Jakab István: Rótt körök
Mentem lefelé dombról, szálltam alá poklokra: házasság, munkaerőpiac. Emennek nem kellve (válaszra sem méltatott önéletrajzok, motivációs levelek, fokozódó kedvetlenség, depresszió, föladott jövő stb.), amannak pedig emiatt nem: egy eltartott férfi. Fuldokoltam attól, hogy fojtogattam. Egyszer megfogtam egy tarisznyarákot a tengerparton. Csakhogy ő is, s amilyen mértékben szorítottam a potrohát, úgy szorította ő is a kisujjam utolsó ízét. Tisztán éreztem, ha elreccsenteném, hisz erőfölényem nyilvánvaló, utolsó erejével lemetszené az ujjpercet.
Nem is tudom, mi vitte a lábait, annak ott, akit csak nagy néha láttam kívülről. Csak valami homályos szándék, illetve nagyon is világos cél: egy kenyér. Önzőn és mohón a mindennapi. Csak úgy fölszelni, megkenni, befalni a gyürkéjét. A legvalósabb látomás. Odaértem, rámutattam, kifizettem, hónom alá szorítottam, mentem visszafelé a dombra.
Elégedettnek látszhattam kívülről, ingerlően annak. A kerek vekni a hónom alatt, papírban, kényelmesen lépdeltem fölfelé a dombra. Amióta munka nélkül tengetem életem, fontos pillanat, amikor a hónom alá szorítom. Ez az egy ehető ebben a pékségben, aminek illatát olykor elhajtja az erkélyig a szél. A többi kemence-koch, jilkes felfújt, mert – így szól az indoklás – csak a nagyot veszi meg a honi vásárló. És nincs mese: egyre nagyobbat kell, ez a piaci pékverseny. Ezért aztán többnyire mi sütjük, de most nem volt kedvem, ahogy egyre kevesebb tevékenységhez maradt kedvem, tengeni-lengeni, a percek pillanatok alatt órákká duzzadtak, azok napokká, elszállt az élet.
Szóval nem hiába imádkoztam este. Az elégedettség talán a beteljesült varázslatnak szólt, meg a szépen induló napnak, ragyogott a tisztára mosott ég.
És egyszer csak – úgy félúton – kinyílt egy kapu, a kapuja.
Na, várjunk csak, házak és kerti rendek. Egyet megvett egy tagbaszakadt alak, feje-nyaka egy, ha nem is kopaszon, pont a megállóban, ahol, míg munkába jártam, az átszállás miatt leugrottam a buszról. Egy öregasszony birtokolta elébb, vörös és sárga tulipánok tündöklöttek az ablak alatt. Arrébb hagymaszárak sorban, orgonabokor, meggyfa, mindig tisztára söpört beton. Az alak, aki megvette, pillanatok alatt szétbombázta. De tényleg: háborús telitalálat nem okozott volna akkora fölfordulást. Deszkákat dobott a tulipánokra, aztán a lépcsős verandát vastag betonnal bevonta, de olyannal, hogy a Marsra indíthattak volna rakétákat róla, aztán mindent kihordott, még azt is, amivel odaköltözött, aztán az ott állt hetekig, hónapokig, talán évekig is, nem tudom, mert közben iskolákat vontak össze, aztán kirúgtak, és nyilván szóltak az önkormányzattól, mert undorítóbbat alig lehetne elképzelni, és akkor a tagbaszakadt műanyagredőnyt drótozott a kerítésre, talán amit az ablakról letépett, és akkor ezzel el is intézte, ami nem látszik, nincs.
Ilyen alak az a gazda. Fél kézzel megemelt egy kétcolos deszkát. A szomszédok biztos kussolnak, ha rájuk böffent. Egy másik virágos vállalkozó udvarán szanaszét a ládikák, műanyagcserepek, fölstószolva, eldőlve, megkéselt földes zacskók, rothadó szárak, hogy szinte nem jut hely egyetlen fűszálnak sem, ha volna kedve szemétdombra nőni. És egyáltalán az ország: dudvás földek, kihordott szemét a patakban, erdőszélen, szórólapos portölcsér a sarkon.
E porta előtt százszor elmentem, de soha még mozgásnak nyomát se láttam, hacsak a szabad növényi burjánzásét nem: egy szőlőtő futott neki a fák tetejének, bukott át a kerítésen, mint egy tetten ért tolvaj menekülés közben. Egyszer egy csimbókos korcs rohangált a széthajigált deszkák, megdőlt állványtöredékek, beszáradt malteros vödrök, rozsdás betonkeverők mellett, között. Meg se ugatott, pedig itt minden házat soha meg nem sétáltatott vad ebek védenek, akik minden szabadon kószálóra teli torokból üvöltenek, különösen, ha az illető fajtárs. Márpedig egy munkanélküli bizonyos értelemben az. Pláne ha eltartják. Egyetlen drótra, láncra kötve rója köreit: állás, vagy éppen, hogy ne, soha többé.
A kapu most nyitva.
S a nyitva hagyott kapuból rontott ki az ember, a gazda, akire mindig megvetve gondoltam, miféle lehet ez.
Mintha belém akart volna harapni vagy lefejelni. Vagy gyáván megfutni előlem. Kerek arcán vágások, ütésnyomok. De az is lehet, hogy a fejét verte a falba. Vagy kőműveskalapáccsal dolgozott rajta az idő, hogy vakolatait leverje, mint a házának. Már majdnem csupasz tégla az arc, de azért még nem csont, sőt eléggé puha kerekségű izmok tikkeltek, ugráltak, mint kőporozás előtti fölkockázott felület, a járomcsonton. Elhaladtam mellette, nem nézett a szemembe. Pont, mint egy sunyi kutya. Csak nem akar a sarkomba marni? Szemmel követtem minden mozdulatát. Utánam lohol-e? Leüt-e a kenyérért? Lépett párat az úttest közepéig, s máris iszkolt vissza. Mire megnyugodva újból utána néztem, már ürességen gördült tova tekintetem, mintha csak valami látomás elevenedett volna ki a flaszterből.
Egyszerre megértettem mindent, a teljes életét. Összeszorult a gyomrom a gondolatra, érzésre. Ilyen tiszta ihlet soha nem szállt meg, amióta a gépet püfölöm, mint egy agyalágyult. Mire hazaértem, nagyjából készen ált a vázlat a fejemben, sőt kerek mondatok is, kezdet és vég, ami közé fölfeszíti az alkotó elme a szüleményét.
Láttam az ablakból a kertjét, tisztán láttam. Az utcát is, a régi állapotában, pedig még csak hét éve lakunk itt. Láttam az embereit, növögető fáit, amik közül mára nem egy húsz méter fölé magasodott. Színről színre láttam a táj és objektumainak alakulásait, házakat bontani, építeni, mint egy gyorsított filmen.
De mondom, belülről ezt az embert. Sokféle fickót vettem filmre, kockára dologtalan vonulásaim során, kettő idősebb úr el is hunyt közben, legalábbis már évek óta nem látni őket sehol. Más még hátravan, hogy megörökítsem.
Ez az alak most olyan erővel tolul föl, hogy valósággal fuldoklom tőle. Vulkán törhet ki így. Láttam a Szent Helént, ahogy lelökte az egyik oldalát, végig egy folyóvölgyön. Gázai letarolták az erdőt, olyannyira, hogy most, bő harminc év múlva is ott fekszenek a csonkok, s alig nőtt vissza a kénnel mérgezett-sterilizált talajon az aljnövényzet.
Na így.
Láttam a kertjét, életét, szépen sorjában, ahogy alakult.
Nem ezt, a kuplerájt, hanem amikor ideköltöztek, attól a pillanattól fogva.
Az ablakból a kertje. Most már félre sem húzta a függönyt. Függöny? Rojtok csupán, egy függöny megszaggatott emlékezete. A karnison a görgők között pókháló, kívülről is jól láthatóan, kinek volna ereje letépni. Már légy se jár be. A pók tán éhen halt, elköltözött, kilakoltatták, kölcsönt vett föl a rovarbankból, amely a szárazságnak köszönhetően magasabb kamatra mérte az életet. Ki a szabadba, ha tehette, valamelyik ajtónyitáskor, nincs sok belőle.
Ugyanígy állt az ablakban minden reggel, amikor ideköltöztek. A rigók dalára akkor is megébredt volna, ha nem húzza olyankorra az órát. A derengés, mint a képlékeny beton, vagy mint maltertól szürke palló. Aztán egy kiesett óriás göcsörtön pászmásan átleskelt a nap, vörös fénye nekicsapódott a szekrény politúros oldalának. Ekkorra ment vissza búcsúcsókkal. Az asszony zilált hajjal a vánkoson, nyála csíknyi ragacs szájzugtól az arc fordulójáig. Száradó szélű foltként a huzaton. Egy darabig figyelte, hogy emelkedik a melle a pléd alatt. Összeszorult torokkal hagyta magára, még akkor is, ha tudta, biztosan tudta, száz százalékig, hogy este, ha elnyugodnak, rágördül majd, mint egy habkő. Lezúzva-újraépítve vele szigeteli a tetőt, a gyönyör befejezhetetlen emeletén.
Erőt adott egész napra.
Pedig már az eligazításon fölkúrták az agyát: a kőművesek, akiknek olyan nehéz volt a fejük, mint egy áthidaló gerenda, a segédmunkások, akik késtek, és ez még a jobbik eset, mert részegen is, vagy sértetten soha többé felé se nézve. A munkatempó. Ezek még mindig azt hiszik, a folytonos imitáció termelés. Bezzeg a markukat tudják tartani. Na persze őt se féltse senki. Adózás? Egy halvány mosoly a szájzugon. Ennek a rendnek? És akkor miből? Hé, nagyurak? Csak amennyit végképp muszáj, a többi nettó a zsebbe. Ők is mi is jól, ha nem jár a száj, és befogva. De azért folytonos idegbaj: mindenkiben ellenőrt látni, mint a bliccelőnek a megállóban. Legalább egyenruhát húznának, mint a közterületes macskajancsik. Adóprés innen, onnan, ügyintézők behemót marka, úgy elvesztek benne a bankók, mintha okmánybélyegek lennének. Évekig, az évekbe burkolt száz évekig, ami egy állandóan forgolódó rend regnálása. Kiért, miért? Hát érte. Ha már megérte a váltást. Ne használjunk ilyen nagy szavakat, inkább csak váltáskát. Ezt is csak szívósan túl kell élni. Sok munkával, de túl. Reggeltől estig, de túl. Messzi célok? Csak ennyi: fölhúzni valahol egy kertben egy házat, íme, megtörtént. Meg is állapodhatnánk.
Akár meg is.
A vakolat fölfröccsentve, elsimítva, bekockázva, a kőpor zsákokban. A kertben a gyümölcsfák, epres, málnás sarok. Szőlősor, lugasnak. Ágyásnyi vetemény: bab, borsó, retek, cékla, hagyma, karfiol, paprika, paradicsom, satsat. Az öröm szaporodása.
Egy este benyit, köszön. Csak az ekhója viszonozza. Föltép minden ajtót, sehol senki. A hűtőben lábasban az étel. Üres komódfiók, a bőrönd helye a szekrény tetején. Létrára áll, hogy megnézze, tényleg, hisz úgysem hisz majd a szemének. Szépen körbeszitálta a por, mint egy süteményt a cukor a cukrászdában. Csak hát ez szürke. Hiányforma. Ide kell beleönteni. Ide vissza. Egy székre rogy a konyhában. Körbetelefonál, nem tud az asszonyról senki. Jár az agya, mint a kerekek, mintha a teljes világot belehálózták volna sztrádákkal, kitérős mellékutakkal, bakhátas túrásokkal, láb- vagy pataszéles erdei ösvényekkel. Hol, mikor, mit? Mondott-e rosszat? Megsértette-e? Utalt-e rá? Titkon eljárt valahova? Nyomot hagyott volna rajta. Néha úszni, ennyi. Ott? Vagy a boltban? Zöldségesnél? Kikérdezze őket? Egy zavart pislogás elég jel. Na és a cukrászda? Lottózó? Mi végre ikszelt annyit mostanában? Már azzal is készült? De hát sose nyert. Vagy a benzinkúton a cigaretta? Egye meg a fene a dohányt. Miért hagyta minden reggel magára? Többet kellett volna a körmére nézni, mint a melósainak? De mikor annyira, legalábbis úgy mutatta. Így uracskám. Mit ennél? Mit innál? Kívánsz-e? Nem volt-e túl mézes-mázas? S mostanában? Örült, hogy él, amikor hazatért, nem hogy ilyesmikre is figyeljen. S az örömei? Nem tettette-e? Amióta itt élnek, a város szegélyén, magukban, szabadon szállhatott a hangja, mint a rigótrilla. Jó lett volna egy gyerek. Azért? Mire rákötött a sötét, végigjárt minden utat. Hullafáradtan dőlt le, ruhástul. De nem jött álom a szemére, a mennyezetet bámulta, új és új ösvényeket taposott ki az agyában. De csak nem jött rá semmire. Soha egy apró jellel nem mutatta az asszony, hogy valamivel is elégedetlen volna. Ingatta a fejét, érthetetlen. Teljességgel érthetetlen. Bármelyik tégla elpattanhat, ha zárvány égett a közepébe. Átrostálta-e kellőképp az agyagot? Mindig minden technológiai fegyelmet betartatott mindenkivel. Részeg rá se foghatott a lapátnyélre. Állványra föl? Leheletpróba után. Mert ezek még napközben is. És ha csak egy-egy sört, de bepróbálkoztak a kocogó üvegcsékkel a zsebben. Utána, hogy első röpült, egy se merte. Túl szigorú volt vele is? Mert elvárta, hogy étellel, itallal, mosdott testtel várja? Hajnalra ájult álomba, lekéste az eligazítást. Ment a verkli már magától, de azért. A mesterek a borostáit nézték, valami baj? A szemük közé bökött, dologra. Közötök semmi. Csak, amikor elment, hogy kikérdezze a szomszédokat, boltosokat, merték kitárgyalni.
Nem jutott a boltosokkal, szomszédokkal se semmire.
Föllapozta a város térképét. Megszámolta az utcajegyzéket. Bő nyolcezer utca. Hány ház? Mi az esélye, hogy ebben az egy városban, még ha a legnagyobb is? És akkor még az egész ország. Adasson ki körözést? Rendőröknek szólni? Oda csak bilincsben vigyék az embert, vagy valamilyen autós ügyben, ha nagyon muszáj. Láb és akarat sose. Bár ez végtére is: ügy. Fontos. Életbe vágó. Talán annál is több. Nem talán, biztosan. Belemart: hogy lenne ez több napig, hetekig, évekig? Nem bírná. Nélküle. Hideg rázta a szóra. Délután visszament, elmondta a holnapi teendőket. Most kerekedtek el azok a sunyi kőműves szemek igazán. Teletankolta a kocsit, módszeresen végigjárta előbb a kerület összes utcáját, aztán a szomszédos kerületekét. Aztán egy hétre adott utasítást, és a város után elment országot járni. Mit kevesellt benne? A vagyonát? Nem kérdés: egy gazdag szédítette el. Ahogy mindenkit. Állástól állásig, pár koszos forintért ügyeskedve, átlósan át mindenen, mindenkin. Irány a Balaton. Egyszer aztán, épp a közepén járt, valahol Szemesen vagy hol, már alig jegyezte meg a táblákat, eszébe jutott, hogy bolond. Ha csak egy pár másodperccel később halad el egy ház előbb, máris nem tudja ki lép ki a következő pillanatban. És ha sokkal előbb, és valahol hosszabban időzik? Reménytelen. Föl kell adni. Majd visszajön, ha. Ne, még egy feltételt se fűzzön hozzá. Visszajön, és kész, punktum. Vissza fog jönni. Hazament optimizmussal átitatva. Lehúzta a borostáit, kitakarított, rendbe tette a hétvégén a kertet. Fölment az erkélyre, büszkén nézett szerteszét. Fülelt, hátha lépteket hall, hátha a zsanért. Meg kell olajozni, csapjon csak rá orvul az öröm. A torkában dobogott a szíve. Be fog lépni. Észrevétlenül mögéje lopódzik, befogja a szemét, mint karácsonykor. Mint csak úgy játékból bármikor. Érezte a száján forró ajkait. A nadrágjában is megmozdult őkelme. Szétáradt benne az öröm, de mint a vibrált beton, át a zsaluzás résein. Még elpattannak bőrének összedrótozott deszkái. És egyre nőtt, dagadt, mint egy alapozás. Nem egyszerű társas ház épül itt, egész város, mint egy ókori romkert. Világrend. Egész nap őt látta mindenütt. Ahogy hajlongva kötözi a paradicsomot. Ahogy énekelve kavarja a rántást. Mindig slágereket hallgatott főzés közben. Ahogy rejtvényt fejt. Ahogy pipiskedve tereget. Olyan boldogan aludt el, mint azelőtt. Éjjel arra ébredt, hogy ráereszkedik, és nem tudja visszatartani. Lucskosra ázott a pizsamája.
Aztán teltek a napok.
Aztán eltelt néhány hét.
Még fölkelt, eligazított. Talán már csak tehetetlenségi nyomatékból, de ment a verkli.
Otthon az asztalon támasztotta a fejét. Előbb a paradicsom rohadt el, aztán megfonnyadtak a paprikák. A szőlőre rászáradt a peronoszpóra. A meggy a szárán aszalódott, lepotyogott a betonra.
Egy nap arra eszmélt, nem bírja tovább lyuk nélkül. Valami kiserdőn haladt át, intett egy kurtaszoknya. Megállt, megegyeztek, kigomboltatott. Rossz szájízt hagyott, magában magyarázkodott, mért mentél el Piros. Végül is nem ismert meg más aljat. A föntivel meg csak nem akkora bűn, de akkor is. Pár hét múlva újra, és egyre többször. Levonultak egy építkezésről, hazavitte az állványokat, vödröket, ledobta a fal mellé. Esténként eljárt, megfakult a szeme. Hagyták, hogy hátulról, hogy verje őket, hogy eszközökkel, bár egyszer egy, akit kékre-zöldre, bepanaszolta a stricijének, aki egy jól irányzott egyenessel leütötte. Nyomot hagyott az arcán a pecsétgyűrűje. Ebbe beleakadt: megverekedni értük. Csak hát ittasan? Többször megfeküdt, mint állta.
Szélnek eresztette a munkásait. Mindent a ház köré pakolt, bezárkózott. Egy nap még észhez tért, fölállványozta a ház hátulját, elejét. De ezzel el is fogyott a maradék ereje, csak feküdt benn, ivott. Már kölcsönökből, de még telt rá. Egyszer dühében szétvert mindent, leszaggatta a függönyöket.
Aztán azt találta ki, minden reggel kimegy az utcára körülnézni.
Megijedtek tőle az emberek. Ez megtetszett neki, néha olyan váratlanul rántotta föl a kaput, mely mögött mozdulatlanul lapult, hogy összerezzentek. Egyszer egy asszony a kenyerét is eldobta. Elnevette magát, ahogy az árokig gurult a kerekség, beletoccsant a sárba. De később már nevetni sem maradt kedve, mosolyogni se, csak a lába vitte ki, hogy szívjon egy kis friss levegőt. Épp csak annyit, ami eléri az első hörgőcskéket. Aztán iszkolt vissza, nehogy megszédítse a szabadság.
Jakab István a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Ruttkay Sándor grafikája (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
