Döbrentei Kornél: Háló nélkül
KI VAGY TE, DÖBRENTEI KORNÉL?
Vállalva Ady sorait: „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Északfok, titok, idegenség, / Lidérces messze fény, / Lidérces messze fény.” S mint ilyen, valahol a tűzvészmagvú napkorong és az örökmécs között.
Mondd el ifjúságod egy boldog és egy boldogtalan pillanatát!
Némi megkönnyebbítő feledékenységgel visszaemlékezve: az ifjúság egyetlen boldog pillanat volt, egy olyan burokban, melynek védelmében önfeledten hihettem, örökké tart, s hogy a halál csak e burkon kívül létezik, már ha van egyáltalán. A burok szétrepedt, mégsem voltam annyira boldogtalan, mint amikor rájöttem, kiderült, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát.
Első versed?
Kilencéves koromban született. Borzongatóan édes, mágikus pillanat volt, jövővel, sorssal eljegyző, életegésszé táguló pillanat; felvillanó, öntudatlan tudás, hogy mélységesen közöm van, lesz, lehet majd valamihez, ami egy kicsit több, mint a puszta élet.
Mi a kaland számodra?
A megismerés.
Voltál-e életveszélyben?
Többször, több síkon is. Egészségesen, erőm teljében, az életösztönt legyőzve, tudatában a kockázatnak kerültem olyan helyzetbe, hogy odaveszhettem volna. És támadt meg betegség, rögvest világra jövetelem után, amikor édesapám egyik barátja, a zseniális „Alaj doktor bácsi” mentett meg a biztos pusztulástól. S éppen két évvel ezelőtt, 50. születésnapom tájékán az Isten úgy éltetett, hogy húsevő baktériumot szabadított rám, Szandányi István sebész főorvos barátomnak köszönhetem, hogy túléltem. Az ő kedves humorral megírt születésnapi köszöntő versikéje – versszikéje – mementó marad nekem. És kivételes kegyelmi állapotban világított már be gondolat olyan heves, fényességes, elveszejtő energiával, hogy úgy éreztem, hiába dörömbölök, menthetetlenül bent égek magamban.
Ki bátorított a versre, és ki beszélt le róla?
Attól a kilencéves kori venisanctei pillanattól tudtam mindentől és mindenkitől függetlenül, elrendeltetett: írnom kell. Azok a szellemi nagyságok, például Illyés, Weöres, Nagy László, Pilinszky, Kormos István, akik látva láttak és akarták, hogy így legyen, erősítettek. Tudom, tartozom nekik. Ám azoknak, akik évtizedeken át folytonosan gyöngíteni akartak, egészen a megszűnésemig, nos azoknak pedig hálás vagyok, mert soha nem ernyedhettem el, mindig valami vagy valakik ellenére kellett magam felmutatni.
„Szíttál-e lassú mérgeket?” – van káros szenvedélyed?
Igen, az élet.
Mivel múlatod a szabadidődet?
Az idő múlat velem.
Sújt-e depresszió, s mivel védekezel?
Igen, egyre gyakrabban, sajnos egyre jogosabban. Úgy védekezem, mint a tenger, amely nem hal bele önnön hullámvölgyeibe.
Mi bosszant, mi szomorít?
Bosszant, hogy nem tudunk méltóképpen felnőni. Amilyenné mégis felnövünk, az meg elszomorít.
Hol tudnál élni, ha nem élhetnél itt?
Bárhol, ahol szabadon fáradozhatnék annak útján, módján, hogyan élhetnék mégis itt.
Mi hiányzik az életedből?
Ó, minden megvan, már csak egy platina nyakkendőtű hiányzik.
Miben hiszel?
Abban, amit a nagyapám által megtanított Hitvallás című vers utolsó strófája számomra elévülhetetlen érvénnyel így fogalmaz meg:
„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország föltámadásában!”
És abban is, egyszer tán eljő az idő, amikor e föltámadáson munkálkodók „pályabére” nem mindig a keresztre feszítés lesz.”
Szabadság szerelem
Hadd kezdjem rögtön egy gonoszkodó paradoxonnal: ahhoz, hogy írni tudjunk, először olvasni kell megtanulnunk, s később ebből a képességből adódhatnak majd összes műveink.
Petőfi ismerete nélkül már elemista koromban vallottam: SZABADSÁG SZERELEM, E KETTŐ KELL NEKEM. A szabadságot a téli, illetve a nyári vakáció jelentette, a szerelmet Elvira néni, a tanítónőm, akinek fényes, hollófekete hajzuhatag omlott a vállára, finom vonalú, hószínű nyakára. Szép- metszésű arcából sötét izzású, hatalmas szempár ragyogott elő. (Lám, mily szerencse, hogy annak idején olvastam a Hófehérkét, ez a leírás azért sikeredett ilyen eredetire!) A hangja simogató volt, bársonyos és mindig gyöngéden sürgető: „Gyakorolj otthon a szüléiddel”, muzsikált a fülembe két megalázó dadogás között, merthogy láttam a betűket ugyan, de összeolvasni nem tudtam őket. És én, hogy az elkövetkezendő időkben kiérdemeljem gyönyörű szemének elismerő pillantását, tehát, hogy imponáljak neki, vállaltam otthon a „konzultációt” az apámmal. Ez milyen betű? Mutatott az L-re. Lö – mondtam. Remek. És ez? O. Kitűnő. Akkor mondd egybe a kettőt. – Löó – vágtam rá lelkesen. No nem egészen, közölte apám türelmes mosollyal, mint aki tisztában van azzal, hogy az előbbi válasz csupán véletlen félreértés. Gondold át még egyszer! Ez milyen betű? Lö. Pontosan. És ez? Ó. Nagyszerű! Akkor együtt a kettő? Lázasan gondolkodtam. Nem értettem, az előző válasz miért nem volt jó. Nem vitás, ez lö, az meg ó. Hátha csak próbára akar tenni apa, hogy biztos vagyok-e a dolgomban. Löó! – vágtam ki határozottan. Apám arca idegesen összerándult. – Az ég szerelmére, miért? Hát nem látod, ez a lö, az meg egy ó, akkor mi az ördögöt jelenthet, na mit? Végzetesen elbizonytalanodtam. Atyám sürgetőn honolt fölöttem. Löó, nyögtem. – Nem értettem – mondta némi vésztjósló csönd után. Képtelen voltam bármi mást kisütni a két átkozott betűből. Löó, ismételtem meg remegő hangon. Apám a fejéhez kapott, s rekedten suttogta: miért teszed ezt velem? Hát mi húzza a kocsit, te, te… A ló – kiáltottam fölszabadultan. – Na látod, kisfiam, nem vagy te ostoba. Akkor ez milyen betű? Lö. Pompás. És ez? Ó. Úgy van, tehát mi van ide írva? Egész testem viszketett, féltem, ugyanakkor majd beleőrültem, hogy megtudjam, mit jelent a két betű együtt. Hangosan, valami menet közbeni megvilágosodásban reménykedve rákezdtem: ez lö, ez meg ó…Igen, akkor? Löó – mondtam nagyon csöndesen. Elég, nem bírom! – kiáltotta apám, és kirohant az ajtón.
Kisvártatva nagyapám lépett a szobába. Fölényes nyugalom áradt belőle, mint aki tudja, az édesapák türelmetlen nemzedéke nem ért a gyermeki lélekhez, a pedagógiához. Studírozunk, studírozunk? – kérdezte kedélyesen, mintha észre se vette volna lelki összeomlásom. Nagyapó előszeretettel használta a studíroz kifejezést, kivált amikor jelezni kívánta: méltányolja, hogy magasabb színvonalú szellemi erőlködés van jelen. Nem fokozom tovább, röpke félóra múlva egy hátborzongatóan elkiáltott mars ki parancs után fölpattant az ajtó, szerénységem iszkolt ki rajta. Szegény Nagyapó, régi, harcteret próbál katona volt, ám két vesztett háború nem viselte meg annyira, mint ez a fél órai studírozás az unokájával. Sokáig nem fogadta a köszönésemet. Egyszer aztán, hogy engesztelődésre ösztökéljem, megkérdeztem tőle: ugye azért mi rokonok vagyunk? A családi legenda szerint Nagyapó erre nem szólt semmi csak kétkedő pillantással meredt a semmibe.
Ám nemhiába vitt el apám, még az évnyitó előtt a Szentlélek segítségét kérő misére, a „venisancte”-ra, mert ha kissé vontatottan is, de a Szentlélek csak megvilágosította bel-setét fejemet: a hírhedt löózás után nemsokára, egy sámlin ülve – mely számomra, mint később rádöbbentem, Jákob lajtorjája volt, minő szolid kis magyar változat – végigolvastam Illyés Gyula átdolgozásában a Hetvenhét magyar népmese gyűjtemény zömét. Ez a katartikus élmény életre szólón megtermékenyítette, „látomásossá” edzette a képzeletemet, már- már elhittem: a fantázia minden, az élet bagatell. Lenyűgöző és végül is szavakkal vissza nem adható – ez is egyik közös kudarcunk – szellemi távlatok vonzásába kerültem. Mindezt persze csak utólag, analizáló, sok felesleges, talmi tudástól megrongált aggyal tudom. A mesékből megismert szellemvilág öntörvényűen munkált természetes önfeledtségemben, változásokat készített elő, és változásokat épített. Ellenállhatatlanul sodort valami boldogan vágyott-rettegett, ám teljesen ösztönös önkifejezés felé. És egy mágikus, Elvira néni közelségétől inspirált pillanatban, kilenc évesen egy fogalmazásórán megírtam első versemet. S attól kezdve nekem a szabadság, szerelem kettősségéből a szerelem meg Elvira néni maradt, de a szabadságot már nem a vakáció jelentette, hanem a vers-megélés, megírás erőterei. Ez a gyötrelmes-mákonyos léthelyzet, állapot azóta is szüntelen meghatároz, fölszabadít és rabságban tart.
Az akkori mikrovilágomat hamvasan-nyersen bemutató .,remeklések”, amelyek az egyetemesség illúzióját keltették bennem, mint például az Itt van a nyár, a Zörög a kukoricaszár vagy A vén diófa című versek vagy olyan rigmusos létfilozófiai megnyilvánulások, mint az Óda a mákos réteshez, valamiképpen eljutottak a hittan tanáromhoz. Érzékeny lelkületű pap volt, aki megrendülvén e kivételes verstartalmaktól, eljött hozzánk, és velem ott és akkor legalább olyan rangon beszélt, mint a szüleimmel. Elmondta: a tehetség isteni adomány, amely kötelez, olyannyira, hogy művelője olykor inkább érzi átoknak, mint áldásnak. Én a gyónástól mindig viszolyogtam. Talán mert a bűnről alkotott fogalmaim, elgondolásaim sem voltak tiszták, egyértelműek. Az eredendő bűn bélyegét pedig ösztönösen elutasítottam, pontosabban: nem éltem át. Az egyik kötelező gyónásom alkalmával – már nem volt módom elszökni focizni – a rutinkérdésre: vétkeztél e szóban és cselekedetben, határozott nemmel válaszoltam. Csakugyan? – kérdezte a pap, és érdeklődve hajolt közelebb a tőle, de nem Istentől, elválasztó rácshoz. Majdnem merengve nézett rám, láttam, megismert. Tudod, fiam, mondta, a vers gyónás. Gyónás és penitencia is egyben. Tehát imaértékű, mint a Miatyánk meg az Üdvözlégy, amelyekből ötöt-ötöt azonnal elimádkozol gőgösségedért. Igen, a vers ima, mint a „Hiszekegy”, amelyet minden este lefekvés előtt el kellett mormolnom a nagyapám kívánságára: „Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában”. Hiszek. Csak abban nem, hogy szükségem van egy másik ember közbenjárására Istennél. Amikor írok, gyónok és vezeklek, egy szál magam vagyok meg az Isten, aki, ha mértékkel is, de megszégyenít olykor.
Szaltó mortále
És még egy döntő mozzanat a számos közül, amelyből összeáll a sors. Reck Gyula tanár úr, a görög szépségeszmény és emberideál, a kiművelt szellem és test hibátlan egységének megvalósulása. Stílszerűen testnevelést tanított, bár elsődlegesen sohasem az izmokat, hanem a szellemet nevelte, művelte. Ez a kicsattanón egészséges férfi, akiért rajongtunk, 28 évesen vetett véget az életének. Gázzal. 1961-et vagy 62-őt írtunk. Hogy miért tette, senki nem tudta, csak suttogták, valami utószervezkedésbe került, ‘56. eltiprása után sem adta fel, a nyomozás szálai hozzá vezettek. Én akkoriban versenyszerűen tornásztam. Pokoli műfaj, a test kegyetlen költészete hat szeren: nyújtó, korlát, gyűrű, lóugrás, lólengés, talaj. Véresre nyúzott tenyér, magnéziumportól iszapos izzadtság, összeszorított foggal rendre elkövetett csakazértis. Felfigyelt rám. Edzés után gyakran behívott beszélgetni az irodájába, amely szertár is volt egyben. Az eszmecserék során eljutottunk az univerzumig s onnan vissza az irodalomig. Ő adta kezembe – máig féltve őrzöm – A francia irodalom kis tükrét, amely ott és akkor, 1961-ben a pestlőrinci Steinmetz gimnáziumban tágas ablakot nyitott a világra. De ami ennél is fontosabb: az előreszaltó ürügyén Reck tanár úr megtanított engem – magamra.
Versenyre készültünk, és az én talajgyakorlatomban is szerepelt az előre szaltó. Mindenki az életösztönnek engedelmeskedve arra törekedett, hogy minél hamarább túl legyen rajta, s főként, hogy talpra essen, ne a fenekére. Ezért aztán a szaltók elnyújtott tigrisbukfencszerű ugrásokra sikeredtek. Az enyém is. Odajött hozzám. Mindennek van egy belső tartalma, amitől az, ami: ám hogy tényleg az legyen, méltó formában kell megjelennie. Van egy elképzelten tökéletes megnyilvánulási formája, ez az ősmodell. Ahhoz kell közelíteni, csak akkor érdemes bármit is csinálni, ha erre a tökéletességre törekedsz, mondta. És hidd el, olykor egy megszenvedett „sűrű” kudarc többet ér, mint egy olcsó, híg győzelem. Tehát ne félj, hogy nem sikerül azonnal, az most másodlagos. Az elszánás a fontos, hogy a tökéletest akarod. Nekiszaladsz, dobbantva elrugaszkodsz, vertikálisan emelkedsz, szállsz fölfelé, kivárod a holtpontot, amikor már nincs több felvivő erő, már süllyednél vissza, akkor karolod melledhez a térded, s gömbölyödsz össze, szépen kiforogsz, és könnyedén, elegánsan talpra érkezel. Hát körülbelül ez a szaltó. És végül is ez minden. Az életösztönt legyőzve meg kell érezni a pontot, el kell érkezni a pillanatig, amely villámfénnyi időre megvillantja a tökély lehetőségét. Heteken át gyakoroltam, és rendre fenékre érkeztem, a tüdőmben egy hajszálér elpattanhatott, mert már vért is köptem. Vészesen közelgett a verseny napja, és én még sehol, minden kudarcos esésem után megszégyenülve néztem körül, de a szeme rajtam volt, a tekintetével bátorított, ne add fel! És valami ismeretlen erő újra talpra állított, és nekilódultam megint. Aztán az egyik alkalommal, amikor már-már nem számítottam rá, bekövetkezett a csoda; ma is a zsigereimben érzem a mozdulat gyönyörét, mintha álmomban, testetlen könnyedséggel emelkedtem el a földtől, úsztam föl a pontig, szinte megálltam a magosban, akárha a Himalája tetején lettem volna vagy akár egy verspillanat csúcsán. Még arra is volt időm, hogy lassú nyugalommal körbenézzek a világon, jutott időm, hogy kívülről lássam magamat is, aztán mellkasomhoz felhúzott térdekkel, a kapkodás legcsekélyebb jele nélkül átfordultam, és bizonysággal tudtam: talpra érkezem. És azóta tudom: szaltó mortále az élet.
Rázom a rácsot
Édesanyám elbeszélése szerint másfél-kétéves lehettem, már totyogtam, de még nem tudtam beszélni, amikor felfigyeltek rá, hogy a járókából rendszeresen szózatot intézek a családhoz, valami Bábel előtti, egyetemes nyelven, persze nem értették. Nem a szokványos gügyögés-gajdolás volt az. Döbbenetesen célirányosnak tűnő, vehemens beszélni akarás, szónoklat vagy előadás. Mindenáron el akartam mondani valamit egy olyan primer világról, szellemifizikai tartományról, amelyhez én nagyon közel voltam még, s ők, felnőttek, reménytelenül távol. Általában órás szónoklatokat tartottam, s közben szenvedélyes dühvel ráztam a rácsot, mert éreztem, nem tudom kellőképpen megértetni magam, és ezért mindennap újrakezdtem, erőszakos, embriónyi Troppauer Hümér, a szuggesztív szeánszot. Megrendítő volt, ahogy az akkor még elementárisán birtokolt őstudást meg akartam osztani velük: talán a világegyetem keletkezésének vagy a delfin és az Ember kapcsolatának titkaiba szerettem volna beavatni őket. Beavatni: az a művészet, a költészet lényege. Mint amikor hosszú tél után hirtelen meglátunk egy virágzásban tündöklő fát, amely tegnap még kopáran álldogált az ablak előtt. Az ember ösztönösen felkiált: gyertek, nézzétek, milyen gyönyörű! Hát ilyesféle a versírás kényszere. De vallani kell, ami ezzel következményként együtt jár, a benső ürességről is, amikor az ember kifogy, úgy érzi, kong belül. Okkult tudományokban járatos barátom azzal szokott vigasztalni, hogy az ember természetes állapota az üresség. Az élet átáramlik rajtunk, és ha valami megmarad, mert ki akar fejeződni, akár éppen általunk, az már kegyelmi állapot. Honnan jön, kitől, miért, mikor? Megválaszolhatatlan. Amikor üres vagyok, kiülök a diófa alá, fejem a törzsének támasztom, kutyám a lábamhoz simul, s e két delejes sarok, az állati és a növényi pólus közé ékelődve telítkezem, lassan átjár és felkereng a szívemig, az agyamig az energia.
Számomra két időszámítás létezik: a vers előtti és a vers utáni. A köztes mintha nem is az én időm lenne, nincs hatalmam felette. Lehet, amikor írok, valaki hatalmas, fölérhetetlen szellemiség súg nekem. Valószínű. De eszmélkedésem kezdetétől én csak annyit tudok, hogy el akarok mondani valamit. S azóta is rázom a rácsot.
Illusztráció: Döbrentei Kornél portréja
Ezek is érdekelhetik!
Agócs Sándor: Önszócikk →
Acsai Roland: Önszócikk →
Hegyi Botos Attila: Önszócikk →
