a létezés és a szerelem gyönyörének apoteózisát is. Az én vállalásom, gyönyöröm és keservem: az ifjúságomban még alig ismerhetett klasszikus költő, Szabó Lőrinc szöveguniverzumának feltárása. Ez vált a magam páncélzatává – és ajánlólevéllé kortársaim személyes világába.
Meghatározó mesterem Szauder József lett. Életem mindmáig legfontosabb tanulmányát, a Szabó Lőrinc személyiség-látomásáról szólót első mondatával megdicsérte, majd két órán keresztül szidalmazta, utána összefirkálva visszaadta, és megjegyezte: leközlöm az ItK-ban, csak egy kérésem van: az elején két fogalmat vezetsz be (az aktort és a nézőt, mint a Szabó Lőrinc-vers belső drámájának egymással feloldatlanul küszködő meghatározóit), ezeket, kérlek, pontosítsad. Majd hozzátette: A többit, amit mostanáig beszéltem, akár el is felejtheted. Amikor azután elkezdtem megigazítani a tanulmányt, akkor vettem észre, hogy minden megjegyzését és odafirkált glosszáját nagyon is komolyan kell vennem ahhoz, hogy eleget tegyek az „egyetlen” kívánalmának. Tanárként ezzel, az önállóságot szabadon engedő, mégis a lényegre koncentráltató módszerrel sikerült – amikor sikerült – utódaimat felnevelnem. Mert nemcsak a mester módszere a meghatározó, a tanítvány kapcsolódási készsége éppúgy szükséges egy jó munkakapcsolathoz.
A klasszika filológia a szavak, a mondatok értelmezhetőségére, a rejtett mondandók megfejtésére tett érzékennyé, Szauder József a mondatokban elhelyezhető gondolatok pontosságára tanított meg. Ha fantáziámmal elérek valameddig a mű világában, akkor ennek az érzékelésnek a mind érthetőbb megfogalmazását tette célommá. Hogy eligazodok a művek labirintusában, azt természetesnek vette. De ezt magam számára hogyan értelmezzem, és azt, hogy ha én már magamnak el is tudom mindezt mondani, hogyan tudom közérthetővé tenni, pontosan és szépen, mégis varázslatosan vonzóvá is – erre ő kényszerített. Mert ő mindezért megszenvedett. Ma is legendás versértelmezését az Ujholdban a fordulat éve után nem folytathatta. Neveltje, Sárközy Péter most gyűjti össze kéziratokból, külföldön publikált tanulmányokból nemzetközi rangú műveit. Legjobb alkotói korszakát megkeserítette a dogmatikus diktatúra ideje, mesterként a mi felszabadításunkat vállalta magára. Végigkísérte Szabó Lőrinc-monográfia köteteim születését. Első közlője is lett az ItK szerkesztőjeként. Merészségre oktatott, merjünk tiltott kérdéseket feltenni és megválaszolni. Az egyetemes líra perspektívájából mérjük meg saját értékeinket, ehhez kerestette ki a viszonyítási pontokat. Volt, hogy életében néha nem tudtam követni igényét, magam hiányossága, tapasztalatlansága okán. A Szabó Lőrinc-i költészet mélyrétegeiben ahogy előre haladtam, jóval halála után is fülembe csengtek utasítás számba menő tanácsai: keressél hozzá foghatót a világirodalomban, mihez kapcsolhatod, mivel mérheted össze, mivel tudod szintben értelmezni. Ha azt keresem, mit hagyott értéket ránk a huszadik század, akkor ezeket a szuggesztiókat követve keresem a mostani irodalomban érvényes és értékes sugallatokat. Fedezem fel, 80 felett is hiányaimat, és tudom pótolni. Most éppen egy ilyen kötetre készülök, mulasztásaim számba vételére. Gépemben már együtt vannak a tanulmányok. Csak az összhangjukat kell a tanult módszert tovább alakítva megszerveznem magamban. A mester szavára fogékonyan visszahallgat a jó tanítvány. Ha már régen fel is szabadult a mestere jóvoltából. Szabó Lőrinc monográfiám Hans Sachsa Szauder József volt.
A visszaigazolást aztán „pártsemlegesen” megkaptam. Német László indítását: „a kritikus pályája a tehetsége mellett elsősorban a szegődésétől függ – hogy mire teszi fel magát” (1967). A nagy tájékozottságú Cs. Szabó László „a nyugati világ főhajtásaként” a párizsi Irodalmi Újságban: „csupán Szabó Lőrincnek van háromkötetes életrajza, testes kötetek, teljes és viszonylag végleges, a szó nyugati értelmében, une biographie définitive, ahogy a franciák mondják. K. L. a szerzője.” (1984). Tamás Gáspár Miklós vélekedése a rendszerváltás pillanatában: „megmutatta az olvasóközönségnek, hogyan változtathatja meg egy filológus az irodalomtörténetet.” (1991). Közölte Juhász Ferenc Új Írása, kiadta Illés Endre Szépirodalmija, majd Jovanovics Miklós Magvetője. Szabó Lőrinc az irodalomtudomány hazai rendszerváltozásában főszereplőként jelenhetett meg. „K. L. több évtizedes munkával érte el, hogy Szabó Lőrinc elfoglalhassa méltó helyét a XX. századi magyar lírában, s ezzel módosuljon a magyar költészetről alkotott kép.” (Osztovits Ágnes, 2012). Ami valaha egyszemélyes vállalkozásként indult, azt sikerült műhellyé teljesíteni a Miskolci Egyetemen. Hála a sorozatos OTKA-támogatottságnak, Szabó Lőrinc szöveguniverzumának nagy részével jelen van a művelt nagyközönség és az irodalomtörténet tudatában.
De nekem az igazi visszaigazolás: tanítványaim sora. Most is az első felköszöntő levelet egy, valaha a pécsi egyetemen nálam doktorált diákom küldte. Még azt is büszkén vállalom, hogy az utánunk következő nemzedék egyik legtehetségesebb tagja, ma már a Kosztolányi kutatás egyik oszlopa, utolsó kötetemet megértő, hosszú levélben elemezte számomra, és amikor kértem, gondold át mindezt egy kritikában is, azt válaszolta: most képtelen lennék, költözöm, sok tanulmány-adósságom van, nem maradt rá időm. Megköszöntem őszinteségét. Pedig vannak a könyvben olyan részek, amikre érdemben csak ő tudna reagálni, elfogadni vagy vitatni. Valóban kíváncsi lettem volna rá. A módszer, amit tanáraim megválogatásával alakítottam, életmódommá is vált. Ezt adom tovább. Ennek továbbélését remélem. És fogadom. Pontosabban: elfogadom.
Illusztráció: Kabdebó Lóránt (Sáfár Pál festménye)
Ezek is érdekelhetik!
Csontos Márta. Kollektív emlékezet újraértelmezve →
Fodor Miklós: Profetikus, filozofikus líra →
Turai Laura: Rámacsandra Róddam: »Dévi-Bhakti-Tarangíni« →
