Dávid Adél: A világ legnagyobb cipője (102)
Mintha második cipőmbe lépnék,
hordoz zötyögve az öreg villamos.
Nyálfoszlányom letörölve rohanok,
tömbházat, gépjárművet legyűrve,
de végül mindig feljutok.
Szorongva állok, test testet tapaszt,
néha nem látok, csak sodródom,
s ahogy egészet üt az óra, lelépek.
Néha üres helyekre vadászom, leülök,
s az etikát betartva felállok.
Órámat bámulva várom zöldemet,
számolva a másodperceket.
Mindig egy új ablak nyílik előttem,
nézek, de nem látok, csak bambán merülök.
Játékom játszódik nap mint nap,
új figurák s világok születnek birodalmamban.
Néha az ülőke vasát fogva
hullámvasútba képzelem magam,
s szinte sikítanék, de nem gyorsul.
Néha beszélek hozzá:
– Siess, siess – mintha hallaná.
Csak úgy keverednek a formák,
dallamok, ízek, illatok, színes képek,
ismerős arcvonalak. Sosem beszéltünk,
mégis tudunk mindent, mit tudnunk kell.
Ma lesz az utolsó utam a 102-esen,
s én mondom: ajtó mellé sose ülj!
Dávid Adél a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: 6-os villamos az 1940-es évek végén Budapesten (ismeretlen szerző fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
