Szentmiklósi Tamás: Hány óra van?
– Részletek –
Ha úgy vesszük, az öregség ölbe pottyant ajándék, az utolsó lehetőség, hogy felülemelkedj önmagadon, kitágítsd éned határait és helyre tedd magad az univerzumban.
*
Csak nehogy egyszer én is szöszmötölni kezdjek, mert a szöszmötölés az öregség egyik velejárója, förtelmes szóval élve: rákfenéje. Soha nem akarok tutyi-mutyin toporogni. Apró döntéseket a végtelenségig halogatni. Hunyorogva bámészkodni. Sliccet be nem gombolni. Italt remegő kézzel kilöttyenteni. Falat útját a szájba nem találni. Világnak szánalmára létezni. Mélyről jövő vallomást félrehallani. Magam alá rondítani. Az egész életem megcsúfolni.
*
Ha a fiatalság bolondság, akkor az öregség mi?
*
Ha nagyon sokáig fogok élni, vén koromban úgy teszek majd, mintha szenilis lennék, és mindenkinek a képébe vágom a színtiszta igazságot.
*
Amikor látogattam az Amerikai úti zsidó szeretetkórházban, Nagymama fennhangon méltatlankodott és siránkozott azon, hogy csupa sápítozó, ágyba pisilő vén csoroszlya társaságában kénytelen múlatni az időt. Hányszor hallottam a szájából kedvenc szavajárását: – Tomikám, én nem ilyen lovat akartam! (Akkor is ezt hajtogatta, amikor kisebbik fiát, Apám öccsét Állami-díjjal tüntették ki a Parlamentben egy görcsoldó gyógyszer feltalálásáért. A díjátadás után rendezett állófogadásról Nagymama pár perc után magából kikelve elviharzott, mondván, hogy nem tudja tovább viselni a svédasztalozó vendégek gusztustalan zabálását.) Úgy kellett erőnek erejével csitítani, belé fojtani a szót, nehogy magára vonja a többiek ellenszenvét, netán haragját. Kilencvenöt évesen zsörtölődött és perlekedett imígyen a világgal. A szobatársak, bár már összevissza beszéltek, csorgott a nyáluk, és bambán meredtek a világba, jóformán süldő lányok voltak hozzá képest.
*
Vigasztaló a tudat, hogy az öregség is, akárcsak a fiatalság, múló állapot.
*
Öregszem. Ijedten érzékelem, hogy erősödik bennem az életösztön, ami sosem volt jellemző rám. Baljós jel.
*
Az öregedés sunyin, alattomosan, körmönfont módon cserkészi be áldozatait. Kertek alatt jön, nesztelen és puha léptekkel közeledik feléd. Ha nem vagy résen, észre sem veszed, ahogy köréd fonja hálóját, amelyből nincs menekvés vagy szabadulás! A semmiből egyszer csak ott terem, föléd hajol, egészen közel, a füledbe súg, vagy inkább susmog, búg valamit, hadarva, motyogva, mindenesetre kibogozhatatlanul, egy árva kukkot sem értesz belőle, de baljós érzéseid támadnak, aztán meg csak állsz ott, mint szamár a hegyen. És hiába tiltakozol, szidalmazod öklöt rázva az égieket, hivatkozol a csillagok szerencsétlen állására, utólagos reklamációnak helye nincs. A pénztár bezárt, semmit nem követelhetsz vissza!
*
Az öregkori halálfélelem akkor gyötör a lelked mélyéig, ha azelőtt soha nem gondolkodtál el komolyan a halál üzenetén.
*
Az öregedés abban a minutumban besomfordál, hívatlan vendégként bekvártélyozza magát az életedbe, amikor úgy kezdesz el viselkedni, ahogy az öregektől várják mások. És attól is megöregedsz, de nyomban, ha ki akarod használni a koroddal járó előnyöket, ha tartod a markod, hogy a környezet kárpótoljon, pusztán azért, mert egyre kevesebb saját fog fityeg a szádban.
*
Öregszem. Egyre több dolgot bízok a véletlenre. Bocsánat, a sorsszerűségre.
*
Öregszem. Már nem keresem a bajt. Úgyis megtalál, ha akar valamit tőlem.
*
Öregszem. Nem tudom eldönteni, hány éves szeretnék most lenni.
*
Öregszem. Olykor azon kapom magam, hogy amin azelőtt röhögtem, mostanság meghatódom.
*
Öregszem. Egyre többször könnyezek nevetés közben, és egyre többször mosolyodom el, amikor sírok.
*
Öregszem. Apám kedvenc viccét meséltem valakinek, és csúnyán elrontottam a poént. Vajon kitől kellett volna bocsánatot kérnem?
*
Öregszem. Már nem megfejteni, hanem belopódzó, potyázó nézőként élvezni akarom az éjjeli álmokat.
*
Öregszem. A minap ránéztem valakire, akiben az ifjúkori énemet láttam viszont, és nem tudtam eldönteni, sírjak vagy nevessek.
*
Öregszem. Ott tartok, hogy már csak másokért aggódom.
*
Öregszem. Elszülőtlenedtem. Szégyenszemre magára hagyatott, ebek harmincadjára kivetett és kutyának sem kellő gyerek, illetve, egészen pontosan fogalmazva, árvagyerek lettem. Nem elég, hogy Apám olyan korán eltávozott, most Anyám is fogta magát, és elment. És még csak annyit sem mondott, hogy fapapucs, mert szegény, az utolsó két hónapban beszélni sem tudott már, csak nyöszörgött, amikor közölni akart valamit, majd az erőfeszítésbe belefáradva lemondóan legyintett elsoványodott kezével. Ez nem volt benne a pakliban. És foghíjas paklival mit ér a játék?
*
Öregszem? Én? Te nem láttál még öregembert!
*
Öregszem? Fogyatkozik bennem a mersz, hogy újraolvassam a hajdani nagy, sorsfordítónak tűnő könyvélményeket. Nem akármilyen bátorság kell ám az ilyesmihez! Kinek akaródzik csalódottan és kiürülten szembesülni ifjúkori forró rajongásokkal? Én is berzenkedem tőle. Kosztolányi Aranysárkányáról például biztosan tudom, hogy az utolsó pillanatig várni fogok vele.
*
Öregszem? József Attilát olvasva még mindig a gyomromba váj a csillapíthatatlan éhség.
*
Öregszem. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor el tudtam pirulni! Ma már csak vörösödik a képem a dühtől, ha tehetetlennek érzem magam.
*
Öregszem? Hiába viszket mindenem, nem vakarózom. Tanulom végre az önfegyelmet? Vagy már annyira eltunyultam volna?
*
Öregszem? Már csak Isten érdekel úgy istenigazából.
Illusztráció: A szerző portréja (2012)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
