Hendi Péter: Olympia
Ott ültünk mindannyian a virtuális nézőtéren és vártuk az aranyat… Az Aponyi bácsi, akiről az utcában mindenki tudta, hogy Fradi-drukker és aki néha azt mondta: Megpróbálunk a Honvéd ellen egy sovánka döntetlent, vagy azt, hogy: Előre lejátszották már a meccset, mégpedig a zöld asztalnál. Ötvennégyben, egy augusztusi estén, azzal a hírrel hozta izgalomba a ház lakóit – nem a felnőtteket, hanem csak minket –, hogy óvást emeltek a berni döntő ellen és lehet, hogy újra játszatják a meccset, mert a Puskás Öcsi szándékosan rúgta a kapufa élére a labdát… Azt, amelyik az egyenlítés lehetett volna. Újra játszani? – ingatta fejét anyám, amikor felvittem neki az örömhírt a harmadik emeletre. Másra tanították őt a század viharai, nem csak a realitás érzéke mondatta vele, hogy: Azt már nem! És ott volt a Szusza Feri is, aki bizony bevágta a Jassinnak Moszkvában, úgy, hogy aztán két évig nem játszhatott a válogatottban. És ott volt a Zsák Károly is. Odakészítette maga mellé a csőre töltött revolvert, hogy ha gólt kapna… Dehogyis, mondta apám, aki ismert néhányat a század nagy emberei közül, a Karcsi nem revolvert, hanem egy agyagbabát, amit a menyasszonyától kapott, azt ültette a kapufa tövébe, minden meccs elején. Most ott ült velünk az agyagbaba is, amit a Zsák Károly a menyasszonyától kapott, ott volt velünk a virtuális nézőtéren. Meg a Teész tanár úr, mintha csak a IV. A évzáró fényképén lennénk, “ások aranyásók, bések utcai csibészek”, és amíg mondom, fel nem foghatom, miért nem hívtuk a Teészt akkoriban Tésztának. De az is lehet, hogy úgy hívtuk, csak már nem emlékszem rá. Ámbátor, akkoriban nagyobb volt bennünk a tisztelet. Hallgattuk történeteit a kalandozásokról, az augsburgi vereség előtt, meg azt is, hogy nemzetek, kétszer, háromszor ahányan mi, nem szereztek Helsinkiben fele annyit se, mint mi… És ott volt a Szabad Európának az a riportere is, aki – hetvenkettőben vagy hetvenhatban? – összehasonlítván érmeink számát a kelet-németekével, azon költői kérdést intézte a kedves hallgatókhoz, hogy vajon melyikük szeretne jobban Kelet-Németországban élni, vagy, esetleg ötvenkettőben, Magyarországon. Az a riporter, ő is ott volt most velünk. És a Kiss Laci is, akinek egy lepedővel letakart gumicsizma volt a párnája, legalábbis így mesélte a mi, Isten nyugosztalja, drága jó házmesternénk, akinek a Dzsoni kutyája egyszer megharapta a bokámat, mert hozzányúltam a zománcozott edénybe kitett grízgaluskájához. Nem csak a mi házunk intimitásait ismerte a mi házmesternénk. Ő, aki minden nap megkérdezte tőlem, hogy mi jót ebédeltünk, tudott ő mindent, egész a Kis Laciékig, akik lenn laktak az utca végén, négy házzal lejjebb, mint mi.
Egy nyári este elbiciklizett mellettem meztelen felsőtestével, amelyen az izmok már nem az általános iskola alsó tagozatáról beszéltek. Mintha a nyomor megpróbáltatásaitól kapott volna velünk szemben két év előnyt, amelyet alighanem visszavett már tőle az élet. Gyere le a pályára, mondta, a dolgozók játszanak a tisztviselőkkel. Széles derű volt az arcán: Bazmeg! Már tíz–egy a dolgozók javára!!! Kezdtem én akkor már sejteni, hogy a sport, az nem csak sport. Amikor a Kis Laci azon a biciklin, amelyet kölcsön kaphatott valamelyik nézőtől, mialatt a dolgozók lenn a pályán verték a nagyokosokat… Mert nem volt akkoriban minden gyereknek biciklije. Nekem éjszakánként párna volt a fejem alatt, nem úgy, mint a Lacinak, de amikor azt a kislányt megláttam a szomszéd utcából, bizony utána eredtem, és amíg ő ott karikázott, én meg futottam mellette, lihegve megkérdeztem, hogy mennyibe került a biciklije. Tartok tőle, hogy ezt az alapállást azóta is magamban hurcolom, bizony, itt van még ma is a szürke hátizsákomban, a laptop mellett. Nem úgy, mint egy mindent megmagyarázó apa–fiú viszony, vagy egy rosszul sikerült fejre esés, hanem úgy, mint mementó, amely néha előbukkan, ha a szebbik nemhez közelítek, persze, nem minden alkalommal, hanem csak néha, úgy értem, bizonyos esetekben. Velem van, mint Balassinál az a bizonyos Térdet, fejet neki hajték, vagy József Attilánál a Szépség koldusa. Ha igaz, hogy a sport nem csak sport, akkor talán az is igaz, hogy a szépség sem csak szépség.
Nem tudom, gondolt-e valaki ilyesmire ott a virtuális nézőtéren, de nincs kizárva, hogy igen, hiszen ott voltunk mindannyian. Alattunk repült a kalapács, meg a diszkosz és nekünk a lélegzetünk is elállt. Az aranyat akartuk, az aranyat! Akárcsak Ady Endre a Disznófejű Nagyúrtól, mert ott voltak ők is, mind a ketten. Szépen csillog az ezüst vagy a bronz is, mondta valaki szerényen, két-három sorral mögöttünk, miközben a jobbfülemre szorított zsebrádió arról értesített, hogy nem messze tőlünk, egy magyar anya megállás nélkül lövi az agyaggalambokat. Közben a feleségem is mondott valami csacskaságot, hogy mér’ eszem minden reggel lágy tojást, vagy valami ehhez hasonló hülyeséget. Csönd, mordultam rá és hallgattam a sportriportert, aki suttogó szavaival úgy becézte, dédelgette a galamblövő hölgyet, mintha csak saját hitvese lett volna. No, erről talán őt is meg kellene kérdezni, a saját hitvest és általában minden magyar nőt, aki nem dobja ám el a puskát vagy teszi le a szurkos vödröt – Székely Bertalan: Egri nők, megtekinthető a Nemzeti Galériában – pusztán azért, mert megvan az arany, vagy leesett a török, hanem lő, kapja a szurkos vödröt és céloz tovább pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen. Balra fordultam, lévén, hogy azon a fülemen nem volt rádió és felfedeztem egy ismerős arcot. Jó vicc, ismerős arcot! Hiszen ismertem ott mindenkit! Igen, de ezt az embert valahogy másként ismertem, mint a többit. Alattunk a salakpályán elfutott egy nemzeti színű lobogó. Négy lába volt és három keze. A himnusz is megszólalt, de senki se tudta pontosan, hogy miért. Kajak? Öttusa? Zavarta a beazonosítást a sok ismétlés is, na, meg a kétely: Tulajdonképpen melyik évben vagyunk? Mert az egyik képernyőn, fekete fehéren feltűnt a Papp Laci. Láttuk, amint imádni való bajusza mögül, a tőle megszokott szerénységgel, becserkészi áldozatának állkapcáját. Bejött az eszpresszóba egy nővel és kért két kávét, de olyan halkan, mintha csak attól félne, hogy valaki szájon vágja, mesélte apám. Hogyhogy szájon vágja, kérdeztem én megkövülten a tejbegríz mögül, ki merné azt megtenni??? Senki, nyugtatott meg anyám. Hogy lehet, hogy a Papp Laci itt is van meg ott is – faggatja mellettem egy kisfiú az apját. Tényleg, fordul meg az én fejemben is. Hiszen az előbb még itt ült velünk a virtuális nézőtéren, most meg egyszerre ott a ringben, a kötelek között, ahol – ha jól látom az interneten – ebben a diszciplínában nem szerzünk az idén egyetlen pontot se. Szégyenszemre! Mert mi nagyon tudunk ám szégyenkezni!!! A riporter az agyaggalamb lövöldéből átadja a szót néhány percre az uszodának, ahol az egyik kolléga nem kis meglepettséggel veszi tudomásul, hogy egy magyar fiú, akitől mindannyian annyit vártunk, három teljes tized másodperccel elmaradt az idei legjobbja mögött. Ennek okát alaposan meg kellene vizsgálni, így a riporter, bár az is lehet, hogy csak álmodom az egészet. Talán, hogy felébredjek, balra fordulok megint, arra, amerre nincs a fülemen rádió, és azt kérdem magamtól: Hol láttam én ezt az arcot? Megvan! Svájcban a vonaton, nyolcvanhatban, amikor a Détáriék Mexikóban… Mit akar közöttünk ez a derék svájci, kérdem meglepetten. Tán csak nem éremért jött!? Hát nem elég neki, hogy az ő hazájában évszázadok óta minden rendben?
Brig után szállt fel a vonatra, amelyen éppen hazafelé utaztam, Genfbe. Úgy értem, hogy haza. Ketten voltunk a kupéban, és a menetrend szerint együtt töltött húsz perc alatt, felvilágosítottam néhány dologról, melyet nem árt tudni egy svájci hivatalnoknak. Először is megkérdeztem, érdekeli-e a futball. Igen, felelte, de arról, hogy éppen elkezdődött a világbajnokság, csak éppen, hogy tudott. Márpedig, ma este érdekes meccs lesz a televízióban. Én sajnos nem láthatom az elejét, mert a vonatom lekéste a milánói csatlakozást és így csak nyolc után érkezem Genfbe. Milyen meccs lesz ma? kérdezte az útitárs. Hát a magyar-szovjet! És akkor elmondtam neki mindent. A Szusza Ferit Moszkvában, a piros vizet a melbourne-i uszodában, a két óriási kapushibát, meg hogy a Rákosi mellé rúgta Angliában. Nem azért, mert magyar vagyok, hanem, mert amit én tudok, annak egyetemes értelme van, hiszen a sport, az nem csak sport. Akkoriban Európa egyik felén ezek a dolgok másképp voltak fontosak, mint a másikon. Képzelje csak el, hogy azt a két potyagólt, melyeket Angliában kaptunk a negyeddöntőben, éppen ellenük – naná, majd a brazilok ellen! – azt a két potyagólt mi Budapesten nem is láttuk a TV-ben. Mert akkor éppen adáshiba volt. Mind a két potyagólnál! Na, de, mondta az útitárs, a játékban mindig benne van a hiba lehetősége. Attól szép a futball, hogy néha a szemünknek se hiszünk. Nagyon örültem ennek a megjegyzésének, mert ebből látszott, hogy figyel rám. Most már csak egy lépésre voltunk attól, hogy megértessem vele, amit szeretnék. Merthogy, amikor én húsz éves voltam, akkor nekünk még a vereség katarzisa sem adatott meg soha, hiszen a kétely, hogy előre megbeszélték… Nem azt mondom én, amit az Aponyi bácsi, hogy zöld asztal, meg hasonlók, hiszen az ilyen állítások sokat ártanak, főként azoknak, akik szeretnék elhinni, hogy igaz az, amit a világból látnak. Én csak azt mondtam magamnak, hosszú éveken át, hogy ha választani lehet, akkor inkább mások verjék meg az oroszokat, mert az ördög nem alszik… Ma sem? szakított félbe riadt tekintettel a derék svájci. Ma már más a helyzet, nyugtattam meg, ez már nyolcvanhat, itt vannak már a közelben a vasfüggönyt kikezdő szabad szelek. És kimondtam neki: Azt hiszem, hogy ma este megverjük őket. És irigyeltem, amiért ő a meccset az első perctől látni fogja. Sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, mondta a boldog ember, amikor leszállt a vonatról. Én meg úgy döntöttem, éppen amikor az étkezőkocsi ablakából megláttam a Château de Chillont – ahol valamikor maga lord Byron raboskodott –, hogy nem fogom én a derék svájcit irigyelni. Leszálltam hát Lausanne-ban, hogy a pályaudvarral szemben az egyik bisztróban már az első perctől láthassam őket. Talán nem ez volt a legjobb döntésem abban az évben, mert éjfél után Genfben, hat kapott góllal az amúgy is nehéz poggyászomban, hát bizony… – ahogy Villon mondta volna, ha tudott volna magyarul – Boldog, ki nem próbálta még!
Amikor a virtuális arénából kifele tódultunk, megint láttam a svájcit. Egy pillanatra megrettentem, hátha felhánytorgatja a tizennyolc évvel ezelőtt történteket, bár az sincs kizárva, hogy neki tetszett a meccs, ő nem bánta meg. Ej, mit törődöm vele! Megvan az ötödik arany! Minden szép volt és főként, minden egyszerű. Ahhoz, hogy tudjuk hányadán állunk, nem kellett még semmit se kivonni, elég volt csak összeadni. Bántam is én, hogy esetleg nem érem el a távolsági buszt, vagy, na bumm, nem férek fel rá. Akár gyalog is megtehetem a szállásomig azt a huszonkét kilométert! Ki árthatna nekem ebben a csodálatos, görög éjszakában!
Aztán a kijáratok előtt hirtelen sűrűsödni kezdett a tömeg. Dopping próba, mondta Teész és látszott rajta, hogy nem tudja, mi az. Az embert akkor is elfogja a félsz, ha nincs rá semmi oka, nyugtattam magam és nyomultam tovább, előre, a kijáratok felé. Szemeim már a rácsokon túli autóbuszokat fürkészték, jó, ha már most tudom, hogy majd melyik irányba sodródjam. Éppen megláttam a buszt, rajta a lakhelyem kimondhatatlan nevével, amikor is egy khaki ruhás férfi a vállamra tette a kezét. Szondára, mondta és – látván értetlenségemet – türelmetlenül megkérdezte, beszélek-e angolul. Nem tetszett nekem a türelmetlensége, mert ha ő akar valamit tőlem, akkor legyen szíves, és ne sürgessen. Elvégre, nem az ő autóbuszának a reflektorai villognak odaát. Akár svédül is beszélhetünk, vágtam az arcába kihívóan, ám az arc meg se rezzent, kitartott rendületlenül az angol mellett. Miféle szondára? – kérdeztem, Nem látja, hogy én nem vagyok versenyző? Nem a versenyzőket ellenőrizzük, hanem a nézőket, felelte röviden a khaki ruhás és átpasszolt egy gorilla külsejű fickónak, aki már be is tessékelt a meseautóba. Mielőtt a hátsó ajtó becsapódott, láttam még, hogy odakinn, ott túl a rácson, feljött a telihold. Ezek szerint elmúlt tizenegy óra.
Voltunk néhányan odafenn. Egy lengyel, aki rögtön megismert, két iraki, aki azt kérdezte, merre van Kelet, aztán egy feltűnően izmos afrikai és még sokan mások, akiknek az állampolgárságát csak elmosódottan láttam. Túl sok érmük mindenesetre nem lehetett. Aztán persze, az amerikaiak is, mert ők ott vannak mindenhol. Mindenki befelé fordult, maga magát faggatva. Kivéve az amerikaiakat. Ezek miért olyan magabiztosak, kérdeztem a lengyelt. Lengyel magyar két jó barát, mondta valahonnan a hatvanas évekből, aztán válaszolt a kérdésemre is. Hogy az amerikaiak mért oly magabiztosak? Már hogy ne lennének azok? Nekik egy ilyen teszt meg se kottyan. Ők dolgozták ki az ellenőrzés technológiáját, ők aztán tudják, hogyan lehet elkerülni, hogy az ember pozitív legyen. Hogyhogy elkerülni, kérdeztem elhűlve, nálam aztán semmit nem találnak, én biztos, hogy negatív vagyok. A lengyel elmosolyodott, mintha csak azt mondaná: Nekem beszélsz? Aztán lehalkította a hangját. Ide figyelj, öregem, itt senki se negatív. Gondolod, hogy ennyi érmünk lenne, ha csak úgy fapofával néznénk a kedvenceinket? Mit számít, hogy milyen pofával? erősködtem. És mit számít, ha megittam egy Arany Ászt vagy kettőt. Tán csak nem tilos? Majd elválik, felelte a lengyel, és többé nem szólt hozzám, mert amikor megálltunk a Nemzetközi Főfelügyelőség udvarán, készséggel félretolta a vaspántot, hogy odalentről egy porkoláb kinyithassa a rácsos ajtót.
Úgy adódott, hogy engem tartottak benn a legtovább. Talán, mert utaztak a magyarokra, vagy csak, mert nem adtam elegendő anyagot. Éreztem, hogy egyre csak rontok a helyzetemen, de nem tehettem róla. Egyszerre jött ki rajtam a nap – mit a nap? – az elmúlt három hónap minden fáradtsága. Nem voltam ura magamnak. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, mindkét oldalon kezdtük elvetni a diszkoszt, vagyis a kalapácsot, akarom mondani, a sulykot. Hol az a bili? – üvöltöttem, ők meg gúnyosan összeröhögtek a hátam mögött. Az egyikük ráütött a popsimra is, én meg ellöktem a kezét, és azt sziszegtem: Te rohadt buzi! Ketten közbeléptek. Csak akkor derült ki, hogy nem is vizeletet akarnak. Akkor hát mi a francot? – kiáltottam, Szarjak? Nyugodjon meg, mondta egy feltűnően jól borotvált, világoskék ruhás férfi, aki a dulakodásra besietett a szonda szobába.
Udvariasan átvitt az irodájába. Rögtön látszott, hogy megvan benne a szükséges empátia, de mielőtt nagyon megkedveltem volna, valami azt súgta, hogy veszélyesek az ilyenek, mert mire észbe kapsz, már meg is manipuláltak. Megkínált egy cigarettával és szinte sajnáltam, hogy nem dohányzom. Nem célunk, hogy magát meghurcoljuk, kezdett bele a mondókájába, de ha egyszer eljött a Játékokra, akkor, ugye, megérti, hogy a szabályok önre is vonatkoznak. Aki szembeszegül, sokat árthat mind a hazájának, mind saját magának. Ezt meg hogy érti? A Játékok Bizottsága elveszi az érmet, amelyért szurkolt. Én nem szegültem szembe, mondtam neki, de értse meg, hogy fáradt vagyok, nem azért kiabáltam itt nap mint nap, hogy a végén még meg is alázzanak. Itt közbeszólt, hogy az esetleges kellemetlenségeimért ő kér bocsánatot. Ne haragudjak a szondázóra, hiszen ő is csak ember, a dolga pedig egyáltalán nem könnyű. Ó, ha tudná, kedves barátom, hogy a szurkoló néha micsoda trükkökhöz folyamodik! Láttam, hogy a megértésemre pályázik. Meg akartam kérdezni, hogy milyen trükkökre gondol, de akkor hirtelen más jutott eszembe. Mert ami a büntetést illeti, nem mintha attól tartanék, hogy az én tesztem pozitív lesz, de én a büntetést, mindentől függetlenül, én azt igencsak méltánytalannak tartom. Hogy lehet egyetlen szurkoló miatt, bármit is tett a szerencsétlen, hogy lehet miatta egy egész országot megbüntetni?! Ez nem igazság. Pedig az ilyesmi előfordul, mondta a szépen borotvált. Nem látta a Eurosporton? Rómában egy néző fejbe dobta a bírót, aminek folytán az olaszok elvesztették a meccset. Igen, mondtam neki, de én nem dobtam fejbe senkit, a doppingolás meg pláne kizárt. Nem mondom, egyszer elszívtam egy marihuánás cigarettát, de annak már harminc éve, ha nem harmincöt. De mi nem azt keressük. Akkor hát mit? Mélyen a szemembe nézett és azt mondta: A gondolatait, az érzéseit akarjuk megvizsgálni. Én is a szemébe néztem és megkérdeztem, hogy arra meg mi szükség.
Barátságos mosollyal átnyújtotta a névjegyét. És ahogyan ezt tette, abból megéreztem, hogy nem szabad a kezemben lévő elefántcsontszínű kártyát túl hosszan tanulmányoznom. Még elárulná neki az összeráncolt homlokom, hogy mit sem tudtok a Szervezetről. Annyit azért elolvastam, hogy főosztályvezető, a neve pedig: Andy Empathy. Kicsit megenyhültem ettől. Nem a nevétől, hanem a beosztásától. Becsúsztattam a névjegyet a levéltárcámba és én is adtam volna neki a sajátomból, de nem találtam egyetlen egyet se. A fene egye meg! Így van ez mindig, tártam szét kezeimet. Valahányszor úgy adódik, hogy a sorsom összehoz egy nagy emberrel, nálam soha nincs névkártya. Nem tesz semmit, bátorított Andy, aztán a Szervezetről kezdett beszélni. De még milyen szépen!
Mi éppúgy szeretjük ezeket a Játékokat mint maguk, ám a mi szeretetünk kart karba öltve jár a felelősségérzettel. Ez a felelősségérzet persze többféle lehet. Az ép testben ép lélek ógörög elvének dogmatikus követői úgy gondolták, hogy elegendő a sportolókat ellenőrizni és máris elértük célunkat. Ne menjünk most abba bele, hogy mind a szúrópróba szerűség, mind a tiltott anyagok körének tételes felsorolása sok olyan kérdést vet fel, amelyekre a dogmatikusok csak azt tudják mondani, hogy egy nem tökéletes ellenőrzés is jobb, mint az ellenőrzés teljes hiánya. Abban persze már mindenki egyet ért, hogy a Játékok tisztaságáért folytatott küzdelemben felhasznált eszközeinket újra és újra revideálnunk kell. Elég csak példaképpen említeni, hogy a genetikai manipuláció egyik napról a másikra teheti értelmetlenné a sportolókkal szemben alkalmazott összes eddigi doppingtesztet. Mi következik ebből? Nos, annyi mindenképpen, hogy a sportolók nem lehetnek a Játékok tisztaságáért folytatott harcunk kizárólagos célobjektumai. Ezen felismerést követően léptek sorompóba az úgynevezett Zöldek, akik, hasonlóan az azonos nevű mozgalmakhoz és pártokhoz, úgy találták, hogy a harcot elsősorban a Játékok környezetéért kell megvívni, hiszen a környezeti, vagy nevezzük így, nézőtéri elburjánzások a fő okai annak, hogy a Játékok, melyek az ókorban a népek egymáshoz való közeledésének az eszközei voltak, ma egyre inkább az egymás elleni acsarkodás – olaj a tűzre! – serkentőivé váltak. Amikor Andy idáig jutott, az egyik Nagy Szondás bedugta a fejét az irodába, hogy most már szeretnének haza menni, és ideje lenne tudniuk, adok-e anyagot vagy sem. Megy már a Kedves Szurkoló, felelte neki Andy Empathy és én örültem, hogy a szondás látja, hogy milyen jó viszonyban vagyunk egymással. Hasznos lehet a végeredményénél! Annak meg különösen örültem, hogy amikor kivittek az irodából, Andy még jó hangosan utánam szólt, hogy sok sikert és a próba-vétel végeztével jöjjek majd vissza hozzá.
Ám a szonda szobában újra kezdődött a huzavona. Minket ugyan nem versz át, morogta a fogai között a buzi. Hajlandó vagy végre gondolkozni? Beültettek egy székbe, amelyhez hasonlót csak filmeken láttam. Amerikában, ahol még mindig van halálos ítélet, ilyen székekbe ültetik az elítélteket. Éreztem, hogy nem fogok tudni gondolkozni. Se érezni. Ezek meg ott hadonásztak az ablak mögött, nézték a képernyőn, hogy mi lesz, szar vagy kalapos inas. Az egyikük szájáról mintha ezeket a szavakat olvastam volna: Tudtam, hogy csal. Magyarul beszélt! Ekkor letéptem magamról a halántékomhoz meg a szívemhez tapadó gumikorongokat, le az összes kábelt, mellyel a székhez láncoltak. Meg se vártam, hogy előbújjanak az üvegkalitkáikból. Ezeknek nem adok anyagot! Nem is tárgyalok velük! Elég!!! Ez volt az egyetlen gondolatom, ezzel mentem vissza Andy Empathyhoz.
Minden rendben? – kérdezte derűsen. Semmi sincs rendben. Csak nézett rám döbbenten, én meg azt feleltem, hogy nem tudok gondolkozni, ha néznek. És érezni? Érezni se tudok, ha néznek. Ó, hogy sajnálta! Újra elnézést kért, amennyiben az emberei tapintatlanok lettek volna velem. Szerény véleménye szerint a szurkoló csak áttételesen hibás, hiszen ő csak egy káros folyamat megmételyezett produktuma. Meg kellene szondázni sportriportereket is… Továbbá a népek lelkialkatát, felemelni a vesztesek öntudatát, letörni a győztesek gőgös szarvát… Az eredményhirdetésből ki lehetne hagyni a himnuszokat, bár ennek ma még sok az ellenzője. Elsősorban nem a zöldek, hanem a dogmatikusok körében. Hosszú harc áll még előttünk, mondta és hozzátette, hogy az ő számára én nem ellenfél voltam, hanem áldozat.
Aztán előzékenyen kikísért az irodájából.
Illusztráció: Papp László, háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó (fotó: MTI, 1957)
Cimkék: próza, visszalapozó
