Kiss Zsuzsánna: Félbemaradó (Két vers)
Félbemaradó
amikor kifacsarja
a tomboló szélvihar
az ősöreg tölgyfát a földből
amikor már senki nem üvölt
már cérnahangon sem siratlak
gyökereimet tépem
nyekkenek rimánkodom ne menj el
ne menj el rám hull a föld
amikor felfalni készül a ragadozó
de még éhét uralva előbb
kegyesen megöli zsákmányát
akkor nézem a szelíd nyírfa
csupasz ágai közé hogy kúszik
borzongva az ellopott délután
a még alig duzzadó hold
fénytelen arccal fehéren
villog a kék mezőben
mint víz alatt segélykiáltás
rám hull a föld a te hangod verdes
álommá dermeszt két lezárt szemed
ne menj el ajtóm kitámasztva
vár csak a szél szűnjön csak a törzs
felhasad osztódik méhem gyümölcse
félbemaradt jajszó
Lupus in fabula – neobarokk stílusban
Bár látod, be s beljebb kergeti a nagy szürke varjú
a fudri kis sárga cicát a megkövesült kába álmot alvó kocsisor alá,
és még sokáig kerreg bőszen a fán tovább,
a vendégszerető lombjait mint jó kártyalapokat kiterjesztő fán –
és az általános tavaszi fény úgy száll nyakunkba peregve alá, akár
egy záporpróba évadzáráskor a reformkor színpadán:
bölcső ez a morddá lett város is,
bölcső ez e szürke varjú!
És látod, ujjunkon a fénylő gyűrű és a fekete
elménket tépő két csavar, szívünk feneketlen kútjaiban
gyönyör buzog, kushad, és látod, már semmi sem fáj,
vagyunk a legszürkébb varjak Isten örök fénycsarnokában.
Édesanyám rózsafája, hervadó vigaszfoszlánya,
reménycafatja –
ím apátlanokat még egyszer felfakaszt a gyász és egymáshoz
sodorja piruló örömben elföldelt életünket a szemtelen indulat,
úgy bizony úgy,
bölcső ez muszáj szeretve lenni?
hogy szeretni tudjunk? istenülésig szeretni:
édes bölcsőm, fel-felparázsló lángoló hamvvedrem!
Örömödben ringass lombos szép ligeten,
haragodban követelj, tépj belőlem eget és földet magadnak,
zengő vihar óriás villámai közt parányi szigeten,
hol tenyered
édes vonalai játszva újrarajzolják a kedvemért ama gyémántkemény világot,
mellyel folyton viselősek vagyunk.
Cipeljük szüntelen, hordjuk terhünk, mint ártatlan bársony vizek
a sötét rabsóhajtól, vértől és aranytól süllyedő gályákat
a sötét rabsóhajtól vér vonszolták hátukon.
Látod, izmos hegyek hajnali párája negyven nap csendjébe vonta
emlékét a haragnak, haragját a megkínzottaknak, bár a sziklák karéjára
sok formában mindig újra odakötözött áldozatok némán ott motoznak,
körbevesz csendjük,
bölcső ez cseresznyevirágsziromból
bölcső ez szürcsöl fényt a hajnal,
pogány álmot látunk, mikor szikrázó bátorsággal
a boldogság elaltat!
bölcső ez És látod, a kora-gót szárnyasoltárról a kis Jézus
mozgatható szép szoborfeje egyet bájosan biccent felénk,
talán nekünk is szól derűs kegyelme,
hogy megtaníthass, te, aki jöttél,
bölcső ez hogy ne féljek éppen annyira végre
e nyüzsgő létben, hol izgága mókusok, szorgosan mormogó
gömbsünik sürögnek végtelen gyalogútjainkon;
bölcső ez hogy renddé oldjuk a káoszt,
csenddé a sikoltó kényszert, hitté a félrekongatott rikoltozást.
Tiéd vagyok, magamra maradok, már magamtól sem kérdezem.
Minden kő zizzenő fűszállá simul, nincs több hajigálás,
bölcső ez dúdolnak a hajló kövek tán odabenn is.
És látod, bólint a szárnyasoltár,
a fiú derűje hatalmából bűnünk máglyára maga száll,
bölcső ez felmentő ítéletnek selymébe takarózunk.
Értünk történt megkínzatásának ólmos szennye arcáról lecsurog!
És nekünk is most már egészen egyre megy, kik és mik vagyunk,
hogyan, hol, miért és mikor volt benn az a bárány és kinn az a farkas.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2014)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
