Ivan Kulekov: Szervusz, cimborám!
Volna itt egy probléma, amit szeretnék veled megosztani. Azért volnánk cimborák, nemdebár, hogy megosszuk egymással a gondjainkat. Néhány napja Németországban vagyok, szép az idő, mondhatni, minden oké, csak nem tudok a fuszeklimnak helyet találni. Megszoktam, hogy amint lerúgom a cipőm az előszobában, ingemet pedig az ágyra dobom, a nagyszobába menet kibújok a zoknimból, s amikor később vécére megyek, hopp, jól célzott rúgással odaröpítem a mosógéphez. Évek óta így csináltam, érted, ugye, Bulgáriában ha álmomból versz föl, az egyiket a folyosón levetem, a másikat a konyhában, itt meg nem tudom. Egyszerűen megbolondulok. Volt rá példa, hogy az egyiket a fürdőszoba ajtajánál vetettem le, a másikat – a hall közepén, leültem a tévé elé, hogy végiglapozzak egy béemvés reklámfüzetet, eszem meg egyre a fürdőszoba előtti zoknin jár. Nem bírtam ki, felugrottam, a zoknit a hall felé rúgtam, aztán kimentem a balkonra s elszívtam két cigarettát, hogy megnyugodjak. Az egyik csikkel eltaláltam egy szoborfejet lent a parkban, a másikkal azonban semmit se csináltam. Fél óráig célozgattam a csikkel a másik szobrot, de mi történt velem, nem tudom, egyszer csak azon kaptam magam, hogy a csikket a zsebembe dugtam. Az ördögbe is! Kivert a verejték izgalmamban, érted. Leültem megint a tévé elé, de szemem csak a zoknin – az egyik az üveges asztal alá került, a másik pontosan a szőnyeg közepén pompázott. A fenti emeletről bömbölni kezdett egy gyerek, két órakor azonban elhallgatott. Kereken négykor újra rázendített, ami csak még jobban idegesített. Négy óra egy perckor megérkezett a vízvezeték-szerelő – a vécétartályból három csepp hullott a földre napjában, ami azt jelentette, hogy ki kellett cserélni. Elkapott a düh, s az egyik zoknit a hallból a konyhába rúgtam. Leültem a tévé elé s megpróbáltam semmire se gondolni, de akkor újabb probléma jelentkezett – nem volt kedvemre való program. Az első csatornán – csak állatok. A második csatornán fordítva – egyetlen állat se. A harmadik csatornán – csak szerelem. És semmi szex, érted? A negyediken – csak szex. Ott halok meg. Amikor aztán azon kaptam magam, hogy azt bámulom, miként húzza rá a nő a kotont, ez pedig a konyhában heverő zoknit juttatta eszembe – forogni kezdett velem a világ. Minden arra mutatott, hogy életem boldog időszakának visszavonhatatlanul vége. Jobb lábam ujjaival óvatosan fölcsippentettem a hallban maradt zoknit, s akár egy piszkos macskakölyköt, a szennyeskosárba hajítottam. De megfogadtam, többet nem csinálom. A konyhába mentem, s a másik zoknit egy rúgással bal felső sarkába röpítettem. Ahova egyszerűen odaragadt. Na jó, mondd meg nekem, haver, miféle társadalom az, ahol az embernek pillanatnyi nyugalma sincsen? Ide tartunk? Ezért emeljük magasba két ujjunkat? Annyira össze vagyok zavarodva. Úgy látszik, hogy amikor eltűnnek az államhatárok, az ember csupán a zoknija alapján ismeri fel, hol van.
Bocsáss meg, cimbora, hogy erre jutottam, de így gondolom – feleslegesen telt az életünk: az emberekkel harcoltunk, pedig a zokninkkal kellett volna megharcolnunk. Hála Istennek a gyerekeink legalább mezítláb indulnak Európába.
***
***
Valaki valahonnan, ahol az embereket
mieinkre és tieitekre osztották, nem
tudta, melyikükhöz is tartozik, míg
egyszer meg nem kérdezték, hogy te melyikhez
tartozol, s ekkor megértette,
hogy nem azokhoz, akik megkérdezték,
hogy te melyikhez tartozol.
*
Egy szép este a mieink jutottak otthon hatalomra. Olyan régen vártam őket, hát nagyon megörültem nekik. Előző vendégeimtől, akik korábban voltak otthon hatalmon, nem maradt semmi enni- és innivaló, a mieink azonban azt mondták, ne aggódjak – hogy hatalmon vannak otthon, ez már őket eltölti. Lám, nem olyanok, mint a többi – daloltam a fürdőszobában, s szívem repesett a lelkesedéstől. Lefektettem őket, másnap nézem – ők az ágy alatt, a célok a pókhálóban – titkos ellenségeket kerestek. Azt hittem, viccelnek – láttam már őket, mielőtt hatalomra jutottak otthon, így viccelődni – amikor azonban kidobták az ágyat az ablakon, megértettem, hogy már nem tréfálnak. Sírni szerettem volna. Lyukat vájtam a földbe, s belekiabáltam: „Miért, Midász király, miért, hát nem a mieink vannak hatalmon?” A visszhang csak annyit felelt: „Hatalmon. Hatalmon. Hatalmon.”
*
csönd
hallom az órát
méri az időt
összetöröm az órát
csönd
hallom a szívem
méri az időt
*
Hókuszpókusz!… Nem csalás, nem ámítás, minden…
Hová tűnt el a kendőm?… Nem, nem a selyem, az én kendőm. A másik zsebemben van talán?… A kabátzsebembe dugtam?… Nincsen. Annyira szerettem, úgy vigyáztam rá…
Krasztyo, nem tudod, hol van a kendőm?… Krasztyo!…
Hova tűnt ez az ember?… Kaci!… Barátom!… Hol vagy?…
Édesem, keresd meg Kacit, kérlek!… Édesem!… Édes aranyom!… Hol vagy?… Édes aranyom!…
Istenem!… Istenem!… Istenem!…
*
Süllyedt egy hajó.
Összegyűltek fedélzetén az utasok.
Úgy döntöttek, kapitányt cserélnek.
*
tavaly az alma
februárban virágzott
és áprilisban lefagyott
tavalyelőtt ugyanígy
és most nem ehetnék almát
ha a természet tanult volna a hibájából
Szondi György fordításai
Ezen összeállítással köszöntjük ötven éves alkotói pályafutása alkalmából a bolgár szerzőt. Írásait a Harmadik személyben c. kötetből (Napkút Kiadó, 2006) válogattuk.
Illusztráció: Ivan Kulekov portréja (Sal Antal fényképfelvétele)
Cimkék: próza, visszalapozó
