Oláh János: Válaszok Az idő baljában
2009-ben – az Elérhetetlen föld című irodalomtörténeti jelentőségű antológia megjelenésének 40. évfordulóján – a Napkút Kiadó három egyszerű kérdést szegezett a Kilencek még élő költőinek: 1) Akkor? 2) Most? 3) Közben (azóta)? (A válaszok mellett új verseket közölt Az idő balján címet kapott gyűjtemény.)
Oláh János valló bekezdéseit idézzük hét év után. Immár ő is elhagyta társait, el olvasóit, az irodalmat, szervezését, el e földi létet. Rá emlékezik – a szerkesztőség.
Az 1969-es évszám szerepel az antológiában a kiadás dátumaként. Ha nem lenne kezemben a könyv, azt írtam volna, a copyrightban, de hát copyright nincs feltüntetve sehol a kiadványban, ez a hanyagság talán nem egészen a véletlen műve. Szerzői jog? Akkoriban a szerzőnek semmiféle joga nem volt, még papíron sem. Ma a magára valamit is adó kiadó minden könyvben megjelöli a jogtulajdonost. Az más kérdés, hogy ezzel a kinyilvánított joggal a mai szerző mire megy. Mindannyian tudjuk, a politikai hatalom befolyása nélkül semmire, ugyanúgy jogtalan lénynek tekinti a társadalom, ahogyan annak idején induló költőként minket. A történelmi körülményeket tekintve az akkori jogfosztottság állapotát jóval természetesebbnek kell tekintenünk, mint a mostanit.
Tizenhárom év választotta el az antológia megjelenését az ’56-os forradalom leverésétől. A nyilvánosan is emberéleteket követelő megtorlások alig néhány éve szüneteltek, senki sem tudta, meddig. A szovjet-orosz gyarmati hatalmat képviselő helytartói kultúrpolitika szolgákat keresett, esetenként beérte a fennhatóságát elismerő csendestársakkal is. A hatvanas évekre már sikerült konszolidálnia az irodalmi közállapotokat. Az ötvenhat utáni passzív rezisztencia, az „írósztrájk”, amelyet már a születése pillanatában megbontottak nemcsak az ifjú kommunisták, Györe Imre, Garai Gábor meg a többi tűztáncos, de az újholdas sztrájktörők is sorra jelentek meg részben betöltve a hallgató ötvenhatosok helyét. A hatvanas évek végére aztán mindenki belátta, akinek a hatalom – amelyet ekkor már aczéli kultúrpolitikának neveztek, s máig érvényes doktrínáit sikerrel érvényesítette – kezet nyújt, annak el kell fogadnia ezt a parolát, mert ha nem teszi, vége van, és senki nem ejt érte könnyet. A hatalom diadalünnepet ült. Nos, hát ebbe a diadalünnepbe piszkítottunk mi bele, mint légy a koccintásra emelt pezsgőspohárba.
Az antológia ötlete 65–66 táján, még egyetemista korunkban kezdett kialakulni. Eleinte csak közös felolvasóesteken léptünk fel az Eötvös-kollégiumban, a Ráday-kollégiumban és másutt, mai szemmel nézve óriási érdeklődés közepette. Akkoriban különösen pezsgő volt az egyetemi irodalmi élet, egymást érték az induló, majd betiltott lapok: a Mozdulók, a Napok, az országos botránnyá dagadt Tiszta Szívvel. Nem volt hát különös óhaj, számunkra legalábbis nem tetszett annak, hogy azt a hangot, azokat a lázadó érzéseket, kétellyel átitatott gondolatokat, amelyekre rátaláltunk, s a múlttal való őszinte szembenézés vágyát a Tűztánc Patyomkin-falu költészetével szemben felmutassuk. Számunkra mindez természetes törekvés volt, nem úgy a hatalom számára. A bolha ellen, mikor kiderült, hogy nagyon ugrál, egész kulturális hadosztályt mozgósított. A Magvetőnél szervezni kezdték az Első ének, a Szépirodalminál a Költők egymás közt című antológiákat, hogy a miénket okafogyottá tegyék. Néhányunkat külön-külön megkörnyékezve a belső bomlasztás taktikáját is bevetették.
Több mint három évig tartott a harc, amit Angyal János és jómagam a kiadók és a minisztérium hivatala, a Kiadói Főigazgatóság ellenében vívtunk vállalva az ügyintézés elejétől kilátástalannak tetsző feladatát. Aztán amikor már minden elveszett, amikor a Szépirodalmi Könyvkiadónál Domokos Mátyás többtagú lektori bizottság élén, a Magvetőnél egy fennhéjázó titkárnő, a Kiadói Főigazgatóságnál Radics József feltörölte velünk a padlót, és mi belenyugodva a vereségbe a magánkiadás módozatait fontolgattuk, bekövetkezett a váratlan fordulat. Kovács István és Utassy József Kiss Ferenc tanyáján találkozott Darvas Józseffel, az írószövetség akkori, nagy hatalmú elnökével, s előadták neki vesszőfutásunk történetét. Darvas elkérte a kéziratot és átolvasása után a kiadása mellett döntött. Miért? Erről semmit nem tudok, csak feltételezem, hogy a szovjet-kolonialista rezsimet szolgáló keményvonalas káderként felébredt benne ifjúsága lázadó népi írói indulata, és számító karrieristaként is fölmérte, hogy itt az alkalom, hogy fityiszt mutasson a népiség eszméjét sárba taposó aczéli kultúrpolitikának, ráadásul úgy, hogy nem a saját bőrét viszi a vásárra. Mondom, mindez csak feltételezés, lehet, sőt, valószínű, hogy nem pontosan ezek voltak Darvas indítékai, de bármilyen indítékok játszottak is közre a döntés megszületésében, a döntés megszületett, az antológia 1969 végén megjelent kétezer példányban. És hamarosan el is fogyott.
1970. március 15-én a Kossuth Klubban került sor a kötet bemutató estjére. Az érdeklődők nem fértek el az előadóteremben, egy részük kiszorult a Múzeum utcába. Az elhangzó szavaktól szinte sistergett a levegő.
A hatalom azonban nem nyugodott bele a vereségbe. Később Király István – aki egyetemi éveim elején sokáig pártfogolni igyekezett, mígnem Kenyérpusztítók című darabom láttán el nem döntötte, nem ugyanazon az oldalon állunk – meg is gyónta feleségemnek, Mezey Katalinnak, hogy az antológia értékelését követően ő fogalmazta meg a párt központi bizottsága számára a népi írók elleni határozatot, amely elsőrendű kultúrpolitikai célkitűzésnek tekinti a magyar történelmi folytonosságot vállaló irodalmi irányzatok – így az Elérhetetlen föld – költőinek a háttérbe szorítását (úgymond, hogy ne ismétlődjék meg ’56). A határozatot, mint ismert, tettek követték.
Ennek ellenére Juhász Ferenc, Nagy László és Illés Endre segítségével 1972–1988 között öt könyvem jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál, két verseskötet mellett a Közel és a Visszatérés című összefüggő emlékezetregény, Az őrült című regény, valamint Az örvényes partján című, a magyar falu kálváriáját bemutató, részben megcenzúrázott novellafüzér. Íróként tehát némi menedékhez jutottam, de közben semmi olyan állást nem kaptam, amelynek végzettségemhez vagy az irodalomhoz köze lett volna. Eleinte cselgáncsedzőként, majd tanfolyamvezetőként dolgoztam és tartottam el a családomat mintegy tizenhét éven keresztül egészen a rendszerváltás bekövetkeztéig. Ha akkor a feleségem nem áll mellettem, nincsenek a gyerekek, ki tudja, kibírtam volna-e a körmönfont megaláztatásoknak azt a sorozatát, amiben részem volt.
A rendszerváltás után a máriaremetei kultúrházat vezettem, s közben saját és a barátaim szórakoztatására kiadtam a hébe-hóba megjelenő Remetei Kéziratok című periodikát. 1994 nyarán Tornai József kérésére, aki akkor az írószövetség elnöke volt, benyújtottam pályázatomat a csődbe jutott Magyar Napló főszerkesztői állására. Sok megértésre és kíméletre az irodalmi terepet uraló szereplők részéről nem számítottam, de még engem is meglepett az a fortyogó gyűlölet, amely levelekben, buta, rágalmazó újságcikkekben, kuratóriumi áskálódásokban ellenem és a lap ellen megnyilvánult. Mondják, ügyesen lavíroztam a ránk zúduló kartácstűzben, azért nem süllyedtünk el. Nem így van. Gyöngeségem ellenére az ügy, a népi irodalom iránti elkötelezettség tartotta meg a Magyar Naplót. Az én érdemem csupán az, hogy kitartottam. Ha érdem ez egyáltalán, és nem butaság. Ennek a kitartásnak nagy ára volt. Legalább öt-tíz könyv. Személy szerint jobban jártam volna, ha megírom őket, ezért nem érzek a Napló életben tartása miatt túlzott elégedettséget.
Mondják, a sors előbb-utóbb az irodalomban is igazságot szolgáltat. Bármennyire nem tudok hinni benne, jobb pillanataimban azért szeretnék reménykedni, hogy így lesz.
Illusztráció: Oláh János (Koszticsák Szilárd fényképfelvétele)
Cimkék: körkérdés, visszalapozó
