Bárdos László: „Önszócikk”
2016. július 8-án elhunyt Bárdos László, a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet, Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék habilitált egyetemi docense. Búcsúzunk a sokoldalú alkotótól. (a szerk.)
Bárdos László: költő, irodalomtörténész, műfordító. 1955. ápr. 11-én született, Budapesten. Tizennyolc éves koráig budai, azután pesti lakos. A Márvány Utcai Általános Iskolába, majd a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba járt. Gyermekként sokat időzött a Vérmezőn, a Városmajorban – emitt életre szóló, de egyoldalú barátságot kötött a Maros utca végében álló toronnyal. Már zsenge fővel is bújta a könyveket (felnőtt korában közöttük bújik át), az őt érő hatások korai, elveszettnek minősíthető művekben (lovagregények, verses drámák) öltöttek testet – olykor csak egy-egy címlap erejéig. Verseit viszont rendszeresen végigírta. Társszerzővel fogalmazott, gimnáziumi tanárainak visszatérő szólásformáiból szőtt kulcsregénye jelentékeny, noha belterjes sikert aratott. Első (komolyabb) versei, kritikai írásai az Élet és Irodalomban, a Kortársban, az Új Írásban, az Irodalomtörténetben jelentek meg. Francia tagozatra járt; nem annyira mennyiségi szempontból szerény nyelvtudása (a franciához még némi angolismeret járult), mint inkább megrögzött nyelvtanulása elágazásaként alakult ki érdeklődése a fordítás iránt. Az ELTE-n a magyar szakon módja nyílt Németh G. Béla, a francián Nemes Nagy Ágnes (műfordítói) óráinak látogatására. Ezekben a nevekben összegezhető a két legfontosabb szellemi hatás, amelyet személyes kapcsolat alapozott meg. Nemes Nagy Ágnessel mindvégig rendszeres kontaktusban maradhatott. Első és második kötetén (Feliratok, 1986; Láthatatlan párbajok, 1994) érezhető az „újholdas” líra példája, de kiváltképp az első nemritkán jelölten is utal az egyéni életrajzhoz köthető tapasztalatokra. Külföldi útjai: Lengyelország (1978); az Egyesült Államok (1979); Párizs (1982–2006, ötször). A franciahoni időzések, melyek olykor szertelen könyvbeszerzésekre ragadták, mindannyiszor felszították fordítási kedvét: Alfred de Vigny, Charles Leconte de Lisle, Pierre Reverdy, Francis Ponge, az angol nyelvű lírából Ted Hughes és Anne Sexton verseinek átültetése sikerültnek mondható. Prózában Simone Weil, Jean-Claude Renard, Paul Ricœur tanulmányait vagy tanulmányrészleteit szólaltatta meg magyarul. Sajátos kitérő volt a Churchillhez kapcsolódó anekdoták gyűjteményének fordítása (W. Ch. harapós humora, 2004). – Visszaéneklés (1995), majd Szóérintő (1998; válogatás is) c. verseskötetei azt az írásmódot mutatják be, amely a Pannonhalmi Szemle-folyóirat új folyamának legelső számát nyitó Hangok a közelben c. darabnak is jellegzetessége: rétegzett kompozíció, eltérő nyelviségű hagyományvonulatokat megidéző utalások és rájátszások rendszere, a szerkezet lezáratlansága. E szöveg s a jelzett kötetek mögött azonban az a meggyőződés is kivehető, hogy a jól sikerült művek mindig átmutatnak az ember egyetemes kérdéseire, vágyaira, reményeire, célértékeire. Némely ekkori versében talán sikerült hangnemben és dikcióban, arányaiban és egyes elemeiben, összeötvözésében, jelenetezésében és jelképezésében, fölütésében és lezárásában [sic!] valamiféle belső beszélgetést színre vinnie. – Kevés ún. szépprózai műve maradt ránk: a Dolorosa c. novellája az Új Írásban jelent meg először (1986); egy másiknak a címe (Egy nevetséges [és fölösleges] ember álmatlansága) aligha szorul különösebb magyarázatra: nyakatekert mivoltában tanúskodik a szerzőnek az orosz elbeszélő irodalomhoz való vonzódásáról. (Széppróza, novella? Vajon?) – Az 1970-es évek végétől közlik tanulmányait, melyek zömükben a XX. századi költészet jelenségeit tárgyalják. Annál meglepőbb lehet, hogy önálló kötetbe foglalt kismonográfiája Vörösmarty Mihály életrajzát ismerteti (2006). A számára (is) igen fontos költő utóéletéről már közzétett egy dolgozatot az Élet és Irodalomban, 2000 végén. A fél évtizeddel későbbi könyvecske pikantériája, hogy benne a szerző biográfusnak csapott fel, tehát valamiféle történetmondásra vállalkozott, noha ebbéli képességeinek se korábban, se későbben nem adta írásbeli tanújelét. Vörösmartyhoz köthető még Az Atlantisz Könyvszigeten c. verse, a Gondolatok a könyvtárban alkalmi „újraírása” (2. változata megj.: Ment-e a könyvek által a világ elébb? 26 vers Vörösmarty Mihály születésének 200. évfordulójára, 2001). – Értekező írásai közül megemlíthetjük Kosztolányi-verselemzéseit, Nemes Nagy Ágnes két prózaverséről adott értelmezését (Az átmenetiség alakzatai), Füst Milán, Szép Ernő, Csorba Győző, Pilinszky János, Vasadi Péter műveit érintő tanulmányait; a későbbiek közül pedig egy újabb Nemes Nagy-interpretációt (Hanghullámok a labirintusban), az ún. „hommage”-versnek szentelt fejtegetését vagy éppen magyar és francia „világvége”-költeményekről elmélkedő esszéjét. Epikusokról is írt: elemezte többek között Maupassant, Csehov, Camus, Krúdy, Móricz elbeszélő művészetét. Az ÉS-ben hozzászólt a mai Shakespeare-fordítások kérdéséhez: meglehet, épp ez a viszonylag közérdekű témával foglalkozó írása maradt a legvisszhangtalanabb. – Legutóbbi verseskötete, A készlet (2007), mint többen is fölfigyeltünk rá, már az addigiaknál kopárabb, köznapibb címével változást jelez. A kötetben, semmi kétség, a későmodern líra bizonyos alakzatai érvényesülnek. Ezekben fiktívvé lesz minden olyan autoritás, melyet a referencializálás jogrendszerének felállítására és igazolására lehetne felhozni. Nem adódik olyan szuverenitás, akihez perszonális vagy absztrakt módon hozzá lehetne kötni a nem-nomologikus törvényerőre szert tevő véletlenszerű nyelvi aktusokat. A költői beszéd önreferenciális struktúráját [sic!] egyébként mintha elősegítené a poétának a kötött, strofikus, rímes-időmértékes verseléshez való vissza- vagy megtérése. Olyan versek, mint a Többes út, a Túlterjedés, a Ne nézz… (ez utóbbi: Holmi, 2013. dec.) vagy épp az ez idő szerint legutóbb megjelent Rólunk szól (Élet és Irodalom, 2015. ápr. 30.) azonosíthatatlan nyelvi észrevételekre váltják a magával s magában szembesülés mozzanatait.
A szerző még a rajta is átáramló magyar nyelvtől remél meglepetéseket.
(A szöveg két helyén alig elváltoztatott alakban irodalomtörténészektől származó idézetek olvashatók.)
Illusztráció: Bárdos László portréja
Ezek is érdekelhetik!
Agócs Sándor: Önszócikk →
Acsai Roland: Önszócikk →
Hegyi Botos Attila: Önszócikk →
