Tanulmány

július 18th, 2016 |

0

Dupka György: A kárpátaljai zsidó lakosság kiirtásának vázlatos történelme

(a magyar, német, szovjet-orosz és ukrán hatósági intézkedések alapján 1938–1991 között)

 (Részletek egy nagyobb tanulmányból)

I. A zsidó népirtás első története

(1938 októbere – 1947)

A magyar-szovjet határon 1938–1941-ben átszökött zsidók a GULAG-táborokban

A kárpátaljai zsidókról írt szakirodalom máig hiányzó láncszeme a magyar-szovjet határon 1938–1941-ben átszökött és a GULAG-táborokba[1] zárt zsidó menekültek szenvedéstörténete, amely azt is bizonyítja, hogy a náci diktatúrához hasonlóan a kommunista hatalom is bekapcsolódott a zsidó népirtásba. A szovjet területeken ezrek lettek a megtorlások áldozataivá, s erről a témáról sokáig nem volt szabad írni.

Tanulmányok elsősorban ezekkel a „fehér foltokkal” foglalkozik. Az alábbiakban a Szovjetunióba menekült és koncepciós perekben elítélt zsidók sorsának bemutatására vállalkoztam, amely során a magyar történelemírásban javarészt ismeretlen orosz és ukrán dokumentumokat: NKVD[2]-feljegyzéseket, jelentéseket, kihallgatási jegyzőkönyveket, katonai bírósági határozatokat, leveleket és visszaemlékezéseket használtam fel.

A zsidó közösségek „megtörése”: menekülési lehetőségek napnyugat vagy napkelet felé

1938. november 2-án az ún. „első bécsi döntés” következtében Kárpátalját gyakorlatilag kettéosztották. Podkarpatszka Rusz területéből 1 523 négyzetkilométer Magyarországhoz került, ehhez a területsávhoz 97 település tartozott, ahol a 173 233 lakosból nemzetiség szerint 25 427 zsidó (15,47%) élt.

Az 1939 márciusában önmagát függetlenné kikiáltó Kárpát-Ukrajna területe ekkor 11 094 négyzetkilométert tett ki, a 390 településen 552 124 fő élt, ebből nemzetiség szerint 65 828 zsidó (12,08 %) volt.

Eleinte „a kárpátaljai zsidóság, a terület Magyarországhoz történő visszacsatolását bizakodással fogadta… Ugyanakkor rossz előjel volt, hogy a magyar haderő formális bevonulása előtt a térségben tevékenykedő „rongyos gárda” tagjai több településen betörték a zsidó boltok ablakait és számos zsidót megvertek.  Zsidók, különösen a vallásosak bántalmazása később is napirenden volt.  A magyarországi zsidótörvények bevezetése minden kárpátaljait érintett.”[3] A területen „megkezdődtek a szigorú zsidóellenes intézkedések.”[4]

A hamarosan megvalósított intézkedések azon magyar ajkú zsidók lelkesedését is elapasztották, akik közül sokan „felszabadítóként” fogadták a bevonuló magyar hadsereget és a hivatalnokok százait. A zsidók körében érezhető pánikot, sőt halálfélelmet váltott ki a „katonai kisegítő munkaszolgálat kötelezettségének” bevezetése is. Ezzel Kárpátalján is fokozatosan kivonták a munkaszolgálatra kényszerített zsidókat a társadalom normális életéből.

A vagyonukat, életüket féltő zsidó családok csoportos menekülését egy újabb politikai fordulat – a Cseh-Szlovák Köztársaság megszűnése – is előidézte. A budapesti politikusok meggyőződése szerint ezzel a korábbi bécsi döntés is érvényét vesztette, s többek között a magyar vezetés jogot nyert Kárpátalja egész területének megszerzésére, Volosin Avgusztin miniszterelnök (majd elnök) és kormányának elűzésére, illetve Kárpát-Ukrajna felszámolására. Egy pár napos hadművelet keretében 1939. március 19-én „Kárpátalja területének katonai megszállása befejezést nyert.”[5]

Ezekben a napokban a román határőrök főleg Máramarossziget térségében nem tudták megállítani és visszafordítani a határ menti román területekre beözönlő ukrán szicsgárdisták és a zsidók menekültáradatát. A magyar csapatok bevonulása után itt is azonnal hatályba lépett a magyarországi első zsidótörvény. Kárpátalja további sorsa is érdekesen alakult: Kárpátaljai Kormányzói Biztosság néven közvetlen belügyminisztériumi irányítás alá került, majd a néhány hónapig tartó katonai[6] közigazgatást polgári irányítás váltotta fel. A Kárpátaljai Kormányzói Biztosság élére az ugocsai történelmi főnemesi családból származó báró Perényi Zsigmondot[7] nevezték ki.

A következő menekülthullám előidőzője a második világháborút kirobbantó ún. Molotov-Ribbentrop paktum[8] volt, amelyben többek között a szovjet-német „barátsági és határegyezmény” keretében döntés született Lengyelország felosztásáról és bekebelezéséről.

A lengyelországi háborús események és a szovjet haderő területfoglalása következtében a magyar kormány hozzájárulásával a Kárpátokon át vezető vasútvonalakon (Uzsok-Ungvár, Lemberg-Lavocsnoje-Munkács, Kőrösmező-Máramarossziget) és egyéb határátkelőkön (Uzsoki-, Vereckei-, Tatár-hágó stb.) megkezdődött a lengyel lakosság Magyarországra való menekülése, ahol a hivatalos szervek hozzáláttak a menekültek befogadásához, ellátásához, illetve megszervezték továbbszállításukat. Közben az MTI jelentése szerint a szovjet csapatok a Kárpátokban elérték a magyar határt és felvették a kapcsolatot a magyar határőrséggel „a határvonalak pontos megállapítása céljából.” A szovjetek által uralt zónában a fogságba esett lengyel tiszteket, letartóztatott lengyel értelmiség kiválóságait, az ellenálló hazafiakat 1940 folyamán a szovjetek kivégezték, százezreket szovjet koncentrációs táborokba hurcolták. A megszállt Nyugat-Ukrajnában tömegesen likvidálták az ukrán patriótákat is.

A Kárpátaljára menekült és ezáltal magyar fennhatóság alá kerülő lengyelországi származású zsidók sorsa igen élénken foglalkoztatta a magyar hatóságokat. A Magyarországra menekült több ezer[9] lengyelség közel egytizede lehetett zsidó származású. A rendezetlen kérdés megoldásába bekapcsolódtak a nagyobb városok, így az ungvári zsidó hitközség elnöke is, aki személyesen is sokat kilincselt a letelepedést kérő zsidó családok ügyében, mert a hivatalos és durva kiutasítás helyett a kivándoroltatásuknak a békés úton való lebonyolításában volt érdekelt. A problémával a vidék mérvadó lapja, a Kárpáti Magyar Hírlap is egyik szerkesztőségi cikkében részletesen foglalkozott: „A napokban az ungvári zsidó hitközség elnöke a rendőrkapitányság kiküldöttjével kiszállt a szovjet határra, hogy közvetlen tárgyalásokat folytasson a szovjet kirendeltség vezetőjével a galíciai származású zsidók befogadása érdekében. A szovjetorosz határőrtiszt azonban hallani sem akart az egyoldalú „csere” akcióról. Most diplomáciai úton folynak tovább a tárgyalások.”[10] Ugyanebben a lapban egy másik tudósításból megtudjuk, hogy a „szovjet határőrség szigorú utasítást kapott, hogy az illegális határátlépőkkel szemben a legszigorúbban járjanak el. Értesülésünk szerint a szovjet határőrség több szökevénnyel szemben fegyverzetét is használta, akiket pedig elfognak, átadják a magyar hatóságoknak.”[11]

A lengyelországi származású zsidók, akik a náci megtorlás elől menekültek Kárpátaljára, hamarosan a saját bőrükön tapasztalták meg, hogy itt is „nem kívánatos vendégek”. Ugyanakkor maguk a kárpátaljai származású zsidók helyzete is egyre tarthatatlanabbá vált. A pesszimistábbak egyesével, családostul, majd csoportosan kényszerültek menekülésre, főleg azok, akik egyre erősebben kételkedtek és nem hittek Magyarországban, mint biztonságos élettérben. Ezt a gondolatot erősítette az a tény is, hogy kormányrendelet tiltotta a visszacsatolt területek zsidóságának beszivárgását a székesfővárosba.

Csak kevesen tudtak biztonságos menhelyet találni, illetve megbízható támogatót szerezni a palesztinai kivándorláshoz. A „nem kívánatos bevándorlóknak minősített” közép-kelet-európai népek, illetve a továbbvándorlók előtt Amerika és Nyugat-Európa is csaknem teljesen bezárta kapuit: a szűkös éves kvótakeret miatt csupán néhány ezren kaphattak beutazási vízumot. De szigorították a bevándorlást korlátozó törvényeket Angliában, Svájcban és más nyugati országban is. Ezek az országok a nácik által beindított halálgyárak nagyüzemi működése alatt sem könnyítették meg a politikai menekültek bevándorlását. Puskás Júlianna az USA bevándorlási politikáját elemezve többek között megállapítja, hogy „lakosságának számához arányítva a fasiszták által üldözöttek számára az Egyesült Államok sokkal kevesebb menedékhelyet nyújtott, mint Nagy-Britannia, Franciaország vagy Hollandia.”[12]

A Nyugatra történő kivándorlás lehetőségeinek beszűkülése folytán sokan a Szovjetunió felé fordultak, azonban ide csak a Komintern[13] által leigazolt kommunisták és családtagjaik kértek és kaptak bebocsátást. Bevándorlási célvárosként különböző településeket, köztük a távol-keleti Birobidzsant jelölték meg. Ekkor már nyugatra is eljutott a hír, hogy a szovjet kormány 1928-ban zsidó nemzetiségi körzetet hozott létre, 1934-ben a hozzátartozó terület pedig formális autonómiát kapott. Azonban Sztálin kategorikusan megtiltja a nácizmus elől menekülő európai zsidók letelepedését Birobidzsan körzetében. A terjeszkedő nácizmus hírére a harmincas években a zsidók tömegesen hagyták el a Szovjetunióhoz tartozó nyugati országrészeket is. Az évtized végére a zsidóság 40 %-a a Szovjetunió hat legnagyobb városában élt.[14]

A beutazási vízumkorlátozásokat a kárpátaljai zsidók is riadtan vették tudomásul, ugyanakkor naivan azt gondolták, hogy egy esetleges határátlépést követően mégis tárt karokkal fogadják őket.

Magyar hatósági intézkedések a szökések megfékezésére

A magyar kémelhárítás, a rendőri és csendőri szervek és más hatósági testületek 1939–1941. június 22. között az átszivárgókról, illetve a Szovjetunió területére átszökő ruszin, ukrán és a zsidósághoz tartozó személyekről, csoportokról a budapesti vezetésnek számos jelentést küldött, ezeknek tucatnyi másolata a Kárpátaljai Állami Levéltárban is tanulmányozható.

A magyar Miniszterelnöki Hivatal már 1939. október 25-én a sajtóban közzétette, hogy a kommunista beállítottságú ruszinok/ukránok és más nemzetiségek képviselői többnyire 10–14-es csoportokban naponta szöknek a falvakból, de még Munkácsról, Ungvárról is.

Az első tömeges határátlépésre a magyar hatóságok is felfigyeltek: „1939. november 23. –november 2. között a m. kir. rendőrség ungvári határvidéki kapitányságának jelentése szerint Kárpátaljáról 457 személy szökött át a Szovjetunióba”[15]. A határátlépők nemzetiségi megoszlása eléggé változatos: a romániai, lengyelországi, magyarországi származású zsidókon kívül a jobb élet reményében baloldali felfogású és párton kívüli ruszin, ukrán, szlovák, cseh és magyar férfiak, nők lépték át a magyar-szovjet határt.

A magyar hatóság hírszerzői arról is pontos információval rendelkeztek, hogy a szovjet határőrök az elfogott szökevényeket a „szovjet gyűjtő- és átszűrő táborokba” hurcolják, elítélik. Marina Gyula görög katolikus teológus tanár, kárpátaljai kormányzóság oktatási ügyekért felelős kormánybiztosa erről emlékiratában így ír: „Egészen pontos adatszerű kimutatásaim is voltak, sőt néhány fényképünk is volt arról, hogy például a Sambor-i gyűjtőtáborban a Kárpátaljáról kiszökött fiúk és leányok százával éltek egyazon táborban szögesdrót kerítések mögött, a legprimitívebb életviszonyok között. (…) A mi biztonsági szerveink elég nagyszámú „visszaszivárgót” fogtak el és azokról fényképfelvételeket vettek. Ezeken a képeken tisztán látszott, hogy minden visszatérő rühesen és nagyon leromlott testi állapotban került vissza. Az ilyen visszaszivárgók szívesen vették, ha felkértük őket, hogy 1–1 határ menti középiskolánkban elmondhassák életük részleteit a szovjet táborokban és megmutathassák testükön annak nyomait”[16].

Az ungvári Fenczik István parlamenti képviselő Teleki Pál miniszterelnökhöz 1939 júliusában írt levelében[17] többek között felhívja a figyelmet arra, hogy a magyar csendőrök durva és személyiségsértő viselkedése miatt eddig több mint 2000 kárpátaljai fiatal lépte át a szovjet-magyar határt.

A jelenség megfékezése végett budapesti irányítással Ilosván, Técsőn, Beregszentmiklóson nyomozócsoportokat alakítottak az elfogott szökevények ügyének kivizsgálására. A nyomozás a huszti, ungvári, munkácsi és a kassai ügyészség ellenőrző közreműködésével folyt. Emellett Budapestről és az ungvári Határvidéki Rendőrkapitányságról[18] irányított határszéli rendőr-kirendeltségek jöttek létre Aknaszlatinán, Fenyvesvölgyön, Huszton, Kőrösmezőn, Ökörmezőn, Szolyván, Volócon.

Az adminisztratív intézkedések ellenére az illegális határátlépések 1941. június 27-ig, a háborúba történő belépésig folytatódtak. A legtöbben az embercsempészek segítségével az Ung, a Latorca, a Rika, a Tarac, a Tereblya, a Fekete- és Fehér-Tisza völgyében, az itteni ruszin települések érintésével szelték át a titkos ösvényeket, a határ menti „zöld folyosót.”

1939. október 17-én Meskó Arisztid[19] az ungvári rendőrkapitányság tanácsosa a Budapesti Országos Rendőrkapitányságnak küldött táviratában többek között megjegyzi, hogy az illegális határátlépők száma Oroszország felé egyre növekszik. Az ungvári kémelhárítás nyomozóosztályának október 25-ei feljegyzésében[20] arra utal, hogy főleg a baloldali gondolkodásúak köréből verbuválódnak azok a 10–40 fős csoportok, amelyek az éjszaka folyamán akadálytalanul átlépik a magyar-szovjet határt. A Szuromi Demeter, Bec László járőrözők által november 2-án felvett jegyzőkönyv[21] szerint a volóci csendőrőrsön néhány olyan férfit (Kahan Ferencet, Kahan Jánost) tartóztattak le, akik a kommunista propaganda hatására a Szovjetunióba szándékoztak átszökni. November 9-én Rideg csendőr alezredes, a magyar csendőrség nyomozói osztályának parancsnoka a belügyminiszternek küldött közleményében[22] megerősítette, hogy a csendőrök az orosz területről visszatért 55 főt határsértőként fogták el. A további nyomozásról később tesz jelentést. A november 24-i – belügyminisztériumnak továbbított – részletesebb jelentés[23] szerint 516 fő távozott illegálisan a Szovjetunióba, ezek még nem tértek vissza, közülük 312 főnek az adatait a rendőrségi közleményben (Nyomozati Közlönyben) is leközölték. A Podkarpatszkij Visznik 1941. évi októberi és decemberi száma közölte azon szökevények listáját, akiket megfosztottak magyar állampolgárságuktól. A hatóság jelen rendelkezése többek között a Szovjetunióba átszököttek feleségére és kiskorú gyermekeire is kiterjedt.

Ez a rendőrségi jelentés többek között megnevezte a kárpátaljai és a budapesti kommunista és pártonkívüli szervezőket, köztük a huszti zsidó nemzetiségű Rappaport József (Huszt, 1914) volt egyetemistát, Klein Jenő (Budapest), a budapesti Mautner bőrgyár munkását is, az ismeretlen személyek kilétének azonosításával foglalkoznak.

A katonai adminisztráció a határon átszivárgók visszaszorítása érdekében a határ menti településeken szigorú kijárási tilalmat és rezsimet[24] vezetett be. Például a határvadászok azt a parancsot kapták Budapestről, hogy az első elhangzó figyelmeztetést követően nyissanak tüzet a határsértőkre.

A magyar-szovjet határ illegális átlépésének forgatókönyve szinte egyforma volt: az embercsempészek vezetésével, illetve a helyi lakosok útba igazításával egyesével, kettesével, olykor hármasával, sőt 10–15 fős csoportokban vágtak neki a határnak. 1940-ben több mint 4 ezren lépték át a határt.

A magyar határőrök éberségét kijátszó, legbátrabb és legismertebb embercsempész Gnatkovics nevű volt, akinek fejenként 5–20 pengőt fizettek.

A megvizsgált dokumentumok szerint voltak olyan személyek, akik két államhatáron is átszöktek, azaz Magyarországról a németek által megszállt Lengyelországba, onnan pedig a Szovjetunióba, vagy pedig Románián keresztül érték el a Szovjetuniót.

1939–1943 között a Magyar Belügyminisztérium és a területileg illetékes szolgabírók körrendeleteket adtak ki, amelyek a helyhatósági szervektől megkövetelték az „orosz, lengyel és szlovák zsidók” nyilvántartásba vételét, kezdeményezték „esetleges kiutasításukat” a járásokból, visszatérésükről, a „zsidók kereskedelmi jogainak” rendezéséről, a „zsidó katonaszökevények körözéséről és katonaszolgálatuk ellenőrzéséről”, valamint az „orosz-ukrán partizánok felbukkanásáról Kárpátalján”.[25]

A kárpátaljai zsidókérdés „megoldásában” elsősorban Kozma Miklós[26] kormányzói biztos serénykedett. „Zsidókérdés Kárpátalján is van!”– jelentette ki Ungváron a hivatali beiktatásán elhangzott beszédében. Majd így folytatta: „Sőt a zsidóság számarányánál fogva még fokozottabb mértékben van, mint az ország többi részében. A zsidókérdésben hozott törvényeket és rendeleteket, valamint a kormány politikáját teljes mértékben érvényesíteni fogom, de nem tűrnék el esetleges egyéni akciókat…”[27]

Ugyanakkor teljes kudarccal végződött az 1940. október 7-én kezdeményezett hontalan zsidók kitelepítésével kapcsolatos akciója: az uzsoki határátkelőnél a szovjet határőrség megtagadta azoknak a zsidócsaládoknak az átvételét, akiket még „a cseh megszállás alatt” tiltottak ki Ungvárról galíciai illetőségük miatt.[28] Kozma hivatala a továbbiakban már nem kísérletezett a több ezer ún. hontalan, azaz nem magyar állampolgárságú, hosszabb-rövidebb ideje külföldről Kárpátaljára érkezett lengyel, orosz, szlovák stb. zsidó, úgymond „galíciai, bevándorolt idegen” családok szovjetunióbeli befogadása ügyében, mivel Németország 1941. június 22-én hadba lépett a Szovjetunió ellen. Pár nap elteltével Magyarország is megszakította a bolsevik állammal a diplomáciai kapcsolatokat és a németek oldalán hadba szállt. Június 27-én a honvédség csapatai átlépték a szovjet határt és hamarosan elfoglalták Galíciát is.

Az 1938–1941 közötti zsidó diaszpóra a számadatok tükrében

Ha tüzetesebben megvizsgáljuk a Magyarország hadba lépése előtt megrendezett 1941. évi népszámlálás kárpátaljai adatait, akkor láthatjuk, hogy azokból egyes kutatók egymástól eltérő, túlzottan felfelé kerekített számokat, következtetéseket vonnak le.

A hivatalos statisztika szerint ekkor a 854 772 fő lakosból 78 727 (9,2%) ezer izraelitát írtak össze.

Egyes kutatók ezt az adatot vitatják és a vallási-nemzetiségi összetételekre hivatkozva bizonygatják, hogy 100–110 ezer zsidót tartottak számon.[29] Haraszti György még ettől is tovább megy. Elemzése szerint „Az 1941. évi statisztikában, hogy a “magyar” lakosság létszáma minél magasabb legyen, magyarnak tekintették a magyar anyanyelvű vagy magát magyar anyanyelvűnek mondó zsidókat. Csak a jiddis anyanyelvűeket minősítették zsidónak (78 699 fő). Ebben az időben Kárpátalja területének összlakossága 1 031 815 főre rúgott. Az izraelita vallásúak száma 146 199, vagyis 14,2 % volt.”[30]

Ehhez a megállapításhoz két megjegyzést is fűzök. Az összlakosság száma vagy elírás, vagy valótlan állítás. Kárpátalja lakossága csak 1970-ben haladja meg az 1 056 779 főt![31]

Az általa megadott izraelita vallásúak száma sem fedi a valóságot. Ennek ellentmond az idézett dolgozatában egy fentebbi ugyancsak pontatlan megállapítása: „Az 1920–1938 közti években Kárpátalja Podkarpatska Rus néven a Csehszlovák Köztársaság részét képezte, autonómia nélkül. […] A csehszlovák állam külön nemzetiségként tartotta számon a zsidókat, hogy ily módon csökkentse a magyarok és németek számarányát. 1921-ben Ruszinszkó 604 745 lakosából 93 023 volt zsidó, a népesség 15,28 %-a.”[32]

Pontosításra szorul statisztikai számadata is. Valójában Kárpátalja összlakossága 1921-ben 597 731 fő, ebből zsidó 80 059 (13, 39 %), 1930-ban 725 357 fő, ebből zsidó 91 255 fő (12, 58 %).[33] 

A valósághoz közelebb állnak következő (talán vitatható) statisztikai adatok:1938–1939-ben 91 255 fő volt a zsidók száma, 1941-ben pedig 78 727 (9,2 %) izraelitát írtak össze. Eszerint 12 528 fővel kevesebb lett a zsidók száma. Fölmerül a kérdés, melyik országba menekült, hová tűnt el több mint 12 ezer zsidó 1938–1941 között?

Jelentések az új szovjet határszakaszok védelmének éber őreitől

A területhódító szovjet hadsereg által megszállt régiókban (Nyugat-Ukrajna, Nyugat-Belorusszia)[34] 1939 őszén létrejött a szovjet-magyar (Kárpátalja), a szovjet-román (Bukovina) és a német-szovjet (Lengyelország felosztott területén) határszakasz. Az SZSZKSZ az új határszakaszok védelmének biztosításáról, megszervezéséről Maszlennyikov belügyi népbiztos-helyettes október 28-án megfelelő Direktívát adott ki[35].

Klujev komisszár[36], a Kijevi Határőr Körzet határőregysége politikai részlegparancsnoka operatív jelentésében a határszakaszokat átlépő zsidó és más nemzetiségű menekültek áradatára, a határvédelmet megerősítő intézkedésekre hívja fel a moszkvai vezetés figyelmét. Szokolov hadosztályparancsnok, az SZSZKSZ NKVD Határőrség Központi Főparancsnoksága Körlevelében[37] azonnali hatállyal speciális határőregységek felállítására adott utasítást. Ennek értelmében október 7-én a 15 határőrhelyőrségből[38] 8 Nyugat-Belorussziában, 7 pedig Nyugat-Ukrajnában kezdte el a kijelölt határszakaszok őrzését. Napi feladatban végezték a menekültek letartóztatását, átvilágítását, szűrését, majd a koncentrációs táborokba történő irányítását.

A Berijának, az SZSZKSZ NKVD belügyi népbiztosának 1939. október 8-án címzett  Merkulov-Szerov-jelentés[39] tényként közli, hogy Sztanyiszlav térségében naponta kb. 50 fős csoportok, illetve román, magyar, csehszlovák állampolgárok illegálisan lépték át a határt. A letartóztatott, táborba zárt határsértőkkel az NKVD operatív nyomozó csoportjai foglakoznak. A Németországhoz csatolt lengyel területekről a szovjet zónába érkezett közel 4 000 zsidót vettek őrizetbe. Megjegyzik, hogy a német városparancsnokság a lengyel területek annektálása után 24 órát adott a zsidóknak, hogy hagyják el Bircsa (Bełchatów?) város, Tirjava-Volinszkot (Przemyśl járás), megparancsolták nekik, hogy a San folyón túli vidékre vándoroljanak, előtte minden értéküktől megfosztották őket, fejenként csak 20 zolotyit vihettek magukkal. Hasonló a helyzet Lisko településen is, ahol 3 000 menekültet vettek nyilvántartásba.

Mironyenko hadosztály-komisszár, az SZSZKSZ NKVD határőrhadsereg politikai főcsoportfőnökség parancsnoka a moszkvai vezetőségnek küldött 1939. október 24-i feljegyzésében[40] is az egyre növekvő menekülthullámról számolt be. A lett-, litván-, német-, magyar- és román-szovjet határszakaszokon a határőrök az október 22-i állapot szerint 3 850 határsértőt vettek őrizetbe.

Oszokin[41] hadosztály-parancsnok, az NKVD Határőrsereg Kijevi Körzet parancsnoka 1939. október 28-án Lembergben a táborba zárt menekültekről részletezőbb kimutatást készíttetett, amely az 1939. október 14. – október 28. közötti időszak állapotát tükrözte.

Az első kimutatásban azok szerepelnek, akik a Szovjetunióból akartak más országba illegálisan átszökni:

a németországi határszakaszon  – 465 főt
a magyarországi határszakaszon – 41 főt
a romániai határszakaszon – 30 főt
összesen: 536 főt fogtak el.

A másik kimutatás a szomszédos országokból a Szovjetunióba átszökött és letartóztatott különböző állampolgárokról közöl adatokat:

a németországi határszakaszon  – 5731 fő
a magyarországi határszakaszon – 733 fő
a romániai határszakaszon – 618 fő
Letartóztatva összesen: 7082 fő.

A jelentéstevő megjegyzi, hogy a kimutatásban nem szerepel a Przemyśl városba 1939. október 28-ig a németek elől menekült 11 000 fő, akiknek az elhelyezése, kivizsgálása megoldásra vár. Egyébként ezeket a menekülteket az illetékes hatóságok az előzetes egyeztetés után a német területre fogják visszatoloncolni. A határátlépők többsége zsidó származású, de vannak köztük más nemzetiségű értelmiségiek, parasztok, munkások, továbbá házaspárok, népes családok kiskorú éhező gyermekekkel, akik rohamosan felélik a határőrségek élelmiszer tartalékait. A hadosztályparancsnok a járványos betegségek megelőzése érdekében sürgős intézkedéseket vár feletteseitől. Javaslata, hogy a személyenként ellenőrzés után a hátországba kell küldeni a menekülteket, hogy az önfenntartásukhoz szükséges kenyérkeresethez jussanak.

Gorlinszkij[42] állambiztonsági kapitány, az USZSZK belügyi népbiztos-helyettese 1939. november 5-i kijevi feljegyzésében a letartóztatott menekültekkel kapcsolatos adatok már az október 31-i állapotoknak megfelelően szerepelnek: Lengyelország felől 9121 fő, Magyarország felől 1024 fő, Románia felől pedig 616 fő érkezett szovjet területre. Az összesen letartóztatott 10 726 fő többsége zsidó származású. Jelentésében kiemeli, hogy a letartóztatottak között sok a beszervezett német, román és magyar ügynök, akiknek a kiszűrése fontos állambiztonsági feladat. Ezért a menekültek részére speciális szűrő-tábor létesítését javasolja.

1940. február 12-én Gorlinszkij egy másik, Beriának címzett jelentésében[43] újabb adatokat közöl a határsértőkről. Eszerint mintegy 10 000 fő Ukrajna különböző börtöneiben került elhelyezésre, ebből 4500 fő esetében a nyomozást befejezték, 3 000 fő ügyét az SZSZKSZ NKVD Különleges Tanácsának átadták ítélethozatalra. A gyors és lényegre törő kihallgatások módszertanát Nyikitin állambiztonsági kapitány az NKVD Nyomozó Részleg parancsnokának tanácsos-nyomója dolgozta ki. Jellemzése szerint a menekültek döntő többsége Nyugat-Ukrajnából, Nyugat-Belorussziából, Bukovinából és Besszarábiából elszármazott, különböző nációjú paraszt, munkás, cseléd, napszámos, a dolgozó osztály rétegéhez tartozik; átszűrésüket befejezve, javasolja, hogy ezeket a menekülteket helyezzék szabadlábra, engedjék vissza eredeti lakhelyükre. Ezen jelentés alapján 1940. február 22-én az USZSZK belügyi népbiztosa a határsértők ügyvitelében észlelt hiányosságok kiküszöbölése érdekében kiadott Parancsában[44] utasította a Ternopoli, Drohobicsi, Lembergi, Sztanyiszlavi NKVD nyomozói osztályokat 1300 határsértő ügyének még alaposabb kivizsgálására, mert a kihallgató tisztek ezeket a jegyzőkönyveket, vádiratokat felületesen készítették el. A központi megítélés szerint a kémgyanús személyek leleplezésével kapcsolatosan még részletesebb információt kell beszerezni. Megengedhetetlen, hogy a megkövetelt éberség hiánya miatt Magyarország, Románia és Lengyelföldről beszivárgó „ellenforradalmár” ügynökök lepjék el az országot. Az is javasolta, a felületes munkát végző nyomozókat vonják felelősségre. I. Szerov 3. rangú állambiztonsági komisszár, az USZSZK belügyi népbiztosa a határsértők és menekültek fogva tartásával, kihallgatásával kapcsolatos instrukciókat az UNKVD főosztályvezetőinek 1940. június 14-én külön direktívában[45] foglalta össze és küldte el, amelyben a kémgyanús személyekre vonatkozóan kiemelte, hogy azokat külön, magánzárkában kell őrizni, nem érintkezhetnek a menekültekkel.

Említésre méltóak azok az NKVD-jelentések[46] is, amelyek Kárpátalján, különösen a szovjet-magyar határtérségben elhelyezett magyar hegyivadász csapatok és más katonai egységek mozgásáról, struktúrájáról, a hegyvidéki településeken kiépített határőrsökről, a csendőrőrsökről, a rendőrkapitányságokról, a hadifelszerelésekről, a képzett fegyveres erők számszerű állományáról stb. számolnak be. Ezeket a katonapolitikailag és a szovjet felderítés számára fontos adatokat a Kárpátaljáról menekült illegális határsértőktől a kihallgatásuk alkalmával gyűjtötték össze és továbbították az illetékes szerveknek. Szavcsenko[47] ezredes, az USZSZK NKVD Határőrcsapatok parancsnokhelyettese leszögezi, hogy Magyarországról a Szovjetunóba belépett több mint ezer határsértőt fogtak el. Oszokin[48] hadtestparancsnok, az USZSZK NKVD határőrhadseregének parancsnoka a letartóztatott kárpátaljai ruszin, ukrán, zsidó és más nemzetiségű határsértők adatai alapján a magyar térségben tapasztalt katonai mozgásokról a felsőbb vezetésnek szintén helyzetjelentést készített, amelyben többek között megjegyzi, hogy a kárpátaljaiak körében az a hír járja, hogy a Szovjetuniónak szándékában áll Zakarpatszka Ukrajina bekebelezése.

Gorlinszkij[49] állambiztonsági őrnagy, az USZSZK belügyi népbiztos-helyettese Berija népbiztosnak 1940. augusztus 14-én terjedelmes beszámolót küldött az NKVD 1940. május 13-án közzétett N-122 sz. határozat végrehajtásával kapcsolatosan és a határtérségben foganatosított ügynöki-operatív intézkedésekről. A német-, magyar-, és a román-szovjet határvonalakon a korábbi adatokhoz viszonyítva növekedett a határsértők száma, kiemelte, hogy az átszökött nációkhoz viszonyítva (ruszin, ukrán, orosz, moldován, román stb.) kimagaslik a zsidók és lengyelek aránya. Szerinte német, a magyar és a román felderítés egyre több ügynököt dob át a határon. Különösen a németországi emigráns ukrán nacionalista szervezetek saját ügynökeiket is átküldik Nyugat-Ukrajnába, hogy az OUN aktivistái felforgató tevékenységet, fegyveres támadásokat szervezzenek, de emellett lengyel fegyveres csoportok is garázdálkodnak. A június 15-i állapot szerint összesen 12 981 főt tartóztattak le, közülük 250 fő a környező országok hadseregeinek dezertált katonái.

A határt illegálisan átlépők országonkénti megoszlása 1940. január 1. – július 15. között:

Németország felől – 5248, ebből 2 katona, 15 leleplezett német ügynök;
Magyarország felől – 2370, ebből 52 katona, 10 leleplezett magyar ügynök;
Románia felől – 1777, ebből 196 katona, 12 leleplezett román ügynök;
4 lengyel ügynök
Összesen: 9095 fő érkezett.

A Szovjetunióból kiszökni próbálkozó határsértők száma:

Németország felé – 2839 fő;
A magyarországi határszakaszon – 568 fő;
A romániai határszakaszon – 479 fő.
Összesen: 3886 főt vettek őrizetbe.

A jelentés szerint a határon beszivárgott ügynökök leleplezését, a diverzáns csoportok felderítését országosan kiemelt feladatként kezelik. Ezzel párhuzamosan Berija utasítására Szavcsenko[50] állambiztonsági ezredes, az NKVD határőrcsapatok parancsnokhelyettesének, Homenko[51] vezérőrnagy az NKVD határőrcsapatok parancsnokhelyettesének, Rogatyin[52] ezredes, Sztrokacs[53] ezredes koordinálásával az NKVD-kihallgató-tisztek a magyar állampolgárságú határsértőktől, katonaszökevényektől, dezertált zsidó munkaszolgálatosoktól a kihallgatások idején Magyarországról hadászati szempontból még részletesebb adatgyűjtést végeztek különös tekintettel a Szovjetunió elleni háborús előkészületekre, amely információkra a szovjet felderítésnek égetően nagy szüksége volt.

A magyarföldről érkezett szökevények letartóztatása, kihallgatása

A moszkvai Orosz Állami Hadtörténeti Levéltárból nemrég több, korábban titkosított NKVD-jelentés és más dokumentum került elő, amelyek alapján megközelítőleg hiteles képet kaphatunk azokról, akik 1939–1941-ben illegálisan lépték át a magyar-szovjet határt és az elsők között estek a szovjet terror áldozataivá.

A korszakhoz kötött első források, a kárpátaljai rehabilitációs bizottságok anyagai is megerősítik[54], hogy az 1939-ben létrejött magyar-szovjet határon – a „Szovjetunióról annyi szépet mesélő” kommunista propagandisták hatására – menekültek áradata (a volt Kárpát-Ukrajna szicsgárdistái, munkanélküliek, nincstelen földművesek, a levente- és katonai szolgálat elől lelépő ungvári, munkácsi és huszti gimnazisták, tandíjat fizetni nem tudó (prágai és más egyetemet otthagyó) diákok, állástalan zsidó tanárok  és magyarellenes érzelmű, antifasiszta beállítottságú baloldaliak, CSKP-tagok, politikai és nemzetiségi üldözöttek, az 1937–38-as spanyol polgárháború kárpátaljai önkéntesei[55] stb.) zúdult a Szovjetunióra. A szovjet határőrök eleinte a 10–15 fős csoportokat a magyar hatóságnak adták vissza. A helyi magyar sajtóból is ismert, hogy egyszerre 62 visszatoloncolt személy ellen határsértés ügyében bűnvádi eljárást indítottak, őket 8–10 hónapos elzárásra ítélték.

Az NKVD-kihallgatási jegyzőkönyvek adatai szerint a börtönből kiszabadult több kárpátaljai, köztük ruszin/ukrán, zsidó származásúak (V. M. Csizmár, I. J. Andrijco, V. I. Ruszanjuk, I. L. Moldavcsuk, V. D. Andrijco, G. M. Markus, M. I. Lazur és mások) 1940 szeptemberében másodszor is sikeresen átlépték a határt, de őket már a szovjet oldalon letartóztatták, egyenként határsértés miatt 3 évet kaptak.

Az NKVD kemény vallatásának alávetett magyar állampolgárságú ruszinok, ukránok, magyarok és zsidók a kémgyanú árnyékába kerültek. A szovjet Btk 58-6 cikkelye értelmében alaptalanul kémnek tartották a 16 éves Bilák Olena, apja Iván (1925) munkácsi lakost, akit 1941. december 8-án az NKVD Ural körzeti (Molotov/Perm) hadbírósága koncepciós vádirat alapján halálra is ítélt. A Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma a halálos ítéletet 1942. január 12-én 15 évi ITL-re változtatta. A fiatal lányt ártatlanul meghurcolták,  13 évet töltött le a munkatáborban. Ugyancsak ügynökgyanúval, az USZKSZ Btk. 54-6 cikkelye alapján G. E. Edelstejnt (Nagyberezna), J. G. Rajs (Ungvár), 15 évi, O. M. Lipcsak (Ungvár) 10 évi javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

A Szovjetunió elleni kiagyalt „zsidóösszeesküvés” elméletét fedezhetjük fel az egyik előkerült zsidó vonatkozású Feljegyzésben[56]. Az ügyirat 1941. április 10-én Sztanyiszlavban[57] keletkezett, ebben Jeszipenko állambiztonsági szakaszvezető, az UNKGB nyomozó részlegének nyomozója arról informálja feletteseit (az SZSZKSZ NKVD vezetőit), hogy Magyarországon a zsidók megsegítésére magyar állami támogatással létre jött az úgynevezett „Állami Magyar-Zsidó Szövetség/Goszudarsztvenoj vengerszko-jevrejszkij szojuz” az  OMZSA (Országos Magyar Zsidósegítő Akció[58]), amelyhez a Pártfogó Iroda[59] tartozik. Ennek egyik vezetője egy bizonyos Kirsch Andre/András, aki a magyarországi zsidók megsegítésével, illegális kivándorlásuk megszervezésével foglalkozik. Így Magyarországról saját közvetítőinek közreműködésével zsidókat szöktet át több országba, főleg a Szovjetunióba. Kirsch az egyik állam ügynökeként a Szovjetunió ellen aktív kémtevékenységet folytat. Általa beszervezett, felkészített zsidó kémeket dob át a magyar-szovjet határon, ellátja őket különböző feladatokkal, kötelezi őket, hogy a megadott címére levelet írjanak, különböző információkat küldjenek. A nyomozó a jelentést azzal fejezi be, hogy eddig már több Kirsch által beszervezett ügynököt fogtak el, lepleztek le, a továbbiakban minderről a központi vezetést folyamatosan tájékoztatják.

A kémvád tarthatatlanság később hatóságilag is bebizonyosodott, az elítélteket törölték a bűnügyi nyilvántartásból, s mivel valamennyien ártatlanok voltak, mint a politikai megtorlás áldozatait bűncselekmény hiányában rehabilitálták.

Itt jegyeznénk meg, hogy 1942 folyamán az alaptalan kémügybe keveredett kárpátaljaiak közül többen, főleg a balos gondolkodásúak – talán életüket mentve – a moszkvai Állambiztonsági Minisztérium által felkészített felderítőcsoport beszervezett ügynökei lettek. Megfelelő kiképzés után, történetesen a „magyar Pataki Ferenc vezette partizánkülönítmény”[60] és más felderítő- és diverziós csoport tagjaként (Borkanyuk-csoport[61]) az „ugródeszka” szerepét játszó Kárpátaljára ejtőernyős kötelékben szálltak le. A magyar kémelhárítás azonnal lecsapott a csoportra, elfogott tagjainak többségét a hadbíróság halálra ítélte, mások mellett a felderítő osztagba beszervezett zsidó származásúakat is – elrettentő példát statuálva – lakhelyükön végeztették ki.[62]

A kárpátaljai ruszin/ukrán, magyar és zsidó kommunisták, az egykori CSKP-aktivisták is illegális úton jutottak át a határon, ők szintén a szovjet börtönökben kötöttek ki. Közülük az 1937-től a Komintern közbenjárásával a szovjet-magyar határon átsegített, moszkvai emigrációban élő Oleksza Borkanyuk, Ivan Turjanica, Weiss Sámuel és más pártfunkcionáriusok és NKVD-ügynökök közvetítésével több zsidó származású pártagot (Háberman Sámuel, Lebovics Eszter, Mozsarovics Mihajlo) kimentettek a szovjet börtönökből. Azonban a Komintern központi titkárságától úgynevezett visszaigazoló-dokumentumot sokan nem kaptak, őket is (a balazséri Győri Péter /Hete, 1897 – Szokolovo, 1943) „menlevél” hiányában de facto 3–5 évi javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

1940. július 20-án a drohobicsi Vilne szlovo[63] (Szabad Szó) című ukrán újság is beszámolót közölt arról, hogy a szovjethatalom miként zárta tömlöcbe a Kárpáti Ukrajna azon menekültjeit (zsidók, ruszinok, ukránok, egyszerű földművesek, munkanélküliek), akik védelemért könyörögtek. Fentebb már jeleztük, a bűnvádi eljárás alól csak azok a magyar kommunisták mentesültek, akiket a Kommintern[64] az NKVD kérésére hivatalosan leigazolt.

A levéltárakban olyan névsorok is előkerültek, ahol a nevek mellett a magyar, lengyel, csehszlovák állampolgárság szerepel. Az NKVD nyomozói számunkra ismeretlen oknál fogva egyeseket (főleg a határsértő zsidókat) szovjet állampolgárnak minősítettek, azok örök időkre a lágerekben maradtak, ott hunytak el.

A Szovjetunióban 1936. november 10-től kiadott (régi-új) rendelkezés szerint szigorúan megbüntették azokat a személyeket, akik illetékes hatósági engedély, hatályos útlevél nélkül illegálisan – mindkét irányban – átlépték a határt. Ez bűncselekménynek számított, ezért 1-től 3-évig terjedő szabadságvesztés járt[65]. A szovjet NKVD Különleges Tanácsa az USZSZK 1927. évi Büntető Törvénykönyvének 80. cikkelye alapján az illegális határátlépésért 3 évi, egyes esetekben (a törvénykönyv cikkelyének ellentmondva) 5, 8, sőt 10–15 évi szabadságvesztést szabott ki, amit a kijelölt javító-nevelő és kényszer munkatáborokban töltöttek le.

Véleményem szerint az érintetteknek a táborokba való kerülésének két alapvető oka volt. Valamennyi magyar állampolgársággal rendelkező menekültet a világháborút kirobbantó hitleri Németországgal szövetséges horthysta Magyarország hívének tekintették. A másik oka az a túlzott éberség, amit a sztálini kultusz idején minden külföldivel szemben alkalmaztak, aki a Szovjetunióba menekült. Az NKVD-szervek ezeket az embereket olyan bázisnak tekintették, amelyre biztosan alapozhat a külföldi hírszerzés. Tehát a náci hatalom üldözöttjeit nem védelemre szoruló menekültként, hanem a szovjet állam ellenségeként fogadták és kezelték.

Perszonális zsidósorsok az NKVD vallatási jegyzőkönyveiben és a vádiratokban

A továbbiakban a kutatást elősegítő ukrán, orosz nyelvű dokumentum gyűjtemények[66] alapján a meghurcolt zsidókra vonatkozó, NKVD Különleges Tanács elé került vallatási jegyzőkönyveket és ítéleteket vizsgáltam meg. Ezekből egyöntetűen kiderül, az elítélt személyek a hatósági üldöztetések elől hogyan és miért menekültek a Szovjetunióba. Például nem akartak szolgálni a levente-szervezetben és „muszosként” a magyar hadseregben. Sokan tanulmányaikat akarták folytatni, megfelelő munkát kerestek, a jobb élet után vágyódtak, „tiszta szívvel, becsületes és nemes szándékkal” mentek a Szovjetunióba. Álmukban sem gondolták, hogy javító-nevelő munkatáborokba kerülnek. Sokan elővigyázatosságból a szükséges személyi okmányok nélkül lépték át a határt, céljukat viszont őszintén bevallották. Csaknem mindegyik sorsa tragikusan folytatódott.

Társai sorsában osztozott Katz Áron[67], apja Samuel (Nagybereznai j. Csornogolova, 1917) asztalos, akinek a kihallgatási Jegyzőkönyvét[68] 1939 novemberében egy bizonyos Truber állambiztonsági szakaszvezető rögzítette. Az ügyiratot a folyamat bemutatásának szándékával saját fordításomban teljes terjedelemben közreadom.

A kihallgatás alatt négy feltett kérdésre négy válasz hangzott el:

„Kérdés: – Fejtse ki részletesen pártbeli nézeteit.

Válasz: – Hosszú éveken keresztül  tűrtem a nemzeti elnyomást, mint minden zsidó fiú, én is arról álmodoztam, hogy kijutok Palesztinába, hogy kivegyem részem az önálló állam megteremtéséből és ezáltal a nemzeti függetlenségünket megtudjuk őrizni. Ez az alapprogramja a cionista szervezetünknek.

Kérdés: – Miért változtatta meg most kifejtett nézeteit és jött át Magyarországról a Szovjetunióba?

Válasz: – Először is, nem tudtam kijutni Palesztinába, mert a magyar kormányhatóság nem engedett ki az országból, másodszor, megtudtam, hogy a Szovjetunióban jól élnek a munkások, én is munkás vagyok, itteni létezésemhez megvannak az életfeltételek, harmadszor, meggyőződtem a cionista szervezet látszattevékenységéről, ezért úgy döntöttem, hogy megszakítom vele a kapcsolatomat.

Kérdés: – Miben látja ön a cionista szervezet látszattevékenységét?

Válasz: – Abban látom, hogy nem cselekszik határozottan, főleg nacionalista propagandával foglalkozik.

Kérdés: – Milyen célokat tűzött maga elé, mielőtt Magyarország határát átlépve a Szovjetunióba került?

Válasz: – Lényegében 1939. november 4-e előtt döntöttem arról, hogy átszököm a Szovjetunióba. Az első határátlépési kísérletem szerencsétlenül végződött, a velem tartó négy sorstársamat a magyar policájok[69] elfogták. Én megúsztam, mert abban az időpontban csornaholovai otthonomtól távol voltam, a közeli Dubrinics községben dolgoztam. Itt kaptam értesítést, hogy keres a rendőrség. Innét Volsinki településre menekültem, ahol volt szerencsém megismerkedni Raut Jákob[70] zsidó fiúval, akivel nekivágtunk a magyar-szovjet határnak. Ez 1939. november 2-án történt, átvágtunk a sűrű erdőn és a Szovjetunióba kerültünk. Azért is léptem át a határt, mert tisztában voltam azzal, ha visszatérek, a börtönbe zárnak. Azért is, mert nem akartam a magyart hadseregbe bevonulni, 1940-ben került volna erre sor.

Aláírás a Csenyigov, az UNKVD PO parancsnoka

Truber állambiztonsági szakaszvezető.”

Nemcsak egyes személyek, hanem családok, fiatal házaspárok is döntöttek úgy, hogy a kilátástalan helyzet miatt hazát, illetve lakhelyet cserélnek. Az NKVD-iratok között található a Herskovics házaspár ügye, akik 1940. január 23-án lépték át a határt, aztán a szovjet határőrök fogták el őket. Az 1940. május 11-i Kihallgatási jegyzőkönyv[71] Herskovics Matild[72], apja Martin (Munkácsi körzet, Bukovinka, 1910) volt csinagyijevói lakossal, egykori magyar állampolgárral készült. Foglalkozása: tanító. Férje: Herskovics Arnold[73], apja Izsák  (Csinagyijevo/Beregszentmiklós, 1913). Foglalkozása: tanító.

Kadaner L. I., az NKVD harkovi egységének nyomozója előtt Herskovics Matild beismerő vallomást tett, hogy férjével együtt előre megfontolt szándékkal lépték át a magyar-szovjet határt. A nyomozó által feltett tíz kérdésére egyenként válaszolva elmondta, hogy Csinagyijevón élt, 7 éven keresztül 1939. április 30-ig a helyi elemi iskolában tanított. A magyar hatóság, mint zsidónak, neki is megszüntette munkaviszonyát. A felmondás után vőlegényéhez, Herskovics Arnoldhoz költözött, aki Brusztura falu népiskolájában tanított, majd tanítói állásából őt is felmentették. 1939. június 1-jén Uszty-Csornára költöztek, ahol összeházasodtak, majd visszatértek Csinagyijevóra, férje családjánál laktak a bekövetkezett határátkelésig, amelyet Csinagyijevo-Volovec-Pilipec-Nyizsnye Sztudenoje vonalon közelítettek meg. Ebben a faluban férje közeli ismerősénél, a helyi Friedman családnál vendégeskedtek, idejövetelük céljaként azt mondták a kíváncsiskodóknak, hogy a helyi zsidó iskola beindításán kívánnak fáradozni. Vernyij Sztudenojében sikerült alkut kötni egy itteni embercsempésszel, aki 30 pengőért január 23-án az éjszakai órákban sikeresen átkísérte őket a határon és a legközelebbi településen egy gazdánál találtak menedéket. A kiérkező szovjet határőröknek elmondták, azért lépték át a határt, hogy ebben az országban, mint tanítók megélhetést biztosító álláshoz jussanak, tudomásuk szerint a Szovjetunióban nincs munkanélküliség, mindenki megtalálja számítását és hogy Magyarországhoz viszonyítva ebben az országban nem üldözik a zsidókat.

Végezetül Herskovics Matild arra is választ adott, hogy a magyar rendőrökkel és csendőrökkel semmilyen kapcsolatban nem állt.

1940. június 7-ei dátummal látták el Bergida Jankel[74], apja Bernát (Nagybereznai járás, Ljuta, 1914.) hentes Kihallgatási jegyzőkönyvét[75], amely szerint egy bizonyos Golub részlegparacsnok volt a kihallgató tisztje, aki 12 kérdést tett fel és kapott rá konkrét válaszokat. Ezekből megtudjuk, hogy a 26 éves Bergida Jankel a határsértés előtt a nagybereznai járási Ljután lakott és itt gazdálkodott 54 éves apjával, Bergida Bernáttal, két fiú testvérével (Mór, Manas) és 3 nővérével (Jelena, Dóra, Malka). A hozzátartozók tudtak arról, hogy szökni akar a Szovjetunióba, amelyre három falubeli szomszédja – Perebzják Petr, Perebzjak Jurko és Gricák Jurko beszélte rá. Semmilyen pártnak nem volt tagja, a magyar rendőri, csendőri szervekkel nem állt kapcsolatban, semmilyen megbízatást senkitől nem kapott. Idejövetelének célja, hogy munkát keressen és kapjon. Egyedül, kísérő nélkül a 19. sz. kilométerkőnél 1940. június 5-én lépte át a magyar-szovjet határt. Elismerte bűnösségét az illegális határsértésben, az általa elmondottakat és leírtakat kézjegyével látta el.

Előkerült Bergida Jankel magyar állampolgár, zsidó nemzetiségű vádlott nyomozati ügyével kapcsolatos, 1940. augusztus 14-én megfogalmazott Vádirat[76] is, amelyet az NKVD Különleges Tanácskozó Bizottságának ítélethozatalra a nyomozati üggyel foglakozó helyettes ügyész terjesztette fel (aláírása olvashatatlan). Jóváhagyta: Petrov állambiztonsági főhadnagy, az UNKVD DO parancsnok-helyettese. A vádirat megfogalmazója: Koszenko nyomozó. Ellenjegyezte: Pavlucsenko állambiztonsági hadnagy, az UNKVD DO nyomozati hadtest parancsnok-helyettese.

Bergida Jankelt azzal vádolták, hogy az USZSZK Büntető Törvényének 80. cikkelye szerint illegálisan átlépte a határt. Az USZSZK UPK 204. sz. paragrafusa értelmében Bergida Jankel N-35959 sz. nyomozati anyagát a Drohobicsi területi UNKVD 1. sz. Specrészlegen keresztül az SZSZKSZ NKVD Különleges Tanácsának[77] ítélethozatalra megküldte. Igazolás: Bergida J. B. vádlott Sztrij város börtönében őrzés alatt tartják. Ettől naptól számítva az SZSZKSZ NKVD Különleges Tanácsának hatáskörébe tartozik. Személyi irattal nem rendelkezik. A vádirat lapszélén a következő kézzel írt bejegyzés olvasható: – 5 év ITL (olvashatatlan aláírás) 40. 9. 27. -5 év ITL (olvashatatlan aláírás) 40. IX. 23.

A következő elítélt ugyan ukrán, de peranyagában egy zsidó fiú is szerepel. Petáh Ilona[78], apja László (Munkácsi járás, Medvegyivci, 1921) háztartásbeli vádlottal készített  Kihallgatási jegyzőkönyv[79] (a dokumentum két részből áll, a másik egy pótlólagos kihallgatási jegyzőkönyv) 1940. szeptember 13-i dátumot viseli, melynek összeállítója: Kurocapov, a Szkolei határőrség nyomozó-munkatársa. Az első kihallgatáskor feltett 7 kérdésre Petáh a következőket válaszolta: saját elhatározásából döntött úgy, hogy 1940. augusztus 27-én Szerednye-Munkács-Poljana-Guta útvonalon Huszne Vizsna határfalu térségében a kora hajnali órákban átszökik társaival a Szovjetunióba a jobb élet és jól fizető munka reményében. Vele tartott két volt munkatársa: az ukránnak beírt Csáti László[80], apja Sándor (Szerednye, 1921) és a zsidó Fried Emánuel[81], apja Bernát (Szerednye, 1922) szerednyei lakosok, akik gépkocsivezető-tanoncok voltak a szerednyei Guberlinat-kórházban, ők a magyar hadseregbe nem akartak bevonulni. Hármójukat a határon a Guta faluba való embercsempész, Gnatkovics Iván segítette át 30 pengőért, ezenkívül kapott egy karórát és egy pár cipőt. Csendőrökkel, rendőrökkel nem találkoztak, velük nem álltak kapcsolatban. Beismerték, hogy határsértést követtek el.

1940. szeptember 23-i keltezésű az a Pótlólagos kihallgatási Jegyzőkönyv[82], amelyet Kuracapov, a Szkolei határőrség munkatársa Grossman András[83], apja Dezső (Nagyberezna, 1912) zsidó egyetemista vádlottal készített. Ebből közlünk részleteket:

„Kérdés: – Mi vezette Önt arra, hogy illegálisan Magyarország felől átlépje az SZSZKSZ  államhatárát?

Válasz: – Azzal a céllal léptem át a határt, hogy elkerüljem a behívást a munkatáborba, ahová jelenleg az 1900–1917 évjáratú zsidókat mozgósítják. Ezenkívül, tudomásom szerint a magyar hadseregbe korábban bevonult zsidókat átirányítják a munkatáborokba, ahol a munkakörülmények elviselhetetlenek, az étkezés rossz, minden apró kihágásért szigorú büntetés jár. A zsidók körében az a hír is elterjedt, hogy a munkaszolgálatos zsidókat Németországba, ottani munkavégzésre. Ezenkívül a kommunista mozgalomban való részvételem miatt a csendőrség megfigyelés alatt tartott, 1940 májusában letartóztatott  6 napra lecsukott.

Kérdés: – Milyen úton és módon beszélte meg a határátlépést azokkal, akikkel erre szövetkezett?”

Grossman válaszában elmondta, hogy Ungvárról jövet, szeptember 1-jén Nagybereznát felkereste, hogy a csoportos határátkelésről megbeszélést tartson az ottani elvtársakkal, akiket gyerekkorától jól ismert, mivel születésétől kezdve 1935-ig családjával itt élt. Először Malmos Miklóssal és Munk Teodorral lépett kapcsolatba, ám átszökési javaslatát nem fogadták el, később őket elvitték a munkatáborba. Majd szeptember 8-án találkozott Abramovics Mihály[84], apja Adolf (Nagyberezna, 1906) szabó, Davidovics Szemen[85], apja Jenaszov (Nagyberezna, 1914.) elárusító és egy Guzner[86] nevű zsidó fiúval, akik társultak hozzá, másokat is igyekeztek megszólítani. Guzner kerékpárral jutott el Bukivca faluba, itt adtak egymásnak találkozót. Csatlakozott hozzájuk még Waldman Jenő[87], apja Sámuel (Nagybereznai járás, Zabrigy, 1913) munkás (CSKP-tag 1932–1935-ben), Weiss Gábor[88], apja-Ábrahám (Uzsok, 1919) hírlapterjesztő. Abramovics egy csornoholovai ismerősét kérte meg, hogy útvezetőt biztosítson. Találtak is ilyen vállalkozót, aki őket elvezette a határ közeli Ljutára, ahol Markovics Mihály[89], apja György (Nagybereznai j., Ljuta, 1909) pék személyében már másik vezetőt kaptak. Az ő kalauzolásával szeptember 8-án éjjel lépték át a határt.

Kuracapov kihallgató tiszt Grossmantól azt is megkérdezte, hogy a csoportjából vagy családjából állt-e valaki a csendőrökkel kapcsolatban. A többiekkel kapcsolatban erre a kérdésre nem tudott válaszolni, viszont beismerte, hogy édesapja, mint ügyvéd munkája kapcsán érintkezett a nagybereznai csendőrökkel és rendőrökkel. Grossman azt is kijelentette, hogy 1938-ban jogász diplomát szerzett, de a magyarok bejövetelétől számítva, munkanélküli és a csendőrökkel nem állt kapcsolatban, apja tartotta el.

Az idézett jegyzőkövet Grossman András és Kurocapov nyomozó írta alá.

Értékes információkat tudunk meg Friedman Sámuel[90], apja Jakab (Ungvár, 1913) Kőrösmezőn letelepedett szabó Kihallgatási jegyzőkönyvéből[91] is. 1940. október 28-án Grossman Zsigmond[92] apja Martovics szabó (Jaszinya/Kőrösmező, 1912.), mint tolmács közreműködésével Zsadan nyomozó hallgatta ki. A 15 feltett kérdésre a következőket válaszolta: Átszökése előtt Ignác Ernő kőrösmezei szabómester műhelyében dolgozott. Ötvenkilenc éves apja Friedman Jakab az Ungvár közeli Radváncon él, jelenleg munkanélküli, korábban az ungvári kórház ápolója volt. A 47 éves anyja Fajerman Lejni háztartásbeli. A 25 éves fiútestvére Ármin a magyar hadsereg közkatonája, a határőrségnél teljesít szolgálatot. Pártonkívüli. Indoklása szerint az emberségesebb élet reményében szökött át a határon, nem akart a magyar hadseregben szolgálni, tudomása van arról, hogy a zsidókat koncentrációs táborba zárják. Egy kőrösmezei embercsempésznek, Kapraljuk Vaszilijnak 10 pengőt fizetett, hogy 1940. szeptember 20-án átsegítse a határon, akit az előtte átlépő Grossman Endre jól ismert, majd egy fiatal lány elkísérte őt a szovjet határőr-parancsnokságra. Kitudódott, hogy egy nővére Kolomija városban él, korábban levelezési kapcsolatban állt vele, 1937-ben legális úton személyesen is meglátogatta, 15 napot töltött a vendégségben. Amikor a Vörös Hadsereg Nyugat-Ukrajnát elfoglalta, azóta a nővérétől postán keresztül két levelet kapott, amelyben a közérzetéről és a jó életről számolt be. Ezekre a levelekre ő is válaszolt, a rendőrség emiatt nem zaklatta. A nyomozó utolsó kérdésére azt válaszolta, hogy az illegális határátkelés miatt bűnösnek érzi magát.

Szovjet dokumentumok a magyar hatóságok illegális kitoloncolásairól

Az NKVD archívumából olyan iratok is előkerültek, amelyekben a jelentéstevő szovjet határőrtisztek leírják azt is, hogy a magyar csendőrhatóság a határőrök erőszakos közreműködésével népes zsidó családokat, egy-két hónapos gyerekkel rendelkező házaspárokat illegálisan toloncoltak át a szovjet-magyar határon. Például Szkorodumov[93] állambiztonsági őrnagy, az NKVD határőrcsapatok 94. sz. szkolei helyőrségének parancsnoka és Kozlov komisszár 1940. május 12-én Szerov 3. rangjelzésű állambiztonsági komisszárnak, az USZSZK belügyi népbiztosának és más katonai vezetőnek megküldött jelentésükben leírják, hogy 49 főből álló 15 családot, ebből 22 gyermeket vettek őrizetbe, akiket a magyar hatóság emberei február-április folyamán erőszakosan, illegálisan dobtak át a szovjet-magyar határon. Az idevonatkozó szovjet törvények szerint a határőrség fogdájában csak 10 napig tarthatják őket őrizetben, az apró gyerekek ellátását a szűkös keretek miatt nem tudják vállalni, az NKVD körzeti megbízottja a felnőtteket a gyerekekkel együtt a börtönükbe nem akarják befogadni, ezért kérik a kijevi vezetőséget, hogy letartóztatottak ügyében azonnal intézkedjen.

A rendszerváltás után előkerült kihallgatási jegyzőkönyvek, arról tanúskodnak, hogy a magyar szervek után a szovjet szervek is meghurcolták mások mellett Zsuravszki Nyikolaj[94]. apja Fedor (Galcsini, Zsitomiri körzet, Volinszki kormányzóság, 1874) Ungváron letelepedett orosz nemzetiségű személyt is, akit a szovjet határőrök 1940. január 22-én vettek őrizetbe és magyar ügynöknek bélyegezték meg. Zsuravszki kihallgatási jegyzőkönyve[95] is kérdés-feleletből áll, amelyből kibontakozik egy otthont kereső, családjához ragaszkodó, közel 70 éves hányatott sorsú kisember kálváriája. Kihallgató tisztje: Popov hadnagy, a 94. sz. határőregység tisztségviselője a Zsuravszkinak feltett hat kérdésére adott válaszokból megtudjuk, hogy felesége Pajunk Verona, 72 éves, közös gyermekük: Pajunk Jozef, 32 éves, földműves. Zsuravszki évek óta munkanélküli, felesége tartja el, aki a zsidócsaládoknál takarítónő. Lakhelyük az Ungvárhoz közeli Radvánc. Zsuravszkit néhány nappal kitoloncolása előtt, mint hontalant a magyar rendőrség letartóztatta, egyik vezető beosztású rendőrkapitány többször kihallgatta. Néhány napig vele raboskodott régi ismerőse, az Ungváról begyűjtött Lembevszkij Lejba[96], apja Nyikimov (Zvenyigorod, Kijevi terület, 1890) zsidó származású munkás is, ungvári feleségével nagy szegénységben éltek. Majd közölték velük, hogy mivel Oroszországi születésűek, munkát Magyarországon nem kaphatnak, ezért a Szovjetunióba visszaküldik őket, azonban családjukat nem vihetik magukkal, mert azok magyar állampolgárok. Mindkettőjüket az ungvári rendőrök Ungvár-Uzsok vasútvonalon, majd gyalogosan a határig kísérték, egy erdős részen Szkole település irányában határátlépésre kényszerítették őket, azokkal a szavakkal, ha visszatérnek, kioltják életüket. Háromszáz méter megtétele után a szovjet határőrök fogságába estek. Mint magyar kémgyanús személyek 5 évet kaptak.

A magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidó származású Süskind Béla[97], apja Áron (Budapest,1908) szabót, volt bécsi lakost Huszton fogták el (a técsői járási Ruszka Mokrán szabóként tevékenykedett), egy ideig lakat alatt tartották, majd a magyar csendőrök 1941. március 4-én erőszakkal toloncolták át a szovjet területre, ahol a szovjet határőrök őrizetbe vették, lágerbe hurcolták, Sinkarenko főhadnagy kihallgatási jegyzőkönyve alapján[98] kémtevékenység vádjával elítélték.

Kárpát-medence térségéből érkezett menekültek az NKVD-karmaiban

A kárpátaljaiakon kívül az anyaországból, továbbá Felvidékről és Erdélyből is többen eljutottak a Kárpátokban húzódó magyar-szovjet határra, hogy az üldözőik elől Szovjetunióban keressenek menedéket.

Erről tanúskodik több tucatnyi ügyirat is. Korképet tükröz a határon lebukott budapesti Farkas József[99], apja András (Salgótarján, 1905) budapesti lakos, korábban elektroműszerész, letartóztatottal készített Kihallgatási jegyzőkönyve[100], amelyet 1941. július 16-án az 5. részleg tolmácsának közreműködésével vettek fel. A határsértésben hatan voltak érintettek, valamennyien a magyar kommunista párt aktivistái, zsidó, magyar és ruszin/ukrán nemzetiségűek. Farkas Józsefnek a kihallgatás alatt 12 kérdést tettek fel, ezekre válaszolva, megtudjuk, hogy tagja volt a magyar kommunista pártnak, ezért 1940-ben 11 hónapot ült a börtönben, majd ügyét a hadbíróság a polgári bíróságnak adta át, így szabadlábon védekezhetett. Attól félt, hogy újra lecsukják, ezért szökött át a Szovjetunióban, vele ment át öt sorstársa is: Farkas Izidor[101]/Juzef, apja Áron (Huszti j., Veléte, 1916), a magyar hadseregből dezertált, Faragó Pál[102], apja Pál (Nagykőrös, 1911) budapesti lakos, korábban autószerelő, Faragó Pálné[103], apja Gábor (Budapest, 1913) gyári munkás, Oláh Géza[104], apja István (Arad, 1913) budapesti lakos, vagongyári munkás, Moldavcsuk János[105], apja János (Rahó, 1922). A csoportot 50 pengőért Gulen Nyikolaj embercsempész vezette át a határon. Farkas József egyik elvtársától Kovács Józseftől azt a megbízatást kapta, hogy vegye fel a Moszkvai emigrációban élő Spongercen kommunista vezetővel, aki 1940-ben lépte át a hatért, át kellett adni az információt, hogy Magyarországon a kommunista pártot szétzavarták. Közölte azt is, hogy egy kommunista ismerőse, Torgus Árpád[106] 1928-tól szintén Moszkvában él, aki a letartóztatás elől szökött a szovjetekhez, testvérével Salgótarjánban találkozott. Végezetül azt is elmondta, hogy Budapesten a magyar csendőrség megfigyelése alatt állt, eddig 9 alkalommal kellett a megadott címen jelentkeznie.

A szovjet kémhajsza értelmetlen áldozata lett Kraus Vilmos[107], apja Izidor (Baja, 1908) zsidó származású építész, MKP-tag, aki a magyar hadseregben tiszti rangban szolgált, 1930-31-ben a kommunista mozgalomban való részvétele miatt a magyar hatóság börtönbe zárta. A nemrég előkerült 1941. szeptember 9-i Pótlólagos kihallgatási jegyzőkönyv[108] értelmezése szerint, Kraus  a második világháború kitörése előtt[109] szökött át a Szovjetunióba. Kraust, mint határsértőt Alekszejev, az UNKVD (Ivanovói terület) nyomozócsoportjának nyomozója hallgatta ki, főleg a kommunista mozgalomban kifejtett tevékenységéről, harcostársairól, kapcsolatairól faggatta. Miután Kraust szabadlábra helyezték, az újabb bírósági per meghozatala előtt, 1934. november 10-én néhány társával átlépte a magyar-csehszlovák határt és Pozsonyban a CSKP vezetőinél keresett és talált menedéket. Pártmegbízatással Brno (Brünn) városába küldték. 1934. november 10.–1937. január 18. között különböző feladatokat hajtott végre és csehszlovákiai emberjogi védelem ligája tartotta el. Majd visszament hazájába, újra börtönbe került, 1937. február–1938. október 19. között, egy hónapot a pécsi, 20 hónapot a szegedi tömlöc lakója volt, Rákosi Mátyás is vele ült, kapcsolatban álltak.

A szeptember 10-én keltezett NKVD-feljegyzés szerint[110] Alekszejev nyomozó Kraust újra kihallgatta, kimondottan Rákosi Mátyás felől, börtönbeli és szabadulásuk utáni közös tevékenységük iránt érdeklődött.

Többszörös kémügybe keveredett a zsidó származású Kajzer István[111], apja Bertalan (Budapest, 1912) is. Az Ivanovszki területhez tartozó szovjet katonai nyomozók (Leonov állambiztonsági alhadnagy, Molkov állambiztonsági főhadnagy, Markov állambiztonsági főhadnagy) Vádirata[112] szerint 1941. június 11-én az NKVD 95. sz. egysége határátlépés közben letartóztatta, vizsgálati fogságba helyezte, több alkalommal kihallgatta, amely során megállapították, hogy Kajzert 1936-ban a magyar hadbíróság 4 évre elítélte, mert a román felderítők és kémelhárítók javára titkos információgyűjtéssel foglalkozott. Az NKVD gyanúsnak tartja, hogy 1940-ben a börtönből a szovjet határ közelében felállított munkatáborba került, mint munkaszolgálatos a német-szovjet háború kezdete előtt néhány nappal – kémkedés céljából – átszökött a Szovjetunióba. Ügynöki megbízatásáról beismerő vallomást nem tett, de az NKVD-nyomozói ezt a vádat megalapozottnak tartják. Ebből kiindulva az SZSZKSZ Büntető Törvénykönyvének 58. cikkelye, 6. pontja, 1 sz. bekezdése értelmében N-11881 sz. ügyiratát az NKVD Különleges Tanácsának ítélethozatalra megküldik, a vádlottnak 10 évi, javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztés megadását javasolják. Megjegyzendő, hogy a nyomozati anyagban Kajzer feltételezett kémkedéséről nincs konkrét bizonyíték.

1940. december 17-én[113] Zimir határfalu térségében a következő magyarországi állampolgárok lépték át a magyar-szovjet határt: a zsidó származású Klar Dezső[114], apja Jakab (Szerencs, 1914) gyári munkás, korábban budapesti lakos a szocdem tagja és felesége Klar Júlianna[115], apja Zsigmond (Budapest, 1921) budapesti lakos, nyomdász, továbbá Kastl Julianna[116], apja Franc (Temesvár, 1881.) temesvári lakos, háztartásbeli, Kulikov Pál[117], apja Izrail (Budapest, 1918) budapesti lakos, fényképész, Svuger Katalin[118], apja Ciril (Budapest, 1920) budapesti lakos, fényképész, Svarc Franc[119], apja Ludvik (Rom. Csurgó, 1904) temesvári lakos, munkás, Wajnberger Herman[120], apja Jakab (Pozsony, 1911) prágai lakos, szabó (CSKP tag 1936-1937-ben), Rot Tibor[121], apja Leopold (Brassó, 1915) budapesti lakos, munkás, Blum Ignác[122], apja Manuil (Prešov/Eperjes, 1900) budapesti lakos, munkás. A felsorolt zsidó származású vádlottak büntetésüket javító-nevelő munkatáborban töltötték le.

A szovjet megtorlásban részesült túlélők szenvedéstörténeteiből

Az illegálisan a Szovjetunióba menekültek tragikus sorsáról ukrán nyelven Olekszandr Dovhánics és Jurij Csori ungvári GULAG-kutatók összeállításában több dokumentumot, beszámolót, visszaemlékezést, élet-interjút és portrét is közreadtak könyv alakban.[123]

Ebben a gyűjteményben jelent meg az ungvári Stern Zoltán[124]/Iszakhár, apja Mózes (Szolyv. J. Paszika/Kishidvég, 1919) ügyvéd megrázó visszaemlékezése[125], aki megjárta a GULAG-poklait. 1940 augusztusában huszonegy évesen, a kereskedelmi akadémia diákjaként eldöntötte, hogy magukra hagyja anyját, apját, illetve a 9 tagú családot. Szilárd elhatározását a következőkkel indokolta egy másik vele készített interjúban: „Amikor a magyarok az egész Kárpátalját elfoglalták,[126] zsidótörvényeket vezettek be,[127] és mindenféle módon üldözni kezdték a zsidókat. 1940 augusztusában úgy döntöttem, hogy megszököm, átmegyek a határon. Bár eljutottak hozzánk hírek arról, hogyan éltek az emberek a Szovjetunióban az 1917-es forradalom után, sajnos csak a hivatalos propagandához – az újságokhoz, rádióadásokhoz – fértünk hozzá. Ezek alapján a Szovjetuniót minden nemzetiségnek egyenlő lehetőségeket kínáló országnak, az általános szabadság és igazságosság országának képzeltem el.”[128]

Ukrán nyelvű részletesebb visszaemlékezésében többek között megemlíti Mitro Zozulja[129] cimboráját, akivel 1940. augusztus 19-i pénteki napon Szolyván szervezkedtek, társakat toboroztak, majd Szolyva-Golubine-Poljana-Guta vonalon csoportosan megközelítették a határt. Első kísérletük nem sikerült, mert a határ közeli Poljanán magyar csendőrök az éjszaka folyamán állandóan járőröztek. Lefújták az akciót, hazatértek, a szülőknek elárulta szándékát. Meggyőződése az volt, hogy társaival mégis átmegy a Szovjetunióba, majd 3–4 hónap múlva a felszabadító Vörös Hadsereg katonájaként visszatérnek a szülőföldjükre. Második próbálkozásuk sikerrel járt, Hutánál egy helyi vezető segítő közreműködésével 54-en (fiuk, lányok, teljes családok) átkeltek az erdő övezte határon és a szovjet oldalon lévő Guszne községben kötöttek ki. Mint elmondja: A határőrök maguktól ránk találtak. Nagyon örültünk, amikor megláttuk őket, de az örömünk már az első szavaik után elszállt: „Vigyázz, sorakozó, minden lépés balra vagy jobbra menekülésnek számít, a menekülőre tüzet nyitunk.” Ezeket a szavakat soha nem fogom elfelejteni. Ekkor kezdődött el az én másik életem.”

Hat évet raboskodott Wieder Ernő[130] /Cvi, apja Gyula (Munkács, 1922.)[131] – ilyen végkifejletre ő sem gondolt, amikor eltervezte illegális átszökését a Szovjetunióba: „Egy kicsit szociális, baloldali gondolkodásúak voltunk mindnyájan, ugyanakkor egy kis cionista érzés is volt bennünk. Én tudtam, hogy engem nem fognak elengedni. Mert hát én voltam a libling, a kedvenc. Miklós bátyám elment Csehországba, a szülők azt tudták. Én mit csináljak itten? Anélkül, hogy a szülők beleegyezésüket adták volna, én megszöktem otthonról. 1940 szeptemberében átmentem a határon, átszöktem a Szovjetunióba. Ez egy hosszú mese. (…) ami Huszt mellett van[132] Ott lakott anyunak egy nővére, és ott voltam vendégségben[133] Visken megismerkedtem egy zsidó fiúval, akinek Patyipa volt a vezetékneve. Megbeszéltük, menjünk át Oroszországba! Még két huszti fiú is jött velünk. Kalandvágy, fiatalság. De tényleg, nem volt már mit csinálni az akkori Magyarországon! (…)

Átszöktünk a határon négyesben: a két huszti fiú, Patyipa és én. Itt volt a határ Körösmezőnél, mert akkor Kárpátalja határán már az oroszok voltak, elfoglalták Lengyelországot. A határon egyből letartóztattak. Utána börtönből börtönbe vittek. Először Nadvornán voltunk a börtönben pár napig, az itt van a határon, Körösmező mellett, csak a másik oldalon. Utána Ivanofrankovba[134], akkori nevén Sztanyiszlávra[135] vittek a börtönbe. Sztanyiszlávon ott ültünk százan lent a pincében egy cementes padlón. Majdnem százan voltunk mindig, kilencvenen, kilencvenöten. Semmi ágy, semmi priccs, csak a cement. Ott voltak, akik átszöktek a határon. Akkor rengetegen szöktek át, ezren és ezren. Főképp lengyelek és kárpátaljaiak…”

Wieder Ernő meggyőzően bizonyítja, hogy nem egyedi átszökésekről, hanem csoportos, tömegekkel mérhető illegális migrációról beszél, amelyről az eddigi  szakirodalom, a magyar történelemtudomány hallgat.

„Börtönből táborba…”

A politikai elítélteket rehabilitálták, ügyük felülvizsgálatának folyamatában bizonyítást nyert, hogy az NKVD igazságszolgáltatását teljesen alárendelték a kommunista diktatúra érdekeinek. Az NKVD-nyomozók javaslatára a kiszabott ítéletek már a törvénysértő és formális eljárások előtt megszülettek. „1942 nyarán engem és más rabokat kihívtak a bánya igazgatójához, és bejelentették, hogy szigorított lágerben letöltendő három év szabadságvesztésre vagyunk ítélve az államhatár illegális átlépése miatt. A telep igazgatója csak ekkor kapta meg az iratainkat, pedig már bezárásunk harmadik évében voltunk. Ez még elég enyhe ítéletnek számított a Szovjetunió büntető törvénykönyvének nyolcvanadik paragrafusa alapján. Ha az embert kémkedéssel vádolták, akkor az ítélet öt év szabadságvesztés volt. Ha pedig valakinek külföldön voltak rokonai, akkor ezért nyolc évtől terjedő szabadságvesztés járt. De én azok között voltam, akinek azt mondták: “Illegális határátlépésért három év”, és kész. Hogy vajon hogyan állapították ezt meg kihallgatás nélkül, bíróság és nyomozás nélkül, azt senki sem tudja.”[136]

Így lettek az oltalomkeresőkből vádlottak, akiket a Szovjetunió ellen bevetett kémnek, illetve határsértőnek nyilvánították. Az ítélethozatal megszületéséig a Szkole, Nadvirna, Sztrij, Szabor, Sztanyiszlav, Drohobics és más települések NKVD-börtöneiben, embertelen körülmények között sínylődtek. A técsői járási Hanicsból menekült Gerics Miklós[137], apja Gábor (Técsői j., Hanics, 1909) visszaemlékezése szerint, akit 1940. május 20-án két falubelijével (Herskovics Izik[138], apja Ábrahám (Hanics, 1909) kovács, 1935-től CSKP-tag, M. J. Korszak[139]) együtt a szovjetek elfogták. Így emlékszik vissza a történtekre: „Én sztaniszlavban sok emberrel találkoztam: asszonyokkal, gyerekekkel, valamint öreg és fiatal katonákkal, ezek a magyar hadseregből dezertáltak. Valamennyiünket arccal a fal felé felsorakoztattak, kutyás katonai járőrre bízták őrzésünket. Volt köztük egy erdész, akinek a nevére már nem emlékszem és milyen faluból való, feleségével és hat gyermekével volt ott. Amikor kezdték különválasztani az anyát, apát és a gyerekeket, elkeseredésében ordítani kezdett. Én börtönbe kerültem, a 31-es cellába, ahol három hónapot letöltöttem. Minden este kihallgatásra szólítottak. Három hónap után Belorussziába, Gomelbe szállítottak, Orsába, onnan Minszkbe. Minden börtön tömve volt. Az emberek elpusztultak az éhségtől. Aki még életben maradt, azt átszállították a rovnói tömlöcbe. Ott egy tiszt egyesével beszólított bennünket az irodába, jegyzőkönyvet tett elénk mondván, hogy írjam alá, három év munkatábor, tiltott határátlépésért. Akkor kezdődött. Hideg vagonokban szállítottak bennünket. Éheztünk, vizünk nem volt. Kísérőnk néha-néha adott egy vödörrel, csupor nélkül, amiből éppen csak egy korty jutott mindenkinek. A Komi SZSZK-ba kerültünk. Az állomásról  autókba ültettek és két napig utaztunk. Majd gyalog folytattuk az utat. Az éhségtől és a hidegtől elgyötörten sokan már menetelés közben meghaltak. Egy erdőbe vittek, ahol egyetlen épület sem volt. Kísérőink a fákra jelet róttak, ezzel jelölték meg azt a zónát, amelyen túl tilos volt kilépnünk. Fűrésszel és fejszével láttak el bennünket, hogy a kivágott fákból építsünk barakkokat. Amikor befejeztük, jött az újabb parancs. Menjünk beljebb az erdőbe, mert a barakkokba lovakat helyeznek el. S így tovább építettünk egész tavaszig. Aki nem teljesítette a megadott normát, az nem kapta meg fejadagját (40 deka fagyos fekete kenyér, 1 liter balanda).[140]

Lolin László[141], apja György (Ökörmezői j. Loza, 1923) szakmunkást a német csapatok előrenyomulása miatt a Novorecsinszkben kiürített börtönlakókkal együtt a Szalkini sztyeppékre hurcolták, onnét a Volga folyón jutottak el Szibéria erdős övezetébe, ahol a „zöldlágerben” ismertették velük a „trojka” öt percig sem tartó ítélethozatalát – határsértésért 3 éven át fakitermelő kényszermunkások lettek. Aki teljesítette a normát, az két porció kenyeret (egy porció 400 gramm, illetve 40 deka), halat, balandát kapott. A politikai foglyoktól ennek egy részét a mindenható köztörvényesek elkobozták. Naponta 5–6 fővel lettek kevesebbek, az éhségtől összeesett, 30–40 kg-ra lefogyott rabokkal a fagyhalál vagy az őrség végzett.

A határsértésért három évre elítélt kárpátaljai ruszin és zsidó lányokat Nyugat-Ukrajnából a Kemerovói területen lévő női lágerbe szállították (a „nép ellenségeinek női hozzátartozóit ide hurcolták), egy varróüzemben napi 12 órát dolgoztatták, csak a háborút követően, a 40-es évek végén engedélyezték egyeseknek a hazatérését, másokat a Tyumeny területen kijelölt településekre küldték, ahol még évekig száműzetésben éltek .[142]

A „kommunista inkvizíciós igazságszolgáltatás” táboraiban

A „szovjet honvédő háború” idején a hátországban továbbra is teljes gőzzel működött a „kommunista inkvizíciós igazságszolgáltatás.” A belső Ukrajnába és az orosz területekre kiszállított határsértők ügyével a Dnyepropetrovszki, Kamjanec-Podilszki, Kirovogradszki, Mikolajivszki, Odesszai, Ternopoli, Harkivi, Csernyigivszki és más területek NKVD főosztályainak nyomozó munkatársai foglalkoztak és fogalmazták meg a vádiratokat. A nyomozásokat 1942 végén fejezték be. Az utolsó ítélethozatalra már az 1942. november 19-én kihirdetett amnesztia után, 1943. február 12-én került sor.[143]

Ezeket átadták az SZSZKSZ NKVD Különleges Tanácsának, amely az USZSZK Büntető Törvénykönyve 80. cikkelye alapján, illegális határátlépés bűntettében többnyire 3 évi, javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélte.

Az elítélt személyeket a GULAG táboraiba (Vorkuta, Pecsorszk, Norilszk, Karaganda, Magadan stb. lágereibe) hurcolták. A letartóztatottaknak a börtönökből a táborokig történő meghurcoltatását jól nyomon követhetjük két kárpátaljai zsidó túlélő példáján is. A munkácsi zsidó Wieder Ernő a vele készített interjúban többek között elmondta:

„Sztanyiszlávból elvittek minket Vorosilovgrád megyébe, most Luganszk megyének hívják. Az ott van már Harkovon túl, a mai Kelet-Ukrajnában, az orosz határon. Ott egy nagy kolostorban helyeztek el mindenkit, ami több épületből állt. Ott már nem százan, hanem néhány ezren voltunk. Emlékszem, az ötös blokkban voltam, az ötös kolostorban. Valamikor kolostor volt, aztán a szovjetek likvidálták, és börtönt csináltak belőle. Oda kerültem 1940 szeptemberében. Aztán onnan Sztarobelszkbe, a Vorosilovgrád megyébe kerültünk, azt hiszem, 1941 januárjában. Vagonokba zárva vittek oda, és ott voltunk áprilisig. Ott, Sztarobelszkben ítéltek el mindenkit. Kihívtak egyszerre tíz embert név szerint, és elmondták, hogy határátlépésért ki mennyit kapott. Én kaptam három évet, volt, aki kapott öt évet, volt, aki tízet. Aki azt mondta, hogy kommunista volt, az többet kapott, én meg, mint gyerek, nem lettem párttag, csak három évet kaptam. Tizennyolc éves voltam akkor, nem voltam már olyan gyerek. Azt mondták, a kommunistáknak azért adunk többet, mert nekik ott kellett volna maradni, és harcolni a fasiszták ellen, nem megszökni hozzánk!

 Áprilisban Sztarobelszkben bevagoníroztak minket, vagy húsz-huszonöt vagon volt egyben, és vittek északra. Hogy hova visznek, nem tudtuk! Marhavagonok voltak, nem személykocsik. Kétoldalt priccsek, éppen csak a közepe volt üres. Vittek több mint két hetet minket. Enni nem nagyon adtak útközben. Mindennap valamit adtak, egy levest vagy valamit. Heringből főzték a levest, sósan. Inni nem adtak, nem volt víz. A vízhiánytól többet szenvedtünk, mint az éhségtől. Áprilisban megérkeztünk oda. Mi nem tudtuk még, hol vagyunk, csak annyit láttunk, hogy éjszaka van, hó és nagy hideg.” [144]

Wieder Ernő hiteles beszámolójához hasonlóan más túlélők is részletesen mesélik el a nyugat-ukrajnai börtönökből a távoli Szibéria zord vidékeire vasúton, rabszállító szerelvényeken történő elhurcolásuk útirányát, hosszát és időtartamát. Hogyan fagyoskodtak, éheztek, szomjaztak az éjszakai kényszer-szállásokon, gyűjtőhelyeken. Milyen volt az élelmezésük szállítás közben, hogyan őrizték a GULAG-táborokba tartó halálvonatokat, táborközi halálmeneteket, szóltak az útközben a halál és szabadság reményében megkísérelt szökésekről, majd az elfogott szökevények kegyetlen megtorlásáról. Egybehangzóan állítják, hogy a rabok sorait a céltáborok eléréséig az éh- és fagyhalál, a különböző járványos betegségek erősen megritkították. Minderről az ungvári zsidó származású Stern Zoltán ukrán és magyar nyelvű visszaemlékezésében megrázóan számolt be: „A Lvov körzetben lévő Szkoléba, egy táborba toloncoltak minket. Ezerötszáz-kétezer ember gyűlt ott össze. Semmiféle vádat nem emeltek ellenünk, egyáltalán nem értettük, miért tartóztattak le minket, senki semmit nem magyarázott el. Három hónap múlva Szkoléból Sztrijbe szállítottak minket, egy börtönbe. 1941 telén tehervonaton, szintén nagyszámú őrizettel, a Poltavai körzetben található Sztarobelszkbe szállítottak minket. Néhány hónapig voltunk ott. Nem dolgoztunk, hanem csak ültünk a priccseken a barakkban, és mászkáltunk a táborban. 1941. június tizenegyedikén tehervonatokba raktak minket. Az útvonal: Sztarobelszk — Vlagyivosztok, a Vlagyivosztok melletti Nahodka-öböl. Innen a Dzsurma nevű gőzhajón a Kolimán [lásd: Gulag] található Nagajevo-öbölbe vittek minket, szintén szigorú őrizet alatt. Nagajevo-öbölből gyalog, szigorú őrizet alatt vittek tovább egy fegyenctovábbító állomásra, Magadanba. Ott osztották el az embereket a Gulag lágereibe. Innen mintegy négyszáz rabot, köztük engem is, őrzött teherautókon Moljakba, egy nagy, félkész lágerbe vittek. Néhány nap múlva innen az Objegyinyonnij bányába szállítottak, egy teherautó-konvojban. Ez már 1941/42 tele volt. Voltak olyan barakkok az Objegyinyonnij bányában, amik annyira nem voltak még befejezve, hogy még tetejük sem volt, csak két- vagy háromszintes priccsek és benzinkályhák. Minden barakkban több mint száz ember volt, és egy-egy benzinkályha a barakk két végében. Sorban melegedtünk a kályhák mellett. Nagyon hideg volt, ruhában aludtunk. Éjjelente minden fogoly kétszer-háromszor ment melegedni a kályhához. Éppen itt, az Objegyinyonnij bányában halt meg a legtöbb rab az éhségtől és a hidegtől…”[145]

A foglyok területi elhelyezkedése, munkavégzése

A kárpátaljaiak főleg a belső-oroszországi, szibériai javító-munkatáborban[146], köztük Perm, Vorkuta, Szalehard, Jekatyerinburg, Cseljabinszk, Ufa, Norilszk, Omszk, Karaganda, Novoszibirszk, Krasznojarszk, Tajset, Irkutszk, Szvobadnij, Komszomolszk-na Amure, Habarovszk, Vlagyivosztok, Jakutszk, Magadan körzetében és más településeken raboskodtak. A GULAG-kutatók egybehangzó véleménye szerint a mordvinföldi, kolimai, vorkutai és kazahsztáni lágerrendszer a leghírhedtebb koncentrációs táborok közé tartozott. A politikai elítéltek számára Mordvinföldön kiépített tábor-rendszer volt a legzsúfoltabb.[147] Potymára és Dubrovlagra, a Mordvin Autonóm Köztársaság délnyugati területén lévő táboregyüttes központjaira még a francia kutatók is felfigyeltek. A két párizsi kutató-történész,  Joël Kotek  és Pierre Rigoulot közös monográfiájának[148] mottója a szovjet lágerrendszerre is vonatkoztatható: „A táborokat azért találták ki, hogy embereket semmisítsenek meg”.

A túlélőktől tudjuk, aki a táborban történő megérkezés és a mindennapi normában mért, fizetés nélküli munkavégzés után „elhagyta magát, akiben valamely hit vagy valaki iránti szeretet, kötelességérzet nem tartotta a lelket, az óhatatlanul elpusztult.” Stern Zoltán is azok közzé tartozott, aki „nem hagyat el magát”, leírhatatlanul mostoha körülmények között, éhbérért dolgoztatták: „Moljakból 1942 végén egy másik bányába, Burkhalába vittek. 1943-tól 1947-ig dolgoztam a Burkhala bányában. A munka ugyanolyan volt, mint Moljakban. Természetesen a munkáért semmit nem fizettek, az élelmezés rettenetes volt; orvosi ellátás nélkül, félelmetes körülmények között éltünk hatalmas, alig fűtött barakkokban, amelyekben száz-kétszáz fogoly volt. Rettenetes hideg volt. A nyár csak néhány hétig tart, épphogy elolvad a hó, egy kicsit fölmelegszik a föld, és megint jön a fagy, akár mínusz negyven fokra is süllyedt a hőmérséklet.”

A Komi ASZSZK-ban, az úgynevezett zöldlágerben Gerics Mihályék is fakitermeléssel foglalkoztak: „Három ezer ember három műszakban dolgozott éjjel-nappal. Reggeltől másnap reggelig 5–6-an meghaltak. A halottakat túl a zónán csak rádobták a hóra. A kemény munka és a végelgyengülés miatt örökre a pecsorai és a többi tábor földjében nyugszanak.”[149]

Wieder Ernő és rabtársai Pecsorától Vorkutáig négyszázötven kilométer hosszan építették a vasútvonalat. Elhozták őket a tundrába, ahol kis fák vannak, azt mondták nekik, „itt van a lapát, itt van balta, fűrész, építsetek magatoknak házat, itt fogtok élni! Amennyire lehetett, hozzáfogtunk, csináltuk.(..) Nehezen dolgoztunk ott, a vasútépítés nem könnyű. Barakkokban laktunk, amiket mi építettünk magunknak. A rönkök közé mohát tettünk, hogy az tartsa magát. Mellesleg, amikor nem volt mit dohányozni, kihúztuk onnét a mohát, újságba csavartuk, és azt szívtuk. Nem volt jó ott lenni, rengetegen meg is haltak a nehéz munka, a gyenge koszt miatt. De aki télen halt meg, azt nem is temették el, mert a föld át volt fagyva legalább másfél-két méterre, azt nem lehetett! Ahogy húztuk a vasútvonalat, odarakták a holttesteket, rámentek a talpfák, rá a sínek, és mentünk tovább. A halottak ottmaradtak temetetlenül.”[150]

Wieder Ernő visszaemlékezése szerint ezekben a munkatáborokban mindenféle ember volt. Köztük bűnözők, politikaiak, generálisok, főtisztek, gyilkosok, rablók, tolvajok, híres kremli orvosok, akiket koncepciós perekben ítéltek el Oroszországban. „Voltak ott velem magyarul és jiddisül beszélő emberek is, voltak kárpátaljaiak. Igaz, akikkel együtt mentem, azoktól elválasztottak. Négyen mentünk át a határon 1940-ben, de minket aztán máshova vittek. De voltak mások. Ott volt a Weisz Sanyi[151], él még most is, Budapesten, ő velem volt, két évvel idősebb nálam, 1920-as. És Ungvárról volt a Friedmann Sanyi[152] és mások.”

Amnesztia a Magyarországról menekülteknek

A Szovjetunió és a csehszlovák emigráns kormány katona-politikai megállapodása[153] értelmében 1941. szeptember 27-én döntés született az 1. Csehszlovák Hadtest felállításáról. Később a két fél között táviratváltás történt a csehszlovák egységek felfegyverzése, egyenruhába öltöztetése, ellátása stb. ügyében[154] a szovjet londoni nagykövetség közvetítésével Pika csehszlovák államminiszter és Moszkva között. A külügyi népbiztosság 1941. november 13-án feladott táviratban[155] értesítette a Londonban állomásozó A. E. Bogomolov szovjet nagykövetet, hogy a szovjet vezetés támogatja az 1. Csehszlovák Hadtest felállítását és teljes körű ellátását. Erről november 16-án. a szovjet nagykövet és Benes elnök között tájékoztató megbeszélés zajlott le.

A két fél megegyezése értelmében önkéntesként jelentkezhetnek:

1. A volt csehszlovák hadsereg katonái, akiket az ország megszállása után Szuzdalba vezényeltek;

2. Cseh vagy szlovák nemzetségű szovjet állampolgárok;

3. Kárpátaljai ruszinok, mint csehszlovák állampolgárok, akik az illegális határátlépés után szovjet munkatáborokba kerültek.

A legnehezebb az utóbbi pont bizonyult. De ez a kérdés is rendeződött. 1942. november 19-én kelt rendeletével a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége amnesztiát adott azoknak a Magyarországról menekült „kárpátoroszoknak, ukránoknak és szlovákoknak, akik Csehszlovákia feldarabolásáig csehszlovák állampolgársággal rendelkeztek”[156]. A szovjet külügyi népbiztosság közölte a csehszlovák nagykövettel, hogy a kárpátaljai ruszinok behívásának kérdését megoldották, és ennek csupán műszaki kivitelezése hátráltatja kissé az önkénteseknek a csehszlovák katonai alakulatba történő vezénylését. Sajnos ekkorára a kárpátaljaiak közül sokan meghaltak, a többi pedig legyengült. Emberi tragédiákat felidéző iratok közül példaként említhető a podkarpatszki ruszinok és más nemzetiségűek által a csehszlovák nagykövetség képviselőjének címzett levél[157], amelyben kérik a lágerből való kiszabadításukat, a csehszlovák hadtestbe való felvételüket. Többek között leírják, hogy az NKVD Szorokszki lágerében[158] az amnesztiára jogosult 350 kárpátaljai elítéltből közel fel maradt életben, a többivel az éh- és fagyhalál végzett, illetve különböző járványos betegség áldozata lett. A csehszlovák diplomácia közbenjárásának köszönhetően eddig csak a morvaországi és a szlovákiai származásúak hagyhatták el a büntető tábort. Az itt szenvedő zsidók nevében Herskovics Arnold[159] tartalékos alhadnagy is aláírta. A levél fő szervezőjét és a címzetthez történő eljuttatóját Ivanyasz Mitrofánt, apja Georgij (Huszti járás, Koselovo, 1921) szovjetellenes agitációért további 5 évre ítélték, azonban a többiek hazatéréséről sincs adat (Blaton Rudolf, Brusszo Irzsi, Ruszencsak Irzsi, Fil Stefan, Fulitka Mikulas, Tuh Mikulas, Baljé Mihály és mások) nyomtalanul eltűntek. A kárpátaljai rabok kiszabadítása érdekében a csehszlovák katonai missziójának őrnagya 1942. március 6-án keltezett levélben a Moszkvai emigrációban élő Klement Gottwald cseh kommunista vezér közbenjárását is kérte.[160]

Az NKVD-forrásokra hivatkozva egyes ukrán történészek tévesen állítják az amnesztiára hivatkozva, hogy minden kárpátaljai érintettet kiengedtek a munkatáborokból és Buzulukba irányították őket, hogy „önként belépjenek a csehszlovák hadseregbe”. A csehszlovák hadtest szervezésében ügyködő NKVD-tisztek a nem szláv nemzetiségűeket hátrányos megkülönböztetésben részesítették. Itt két bizottság működött, egy fogadó és egy toborzó. A fogadóbizottság előtt minden lágerből érkező megjelent. Ez kiválogatta és a toborzó bizottság elé küldte az egészségeseket.

A toborzó bizottság bizonyos nehézségekbe ütközött, hiszen számos önkéntesnek nem volt semmilyen okmánya, nem mindegyikük beszélte a cseh nyelvet.

A bizottságok első munkanapján mintegy ezer jelentkezőből 214 személy vizsgáltak meg. Ezek között kárpátaljaiak kevesen voltak. Tömeges érkezésükre 1942 decemberében – 1943 januárjában került sor. Például Jakub Koutni stábsz-kapitány 1943. február 2-án G. Pika ezredesnek küldött titkos jelentésében[161] részletesen beszámolt a kárpátaljaiakat érintő  toborzás helyzetéről és a negatív jelenségekről. A Kargopol táborközponthoz tartozó 54 altáborból, amelyek az Arhangelszki és a Vologdai területeken működnek, 1942 decemberéig mintegy 400 csehszlovák személyt sikerült összegyűjteni, lenne több is, de az NKVD táborparancsnokok a volt csehszlovák állampolgárokat nemzetiségileg listázzák és elkülönítik. Külön csoportosítják a magyar állampolgárokat, a lengyeleket és a csehszlovákokat, akik közül többeket szovjet állampolgárok közé soroltak. Megjegyzi, hogy „a Kargopoli táborban visszatartanak 100 zsidó nemzetiségű csehszlovák állampolgárt, akiket 8 és ettől is több évre elítéltek, de ettől több zsidót is fogva tartanak.”A vorkutai és a pecsorszki főtáborhoz tartozó altáborokban is sok csehszlovák állampolgárságú személyt dolgoztatnak, köztük 8 évre elítélt zsidók kiadatását a táborparancsnokok itt is megtagadták. A pecsorszki táborban a három évre elítélt csehszlovák állampolgárságú személyeket kiszabadításuk előtt szovjet ellenes agitációért nyolc évre elítélték. 1942. december 30. – 1943. január 30. között a Kargopol táborból 185, a Szeveradvinszkiből 34, Ivdel-Szverdlovszkból 42, Inta-Komiból 45, Uhta-Izem Komiból 145, Pecsora-Abezből 241, Vorkutából 185, összesen 886 amnesztiára jogosult elítéltet sikerült felkutatni és a csehszlovák hadtestbe besorozni. A különböző munkatáborok és Buzuluk közti több száz km-es távolságot megtéve, sokan menet közben (gyalog, rabszállító szerelvényeken) legyengültek elhaláloztak, holttestüket, okmányaikat az NKVD lefoglalta, a csehszlovák katonai missziónak nem adta át.

A teljes igazság az, hogy a GULAG-táborok NKVD-parancsnokai, majd a sorozóbizottságokba delegált cseka-tisztek önkényesen, személyekre lebontva hozták meg döntéseiket, mert a csehszlovák állampolgársággal rendelkező zsidó, magyar, német és más nemzetiségű, de kárpátaljai származásúak esetében nem adtak felmentést. A zsidókkal szemben tanúsított diszkriminációt Stern Zoltán túlélő saját bőrén tapasztalta. Emlékiratából (1995)[162] tudjuk, hogy először ő is a kolimai aranybányában dolgozó, amnesztiában részesült „kárpátaljai szökevények” 160–170 fős csoportjába került, majd 1943 márciusában Magadánba szállították őket, ahol a cseh légióba folyt az ellenőrző sorozás. Az NKVD tisztjei részletes indoklás nélkül közölték vele, hogy mivel zsidó származású, nem lehet a hadtest katonája, visszavitték a Magadantól 600 km-re lévő Burhala bányába. 1944. május 6-án újra közölték vele, hogy besorozzák a Szvoboda hadtestébe, 20 nap eltelt, de a magadáni állambiztonsági szervek munkatársai újra figyelmen kívül hagyták jelentkezését. Visszaküldték a bányamunkára, attól a naptól kezdve hetente a szovjet vezetőséget beadványokkal ostromolta, amelyben kifejtette, hogy ártatlanul tartják a lágerben, engedjék szabadon.

Amnesztiában nem részesültek a magyarországi, Romániához tartozó erdélyi származású elítélt zsidók sem, mert nem rendelkeztek 1938 előtt megadott csehszlovák állampolgársággal. Őket továbbra is a lágerekben végkimerülésig dolgoztatták, csak azokat engedték el, akik cseh, szlovák és ruszin nemzetiségűnek vallották magukat és beszélték ezeket a nyelveket. Így az ügyeskedők közül, akik jól beszélték a szláv nyelvek valamelyikét, sokan elhallgatva etnikai hovatartozásukat, a favorizált pánszláv-nációk mögé bújva, életüket mentve, csehként, szlovákként vagy ruszinként/ukránként kerültek ki a haláltáborokból és jelentkezhettek Buzulukba önkéntesnek.

A szibériai Orenburgi területhez tartozó Buzuluk városba érkezett csehszlovák hadsereg fogadó és toborzó tisztjei elnézőbbek voltak az úgynevezett „vtikacsi” (határátlépők) iránt, jobbnyira nem firtatták nemzetiségűket, így a kárpátaljaiak köréből minél több alkalmas személyt igyekeztek kiválogatni. Merész, bátor és határozott fellépésüknek köszönhetően a haláltáborokból sürgetésükre kikerült sok száz ember életét mentették meg. Aztán irányításukkal a táborokból kihozott 30–40 kilóra lefogyott, kimerült és beteg rabok feljavítása, gyógykezeltetése, majd kiképzése következett a külön kialakított kaszárnyákban.

1943 április 8.– október 30. között a Szovjetunióban felállított csehszlovák hadtest nemzetiségi megoszlásáról[163] szóló adatok is előkerültek. A közreadott 3 táblázatból ezúttal a zsidókra vonatkozó adatokat idézzük.

1.) 1943. március 8-i állapot szerint a szovjet lágerekben felkutatott 2665 csehszlovák hadsereg  önkénteséből 149 zsidó.

2.) 1943. júliusi kimutatásban a 494 altisztből 81 zsidó.

3.) 1943. október 30-án, bevetés előtt az I. csehszlovák dandár 3348 kiképzett katonából állt, köztük 563-an csehek, 543-an szlovákok, 2210-en ruszinok-ukránok, 6-an oroszok, 5-en lengyelek, 2-en lettek, 204-en zsidók, 2-en németek, 13-an magyarok.

A haláltáborokból szabadult zsidók 1. Csehszlovák Hadtestben

Az I. csehszlovák hadtest első szerelvénye 1943. szeptember 30-án indult Novohoperszk városból a frontra. A Csernyihiv területi Jahnyivk állomáson a 18605. sz. szerelvényt ellenséges bombatámadás érte. Ennek következtében 57 katona, köztük 42 kárpátaljai életét vesztette. Az elesetteket a nyizsnyinszki járási Szvitanok nagyközségben temették közös sírba.

A dandár 1943. október 17-ét követően az I. Ukrán Front 38. sz. hadseregének kötelékébe került. Már novemberben részt vett a Kijevért vívott harcokban, amelyben a kárpátaljaiak közül 34-en estek el.

Majd Kijev térségében – Vaszilkovóban, Csernyahivkában, Kodakiban végrehajtott támadó és védelmi hadműveletben 29 kárpátaljai vesztette életét.

1943 januárjában folytatott hadműveletekben a Bila Cerkva környékén 133, Cserkaszi és Vinnyicai területen 62 kárpátaljai esett el.

A 4. Ukrán Front előrenyomulásához hozzájárult az 1. Csehszlovák Hadtest is, amikor a Duklai-hágó környéki hadműveletben vett részt, a harcba induló 17 000 főből 7200 fő kárpátaljai volt[164], közülük az 1944. szeptember 9-től október 28-ig tartó hegyvidéki hadműveletben 800 fő esett el. A Duklai-hágó elfoglalásáért folyó harcban történészek szerint még drágább árat fizettek, hiszen a kiképzetlen, hegyvidéki harcra alkalmatlan kárpátaljaiak ezrével estek el itt is. Nem harcászati-szakmai elvek, hanem hibás ideológiai-politikai megfontolások alapján áldoztak fel ágyútölteléknek sok száz embert. Drága árat fizettek Liptovsky Mikulas (Liptószentmiklós) város bevételéért, itt 1346 harcos vetette életét. Az 1. Csehszlovák Hadtest harci útja Morvaföldön ért végett. A több mint 7 000 kárpátaljai katona abban a reményben kockáztatta életét a csehszlovák harctéren, hogy Kárpátalja a felszabadított Csehszlovákia kötelékében marad. Tévedtek. Érdekes NKVD-jelentés[165] került elő a Kárpátaljára szabadságra hazatért első hírvivőkről, akik a csehszlovák hadsereg önkéntesei voltak, elmondták (Kvásziban Kvasznyuk alhadnagy, Rahón Jurcsuk Vaszil)  hozzátartozóiknak, hogy a Kárpátaljáról a Szovjetunióba menekülteket, köztük a kommunistákat is lágerekbe zárták, közülük sokan meghaltak. Boszij alezredes, a 4. Ukrán Front hátországának ellenőrzésével megbízott NKVD-osztagok törzsparancsnoka és Levitin alezredes törzsparacsnok-helyettes jelentését azzal zárja, hogy az ilyen álhíreket terjesztőket megfigyelés alá kell venni és a hadsereg soraiból is ki kell szűrni.

A Vörös Hadsereg kötelékében, illetve a Szovjetunióban alakult I. Csehszlovák Hadtestben harcoló 204 zsidó önkéntesből a különböző területek folyó védelmi és támadó hadműveletekben 110-en elestek, nyomtalanul eltűntek. [166]

A szolgálatra alkalmatlanok sorsa

A fentebb ismertetett kutatások adatai szerint a Szovjetunióban mintegy 8 ezer elítélt kárpátaljai menekült volt. Ám az újabb feltárások a GULAG-tábor kárpátaljai lakóit 10–12 ezerre becsülik. Ebből 7200 főt az Orenburgi területi Buzulukban, a Tulai területi Jefremovban, a Voronyezsi területi Novohoperszkben, a Hmelnyicki területi Kamjanec Pogyilszkban, Sztanyiszlavban/Ivano-Frankivszkban és Csernyivciben a Csehszlovák Hadtestbe besoroztak.

A Buzulukban, Jefremovban és Novohoperszkben felállított fogadó és toborzó bizottságok a katonai szolgálatra alkalmatlan több száz személyt, főleg lányokat és asszonyokat Kazahsztánba irányították munkára. Számukra a Dzsambuli Állami Répatermelő Gazdaságot jelölték ki. 1943 májusában az itt dolgozó, a katonai szolgálatra felkészülő 27 volt magyar és csehszlovák állampolgárságú, különböző nemzetiségű kárpátaljai nő (Magyar A. I., Mlavec M. Hmily Anna, Lucsin G., Krivánics Mária, Magyar Anna, Káli Mária, Rákóci Zsófia, Forzan Mária, Tarpai Márta, Gusevszka Mária, Molnyinec Éva, Placsinda P., Magyar Agafija, Ternavcsuk Mária, Varga Agafija, Ruscsák I., Rusznák Mária, Rákóci Kalina, Scsur Anna, Babicsin Jusztina, Markovics Éva, Babicsin Mária, Gáll Anna, Krizina Gafa, Tyuh Anna, Ljavinec Anna) –  a csehszlovák követség közreműködésével – közös levélben[167] üdvözölte az amnesztiával szabadult kárpátaljai harcosokat, akik a csehszlovák hadtest soraiban kezdték el szolgálatukat és ruhával, lábbelivel látták el földijeiket. Érdekes, hogy 99 aláírással[168] a kárpátaljai származású csehszlovák hadsereg katonái a „viszontlátás reményében” válaszoltak a „Nase vijszko” (A mi hadseregünk) c tábori újságban is 1943 júliusában leközölt levélre, fogadalmat tettek, hogy harcolnak Csehszlovákia felszabadításáért.

Az NKVD megfigyelése alatt állók osztoztak a száműzöttek sorsában, az itteni kolhozokban iparvállalatoknál dolgoztak. Az úgynevezett „amnesztiásoknak” a munka és a lakóterületet tilos volt elhagyni.

A megvizsgált kérvények tükrében elmondható, hogy a javító-nevelő kényszermunkatáborokból kiengedett „amnesztiások” a túlélési szempontból jobb helyzetbe kerültek, mint a munkatáborokban fogva tartottak, akiknek sorait továbbra is ritkította a lágerhalál. Olyan tényekre is fény derült, hogy a kárpátaljaiak közül százakat nem engedtek el a táborból. Visszatartásukról a szovjetunióbeli csehszlovák katonai misszió 1942. május 8-i leveléből szerezhetünk tudomást, amelyet a moszkvai csehszlovák nagykövetségnek címzett. A levél rámutat, hogy például az észak-dvinai javító munkatábor vezetősége nem engedte szabadon az amnesztiában részesített csehszlovák állampolgárokat, mert úgymond, a táborban kevés a dolgozó. A táborparancsnok elutasította a szabadon bocsátási kérelmeket, mert, amint magyarázta, ezek az emberek nem csehszlovák állampolgárok, amennyiben illegálisan lépték át a határt és a szovjet törvények szerint állampolgárság nélküli személyeknek tekintendők.

Tucatnyi levél tanúskodik a hasonló visszatartásokról, a táborparancsnokok többek között az észak-vasúti lágerből, Knyazs-Pogosztból 1943 januárjában az amnesztiára jogosult személyeket elindulásuk előtt visszatartották, okmányaikat elvették. Csoportosan aláírt levélben kérik az illetékes hatóságokat, hogy eresszék őket szabadon és küldjék a csehszlovák alakulathoz, amely 1943 márciusában Ukrajna területén bekapcsolódott a frontharcba a náci megszállók ellen.

Hazatérés a szovjet fogságból

A kárpátaljai zsidók százai sem nyerhettek felvételt a csehszlovák dandárba. Továbbra is fogva tartották őket. A túlélők hazatérését jóval a második világháború befejezése után, 1946–1947 között tették lehetővé. Akire rábizonyították, hogy a munkatáborban szovjetellenes agitációt és propagandát fejtett ki, azok 1949–1954 között engedték haza.[169]

Többeket a három év letelte után is a táborban tartottak. A határátlépés vádjával háromévi kényszermunkára ítélt Wieder Ernő/Cvi munkácsi, magyar anyanyelvű zsidó fiút, büntetése letelte után azzal a váddal, hogy Magyarország és a Szovjetunió hadban áll egymással, bizonytalan időre meghosszabbítottak – végül 6 évet töltött lágerben. A kényszermunkatábor Vorkutához tartozott, közel volt az Északi-Jeges-tengerhez. Vasutat építettek.  „Amikor 1943-ban véget ért a három év, amire elítéltek, kihívattak, és azt mondták, hogy mivel Magyarország háborús viszonyban van a Szovjetunióval, nem engedünk ki. Bizonytalan időre elhalasztjuk a szabadlábra helyezésedet. Valóban, három év helyett hatot voltam ott. Onnan levelezni nem lehetett. Teljes információzárlat volt, százszázalékos. Nem hallottunk a holokausztról, sőt, a háborúról is nagyon keveset hallottunk. Egypár hír itt-ott kiszivárgott, de részleteket nem tudtunk semmit. Azt tudtuk, hogy háború van, azt nekünk is mondták azok a tisztek, akik ott voltak, hogy a német fasiszták megtámadtak. Ennyit tudtunk, de más semmit.”[170]

Wieder Ernő, sem Stern Zoltán, sem más zsidó sorstársa nem részesülhetett az 1942. november 19-én kihirdetett amnesztiában. A tábor vezetői meggátolták jelentkezésüket a Szvoboda-féle hadseregbe. Az ítéletvégrehajtók jogtalanul tartották őket fogva és végeztettek velük rabszolgamunkát.

Wieder azon kevesek közzé tartozott, akinek sikerült túlélnie Sztálin embertelen táborát is. „Fiatal voltam, valahogy kibírtam, és hazajöttem. 1946 decemberében jöttem haza Munkácsra. Amikor megérkeztem, nem tudtam senkiről semmit. Munkácson nem láttam senki ismerőst. Elmentem oda, ahol laktam, hátha valaki ki fog jönni: anyám, testvérem? Nem tudtam semmit. Állok vagy másfél órát, nem jön ki senki! Egyszer látom, a szomszéd házból jön ki egy ember, nagyon hasonlít Káhán Janira, édesanyám unokaöccsére. De nem mertem megszólítani. Megyek utána. Ő ment be a városba, a központ felé. Én meg utána, utána. Mikor a színházhoz értünk, hátulról kiabálok: Jani! Hátranézett. Megismert. Én is őt. Bizonyos időre befogadott, nála laktam hónapokig. A mi régi házunkat a szovjetek elfoglalták, más lakott benne.

Aztán megtudtam, hogy anyu és apu elpusztult Auschwitzban. Mert elvitték őket, és nem jöttek vissza. Háború után visszajött egy Groll nevezetű ember, ő is apuval volt. Látta, mikor aput elvitték balra. Mert volt jobbra osztás, balra osztás [lásd: szelektálás]. Aput balra vitték, a krematórium felé. Groll szemtanúja volt annak. Anyut nem látta, de anyu olyan korban volt, hogy az ilyen korúakat mind gázkamrába vitték.

A testvéreim[171] közül nem volt Munkácson senki, és nem is tudtam róluk semmit. (…)”[172]

Stern Zoltán három év helyett kemény 7 évet raboskodott. 1948-ban szabadult a GULAG-táborból, visszatért Ungvárra: „1947 január harmincadikán magához hivatott a lágerparancsnok. Zavart volt, és azt mondta, hogy kijutott neki már belőlem, mert az ítélet szerint már lejárt az időm, de még mindig a lágerben vagyok. Elküldtek a telepre, a bánya személyzeti osztályára a papírokért. Az utat nem ismertem, csak körülbelül magyarázták el, hogy át kell kelnem egy hegyszoroson, befordulni néhányszor, és így jutok el a telepre. Leírhatatlan érzés volt — sok év után először mentem egyedül, fegyveres kíséret nélkül, szabadon![173]

Rehabilitáció: a határátlépést nem találták „törvénybe ütközőnek”

1962–1993 közötti időszakában politikai elítélteket sorra rehabilitálták. Az ezreket érintő rehabilitációra a „glasznoszty időszakában” került sor, melynek a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének 1989. január 16-án a 30–40-es években és az ötvenes évek elején a represszió áldozatává vált személyek rehabilitálásáról megjelent rendelete[174] volt az elindítója. Majd ezt még négy fontos rehabilitációs-dokumentum megszületése követte 1989-1994 között a moszkvai, majd a függetlenné vált ukrajnai törvényhozásban.[175]

Már 1989 tavaszán Ungváron megalakult a 19 tagú bizottság[176], amelynek feladata volt, hogy elősegítse a 30–40-es években és az ötvenes évek elején a represszió áldozatává vált, s azóta rehabilitált személyek jogainak és érdekeinek érvényesítését. Elsősorban azoknak a politikai emigránsoknak az ügyeit vizsgálták felül, akiknek 1939–1941 során illegálisan elhagyták a Magyarországhoz tartozó Kárpátalját és a Szovjetunióba szöktek. Az NKVD Különleges Tanácsa tiltott határátlépés címén 3–5–7 és ennél több év börtönbüntetést szabtak ki rájuk. A rehabilitálásról szóló igazolást megküldték az érintett személyeknek, a hozzátartozóknak is. 1989 októberétől az ungvári Zakarpatszka Pravda, a Kárpáti Igaz Szó folytatásokban közölni kezdte a represszió áldozatainak névsorát.

2004-ben Dovhanics Olekszandr[177] ungvári ukrán történész által koordinált a Rehabilitáltak emlékkönyv szerkesztőbizottságának kimutatása szerint 1962–1993 között a szovjet, majd az ukrán igazságszolgáltatás illetékes szervei 8627 kárpátaljai politikai elítélt ügyét újra megvizsgálták. Őket főleg határátlépésért ítéltek el. Minden egyes személy esetében sorra kimondták a korábbi ítéleteket megsemmisítő bírósági verdiktet, hogy a határsértést életmentő cselekedetnek könyvelték el, nem találták „törvénybe ütközőnek.” A rehabilitáltak névsorában több mint félezer zsidó van.

A politikai rehabilitálást kérő személyek között első volt az ungvári Stern Zoltán, akinek a rehabilitációs papírját a lvovi/lembergi területi bíróság 1962-ben állította ki. Magyarra fordítva így hangzik: „IGAZOLÁS. A lvovi területi bíróság 1962. szeptember 27-én érvénytelenítette a volt különleges tanács 1941. június 7-én, Stern Mojsejevics Zoltán elítélt és társai ügyében hozott döntését, és mivel tevékenységüket nem találta törvénybe ütközőnek, Stern M. Z.-t rehabilitálta. C. Rudik, a lvovi területi bíróság elnöke.”[178]

Meghurcolt emberi életében fontos mérföldkőnek számító eseményhez a maga és a sorstársai nevében a következő vallomást tette: „Annak köszönhetően, hogy a huszadik kongresszus elítélte Sztálin személyi kultuszát, 1962 októberében rehabilitáltak. A lvovi megyei bíróság vizsgálta ki az ügyemet, és megállapította, hogy a fasiszta Magyarországon zsidóüldözés áldozata voltam, és a szovjet határ átlépése nem volt bűncselekmény.[179]

Sztálin 1953. március ötödiki halála nem volt számomra olyan nagy csapás, mint a szovjet emberek többségének. Én mindenre kicsit kívülállóként néztem, és többet fogtam föl, mint azok az emberek, akik a szovjethatalom alatt születtek és nőttek fel. A lágereket megjárt embereknek viszont nem volt sok illúziója. Tisztában voltam azzal, hogy Sztálinnak tudnia kellett arról, mi történik az országban, az ő áldása nélkül mindez nem történhetett volna meg. Ráéreztem erre, és Hruscsovnak a huszadik pártkongresszuson mondott beszéde tovább erősítette meggyőződésemet a sztálini rendszer bűnösségében.

Az igazat megvallva, a kommunizmus eszméiben sok jó dolog van. Az már egy másik kérdés, hogy mit csináltak ezekből az eszmékből Sztálin és az utódai. Én ezt a saját életemben tapasztaltam meg. Mindaddig, amíg el nem kerültem a Szovjetunióba, nem tudtam elképzelni, mi zajlik ott. Moljakba [Kolima] érkezésem előtt ezerötszáz vagy ezerhatszáz lágerlakót lőttek ott le. Rengeteg ember halt meg. És nem ez volt az egyetlen láger, amelynek foglyait egyetlen nap leforgása alatt kivégezték. Egyrészről én ezt összekapcsoltam Sztálin nevével, másrészről viszont mégsem hittem el, hogy egy hatalmas ország vezetője ennyire kegyetlen lehet. Hiszen, bárhogy is volt, a második világháború alatt az emberek Sztálin nevével mentek a csatába, milliók hittek benne feltétel nélkül. Persze, az emberek tudtak bizonyos dolgokról, de sok mindent nem tudtak, sok mindent pedig nem akartak észrevenni.”[180]

A határátlépők vesztességeiről

Az eddigi kutatások tárgyát a feltárt kihallgatási jegyzőkönyvek, vádiratok, egyéb feljegyzések képezték, amelyekből a különböző nemzetiségű, így a zsidó határsértők sorsa jól nyomon követhető. A moszkvai és más volt szovjet levéltárakból a rehabilitációnak köszönhetően előkerült több ezer ügyirat a megyei, illetve az SZBU levéltárába is átkerült. Az illegális határátlépők, menekültek iratcsomói már Ungváron is elérhetők, ezekből különböző gyűjtemények már szemelvényeket is közreadtak.

A moszkvai levéltárakban (Orosz Állami Katonai Levéltár, RGVA) lappangó további iratcsomók azonban továbbra is feltárásra, elemzésre várnak, amelyekben megalapozatlanul ártatlan emberek ezreit – az NKVD kihallgató, vádiratot megfogalmazó, hamis ítéletet kimondó tisztjei – kémtevékenységgel vádolták meg, ahelyett, hogy segítséget nyújtottak volna a nácizmus és a faji megkülönböztetés elől menekülőknek az otthonteremtésben, a létfenntartásukhoz szükséges munkahelyek biztosításában. Ezek a hadbírósági, illetve „trojka” eljárások hamis vádak alapján, forgatókönyvszerűen zajlottak le.

Ezekből a dokumentumokból kiolvasható, hogy a sztálini vezetés részéről feloldhatatlan bizalmatlanság övezte a külföldi származású zsidókat is. Erre a jelenségre felhívja a figyelmünket Prekup Anikó is, aki szerint a zsidómenekülteket „a cionizmus mellett kémkedéssel és a nemzetközi zsidóburzsoával való együttműködéssel vádoltak. Nehéz lenne megbecsülni, hány zsidó állampolgár esett áldozatul a sztálini korszak tisztogatásainak, s hányan kerültek az „osztályharc fokozatos éleződését” hangoztató politika hatására a Gulag táboraiba.”[181]

Az embertelen szigorúságú tábori élet a kárpátaljai zsidók, ruszinok és más nemzetiségűek számára is rendkívül ínséges volt. A zord északi telet, a rossz körülményeket sokan nem bírták elviselni. Az elemzett adatok szerint a GULAG-lakók 15–20 %-a szibériai orosz tájakon, a 25–30 százaléka pedig az északi, illetve az örök fagy országában éh- és fagyhalál következtében, járványos betegségek, túlhajszolás miatt vesztették életüket. A táborokban meghaltak pontos számát egyenlőre eddig nem sikerült senkinek sem megállapítani.

A kárpátaljai határsértők, illetve szökevények mennyiségi mutatójával kapcsolatosan az ukrán szakirodalomban mostanáig egymástól eltérő adatokkal találkozhatunk: a Szovjetunióba illegális menekültek számát 5 ezertől 105 ezerig becsülik. Az előbbi esetben indokoltan kevés, az utóbbi adat elfogadhatatlanul irreálisan soknak tekinthető. Az adatokat közreadó dolgozatok szerzői saját állításúkat hiteles levéltári dokumentumok hiányában nem tudják megvédeni.

Dovhanics Olekszandr[182] ungvári ukrán történész véleménye szerint mind a mai napig vita tárgyát képezi azoknak a kárpátaljaiaknak a száma, akik a II. világháború előtt, illetve alatt illegálisan lépték át a szovjet határt, mert a különböző publikációkban más és más számadatok láttak napvilágot. Az általa átvizsgált magyar okmányokban két-három ezer emberről tudnak. 1989 előtt a csehszlovák levéltári adatok négyezerről, a szovjetek öt ezertől ötvenezerig szólnak. Az 1962–1964-ben a kárpátaljai járási és községi tanácsok által végzett portajárás 3534 emberről szerzett tudomást. Ez sem pontos adat, mert a névsort több mint húsz évvel az esemény után állították össze.

Az eltelt 25 év alatt a probléma tanulmányozásában felbecsülhetetlen értékű kutatómunkát végzett Alekszij Korszun történész is, aki korábban, nyugdíjaztatása előtt (1984–1990) az államvédelmi hivatal kárpátaljai területi bizottságának igazgatóhelyettese, egyben a megyei rehabilitációs bizottság tagja volt. Az ő közreműködésével a rehabilitációs bizottság rendelkezésére bocsátotta többek között a magyar csendőrség nyilvántartását a kárpátaljai szökevényekről és még számos más levéltári okmányt. Az eddigi magyar, cseh, szlovák és egykori szovjet-orosz források alapos tanulmányozása, elemzése arra enged következtetni, hogy a Kárpátaljáról a Szovjetunióba illegálisan áttelepültek száma 8627 fő, akikről, mint politikai elítéltekről, egyben rehabilitáltakról – Dovhanics és Korszun közreműködésével – készült kartoték-jegyzék. A 8627 igazolt határsértőből 7887 fő kárpátaljai, 492 magyarországi, 129 szlovák és cseh, 119 a romániai származású, illetve erdélyi, Máramarosszigeti illetőségű. Mindebből 329 nő, 4348 nőtlen, 228 a magyar hadsereg volt katonája.

Érdemes megvizsgálni a menekültek áradatát évekre lebontva: 1939-ben 1079, 1940-ben 4037, 1941-ben 537. Iratcsomókkal igazoltan a munkatáborokból 2951 fő amnesztiával szabadult, a jegyzőkönyvek szerint 882 fő a táborokban hunyt el. 1780 főről eddig nem találtak semmilyen ügyiratot, feltételezhetően meghaltak, nyomtalanul eltűntek.

A magyar hatóság által 1941-ben a szökevényekről összeállított listák alapján 1962-1964 között a kárpátaljai településeken portabejárással 1886 fő nevet sikerült azonosítani, ám ezekről a határsértőkről eddig bűnügyi anyagot nem sikerült felkutatni.

Dovhanicsék állítása szerint 7500 határsértőről van hiteles akta és más írásbeli bizonyíték. A kihallgatási jegyzőkönyvekben kiforgatott, hallomásból leírt családnevek, keresztnevek, apai nevek azonosítása komoly fejtörést jelent. Sok esetben a települések elnevezéseit is hibásan, eltorzítva írták le. Különösen sok elírás szerepel a magyar és zsidó nevekben, valamint a magyar földrajzi megnevezésekben.

Az iratcsomók alapján a zsidó és más nemzetiségű szökevényeket kihallgató tisztek nevei is ismertté váltak: Beljajev, Bezmaternih, Davidov, Dacenko, Dubovik, Dusin, Jeszipenko, Koszenko, Kucserenko, Leonov, Ljadszkij, Szahajdacsnij, Szidorov, Fedulov és mások.

A Rehabilitovani Isztoriji. Zakarpatszkaj oblaszty. I. 2003 című 2003ban megjelent  kiadvány első kötete  583 rehabilitált zsidó elítélt anyagát tartalmazza.[183]

Ellentmondás fedezhető fel Dovhanics Olekszandr fentebb ismertetett tanulmánya és  Einczig József szovjet fogságba esett munkaszolgálatos, majd cseh légiós visszaemlékezésében szereplő adatok között. Einczig állítása szerint „Az Oroszországban szerveződő csehszlovák fegyveres erő legalább 60 százaléka túlélő zsidókból állt.”[184] Egy másik állítás szerint: „A csehszlovák hadsereggel érkezőkkel együtt a csehországi összeírás során 1947-ben összesen mintegy 10 ezer kárpátaljai zsidót vettek száma.”[185] Csehországba mentek és ott  telepedtek le.

A fiatal történészek feladata, hogy tisztára mossák azoknak a kárpátaljaiaknak a nevét, akik 1939–1941 között illegálisan szöktek át a Szovjetunióba és a megtorlások áldozataivá váltak. Valamennyiük nevét még nem tudjuk, de felkutatásukat folytatni kell, hiszen a névsorból nem maradhat ki senki. Mindent meg kell tenni, hogy visszaadjuk a történelemnek az igazságtalanul elfelejtett neveket. Sajnos, Kárpátalján a különböző nemzetiségű szökevényeknek nincs emléktáblája, emlékműve. Ökörmezőn 1991-ben elhangzott egy olyan kezdeményezés, hogy a határsértőknek a Toronyai-hágón emlékoszlopot fognak állítani, ez a felhívás a mai napig nem valósult meg.

Epilógus a zsidók további szenvedéstörténetéhez

Miután a hitleri Németország hadüzenet nélküli háborút indított a Szovjetunió ellen, a nyugati térségben letelepedett zsidók esetében újabb fordulat következett be. A szovjet kormány döntésére a megszállás veszélyének kitett területekről 1,5 millió zsidót telepítettek át az ország belsejébe.[186]

A Nyugat-Ukrajna börtöneiből a zsidó és más nemzetiségű foglyokat a Szovjetunió belső területeire szállítottak, sok száz el nem ítélt rabot a Sztanyiszlavi börtönből az Ivanovoi terület Ivanovo és más települések börtön-táboraiba evakuáltak.[187] Azonban a náci támadó seregek gyors előre nyomulása miatt az NKVD őrző-védő karhatalmi egységei a túlzsúfolt nyugat-ukrajnai börtönöket, fogolytáborokat teljesen nem érkeztek kiüríteni.

A kémeket, terrorista csoportokat, szovjetellenes elemeket hajszoló NKVD-rettegett elit egységeit Galícia térségében felváltó SS-sonderkommandók, Einsatzgruppék, illetve a bevetési csoportok váltották fel, akik folytatták a zsidóüldözést. Külön fejezet a zsidók történetében a német „különleges egységek”garázdálkodásai, megtorlásai a nyugat-ukrajnai börtönökben és lágerekben a szovjet őrök által otthagyott, védtelen zsidókkal szemben, akikkel kegyetlenül leszámoltak. A túlélők visszaemlékezése szerint például a Sztanyiszlav központi börtönéből a kárpátaljai ruszin, ukrán foglyokat hazaengedték, akik közül többet a magyar csendőrség otthonukban letartóztatott (F. F. Migyanka, Migyanka V. F /Siraki Luh/, J. J. Hiszem, J. F. Jaszinko /Vonyigovo/, M. V. Larion /Csumalovo/, M. M. Major, P. M. Kövesligeti, V. I. Ilko /Dulovo/, V. M. Krailo, M. V. Gorkavcsuk /Ruszka Mokra/, J. A. Braj /Dubova/, I. Sz Filip /Nankova/ és mások) és több évre elítélték őket, mint határsértőket.[188]

A munkára alkalmas zsidó foglyokkal kényszermunkát végeztettek. A foglyok őrzésébe a szovjetek fogságából kiszabadult és ukrán nacionalisták köréből verbuvált milícia bosszúálló tagjait is bevonták, akik később a dicstelen és szégyenteljes kamenyec-podolszki zsidó-kivégzésekben, a nyugat-ukrajnai lengyel lakosság népirtásában is aktívan közreműködtek, de ez egy másik történet.

 II. A zsidó népirtás MÁSODIK története

(1941. június – 1944. augusztus 28.)

Adalékok a kőrösmezei zsidódeportáláshoz

A második világégés után az orosz, ukrán történetírásban is sokáig elhallgatott „fehér foltnak” számított a Magyarországról Nyugat-Ukrajnába kitoloncolt hontalan zsidók története. A holokauszt történetével foglalkozók körében sem volt ez a szomorú történet eléggé köztudott. A rendszerváltás előtt és után az 1941-es kőrösmezei deportálásról, a zsidók likvidálásában résztvevő német különleges egységekről, a közreműködő ukrán milícia szerepéről és más kérdéskörökről eddig számos publikáció foglalkozott.[189] Az alapmunkák közlésén kívül 2011-ben Budapesten Kőrösmező 1941 kutatócsoport is alakult, amely folytatja az adatgyűjtést, elemzését.[190] Az 1941-es deportáltakkal az eltelt két évtized alatt több kutató foglalkozott, de átfogó monográfia azóta sem született róluk.

 Az eddig feltárások szerint „előholokausztként” ismertté vált, hogy a Magyarországról – alapos szervezéssel – kitoloncolt hontalan zsidók halálmenetét 1941. augusztus 1-től  Kőrösmezőről indították el (a menetből sokan életüket mentve megszöktek, visszatértek), és 1941. augusztus 28-án Kamenyec-Podolszkban tragikusan ért végett.

A hontalan zsidók erőszakos kiutasításról 1941 június végén a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH, vezetője Pásztóy Ámon[191]) javaslatára[192] a minisztertanácsi ülésen először született döntés arról, hogy a „nem honos vagy honosságuktól megfosztott zsidó állampolgárokat” Magyarország területéről ki kell telepíteni, úgymond a rendezetlen állampolgárságú zsidóság „hatósági támogatással új életet kezd Galícia földjén”[193].

1941 július 8-tól a Kárpátok térségében a rendelet végrehajtásában aktív szerepet játszott a már említett Kozma Miklós[194] kormányzó, a lebonyolítás technikai részleteinek kidolgozásában Kricsfalussy-Hrabár Endre[195] csendőralezredes, országgyűlési képviselő, Ághy Zoltán csendőrőrnagy, Meskó Arisztid a kárpátaljai határrendőrség főnöke. Ajtay Gábor, Máramaros vármegye alispánja is nyíltan beállt a hontalan zsidó deportálását helyeslők kórusába, többek között erről 1941. július 8-án így nyilatkozott a sajtóban közzétett felhívásában: „Máramaros vármegye területén [.,.] több mint 45 000 zsidó él, akik, illetőleg elődeik Galíciából, Bukovinából és Lengyelországból szivárogtak a vármegye területére. Magában Máramarossziget megyei városban a zsidók száma meghaladja a tízezrei. […] Átköltözésüket [„visszaköltöztetésüket”] […] nagyban megkönnyít az a körülmény, hogy a megszállt területekről a lakosság nagy részét az oroszok eltávolították”.[196]

A „rendezetlen állampolgárságú” (lengyelországi, szlovákiai, osztrák, galíciai menekültek) zsidókat (ismeretlen számban cigányokat is deportáltak) hatósági közreműködéssel először Kárpátaljára (Munkácson, Ungváron, Técsőn felállított gyűjtőtáborba), illetve marhavagonokban július 15.–augusztus 12. közt Kőrösmezőre szállították őket egy katonai vezetés alatt álló táborba, ahol embertelen körülményeket (gyakori volt éhezés, nem volt egészségügyi ellátás stb.) éltek át. Az itt állomásozó honvédegységek bevonásával (Werth Henrik[197] vezérkari főnök irányításával), augusztus 1–22. között innen szervezték meg először mintegy 18 ezer ember (ebből 13 ezer kárpátaljai, 4 ezer az ország más területéről volt összegyűjtve)[198] több hullámban történő áttelepítését Galíciába, illetve Kőrösmezőtől kb. 100 km-re elterülő Kamenyec-Podolszkij környékére szállították, amely már a német haderővel együttműködő  magyar hadsereg műveleti területéhez tartozott.

A titokban tartott embertelen akcióról a felelősen gondolkodó magyar állampolgárok csoportjai is tudomást szereztek. Elítélte ezt több zsidó szervezet és több neves közéleti személyiség és politikus is. Az elhurcolt személyek hozzátartozóinak nagyszámú panaszainak hatására közülük többen (Rassay Károly[199], Slachta[200] Margit , gróf Apponyi György[201] országgyűlési képviselő, gróf Szapáry Erzsébet, dr. Szabó Imre pápai kamarás és mások) – az országgyűlés vizsgálati bizottságot alkotva, Kőrösmezőt is felkeresték. A szemle után élénk tiltakozásba kezdtek a belügyminiszternél is, sajnos eredménytelenül. 1941. augusztus 9-én Keresztes-Fischer Ferenc[202] belügyminiszter táviratban utasította Kozma Miklós[203] kárpátaljai kormányzói biztost az áttelepítési akció leállítására. Az egyértelmű utasítás ellenére a Kőrösmezőn összegyűjtött „külhonos”, illetve „hontalan” zsidókat a magyar honvédség áttette a határon. A helyi magyar sajtó is tudatta a lakossággal, hogy „A belügyminisztérium értesítette az illetékes kárpátaljai hatóságokat, hogy a kiutasítások felfüggesztendők és a Galíciába irányított transzport hazaengedhető. – Ügyüket a helyi közigazgatási hatóságok felül­vizsgálják […]. Azokat a kárpátaljai zsidókat, akik a volt Galícia területén már elhelye­zést találtak, az új rendelkezés nem érinti.”[204]

A kitoloncolt zsidók bedőltek a magyar hatóság megtévesztő taktikájának, azzal hitegették őket, hogy Galíciában az oroszok által kiürített, jól berendezett lakásokban fognak élni és biztos munkalehetőség várja őket, földet kapnak, amelyen gazdálkodhatnak. Azonban nem így történt. Az ukrán lakosság barátságtalanul fogadta őket, hevesen tiltakoztak a különböző településekre ideszállított zsidók helyben maradása ellen, helyenként véres pogromokra, öldöklésekre került sor és az ukrán antiszemiták vérengzésének, kínzásainak voltak kitéve.  A mintegy 18 ezer deportált közül legfeljebb 2–3 ezer embernek sikerült visszavergődnie Magyarországra. A túlélők írásos történeteiből tudjuk, hogy sok zsidó gyalogosan, lengyel, ukrán, ruszin és magyar gazdák közreműködésével  szekereken, illetve magyar katonai járműveken szökött haza. Egyeseket pénzért, másokat sajnálatból rejtettek el a teherautók platóján, vagy a személyautók csomagtartójában.[205] Azonban voltak olyan önzetlen magyar tisztek és katonák is, akik segítettek visszacsempészni Magyarországra a kitoloncoltakat, noha ezzel nem keveset kockáztattak. Gellért Ádám nemzetközi jogász kutatás szerint, akadt köztük, akinek bíróság előtt kellett felelnie ezért.

A területet megszálló 18-as német hadsereg vezetősége a magyarországi zsidók deportálásának leállítását, illetve a korábban ideszállított zsidók visszaszállítását követelte, de a magyar hatóság kérésüket nem teljesítette. Végezetül az  helyi német hadvezetés a zsidóság kiirtása mellett döntött. A galíciai Horodenka,  Sotrumenc, Usecsko, Gaisin,  Sztanyiszlav/Ivano-Frankovszkban[206], Csortkov, Nadvorna, Kolomeja és más települések közelében az áldozatokkal megásott sírgödrökbe, bombatölcsérekbe lőtték –  Friedrich Jeckeln[207] SS-Obergruppenführer alakulatai[208] – a meztelenre vetkőztetett deportáltakat. A legnagyobb vérfürdőt a Dnyeszter menti Kamenyec-Podolszk[209] közelében rendezték meg, ahol a helyi zsidó lakossággal együtt 1941. augusztus 27–28-án tömeges kivégzésekben mintegy 23 600 főt legéppuskáztak.[210] A többiek a belzeci haláltábor gázkamráiba kerültek. Összességében az 1941-es, csak Magyarországról történt deportálás halálos áldozatainak száma maximum 15–16 ezer fő lehetett.”[211]

Budapesten a Wesley János Lelkészképző Főiskola (WJLF), valamint a Soá és Kereszténység Kutatóintézete a Magyar Evangéliumi Testvérközösséggel közösen régóta szívügyének tartja az áldozatok emlékének ápolását. 2006 óta rendszeresen megemlékeznek a tragédiáról, s 2009-es zarándokútjuk során emléktáblával[212] is megjelölték a Kőrösmezei vasútállomás épületét, a deportáltak végállomását, a Mártírok Parkjában, Kamenyec-Podolszkijban[213] pedig emlékművet állítottak az áldozatoknak.[214]

Kamenyec-Podolszk tragédiája az ukrajnai zsidó népirtás elindítója

Itt jegyezném meg, hogy a jelen tanulmányhoz szorosan nem tartozó, de külön monográfiába kívánkozó téma az ukrajnai zsidóüldözés történetével kapcsolatos orosz, ukrán levéltári anyagok feldolgozása. Hiszen a kamenyec-podolszki tömeges kivégzésekkel kezdetét vette a német Barbarossa-hadművelet forgatókönyvéhez csatolt, az ukrajnai zsidók megsemmisítésének akcióterve is (gyermeklányok megerőszakolása, zsidó családok kifosztása, értékeik elrablása, helyben történő likvidálása).[215] A „alacsonyabb  rendű  népek” leigázása és a meghódított térség legnagyobb méretű mészárlása az ukrán főváros Podoli körzetéhez tartozó Babij Jar-i 400 m hosszú, 40–80 m mély bemélyedésű szurdokhoz kötődik, ahol 1941. szeptember 28–29-én (zsidó újév kezdetén) a német hadvezetés halálbüntetéssel fenyegető és kötelező felhívásra (a kitelepítés ígéretével tőrbe csalták a családokat) a város széli temetőnél begyűjtött kijevi zsidókat (korra és nemre való tekintet nélkül) a német tábori rendőrség egyenruháját viselő hóhérok gyalogmenetben ideterelték. A meztelenre öltöztetett és ezres csoportokban a vesztőhelyre kísért foglyokat a Paul Blobel[216] SS-Standartenführer által parancsnokolt Einsatzgruppe C 4a jelzésű, 150 fős  halálbrigádja MG-34-es nehéz és MG-42-es villám géppuskákkal másfél napon át (óránként kb. 1000 főt) a kiszolgáltatott embereket szakadatlanul lemészárolta. A kijevi zsidóság totális kiirtását elrendelő SS-akciónak ezekben a napokban 33 771 polgári személy esett áldozatul. A gödrök fölé hányt föld véres volt még évekkel később is.

A Babij Jar-kutatók jóval többre teszik a szeptember 29-30 közti áldozatok számát, amely számításaik szerint meghaladja a román csapatok odesszai vérengzését, ahol 1941 októberében a pogromnak több mint ötvenezer áldozata lett. 1942 folyamán is Babij Jarban  szisztematikusan folytatták a tömeggyilkosságokat, az ellenállásban résztvevő kommunisták, ukrán hazafiak, sőt cigány áldozatok összlétszáma meghaladja a 100 000-et, más számítások szerint a 150 000-et, de emlegetnek 200 000-et is. Pontosan nem tudni, a kutatások tovább folynak.[217] Az adatok szerint a németek alapos tisztogatás hajtottak végre, német katonai adminisztráció korabeli jelentése szerint Ukrajna legnagyobb városát, Kijevet, az elsők között zsidótlanították. Az 1942. április 1-én végrehajtott népszámlálási adatok szerint a 352139 lakosból 281611 ukrán, 50263 orosz, 7874 lengyel, 40 cigány, 20 zsidó.[218]

1943 nyarán  a németek mindent elkövettek, hogy az égbekiáltó bűntett nyomait eltüntessék, azonban Babij Jar tragédiájának híre már a háború idején bejárta a világot, az itt lezajlott mészárlást csodával határosan néhányan túlélték[219] és a nácik gaztettéről beszámoltak.

A Kijev környéki tömegsírokon kívül más megyei és járási központ környékén feltárt tömegsírokban ukrajnai zsidók százai nyugszanak. A genocídium hatásos megvalósításában az SS-kivégző osztagok Ukrajnában először bevetették az elgázosító, „lélekfojtó” „halál-teherautókat”, amelyek a lezárt platóján megmérgezték  az útközben egy-egy razzia folytán begyűjtött zsidókat, így fegyverhasználat nélkül százakat öltek meg szénmonoxid gázzal, akiket egy-egy település határában el is földeltek. A halálosztagoknak Ukrajnában helyi antiszemiták és kollaboránsok is segítettek a gyilkolásban.[220] A náci brutalitás számlájára írható, hogy az elfoglalt szovjet területeken (Ukrajna, Belorusszia, Baltikum, Oroszország) stb. három év alatt, 1944 végéig más háborús áldozatok mellett (a történészek 27-30 millióra teszik az elesett szovjet állampolgárok számát[221], ebből 9 millió katona, a többi civil), mintegy  kétmillió szovjet zsidó vesztette életét.

A Babij Jar-i mészárlás néven elhíresült tömegsírt a szovjet hatóság a háború után  hírzár alá helyezte. A Kreml vezetői a „nemzeti egység”, a „szovjet család”  megőrzése érdekében a holokauszt elhallgatásában voltak érdekeltek, megpróbálták teljesen kitörölni az emlékét. A hallgatás falát az orosz alkotóértelmiség kimagasló képviselője Jevgenyij  Jevtusenko költő Babij Jar című 72 soros versével döntötte le, amely 1961-ben a Lityeraturnaja Gzeta egyik számában jelent meg. Elsőként követelte emlékmű állítását a Babij Jarban kivégzett zsidók emlékére. A poémára alapozva Dmitrij D. Sosztakovics megírta a szovjet antiszemitizmust elítélő 13. szimfóniáját, amelyet 1962-ben, a bemutató után betiltottak. Megrázó sorok a versből: Babij Járban emlékmű[222] nincs sehol./ Mély szakadék –, akár egy sírgödör./ Félelmetes. (…)/ Kalaplevéve/ megállok, s érzem, lassan őszülök./ Tömör s hangtalan/  ordítás vagyok ma./ Az ideföldelt tízezrek felett./ Minden agyonlőtt öreg/ én vagyok ma./ Én vagyok minden/ agyonlőtt/ gyerek./ Felejtés, egy emlékemet se öld meg!/ Zúgjon „Fel, fel, ti rabjai a földnek”,/ mikor fekete sírgödörbe zárják/ a föld utolsó antiszemitáját./ Bennem zsidó vér csöpp sincs, de azért/ engem is tajtékozva ostoroz/ az ádáz antiszemita./ S miért?/ Mert orosz vagyok! Igazi orosz! (Ágai Ágnes fordítása)

III. A zsidó népirtás HARMADIK története

(1944. április 16. – 1944. június 7.)

Zsidótlanítási akció Kárpátalján

Amikor a náci népirtás vészkorszakában a német katonaság 1944. március 19-én ellenállás nélkül megszállta Magyarország területét is „sorfordító történés volt”, Berlin erőteljes nyomására, a karhatalmi erők magyar németbarát vezetőinek közreműködésével, a csendőrség, a rendőrség és a hivatalnoki kar bevonásával megszervezték Kárpátalja „zsidótlanítását” is. Gettósításuk 1944. április 16-án kezdődött, majd deportálásuk június 7-én ért véget, amely 85-87 ezer zsidót[223] érintett. Túlélők számát 12–13 ezer főben határozták meg.[224] A kárpátaljai zsidónépirtás harmadik történetének is jelentős szakirodalma van, monografikus feldolgozása még várat magára[225]. A közösség sorstragédiájával kapcsolatban leírtakat csupán néhány ténnyel és adattal egészítem ki.

Kárpátalja négy történelmi megyéjében sikeres és sikertelen embermentő kísérletek történtek, amelyről eddig keveset szóltak.

1.) Az Ungi Közigazgatási Kirendeltség és Ung vármegyében – a Zsidó Tanácsok bevonásával- 1944. április 16-tól a vidékről, április 20-27 közt az Ungvárról[226] gettósították zsidókat: 16 927 főt. Ebből az Ung-parti város Glück fatelepén 2600-at, a Moskovits-téglagyárban 14 327 főt zsúfoltak össze, ebből 5610 ungvári volt.[227] A szórványos szökések megakadályozása céljából dr. Thurzó György rendőrkapitány és dr. Megay Kálmán polgármester nevében április 26-án kibocsátott hiredmény „… a kitelepítés alól magukat kivont zsidókat haladéktalanul jelentkezésre, a város keresztény lakosságát pedig a megbújt zsidók bejelentésére szólítja fel.”

A túlélők, és más okmányok embermentő rendőrtisztviselők, megnyilatkozó ügyvédek neveit őrizte meg. A feljegyzések szerint az ungvári gettók és a különböző zsidó szervezetek között titkos futárszolgálat működött. Az egyik futárt, dr. Ackermann ungvári ügyvédet azonban elfogták a német biztonsági szolgálat emberei.  Nála lévő dokumentumokból kiderült például, hogy Ungvár aljegyzője, dr. Szendrődy (Szendrői) – akinek a gettók élelmiszer ellátása volt a feladata – emberséges a zsidókkal. Ugyancsak segítőkész volt dr. Török rendőrtanácsos is. Ezek a tisztviselők, életüket kockáztatva emberek maradtak az embertelenségben. Pl. a prominens zsidóknak a gettóból a kijárást engedélyezték. Egyesek így „megszökhettek, mások utazási engedélyhez jutottak, amely segítségével rendszeres futárszolgálatot szerveztek Budapest és Ungvár között”.[228] Akermann futárnak köszönhetően jutott el a felelős vezetőkhöz (az ungvári túlélők közlés szerint: Horthy Miklós kormányzó titkárságához is eljuthatott) a kárpátaljai zsidók nevében is megfogalmazott, életükért könyörgő zsidók levele amelynek „Hivatalos másolata”[229] a kárpátaljai levéltárból nemrég előkerült, és a beregszászi 2014-es holokauszt-konferencián került bemutatásra.[230]

„Hivatalos másolat!

a m. kir. rendőrség ungvári kapitányságának 169/9-1944 biz. sz. iktatmányára

Méltóságos

Nemes Vitéz Thurzó[231] Főtanácsos Úrnak,

Ungvár.

Szívünk vérével Írjuk ezt a levelet. Éjjel nappal sírunk és könyörgünk, hogy a Mindenható adjon Urainknak hatalmat és akaratot, hogy mentsék meg életünket. Magyarország ezer éves állam és nem Mach Sanyo[232]  Szlovákiája. A magyar  népnek van érzése, lovagias, a magyar nép velünk sír. A zsidó nép túlnyomó többsége halálos ellensége a bolsevizmusnak, amely eltiporta a vallást, ami nekünk nincs és nem is lehet élet. A zsidóság fegyelmezett, a Kormány parancsait hűségesen teljesíti. A megszállás alatt szüntelenül ezer éves  hazánkra gondoltunk, magyarul beszéltünk és cselekedtünk. A megszabaduláskor örömünkben sírtunk és táncoltunk, hűséges katonái akartunk lenni édes hazánknak. A zsidóság túlnyomó része soha semmit nem vétett édes hazánk ellen. Vegyék el vagyonunkat, dolgoztassanak velünk, de hagyjanak minket lakásunkban és mentsék meg életünket. Bánjanak velünk legalább úgy mint az állatokkal,  adjanak enni, kíméljék életünket. A Teremtő és a Világ számon fogja kérni szenvedésünket és életünket. A magyar nép Vezetői, a magyar nép, a magyar szent föld felelősek értünk. A magyarok és a zsidók a teremtőnek egyforma gyermekei. A magyar nép nem pogány. Méltóztassanak saját családjukra, drága szüleikre és édes gyermekeikre gondolni, méltóztassanak fáradságot venni és végig nézni hogyan szállítják be a falvakból öreg  haldokló és apró síró csecsemőket éhesen, rongyosan a szabad ég alá, a hideg éjszakákban. Méltóztassék végignézni, hogyan törik a kezüket és az éghez könyörögnek az összes őslakos keresztények, magyarok, rutének egyaránt, amikor az úttesten végig látják a legbarbárabb módon szállítani az ártatlan zsidókat, magyar állampolgárokat. Miért nem lövik mind saját otthonukban agyon, ami sokkal humánusabb lenne. Tudjuk nehéz a helyzet, de a zsidók ennek nem okai. Államellenes dolgot nem követtek el, ha a múltban ilyen előfordult büntesse meg az állam annak elkövetőit, de ne irtsák ki az ártatlanokat. Méltóztassanak a Római Szent Atya[233], a Nuncius[234], a Hercegprímás[235] és az egész főpapság intelmeire és imáira gondolni, akik szüntelenül értünk zsidókért imádkoznak. Méltóztassanak az átkokra és áldásokra gondolni. Méltóztassanak arra a rengeteg könnyre gondolni, ami minden pillanatban a Minaji utca táborban[236] kegyelemért és segítségért hullik. Méltóztassanak áldozatot hozni Magyarország ezeréves voltára gondolni. Magyarország soha se vetemedett arra, hogy ilyen rettentő módon élő-holtakká nyomorítson minket. Keresztény testvéreink saját szemeikkel látják, hogy szopós gyermekek, öreg beteg, mankón járó félholtakat, hogyan cipelnek be és velünk sírnak. Telepítsenek minket ki a háború után emberies módon, ha így kívánják el. Megyünk édes szeretett hazánkból, melyben mi is ezer éve élünk, de addig legyünk emberek, imádhassuk teremtőnket, édes magyar országunkat, melyért mi is sokat éheztünk. Könyörüljenek rajtunk, kegyelmezzenek meg nekünk, hogy rokonainkat, szüleinket, gyermekeinket, akiket a falvakból ide szállítottak és akiket a legborzasztóbb ragályos  betegségek fenyegetnek, hogy magunkhoz vehessük és itt élhessünk. Könyörüljenek, kegyelmezzenek még ma, minden pillanat számit. Imádkozni fogunk Magyarországért, népéért, kormányzójáért, vezetőiért, boldogságukért, egészségükért, S.O.S. S.O.S., S.O.S.

1944. április 17-én.

Örökös hűséggel és legalázatosabb tisztelettel

Az ungvári és Kárpátaljai Zsidóság.

————————————————————————————————————

A másolat hiteléül:

Ungvár 1944. április hó 20-án.

       s.k.                 p.h.

hiv.tiszt

Országos levelek, K. szekció”

Az emberséges tisztviselők ungvári tevékenységüket azonban nem sokáig folytathatták, a helyszínre érkezett Ferenczy csendőralezredes mindkettőjüket azonnal leváltotta és internálta.[237] Akermann elfogása után azonnal Ungvárra érkezett Ferenczy László csendőralezredes, az emberséges tisztviselőket eltávolította, és a gettók élére új parancsnokot nevezett ki Pálfy Sándor alezredes személyében.”[238] Ekkor internálták családostól dr. Tóth Lajos ungvári ügyvédjelöltet. Bűnét a zsidók kitelepítésével kapcsolatos megnyilatkozásaiban, „nemzetgyalázásban” határozták meg. Megtorló eljárás indult dr. Nagy Endre csendőr százados ellen, aki zsidónak minősülő jegyesét lakásán rejtegette, majd Budapesten egyházilag feleségül vette.[239] Sokak nagy megelégedésére 34-napos szenvedés után május 17 – május 31. között öt transzportban deportálták Auschwitzba az ungvármegyei zsidókat, akikből sokan a gettóban haltak meg, a város lakosságának egy része fellélegzett, a másik megkönnyezte a zsidókat.

2.) A beregi közigazgatási kirendeltség és Bereg vármegyében Munkácson és Beregszászban szerveztek több gettót. Munkácson szintén április 16-tól  2 gettóba irányították a zsidókat: Sajovits-téglagyárba a beregvidéki falvakból  14 ezer főt helyeztek el.[240] A másikban, a  Latorca-parti település zsidóit 10 utca által határolt városrészben (13 ezer fő) gyűjtöttek össze. Összesen kb. 27 000 főt május 14-25 között 8-9 transzporttal szállították el. Munkácson is akadtak olyan bátor és ember szerető  hazafiak, akik felemelték szavukat, tiltakoztak a durva csendőrségi „intézkedések” miatt. Az itteni zsidók összegyűjtését Ferenczy csendőralezredes irányította, és hírhedt zsidótlanító különítményével sárba tiportatta a zsidók emberi méltóságát is. Feladatát olyan túlbuzgósággal végezte, hogy Álgya-Papp Zoltán[241] tábornok feljelentést tett a csendőrség túlkapásai és a csendőrségi durva „intézkedések” miatt a VIII. kassai csendőrkerület parancsnokságán, amelyhez Kárpátalja tartozott. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy „táviratilag leváltották”[242] illetve azonnali hatállyal felmentették tisztsége alól és a magyar hadsereg Kárpátalján állomásozó egységeinek parancsnokává a frontról hazarendelt Fehér /Weisz) tábornokot nevezték ki.[243]

A korabeli krónikások a szöktetési, szökési, bújtatási kísérletekről is beszámoltak. Még a munkácsi gettó lezárása előtt Strausz József és felesége a lakásukon elrejtették és megmentették a 11 éves Rubin Álmost. A fiú a sors kegyeltje lett amiatt is, mert szülei túlélték a deportálást.[244] Sikertelen szöktetés részese volt Kocsis József, a munkácsi rendőrkapitányság detektívgyakornoka. Ismeretlen körülmények közötti szökés után a szatmárnémeti katolikus gimnáziumban lelt menedéket – reverendába öltözve – ifj.Wohl András egyetemi hallgató, további sorsa ismeretlen. A május 21-én kelt Ferenczy-összefoglaló szerint Nyíregyházán és Munkácson „szökés miatt egy-egy eredményes fegyverhasználat is volt”.[245] Akadtak olyan magyarok is, akik bátran szót emeltek kiszolgáltatott embertársaik mellett. Pl. Munkácson félholtra, illetve agyon verték Bíró Géza dési lakost, amiért ilyen tartalmú beadvánnyal kereste meg a kormánybiztost, amely Ferenczyhez került.[246] „A reménykedésnek, a csodában való hitnek iskolapéldáját mutatja be az a felfedezés, amit Munkácson tettek a múlt héten: egy pincéből, a gettóban, két zsidó családot húztak ki, akik a zsidók kivonulása után 11 személlyel ott laktak befalazva”.[247] A német biztonsági szervek intézkedésére Auschwitz-Birkenauba szállították őket.

Beregszász és környékéről április 16-án a 8–10 ezer fő zsidót a Vérke-parti város Kont-téglagyárában, illetve a Vály-téglagyárban és a településhez közeli Weiss-tanya gazdasági épületeiben gyűjtötték össze, deportálásukra 4 transzporttal május 16-29-én került sor.[248] Mártírhalált szenvedett hitéért Hirsch Salamon beregszászi főrabbi is. Pásztor Ferenc beregszászi r. k. plébános, pápai prelátus szerette volna megmenteni a koncentrációs táborba hurcolástól a főrabbit, de az elhárította segítségét azzal, hogy osztozni kíván hívei sorsában.[249]

3.) Az Ugocsa vármegyében is április 16-án Nagyszőlősön indították el a gettósítást.  A Zsinagóga környékén 5 utcában 12 -14 000 főt tartottak fogságban, ebből 4700 nagyszőlősi lakos volt.[250] Ismerté vált, hogy „Báró Perényi Zsigmond[251] Kárpátalja volt kormányzói biztosa, a magyar parlament felsőházának elnöke, valamint fia, akinek Ugocsában voltak birtokai, segíteni próbáltak a gettókban élőkön, többek között élelmiszert küldtek.”[252] Perényiek emberségességét Stark Tamás is megerősíti egyik tanulmányában.[253]Úgy tudjuk, két szekér lisztet jutatott el a nagyszőlősi gettóba. Hasonlóan cselekedett Bártfay Kálmán (1886-1961) nagyszőlősi plébános is, akit pár évvel később a szovjetek 25 évre ítéltek.

A nagyszőlősi gettóból a helyi bátor embermentők szöktetési kísérletek szerveztek. Ezzel kapcsolatosan két nagyszőlősi fiatal titkolt szerelmi viszonyának legendás története van. Ők akkor szerettek egymásba, amikor az ilyen kapcsolatokat a törvény „fajgyalázásnak nevezte” és üldözte. Papp M. Zsuzsa epikus dokumentum-regényében[254] a nagyszőlősi Aykler-Schröder és Weisz család történetét dolgozta fel. Az egyik római katolikus, a másik zsidó, mindkettő ízig vérig magyarnak tartja magát. A két család ismeri egymást, de kevesen gondolták volna, hogy 1941-ben a Schröder Tibor beleszeretett a csodaszép Weisz Hedy-be, és az akkori magyarországi zsidó törvények ellenére, titokban eljegyezték egymást, megfogadva, hogy a háború végével meg lesz az esküvő. Tibor egy részletes tervet készít, amelyben a nagyszőlősi gettóból kimenekítette Hedy-t, de a családja miatt, akik benn maradtak, Hedy egy kis idő után visszament testvéreihez.Tibor akciója hőstettnek számít, hogy a keresztény családból származó Aykler (Schröder) Tibor kiszabadította a magyar zsidó családban nevelkedett menyasszonyát Weisz Hédyt, aki a megpróbáltatásokat, a haláltábort túlélte. Kanadában telepedett le, a háborús zűrzavar miatt nem lehettek egymásé. A történetről 2011-ben dokumentumfilm is készült, melynek bemutatójára Kárpátalján is sor került. A könyv és film egyfajta tiszteletadás és emlék a holokausztot, hadifogolytábort, a családi otthon kényszerű elhagyását (is) megszenvedőknek.

4.) A Máramarosi  közigazgatási kirendeltség és Máramaros vármegyében volt a legtöbb gettó: Izán 5000 /ebből izai 400/, Szeklence-Száldobos faluban  700, Huszton 11000, /ebből huszti 6000 fő/, Técsőn 10000 /ebből helyi 2500/ zsidót tartottak fegyveres őrizetben.

Itt jegyezném meg, hogy máramarosi zsidókat hurcoltak el Mátészalkára is (Szatmár megyei csengeri, Fehérgyarmati, Métészalkai járásokból, a Máramarosi kirendeltséghez tartozó Rahói járásból, Máramarosi járásból) 16 000 fő, Aknaszlatina 5000 fő. Mátészalkán a gettó a Szalkai-féle gyártelep és az Schreiber-féle fatelepe mellett volt, melyekbe befutottak a vasúti sínek.)[255]

A bátor kiállásról, a gyengébbek védelméről szóló feljegyzések szerint a huszt környéki Izán Sicherman Lajost, az Izai Zsidó Tanács tagját agyonlőtték, amikor a gettóparancsnokságnál szót emelt a nők állandó bántalmazása ellen. Huszton a  motozásnál a Winkler nevű fakereskedőt lelőtték, mert dollárt találtak cipőjébe rejtve, másokat is lelőttek, akinél eldugott értéktárgyakat találtak. Az itteni „gettóból többen megpróbáltak megszökni és a közeli erdőben harcoló partizánokhoz csatlakozni. Többségüket még szökés közben elkapták a csendőrök, de akik eljutottak a partizánokhoz sem voltak mindig szerencsésebbek. Volt, hogy azonnal lelőtték a hozzájuk menekülő zsidókat.”[256] Técsőn a fő nehézséget a helyi ruszin lakosság ellenségessége jelentette, akik felkutatták az erdőkben rejtőzködőket, s feladták őket a csendőröknek.”[257] Kepes Izsák[258] (Técső,1928. X. 28.)  túlélő elbeszélése szerint Técsőn: „… Az emberek kint álltak az utcában. Örültek és tapsoltak.  A római katolikus és református  templomban szóltak a harangok. Úgy mint ünnepkor. Az egyik tanítóm, amikor elhaladtunk a háza előtt, és kijött, és amikor megpillantott bennünket, elfutotta szemét a könny, és visszasietett a házba… Ő volt az egyetlen, aki így fejezte ki magát.  Többiek örültek, hogy a zsidók elmentek.[259]

A második világháború után felháborító és elítélendő jelenségnek tartjuk, hogy a kárpátaljai nacional-kommunista vezetők, a túlbuzgó ukrán történészek által megfogalmazott dolgozataikban, elhangzott felszólalásaikban a „magyar fasiszták uralmának” zsidó áldozatait „ukrán áldozatként” tartották nyilván, ezzel szándékosan elferdítették a tényeket, és ezzel a szláv lakosság körében gyűlöletkeltő indulatokat, egészségtelen hangulatot gerjesztettek a kárpátaljai magyarsággal szemben. Példa erre az a beszámoló, amely a „Kárpátalja Szovjet-Ukrajnával való újraegyesülésének 45. évfordulója” alkalmából rendezett ünnepi gyűlésen hangzott el Ungváron. A többi között az ünnepi szónok  megállapította: „Sötét korszak volt a vidék számára a magyar fasiszták hatéves uralma. Több mint 183 ezer embert vetettek börtönökbe és koncentrációs táborokba, mintegy 115 ezer embert elpusztítottak…” A feltupírozottan idézett adattal kapcsolatosan egy szó sem utal arra, hogy az „elpusztítottak túlnyomó többsége zsidó volt”. A zsidó származású Lusztig Károly újságíró, holokauszt-túlélő egyik cikkében a rendszerváltás előtt jogosan tette fel a kérdést, hogy ez a téma „még mindig tabunak számít?”[260]

A kárpátaljai zsidó etnikum reális veszteségét több mint 85 ezerre becsülik. A holokauszt előtt az „izraelita hitet gyakorló zsidó száma 101851 (11,9%) főt tett ki. Ennek a 80 %-a magyar anyanyelvű volt. A náci népirtást mintegy 10 ezren  túlélték. (A Szovjetunióban kibontakozott erőteljes antiszemita politika miatt a zsidóság 80 %-a a 70-es, 80-as években Kárpátaljáról kivándorolt, hazát váltott.) A Cseh Tudományos Akadémia 1992-1993-ban kiadott évkönyvében a kutatók 80-85 ezerre teszik a kárpátaljai zsidóság holokauszt-áldozatok számát.[261] Ukrajna Gyász Könyve című Kárpátaljára vonatkozó 1-9 kötetének nevesített veszteséglistája szerint a náci táborokban, gettókban 87 306 főt (ebből mintegy 2 ezer fő ukrán, ruszin, magyar és más nemzetiségű) elpusztítottak.[262] A vallási-nemzetiségi összetételek realitását figyelmen kívül hagyva a „Heszed Spira” Kárpátaljai Alapítvány által jegyzett ungvári ismertetőben Szabina Viron a deportálás előtti zsidók számát 140 000 (!) főre teszi, ez minden fellelhető statisztikai kimutatáshoz viszonyítva is 30 ezerrel több főt jelent, amit túlzásnak is tekinthetjük. De a holocaustot túlélők számát ő is 7 ezer főben határozza meg.[263]

IV. A zsidó népirtás negyedik története

(1944. november 13. – 1945. április 30.)

Antiszemita hisztéria a Szovjetunióban

Azt sem hallgathatjuk el, hogy a szovjet katonai hadvezetőség, pontosabban a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa 1944-es magyar és német etnikai tisztogatást elrendelő 0036. számú rendelete értelmében a magyarlakta településekről főleg frontról hazatérő munkaszolgálatos  magyar zsidókat[264], későbbiekben a német koncentrációs táborból kiszabadított túlélőket is, kémgyanúsként begyűjtötték, elhurcolták a szovjet munkatáborokba.

Az eddig feldolgozott dokumentumok szerint 1945 februárja elején a szolyvai és a szambori szovjet haláltáborból a 8 564 civil internáltból hatósági engedéllyel 2448 magyar került haza, ugyanakkor az előzetes NKVD-kimutatásban szereplő 140 zsidóból csak 21-et helyeztek szabadlábra, 119 zsidónak a további sorsa ismeretlen.[265] A túlélőktől tudjuk, hogy a náci haláltáborokból hazakerült magyar zsidókat és a magyar munkaszolgálatosokat is nagyfokú bizalmatlanság övezte, közülük sokan az internáltak listájára kerültek. A szovjet kémelhárítók beszűkült logikája szerint a haláltáborokat csak azok élhették túl, akik a nácik szolgálatában ügynökök, besúgók voltak. Az NKVD, a SZMERS-átszűrések, bizottsági meghallgatások után részben a kommunista, vagy falusi, szegény zsidókat a szolyvai gyűjtőtáborból hazaengedték, a városiakat, akik vagyonosak voltak, jól berendezett családi kertes házzal rendelkeztek, azokat visszatartották. Az NKVD által kiszemelt egyes zsidó házakból a haláltáborból hazatért tulajdonosokat a lágerbe hurcolták. Főleg Ungváron, Munkácson, Beregszászban, Nagyszőlősön, Huszton és más településeken az üresen álló és az erőszakosan felszabadított zsidó lakásokba, kertes házakba vezető beosztású szovjet tiszteket, pártfunkcionáriusokat, tisztviselőket és családjukat költöztették be, illetve azokban  különböző ügyviteli irodákat nyitottak, kultikus épületeiket, ingó és ingatlan vagyonukat államosították.

Az 1945–1989 között tartó zsidóüldözés külön téma-fejezet a Szovjetunióban. Kárpátalján „a szovjetrendszer az egykor pezsgő zsidó kultúrának még a nyomát is igyekezett eltüntetni.”[266] Néhány példa erre:a Beregszász  központjában álló nagyzsinagógát egy katonai alakulat kapta meg, és lőszert tartottak benne, most művelődési ház. Ungváron a zsinagógát hangversenyteremnek rendezték be. Az 1960-as évek végén a munkácsi zsidó temető területéről elvitték a sírköveket, mert gyárat akartak építeni a telken. Ez ugyan nem valósult meg, de a temető helyén sokáig csak üres telek volt.  A helyi hitközség visszakapta, emlékhelyé alakították át.

A koncentrációs táborokban életben maradottak közül alig 7 ezren tértek vissza szülőföldjükre. Bár ismét külön nemzetiségként regisztrálták őket, sokan a megtizedelt magyar értelmiség helyébe álltak: magyar nyelvű lapokat adtak ki, könyveket fordítottak magyarra, elindították a magyar nyelvű könyvkiadást, a kulturális életet stb., mindezt a kommunista ideológusok szigorúan ellenőrzött elvei alapján cselekedték. Aki hibázott, arra Sztálin börtöne várt.

Sándor László Három ország polgára voltam című visszaemlékezésének 106. oldalán nyíltan leírja, hogy 1947-ben Ungváron miként „idézte be” őt Szotnyikov százados, az NKVD (Narodnij Komityet Vnutrennyih Gyel – a Belügyi Népbizottság) főmunkatársa, aki arra akarta rávenni, hogy nyújtson segítséget a Szovjetunió kárpátaljai ellenségeinek a leleplezésében, a környezetében lévő személyek, köztük Rotman Miklós, Olekszandr Ginyevszkij újságírók és mások megfigyelésében. Mint írja: „Meg voltam döbbenve. Csupa olyan emberekről volt szó, akiknek megbízhatóságához nem fért kétség. Egyébként az általa felsorolt személyek kivétel nélkül zsidók voltak… Ezt nem vállaltam.”[267]

Az 1945–1953 közti időszak a zsidóság esetében a sztálini antiszemitizmus jegyében zajlott le. A 40-es évek elején a fasiszta holocaust elől nyugatra emigrált és a II. világháború befejeztével Angliából és más országokból a Szovjetunióba, történetesen Kárpátaljára hazatérő zsidókat „általános idegengyűlölet” övezte, akiket „burzsoá ügynököknek” bélyegeztek, közülük többeket „a szovjetellenes agitációért és propagandáért” tartóztattak le és koncepciós perek folytán ítéltek el 10–20 évekre. A beregszászi Mermelstein Ernő, apja Lajos (Gut, 1923) egy vicc elmesélése miatt 1950. augusztus 31-én a Kárpátaljai Megyei Bíróság által meghozott ítélet szerint 10 évet kapott.[268] A Jutkovics-családdal szemben is „kollektív büntetést” alkalmaztak, amiért Kelet-Németországban tényleges katonai szolgálatot teljesítető fiúk megszökött. A család sikeresen megmenekült a fasiszta haláltáboroktól, a sztálinit már nem sikerült kikerülnie. Koncepciós per áldozta lett a sok száz letartóztatott  kárpátaljai zsidó is, köztük az ungvári Bán Mihály[269], apja Móric (Szegvár, 1984) ungvári tisztviselőt, 1948. június 17-én  10 évre, Weiss  Jenő[270], apja Sándor (Zsdenyijevo, 1914) erdészeti tisztviselőt  1949. május 20-án 10 évre,  Bergida Ignác[271], apja Morovics (1899, Nagyberezna) ungvári tisztviselőt, 1952. december 22-én  25 évre, Weiss Bernát[272], apja Sámuel  (Kalnik, 1927) sorkatonát, 1951. január 31-én  25 évre elítélték. Közöttük vannak olyanok, akiket egymás után kétszer is a GULAG-táborokban fogva tartottak. Élettörténetük feldolgozásával is többen foglalkoztak.

A Kreml vezetői az 50-es évektől kezdve antiszemita hisztériát gerjesztettek a Szovjetunióban, aminek következtében több orvost tartóztattak le, hurcoltak meg. Fokozódott a kárpátaljai zsidó értelmiségiekkel szembeni bizalmatlanság is. A szovjet titkosszolgálat több vádiratában az a kitétel szerepelt, hogy „szándékosan félrekezelték, ténylegesen meggyilkolták a szovjet állam több jeles vezetőjét, képviselőjét… Ha Sztálin közben meg nem hal, a Gulag szigetcsoport rabjainak száma a szovjet zsidók révén legalább két millió fővel gyarapodott volna”[273]. Feltevésünket az ungvári Schwarz Miklós/Mojse a helyi zsidóközösség tagja is visszaemlékezésében megerősítette: „Emlékszem az 1953-as év március ötödikére, Sztálin halálának a napjára. Számomra nagy megkönnyebbülés volt. Egyik barátomtól már hallottam arról, hogy tervezik a zsidók kitelepítését a Kárpátaljáról Birobidzsánba, Szibériába. Megértettem, hogy csak Sztálin halála menthetett meg minket a kiűzetéstől.”[274]

Schwarz Miklós/Mojse aki 1943-1946 között egyszer már a megjárta a szovjet hadifogoly-tábort 1953-ban újra letartóztatták: „Én írtam alá a fuvarleveleket, amikor a raktárból kiszállították a késztermékeket. A gyárban ellenőrzést tartott az OBHSZSZ[275]  A raktárban hiány volt a késztermékekből. Azután fölfedezték a fuvarleveleket, amelyeket én írtam alá. Ezek szerint a fuvarlevelek szerint az áru egyáltalán nem annak lett kiszállítva, akinek kellett volna. Annak ellenére, hogy a fuvarleveleken lévő aláírás alig hasonlított az enyémre, és abban az időpontban, amikor a fuvarleveleket kiállították, én éppen szolgálati úton voltam, letartóztattak. Vagy a nyomozó akarta minél előbb lezárni az ügyet, vagy a valódi bűnösök kenték meg – nem tudom. Meg se hallgatták, amit a mentségemre elmondtam. Nem volt írásszakértői vizsgálat, senki nem törődött vele, hogy a fuvarlevelek kiállításának napján én Ungvár határain kívül voltam, Harkovban [Kelet-Ukrajna, 1100 kilométernyire fekszik Ungvártól]. Az ügyet átadták a bíróságnak, és hét év javító-nevelő munkára ítéltek. A Lvov megyei Drogobicsbe vittek, az ottani munkatáborba [120 kilométerre fekszik Ungvártól]. Kétségbe voltam esve, úgy tűnt, hogy vége az életemnek. A munkatáborból elkezdtem panaszleveleket írni a legfelső bíróságnak, leírtam, hogyan folyt le a nyomozás. Egy évig nem kaptam választ. Azután fölkeresett egy ügyvéd a legfelső bíróságtól, és részletesen kikérdezett az üggyel kapcsolatban. Miután kihallgatott, azt mondta, követelni fogja az ügy kivizsgálását. Mikor sor került a második kihallgatásomra, a bíró egy sor hibát és hamisítást fedezett föl a nyomozás menetében. Elfogták a valódi bűnösöket, a főpénztárost és a raktárost. 1955-ben bűncselekmény hiányában szabadon bocsátottak. Később megtudtam, hogy a nyomozót, aki az ügyemet kivizsgálta, lefokozták. Engem visszavettek az előző munkahelyemre. De ez nem adhatta vissza azt a két évet, amit kitöröltek az életemből. Rettenetesen szerettem volna elhagyni a Szovjetuniót, de ez akkoriban lehetetlen volt.”[276]

Az antiszemita propaganda, a kitelepítések felgyorsítása jellemző a Hruscsov és  Brezsnyev-korszakra is. Az ekkor napvilágot látott ideológiai-politikai sajtókiadványokban szintén kimutatható a hol nyílt, hol burkolt antiszemita propaganda, amely felgyorsította Kárpátalján is a „maradék” zsidók kitelepülési szándékát. Kárpátaljáról 5920-an települtek Izraelbe. 1959-ben 12 169, 1989-ben már csak 2600 zsidó élt Kárpátalján, az utóbbiak közül 298-an magyar anyanyelvűnek vallották magukat. Többszörös fogyatkozásuk oka elsősorban az Izraelbe, kisebb mértékben Amerikába, a nyugat-Európai országokba és Magyarországra történő folyamatos kivándorlás, amely az ötvenes években kezdődött meg repatriálással, családegyesítéssel.

A zsidó etnikum száma és aránya Kárpátalja közigazgatási egységeiben, 2001.[277]

A Szovjetunió összeomlása után megszűnt a „hivatalos mezbe öltöztetett” antiszemita propaganda, a zsidóság nemzetiségi és politikai elnyomása. Az utóbbi tizenkét év alatt számuk 61,1 %-ra apadt.  Jelenleg szétszórtan, (megújult vallási[278] és civil közösségben[279]) élnek az egész területen, de legtöbben Munkácson, Ungváron, Beregszászban, Nagyszőlősön és Huszton. A zsidó civilszervezetek becsült adatai szerint mintegy 3 ezer zsidó származású, de ukrán, illetve orosz és magyar nemzetiségű zsidót tartanak nyilván, akik részt vesznek közösségi rendezvényeiken, nyelvoktatást szerveznek a vasárnapi iskolákban stb.[280] Nagy többségük Belső-Ukrajnából költözött ide, kettős (orosz-zsidó, ukrán-zsidó, illetve hármas identitástudatúak (magyar-orosz-zsidó, magyar-ukrán-zsidó). Megnyugtató, hogy a zsidó temetők, a kulturális, kultikus épületek felújításán kívül egyre gyarapodnak a rendezett emlékhelyek,  emlékjelek[281] száma is, amely egy sokezres virágzó népközösség barbár kiirtására hívja fel   az egymást követő generációk figyelmét.

[1] GULAG (oroszul: ГУЛаг: Главное управление исправительно-трудовых лагерей [Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovihlagerej], azaz Javítómunka-táborok Főigazgatósága) kifejezés alatt a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatáborrendszerét értjük. (Wikipédia)

[2] NKVD – (Narodnij Komisszariat Vnitrnnyih Gyel ’Belügyi Népbiztosság’): belügyi és államvédelmi feladatokat egyaránt ellátó központi szerv a Szovjetunióban. 1934-ben hozták létre. 1946–53-ban mint Belügyminisztérium (Minisztyersztvo Vnutrennyih Gyel, MVD) működött.

[3] Kárpátalja 1919–2009. történelem, politika, kultúra. Főszerkesztő: Fedinec Csilla, Vehes Mikola. Argumentum MT Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, Budapest, 185. p.

[4] Lásd a Magyar Távirati Iroda jelentését 1938. december 21-én.

[5] Lásd a Honvéd Vezérkar főnökének 10 órakor kiadott hivatalos jelentését.

[6] Időszaka: 1939.II. 20 – 1939.VII.7.

[7] Perényi Zsigmond hivatali időszaka: 1939. VII. 7.–1940. IX. 12. Mintegy 15 hónapos tevékenykedése után benyújtotta lemondását.

[8] Moszkvában 1939. augusztus 23-án Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszterek által aláírt megállapodás (Wikipédia).

[9] Vitatott kérdés, hogy milyen számban érkeztek Magyarországra lengyel menekültek. Egyes becslések 100–140 ezerre teszik ezt a számot, más feldolgozások 50–55 ezer közé… Létezik olyan köztes álláspont is, amely szerint 70 ezer körüli létszámban érkeztek lengyel menekültek hazánkba. (Wikipédia)

[10] Kárpáti Magyar Hírlap, 1939. november 16. Lásd még: Fedinec Csilla: A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944. Fórum Intézet, Lilium Aurum Könyvkiadó, Galánta-Dunaszerdahely, 2002. 348. p. A továbbiakban: Fedinec Csilla: A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918-1944.

[11] Kárpáti Magyar Hírlap, 1939. november 18–19. Lásd még: Fedinec Csilla: A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918-1944. Fórum Intézet, Lilium Aurum Könyvkiadó, Galánta-Dunaszerdahely, 2002. 348. p.

[12] Puskás Julianna: Az Egyesült Államok bevándorlási politikája (1890-1990). In: Regio – Kisebbség, politika, társadalom 4. Èvf. (1993.) 3. sz. Tárolt változat: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00015/pdf/10.pdf (2015-01-16.)

[13] A Kommunista Internacionálé, vagy röviden Komintern (oroszul: Коммунистический интернационал).

[14] Prekup Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19–20. században. Csokonai Kiadó, 1997. 344. p.

[15] Fedinec Csilla: A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944. 346. p.

[16] Marina Gyula: Ruténsors – Kárpátalja végzete. PatriaPublishing Co. Ltd., 1977. 140–141. p.

[17] Lásd a Fenczik István levelét, a 196 sz. ügyiratot ukrán fordításban (KU/312-313). Ukrán forráshelye: Sljahom zsovtnya. Zbirnyik dokumentiv. T. V. Uzsgorod, 1967 p. – 213–117. pp.

[18] PARÁDI József: A két világháború közötti Magyar Királyság rendvédelme. In: Rendvédelem-történeti Füzetek (Acta Historiae Preasidii Ordinis) HU ISSN 1216-6774 XVIII. évf. (2010) 21. sz. 85–101. p.

Tárolt változat: http://users.atw.hu/szbmrtt/RTF/RTF_XVIIIevf_21sz.pdf (2015-01-16.)

[19]Lásd a 24 sz. ügyiratot (Zakarpatszki Vtikacsi v SZRSZR: cserez tabori GULAG-u is BUZULUK do ridnix Karpat. 1939-1949. Arhivni dokumenti is materiali. Uporjadniki: Korzsun, O. M.  Pagirja, O. M., Uzgorod, vszeukrajinszke Derzsavne Vidavnictvo „Karpati”, 2011. 60. p. Eredeti forráshelye: Sljahom zsovtnya. Zbirnyik dokumentiv. T. V. Uzsgorod, 1967 p. – 125. p. A továbbiakban:  ZVSZ/…).

[20] Lásd a 28 sz. ügyiratot (ZVSZ/64-65). Eredeti forráshelye: Sljahom zsovtnya. Zbirnyik dokumentiv. T. V. Uzsgorod, 1967 p. – 126-127. pp.

[21] Lásd a 33 sz. ügyiratot (ZVSZ/71). Eredeti forráshelye: DAZO, f. 91. – op. 1. – szpr. 106. – ark. 16. Original. Masinapisz. Lásd még: Reabilitovani isztarijeju. Zakarpatszka oblaszty. Knyiga druga, – Uzsgorod: VAT „Vidavnictvo Zakarpatyja”. 2004. –16. p.

[22] Lásd a 36 sz. ügyiratot ukrán fordításban (ZVSZ/74-75). Eredeti forráshelye: Sljahom zsovtnya. Zbirnyik dokumentiv. T. V. Uzsgorod, 1967 p. – 131. p.

[23] Lásd a 44 sz. ügyiratot ukrán fordításban (ZVSZ/85-89). Eredeti forráshelye: Sljahom zsovtnya. Zbirnyik dokumentiv. T. V. Uzsgorod, 1967 p. – 138-152. pp.

[24] Lásd a 204 sz. ügyiratot ukrán fordításban (ZVSZ/342-343). Eredeti forráshelye: Sljahom zsovtnya. Zbirnyik dokumentiv. T. V. Uzsgorod, 1967 p. – 214-215. pp.

[25] Csatáry György: Szabolcs-, Szatmár- és Zemplén megyei iratgyűjtemények a Kárpátaljai Állami Levéltárakban (1828–1944). Kálvin Nyomda, Beregszász, 2014 – 128, 129, 131. p.

[26] Kozma Miklós hivatali időszaka: 1940. IX.12. –1942. I. 5. Posztját haláláig töltötte be.

[27] A Kozma-beszéd 1940. szeptember 22-én hangzott el, Kárpáti Magyar Hírlap, Az Őslakó, Bereg Vármegye Hivatalos lapja, Kárpátaljai Közlöny, Ung Vármegye Hivatalos lapja és más sajtókiadvány is leközölte.

[28] Fedinec Csilla: A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944. 363. p.

[29] Ságvári Ágnes: Holocaust Kárpátalján,1941. Múltunk 1999/2. 116–145. pp.

[30] Haraszti György: Kárpáti rapszódia. In: História, 2004/0-03. Tárolt változat:  http://www.historia.hu/archivum/2004/040203haraszti.htm (2015-01-16)

[31] Dupka György: Fogyó, gyarapodó nemzetiségek, érdekképviseletek Kárpátalján. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2011 – 84-85. pp.

[32] Haraszti György: Kárpáti rapszódia. In: História, 2004/0-03. Tárolt változat:   http://www.historia.hu/archivum/2004/040203haraszti.htm (2015-01-16.)

[33] Dupka György: Fogyó, gyarapodó nemzetiségek, érdekképviseletek Kárpátalján. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2011 – 84-85.pp.

[34] 1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírt, főleg Lengyelország felosztására vonatkozó német-szovjet szerződés értelmében 1939. szeptember 17-én a Vörös Hadsereg egységei elfoglalták a felsorolt területeket.

[35] Lásd a Maszlennyikov-Direktívát, a 3. sz. ügyiratot (ZVSZ/29-31). Eredeti forráshelye: GDA SZB Ukrajina, f. 16. – op. 32 (1951 r.). – szpr. 69. – ark. 399-401. Zavirenna kopija. Masinapisz na blanku. Lásd még:  Ragyanszki organi derzsavnaj beszpeki u 1939-csernyi 1941 r.: dokumenti FDA SZB Ukrajini. Uparjad. Danyilenko, V. Kokin, Szergij – Kijiv: Vidavnictva dim „Kijevo-Mogiljanszka akademija”. 2009. – 68-70. pp.

[36] Lásd a 18. sz. ügyiratot (ZVSZ/55). Eredeti forráshelye: Pogránicsne vojszka SZSZSZR 1939-ijuny 1941. Szbonyik dokumentov i materiálov. – Moszkva: Nauka, 1970. –262-263. pp.

[37] Lásd a 19. sz. ügyiratot (ZVSZ/56). Eredeti forráshelye: Pogránicsne vojszka SZSZSZR 1939-ijuny 1941. Szbonyik dokumentov i materiálov. – Moszkva: Nauka, 1970. – 263. pp.

[38] Lásd Maszlennyikov, divízióparancsnok jelentését, a 22. sz. ügyiratot (ZVSZ/58). Eredeti forráshelye: Pogránicsne vojszka SZSZSZR 1939-ijuny 1941. Szbonyik dokumentov i materiálov. – Moszkva: Nauka, 1970. – 280-281. pp.

[39] Lásd a 21. sz. ügyiratot (ZVSZ/57). Eredeti forráshelye: GDA SZB Ukrajina, f. 16. – op. 32 (1951 r.). – szpr. 33. – ark. 211-212. Kopija. Masinapisz. Lásd még:  Ragyanszki organi derzsavnaj beszpeki u 1939-cservnyi 1941 r.: dokumenti FDA SZB Ukrajini. – Kijiv: Vidavnictva dim „Kijevo-Mogiljanszka akademija”. 2009. –380-381. pp.

[40] Lásd Mironyenko divíziókomiszár jelentését, a 27. sz. ügyiratot (ZVSZ/63-64). Eredeti forráshelye: Pogránicsne vojszka SZSZSZR 1939-ijuny 1941. Szbonyik dokumentov i materiálov. – Moszkva: Nauka, 1970. – 283-284. pp.

[41] Lásd Oszokin divizió parancsnok jelentését, a 29. sz. ügyiratot (ZVSZ/65/66). Eredeti forráshelye: GDA SZB Ukrajina, f. 16. – op. 32 (1951 r.). – szpr. 21. – ark. 278-279. Original. Masinapisz. Lásd még:  Ragyanszki organi derzsavnaj beszpeki u 1939-cservnyi 1941 r.: dokumenti FDA SZB Ukrajini. – Kijiv: Vidavnictva dim „Kijevo-Mogiljanszka akademija”. 2009. – 382-383. pp.

[42] Lásd: Gorlinszkij állambiztonsági kapitány 1939. november 5-én keltezett  jelentését, a 34. sz. ügyiratot (ZVSZ/71-72). Eredeti forráshelye: GDA SZB Ukrajina, f. 16. – op. 32 (1951 r.). – szpr. 13. – ark. 272-375. Kopija. Masinapisz. Lásd még:  Ragyanszki organi derzsavnaj beszpeki u 1939-csernyi 1941 r.: dokumenti FDA SZB Ukrajini. – Kijiv: Vidavnictva dim „Kijevo-Mogiljanszka akademija”. 2009. – 284-386. pp.

[43] Lásd: Gorlinszkij állambiztonsági kapitány 1940. február 12-én keltezett jelentését, a 80. sz. ügyiratot (ZVSZ/148-149). Eredeti forráshelye: GDA SZB Ukrajina, f. 16. – op. 84 (1951 r.). – szpr. 6. – ark. 89-97. Kopija. Masinapisz. Lásd még: Ragyanszki organi derzsavnaj beszpeki u 1939-csernyi 1941 r.: dokumenti FDA SZB Ukrajini. – Kijiv: Vidavnictva dim „Kijevo-Mogiljanszka akademija”. 2009. –  401-403. pp.

[44] Lásd: Gorlinszkij állambiztonsági kapitány 1940. február 22-én keltezett Parancsát, a 4. sz. ügyiratot (ZVSZ/31-32). Eredeti forráshelye: GDA SZB Ukrajina, f. 16. – op. 32 (1951 r.). – szpr. 69. – ark. 369-401. zaviren kopija. Masinapisz na blanku. Lásd még:  Ragyanszki organi derzsavnaj beszpeki u 1939-csernyi 1941 r.: dokumenti FDA SZB Ukrajini. – Kijiv: Vidavnictva dim „Kijevo-Mogiljanszka akademija”. 2009. –  68-70. pp.

[45] Lásd: I. Szerov 3 rangú állambiztonsági komiszár 1940. június 14-én keltezett Direktíváját, az 5. sz. ügyiratot (ZVSZ/33-34). Eredeti forráshelye: GDA SZB Ukrajina, f. 9. – szpr. 34. – ark. 139-146. Original. Masinapisz. Lásd még: Ragyanszki organi derzsavnaj beszpeki u 1939-cservnyi 1941 r.: dokumenti FDA SZB Ukrajini. – Kijiv: Vidavnictva dim „Kijevo-Mogiljanszka akademija”. 2009. – 122-123. pp.

[46] Lásd: Oszokin, divíziós parancsnok, az USZSZR NKVD határőrhadseregének parancsnoka és Szavcsenko ezredes, az USZSZR NKVD  UPV 5. részlegének parancsnoka 1940. május 19-én keltezett jelentését, a 103. sz. ügyiratot (ZVSZ/182-186). Eredeti forráshelye: GDA SZBU. f. 16. – op. 33 (72). – ark. 15-42. Original. Masinapisz.

[47] Lásd: Szavcsenko ezredes, az USZSZK NKVD Határőrcsapatok parancsnokhelyettese 1940. június 7-én keltezett Körlevelét, a 123. sz. ügyiratot (ZVSZ/217-219). Eredeti forráshelye: GDA SZBU. f. 16. – op. 33 (1951 r.). – szpr. 56. – ark. 190-194. Original. Masinapisz.

[48] Lásd: Oszokin, hadseregtábornok, az USZSZK NKVD határőrhadseregének parancsnoka

Szavcsenko ezredes, az USZSZK NKVD Határőrcsapatok parancsnokhelyettese 1940. június 14-én keltezett Körlevelét, a 130. sz. ügyiratot (ZVSZ/229-230). Eredeti forráshelye: GDA SZBU. f. 16. – op. 33 (1951 r.). – szpr. 56. – ark. 205-206. Original. Masinapisz.

[49] Lásd: Gorlinszkij állambiztonsági őrnagy 1940. augusztus 14-én keltezett jelentését, a 193. sz. ügyiratot (ZVSZ/320-322). Eredeti forráshelye: GDA SZB Ukrajina, f. 16. – op. 33 (1951 r.). – szpr. 85. – ark. 1-6., 63-65. Kopija. Masinapisz. Lásd még:  Ragyanszki organi derzsavnaj beszpeki u 1939-csernyi 1941 r.: dokumenti FDA SZB Ukrajini. – Kijiv: Vidavnictva dim „Kijevo-Mogiljanszka akademija”. 2009. – 440-443. pp.

[50] Lásd. Szavcsenko állambiztonsági ezredes, az NKVD határőrcsapatok parancsnokhelyettesének 1940. augusztus 15-én keltezett jelentését, a 194. sz. ügyiratot (ZVSZ/323-327). Eredeti forráshelye: GDA SZB Ukrajina, f. 16. – op. 33 (1951 r.). – szpr. 7. – ark. 178-184. Original. Masinapisz. Lásd még:  Ragyanszki organi derzsavnaj beszpeki u 1939-cservnyi 1941 r.: dokumenti FDA SZB Ukrajini. – Kijiv: Vidavnictva dim „Kijevo-Mogiljanszka akademija”. 2009. – 444-449. pp

[51] Lásd. Homenko tábornok, az NKVD határőrcsapatok parancsnokának 1941. január 16-án keltezett jelentését, a 263. sz. ügyiratot (ZVSZ/430-432). Eredeti forráshelye: GDA SZB Ukrajina, f. 16. – op. 34 (1951 r.). – szpr. 1. – ark. 8-15. Original. Masinapisz. Lásd még:  Ragyanszki organi derzsavnaj beszpeki u 1939-cservnyi 1941 r.: dokumenti FDA SZB Ukrajini. – Kijiv: Vidavnictva dim „Kijevo-Mogiljanszka akademija”. 2009. – 479, 482-483. pp.

[52] Lásd. Rogatyin ezredes, az NKVD határőrcsapatok parancsnokság képvisletében 1941. április 20-án keltezett jelentését, a 274. sz. ügyiratot (ZVSZ/445). Eredeti forráshelye: Pogránicsne vojszka SZSZSZR 1939-ijuny 1941. Szbonyik dokumentov i materiálov. – Moszkva: Nauka, 1970. – 375. p. Lásd. Rogatyin ezredes, az NKVD határőrcsapatok parancsnokság képviseletében 1941. április 21-én keltezett jelentését, a 275. sz. ügyiratot (ZVSZ/448). Eredeti forráshelye: GDA SZB Ukrajina, f. 16. – op. 34 (1951 r.). – szpr. 1. – ark. 188-191. Original. Masinapisz. Lásd még:  Ragyanszki organi derzsavnaj beszpeki u 1939-cservnyi 1941 r.: dokumenti FDA SZB Ukrajini. – Kijiv: Vidavnictva dim „Kijevo-Mogiljanszka akademija”. 2009. – 569, 570-573. pp.

Lásd. Homenko-Rogatyin 1941. április 25-án keltezett jelentését, a 276. sz. ügyiratot (ZVSZ/447). Eredeti forráshelye:  Pogránicsne vojszka SZSZSZR 1939-ijuny 1941. Szbonyik dokumentov i materiálov. – Moszkva: Nauka, 1970. – 378-379. pp.

Lásd. Homenko-Rogatyin 1941. április 25-án keltezett Memorandumát, a 277. sz. ügyiratot (ZVSZ/447-448). Eredeti forráshelye: Eredeti forráshelye: GDA SZB Ukrajina, f. 16. – op. 34 (1951 r.). – szpr. 1. – ark. 231-238. Masinapisz. Lásd még: Ragyanszki organi derzsavnaj beszpeki u 1939-csernyi 1941 r.: dokumenti FDA SZB Ukrajini. – Kijiv: Vidavnictva dim „Kijevo-Mogiljanszka akademija”. 2009. –573, 574,576-577, 578. pp.

[53] Lásd: Sztrokacs ezredes, az az USZSZK  belügyi népbiztos-helyettese1941. június 13-án keltezett feljegyzését, a 279. sz. ügyiratot (ZVSZ/450). Eredeti forráshelye: GDA SZB Ukrajina, f. 16. – op. 34 (1951 r.). – szpr. 1. – ark. 347-348. Original. Masinapisz. Lásd még:  Ragyanszki organi derzsavnaj beszpeki u 1939-csernyi 1941 r.: dokumenti FDA SZB Ukrajini. – Kijiv: Vidavnictva dim „Kijevo-Mogiljanszka akademija”. 2009. – 639-640. pp.

Sztrokacs ezredes, az az USZSZK belügyi népbiztos-helyettese1941. június 20-án keltezett feljegyzését, a 281. sz. ügyiratot (ZVSZ/452-453). Eredeti forráshelye: Eredeti forráshelye: GDA SZB Ukrajina, f. 16. – op. 34 (1951 r.). – szpr. 1. – ark. 395-398. Original. Masinapisz. Lásd még: Ragyanszki organi derzsavnaj beszpeki u 1939-csernyi 1941 r.: dokumenti FDA SZB Ukrajini. – Kijiv: Vidavnictva dim „Kijevo-Mogiljanszka akademija”. 2009. – 646-648. pp.

[54] Lásd: Reabilitovani isztarijeju. Zakarpatszka oblaszty. Knyiga persa. Szoszt: Dovhanics, O. D., Hlanta, O. V. Korszun,  O. M.. VAT „Vidavnictvo „Zakarpatyja”, Uzsgorod, 2003 – 42. p. A továbbiakban:  (RIZO/…).

[55] A spanyol polgárháború ismertebb kárpátaljai zsidó internacionalista brigádjának tagjai: Kahán János, Reisman Menyhért. Zsidó mártírok: Ébert Imre, apja Móric főhadnagy (1906 – Spanyolország, Villafranca de la Castilla temet. 1937. július 14.), Köstenbaum Sámuel (Tiszaújlak, 1906 ? – Spanyolország, az Ebro folyónál elesett 1937 júliusában), Reichmann Lajos munkás (Tiszaújlak, 1902  – Spanyolország, Madrid alatt elesett 1937 júliusában), Schwarz József munkás, (Tiszaújlak,  1890 ? – Spanyolország, Madrid alatt elesett 1937  júliusában) Lásd: Rotman Miklós: Kik érted haltak… Forradalmár elődeink arcképcsarnoka. Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1982. 44-48. pp., Ukrajna emlékkönyve. 1. Kárpátontúli terület. Kárpáti Kiadó, Ungvár, 1997.

[56] Lásd a 21. sz. ügyiratot (RIZO/31). Eredeti forráshelye: AU SZBU 30, – szpr. 3698, ark. 26.

[57] Sztanyiszlav, lengyelül Stanislawów, németül Stanislau, város a Szovjetunióban. Ukrajnában. Galíciában. Ma: Ivano-Frankivszk, megyeközpont. A várost Ivan Franko ukrán költőről nevezték el.

[58] A nyomozó szószerinti fordításában: „országos magyar zsidóegyesület” is szerepel, amelynek a hivatalos magyar elnevezése: Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) 1909-ben jött létre. 1944. március 19-én, a németek bevonulásakor feloszlatják.

[59] Teljese neve: MIPI (Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája), a soá idején működött.

[60] Pataki Ferenc deszant-csoportja 1943. augusztus 19-én a kárpátaljai Drahova térségében landolt sikeresen.

[61] A Borkanyuk-csoport 1942 január elején közvetlen harci bevetésre került, majd tragikus véget ért.

[62] Lásd: Ukrajna emlékkönyve. 1. Kárpátontúli terület. Kárpáti Kiadó, Ungvár, 1997. Mártírok: Háberman Sámuel szabó (Nagyberezna, 1899 – Borkanyuk-partizánosztag tagja, Jaszinya/Kőrösmező, 1942 januárjában), Lebovics Jenő munkás, (Nagyszőlős, 1891 – Pataki Ferenc partizánosztag tagja, Nagyszőlős, bírósági ítélet alapján agyonlőtték, 1944. június 17.), Leisman Jenő M. munkás, (Nagyszőlős, 1881 – Pataki Ferenc partizán/felderítő osztag tagja, Nagyszőlős, bírósági ítélet alapján agyonlőtték, 1944. június 17.), Farkas Mór munkás, (Nagyszőlős, 1881 ? – Pataki Ferenc partizán/felderítő osztag tagja, Nagyszőlős, bírósági ítélet alapján agyonlőtték, 1944. június 17.), Farkas Szerén munkás, (Nagyszőlős, 1886 – Pataki Ferenc partizán/felderítő osztag tagja, Nagyszőlős, bírósági ítélet alapján agyonlőtték, 1944. június 17.), Schwarz Mór munkás, (Nagyszőlős, 1890 ? – Pataki Ferenc partizán/felderítő osztag tagja, Nagyszőlős, bírósági ítélet alapján agyonlőtték, 1944. június 17.), Weiss Mendel, apja Mózes munkás, (Tekeháza, 1896 – Pataki Ferenc partizán/felderítő osztag tagja, Nagyszőlős, bírósági ítélet alapján agyonlőtték, 1944. június 17.), Weiss Sámuel munkás, (Feketeardó, 1896 – Pataki Ferenc partizán/felderítő osztag tagja, Nagyszőlős, bírósági ítélet alapján agyonlőtték, 1944. június 17.).

[63] Lásd a 22. sz. ügyiratot (RIZO/32). Eredeti forráshelye: Vilne szlovo, Drohobics, 1941. N-6. – 20. lip. Újraközölve:  Litapisz nyeszkarennaji Ukrajini: Dokumenti, materjali, szpogadi. – t. 1. – Lviv: Proszvita, 1993. 66. p.

[64] Lásd a 20. sz. ügyiratot (RIZO/31). Eredeti forráshelye: DAZO, f. 2558. op. 1. szpr. 4441, ark. 18.

[65] Lásd a 1. sz. ügyiratot (RIZO/28). Eredeti forráshelye: Trajnyin A., Menisagin V.,Visinszkaja Z.: Ugolovnij kodeksz RSZFSZR. Kommentarij. Pod redakciej i sz prediszlovijem predszedatyelja verhavna Szuda SZSZSZR I. T. Goljakova. – 2-je izdanyija. – Moszkva: Juridicseszkoje izdatyelsztvo NKJ SZSZSZR, 1946. –  121. p.

[66] Lásd: Zakarpatszki vtikacsi v SZRSZR: cserez tabori GULAG-u i Buzuluk do ridnih Karpat, 1939-1949. Arhivni dokumenti i materiali. Uparjadniki: Korszun, O. M., Pagirja, O. M. Bszeukrajinszke derzsavne vidavnictvo „Karpati”, Uzsgorod, 2011. 768 p. a továbbiakban: ZVSZ. Lásd még: Reabilitovani isztarijeju. Zakarpatszka oblaszty. Knyiga persa. Knyiga druga. Szoszt. Dovhanics, O. D.,  Hlanta, O. V., KorSZun, O. M. VAT „Vidavnictvo „Zakarpatyja”, Uzsgorod, 2003, 2004. A továbbiakban: RIZO I., II.

[67] Katz Áront az NKVD Különleges Tanácsa 1940. június 20-án 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1992-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./361. p.

[68] Lásd a 12. sz. ügyiratot (RIZO II. /23-24). Eredeti forráshelye: DAZO, f.. 2558. op. 1. szpr. 4406, ark. 14, 15.

[69] Értsd: csendőrök, rendőrök.

[70] Raut Jákobról nincs további információ, sorsa ismeretlen.

[71] Lásd a 104. sz. ügyiratot (ZVSZ/187-188). Eredeti forráshelye: DAZO, f. 2558. – op. 1. – szpr. 1111. – ark.  31-34. Original. Rukapisz.

[72] Herskovics Matildot az NKVD Különleges Tanácsa 1940. július 27-én 3 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1989-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./264. p.

[73] Herskovics Arnoldot az NKVD Különleges Tanácsa 1940. július 27-én 3 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1989-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./263. p.

[74] Bergida Jankelt az NKVD Különleges Tanácsa 1940. október 11-én 5 évre (mint kémet) elítélte, további sorsa ismeretlen 1991-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./263. p.

[75] Lásd a 159. sz. ügyiratot (ZVSZ/272-273). Eredeti forráshelye: DAZO, f. 2558. – op. 1. – szpr. 3593. – ark.  15. Original. Rukapisz.

[76] Lásd a 192. sz. ügyiratot (ZVSZ/319-320). Eredeti forráshelye: DAZO, f.  2558. – op. 1. – szpr. 3593. – ark.  21. Original. Rukapisz.

[77] Az SZSZKSZ NKVD Különleges Tanácsa az SZKP KB Politikai Bizottságának határozta értelmében 1937. április 8-án lett létrehozva. Felhatalmazást nyert 5-től 8 évi javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztést kiszabni a vádlottakra. A 4 tagú testület tagjai: a belügyi népbiztos helyettese, az SZSZKSZ NKVD meghatalmazottja, a munkás-paraszt milícia főosztályának vezetője és a köztársaság, országrész területi illetékes népbiztosa. Lásd a 2. sz. ügyiratot (ZVSZ/28-29). Eredeti forráshelye: Ruszkij centr zberiganyija ta vivcsenyija dokumentiv novitnyaj isztoriji. – f.17. – op. 3. – od. Zberiganyija 986.

[78] Peráh Ilonát az NKVD Különleges Tanácsa 1941. május 17-én 3 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1991-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./554. p.

[79] Lásd a 226. sz. ügyiratot (ZVSZ/375-377). Eredeti forráshelye: DAZO, f.. 2558. -op. 1. -szpr. 1183. – ark.  27-28. zvorot. Original. Rukapisz.

[80] CsátiLászlót az NKVD Különleges Tanácsa 1941. május 17-én 3 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1991-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./732. p.

[81] Fried Emanuelt az NKVD Különleges Tanácsa 1941. május 17-én 3 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1991-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./712. p.

[82] Lásd a 12. sz. ügyiratot (RIZO/29-30). Eredeti forráshelye: DAZO, f. 2558. – op. 1. – szpr. 4057, – ark. 98-99. Lásd még a 235. sz. ügyiratot (ZVSZ/390-391). Eredeti forráshelye: DAZO, f. 2558. – op. 1. – szpr. 4057. – ark. 98-99.

[83] Grossman Andrást az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 7-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1992-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./291. p.

[84] Abramovics Mihályt az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 7-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1992-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./152. p.

[85] Davidovics Szement az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 7-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1992-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./300. p.

[86] Guznerről nincs anyag, sorsa ismeretlen.

[87] Waldman Jenőt az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 7-én 3 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1992-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./224-225. p.

[88] Weiss Gábort az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 7-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1990-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./222. p.

[89] Markovics Mihályt az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 7-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1989-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./471. p.

[90] Friedman Sámuelt az NKVD Különleges Tanácsa 1941. május 17-én 3 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1991-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./712. p.

[91] Lásd a 253. sz. ügyiratot (ZVSZ/415-416). Eredeti forráshelye: DAZO, f. 2558. – op. 1. – szpr. 2903. – ark.  37-38, 41-42. Original. Rukapisz.

[92] Grossman Zsigmondot az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 7-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1992-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./291. p.

[93] Lásd: Szkorodumov állambiztonsági őrnagy, az NKVD határőrcsapatok 94. sz. szkolei helyőrségének parancsnoka és Kozlov komisszár 1940. május 12-én keltezett jelentését, a 105. sz. ügyiratot (ZVSZ/189-190). Eredeti forráshelye: GDA SZBU. f. 16. – op. 33 (1951 r.). – szpr. 56. – ark. 108-109. Original. Masinapisz.

[94] Zsuravszki Nyikolajról nincs adat, feltételezhetően a börtönben elhunyt.

[95] Lásd Zsuravszki 81. sz. ügyiratát (ZVSZ/149-151). Eredeti forráshelye: DAZO, f.. 2558. -op. 1. -szpr. 4216. – ark. 18-20. Zvorot. Original. Rukapisz.

[96] Lembevszkij Lejbát az NKVD Különleges Tanácsa 1941. február 10-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1990-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./446. p.

[97] Suskind Bélát az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 3-án 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1991-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./446. p.

[98] Lásd Suskind Béla 267. sz. ügyiratát (ZVSZ/436-437). Eredeti forráshelye: DAZO, f. 2558. – op. 1. – szpr. 2869. – ark. 13-14. Zvorot. Original. Rukapisz.

[99] Farkas Józsefet az NKVD Különleges Tanácsa 1942. április 11-én 3 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1989-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./709. p.

[100] Lásd Farkas 280. sz. ügyiratát (ZVSZ/450-452). Eredeti forráshelye: DAZO, f. 2558. – op. 1. – szpr. 2955. – ark. 75-77. Original. Rukapisz.

[101] Farkas Izidort az NKVD Különleges Tanácsa 1942. április 11-én 3 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1991-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./709. p.

[102] Faragó Pált az NKVD Különleges Tanácsa 1942. április 11-én 3 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1989-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./695. p.

[103] Faragó Pálnét az NKVD Különleges Tanácsa 1942. április 11-én 3 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1989-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./695. p.

[104] Oláh Gézát az NKVD Különleges Tanácsa 1942. április 11-én 3 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1989-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./531. p.

[105] Moldavcsuk Jánost az NKVD Különleges Tanácsa nem érkezett elítélni, további sorsa ismeretlen 1992-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./507. p.

[106] Torgus Árpádról nincs információ. Sorsa ismeretlen.

[107] Kraus Vilmost az NKVD Különleges Tanácsa 1942. április 11-én 3 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1991-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./413. p.

[108] Lásd Kraus 285. sz. ügyiratát (ZVSZ/458-459). Eredeti forráshelye: DAZO, f. 2558. – op. 1. – szpr. 1238. – ark. 22-24. Kopija. Masinapisz.

[109] 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót. A korábban letartóztatott határsértőket a Nyugat-Ukrajnai börtönökből átszállították belső Ukrajnába, Ivanovszki és más területekre.

[110] Lásd Kraus 287. sz. ügyiratát (ZVSZ/461). Eredeti forráshelye: DAZO, f. 2558. – op. 1. – szpr. 1238. – ark. 28-29. Kopija. Masinapisz.

[111] Kajzer Istvánt az NKVD Különleges Tanácsa 1942. szeptember 5-én 10 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1991-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./354. p.

[112] Lásd Kajzer 298. sz. ügyiratát (ZVSZ/476-477). Eredeti forráshelye: DAZO, f. 2558. – op. 1. – szpr. 2583. – ark. 30-31. Original. Masinapisz.

[113] Lásd a 335. sz. ügyiratot (ZVSZ/516-517). Eredeti forráshelye: DAZO, f. 2558. – op. 1. – szpr. 3153. – ark.  336-337. Original. Masinapisz.

[114] Klar Dezsőt az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 5-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1964-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./354. p.

[115] Klar Júliannát az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 5-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1964-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./354. p.

[116] Kastl Júliannát az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 5-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1964-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./360. p.

[117] Kulikov Pált az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 5-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1964-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./423. p.

[118] Svuger Katalint az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 5-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1964-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./749. p.

[119] Svarc Ferencet az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 5-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1964-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./748. p.

[120] Wajnberger Hermant az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 5-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1964-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./221. p.

[121] Rot Tibort az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 5-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1964-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./610. p.

[122] Blum Ignácot az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 5-én 5 évre elítélte, további sorsa ismeretlen 1964-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./195. p.

[123] Kriz npeklo GULAGiv: Dokumenti, szpogádi, nariszi (A GULÁG poklában: Dokumentumok, visszaemlékezések, portrék). – Uzsgorod, 1996. – C. 13-18.

[124] Stern Zoltánt az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 7-én 3 évre elítélte, a munkatáborból 1947-ben szabadult. 1962-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./767. p.

[125] Zoltan Stern: Osz togyi i pocsaloszja nasa tragegyija… In: Kriz npeklo GULAGiv: Dokumenti, szpogádi, nariszi (A GULÁG poklában: Dokumentumok, visszaemlékezések, portrék). – Uzsgorod, 1996. – 13-18. pp.

[126] Lásd: Kárpátalja elfoglalása.

[127] Lásd: zsidótörvények Magyarországon.

[128] Stern Zoltán. In: Centropa in Hungari, c centropa,  Zsidó élettörténetek a huszadik században.  http://www.centropa.org/hu/photo/stern-zoltan-1 (2015-01-16.)

[129]  Mitro Zozuljáról nincs információ.

[130] Wieder Ernőt az NKVD Különleges Tanácsa 1941. március 29-én 3 évre elítélte, a munkatáborból 1947-ben szabadult. 1969-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./233. p.

[131] Wieder Ernővel interjút Jagodics Edit 2004 októberében készített. In: Centropa in Hungari, c centropa,  Zsidó élettörténetek a huszadik században.  http://www.centropa.org/hu/biography/wieder-erno (2015-01-16.)

[132] Huszt mellett: Visk – nagyközség volt Máramaros vm.-ben, 1891-ben 4100 magyar és rutén, 1910-ben 4800 magyar, rutén és német lakossal. Trianont követően Csehszlovákiához került. – A szerk.

[133] Az interjúban erről a testvérről korábban nem volt szó: Úgy tűnik tehát, hogy édesanyjának nem két, hanem legalább három lánytestvére volt. – A szerk.

[134] Lásd: Ivano-Frankivszk.

[135] Ma: Ivano-Frankivszk a hasonló nevű terület (oblaszty) székhelye (korábbi német, ill. lengyel neve: Stanislau /Stanisławów), a város Kamenyec-Podolszkij környékén van. Lásd: Kamenyec-Podolszkij-i vérengzés. – A szerk.

[136] Stern Zoltán. In:Centropa in Hungari, c centropa, Zsidó élettörténetek a huszadik században. http://www.centropa.org/hu/photo/stern-zoltan-1 (2015-01-16.)

[137] Gericset az NKVD Különleges Tanácsa 1940. október 4-én 3 évre elítélte, a munkatáborból 1947-ben szabadult. 1970-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./261. p.

[138] Herskovicsot az NKVD Különleges Tanácsa 1940. november 2-án 3 évre elítélte, 1991-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./263. p.

[139] Korszakról nincs adat.

[140] Dovhanics, Omeljan előadása. A sztálinizmus kárpátaljai áldozatai. Nemzetközi konferencia.  Beregszász, 1989. november 16. – Emlékkönyv a sztálinizmus áldozatairól. Dupka György közreadásában. Ungvár-Budapest, Patent-Intermix, 1993, 223. p.

[141] Lolint az NKVD Különleges Tanácsa 1941. június 5-én 3 évre elítélte, 1972-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./456. p.

[142] Lásd: RIZO I./54. p.

[143] Lásd  Korszun, Olekszij és Pagirja, Olekszandr összeállítók dolgozatát, ZVSZ, 19. p.

[144] Wieder Ernő. In: Centropa in Hungari, c centropa,  Zsidó élettörténetek a huszadik században.  http://www.centropa.org/hu/biography/wieder-erno (2015-01-16.)

[145] Stern Zoltán. In:Centropa in Hungari, c centropa,  Zsidó élettörténetek a huszadik században.  http://www.centropa.org/hu/photo/stern-zoltan-1 (2015-01-16.)

[146] Dovhanics, O. (1997): Akik átszöktek a Szovjetunióba. Sorsuk további alakulása. In: Ukrajna emlékkönyve, i. m.  38-39. p.

[147] A mordvinföldi Javaszban (7. sz. láger) igen sok kárpátaljai fiatal életét keserítette meg a rabság.

[148] Kotek, Joël – Rigoulot, Pierre: A táborok évszázada. Nagyvilág Könyvkiadó, 2005. Lásd még: http://frankaegom.ofm.hu/irattar/irasok_gondolatok/konyvismertetesek/konyvek_11/taborok_evszazada/a_taborok_evszazada.htm (2015-01-16.)

[149] Dovhanics, Omeljan előadása. A sztálinizmus kárpátaljai áldozatai. Nemzetközi konferencia.  Beregszász, 1989. november 16. – Emlékkönyv a sztálinizmus áldozatairól Dupka György közreadásában. Ungvár-Budapest, Patent-Intermix, 1993, 222-223. pp

[150] Wieder Ernő. In: Centropa in Hungari, c centropa,  Zsidó élettörténetek a huszadik században.  http://www.centropa.org/hu/biography/wieder-erno (2015-01-16.)

[151] Weiss Sándorról nincs adat.

[152] Fridman Sándorról nincs adat.

[153] A megállapodás aláírói Pika, a Csehszlovákia katonai főparancsnokságának meghatalmazottja, Vaszilevszkij vezérőrnagy, az SZSZKSZ katonai főparancsnoksága megbízottja: Lásd a 7. sz. számú ügyiratot (ZVSZ/35-36). Eredeti forráshelye: Szovetszko-Csehszlováckije otnosenyije vo vremja velikaj Otecsesztvennaj vojni 1941-1945 gg. Dokumenti i matyerjali. – Moszkva: Goszudarsztvennoje izdatyelsztvo politicseszkoj literaturi, 1960. – sz. 14.

[154] Lásd: Bogomolov londoni szovjet nagykövet táviratát, a 291-es számú ügyiratot (ZVSZ/468-469). Eredeti forráshelye: Szovetszko-Csehszlováckije otnosenyije vo vremja velikaj Otecsesztvennaj vojni 1941-1945 gg. Dokumenti i matyerjali. – Moszkva: Goszudarsztvennoje izdatyelsztvo politicseszkoj literaturi, 1960. – 22. p.

[155]  Lásd: a szovjet külügyi népbiztosság londoni nagykövetének küldött táviratát, a 292-es számú ügyiratot (ZVSZ/469). Eredeti forráshelye: Szovetszko-Csehszlováckije otnosenyije vo vremja velikaj Otecsesztvennaj vojni 1941-1945 gg. Dokumenti i matyerjali. – Moszkva: Goszudarsztvennoje izdatyelsztvo politicseszkoj literaturi, 1960. – 23. p.

[156] Lásd a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége az 1942. november 19-én kelt rendeletével kiadott amnesztiát, a 9-es számú ügyiratot (ZVSZ/38). Eredeti forráshelye: RGASZPI, f. 17. – op. 162. – szpr. 37. – ark.

66. Podlinyik. Masinapisz. Lásd még: Lubjanka. Sztálin i NKVD-NKGB-GUKR „Szmers”. 1939 – márt 1946. – M., 2006. – 354-355. pp.

[157]  Lásd a Szorokszki lágerben raboskodó levelét, a 294, számú ügyiratot (ZVSZ/470-472). Eredeti forráshelye: (Omeljan Dovhanics GULAG-kutató személyes archívuma.) Zakarpatszki vtikacsi… 1939-1941 rr… 264-265. pp.

[158] Lásd: Szoroklag, Arhangelszkij terület.

[159]  Lásd: Herskovics Arnold, apja Izsák (Beregszentmiklós, 1913.) zsidó tanító. 1942. június 27. az NKVD Különleges Tanácsa 3 évi fogságra ítélte. További sorsa ismeretlen. 1989-ben rehabilitálták.

[160] Lásd a 295. számú ügyiratot (ZVSZ/472). Eredeti forráshelye: Mamaj Vaszil: Grany tragicsnaj vijni. In: Zakarpatszka Pravda. – 2002. – 1 travnya.

[161] Lásd a Koutni-jelentést, a 307. számú ügyiratot (ZVSZ/489-491). Eredeti forráshelye: (Omeljan Dovhanics GULAG-kutató személyes archívuma.) In: Zakarpatszka Pravda. – 1991. – 7 cserveny.

[162] Lásd Stern Zoltán Emlékiratát, a 403. számú ügyiratot (ZVSZ/599-601). Eredeti forráshelye: Stern Z. M. Osz togyi j pocsáloszja nasa tragegyija… Kriz peklo GULAG-iv_ Dokumenti, szpogádi, nariszi. – Uzsgorod, 1996. –13-18. pp.

[163] Lásd  a 310. számú ügyiratot (ZVSZ/493). Eredeti forráshelye: Sljah do voli. Zbirnyik muzeju ukrajinszkaj kulturi v Szvidnyiku. In: Szlovacke pedagogicsne vidavnictvo v Bratiszlavi, 1966. –193-194. pp.

[164] Moszkalenko, K. Sz.: A délnyugati irányban. Kijev., 1984,  456-457. p.

[165] Lásd Boszij alezredes, a 4. Ukrán Front hátországának ellenőrzésével megbízott NKVD-osztagok törzsparancsnoka és Levitin alezredes törzsparacsnok-helyettes jelentését, a 323. számú ügyiratot (ZVSZ/502-503). Eredeti forráshelye: RGVA –F. 32885. – Op. 1. – D. 68. sz. 287. kopija. Masinapisz.

[166] Forrás: Ukrajna Emlékkönyve. Kárpátontúli terület 1. Kárpáti Kiadó, Ungvár, 1997, 85. p.

[167] Lásd  a 312. számú ügyiratot (ZVSZ/494-495). Eredeti forráshelye: Nase vojsko v SSSR, roc… Dvojcislo 15 -15/26-27.,  Sljah do voli. Zbirnyik muzeju ukrajinszkaj kulturi v Szvidnyiku. In: Szlovacke pedagogicsne vidavnictvo v Bratiszlavi, 1966. – 282. p.

[168] Lásd  a 313. számú ügyiratot (ZVSZ/495). Eredeti forráshelye: Sljah do voli. Zbirnyik muzeju ukrajinszkaj kulturi v Szvidnyiku. In: Szlovacke pedagogicsne vidavnictvo v Bratiszlavi, 1966. – 282. p.

[169] Lásd  Korszun és Pagirja összeállítóknak az ügyiratok gyűjteményéhez írt előszavát, ZVSZ, 19. p.

[170] Wieder Ernő. In: Centropa in Hungari, c centropa,  Zsidó élettörténetek a huszadik században.  http://www.centropa.org/hu/biography/wieder-erno

[171] Wieder Ernő testvérei: Wieder Menyhért: Tel-Aviv (kb. 1946-tól az 1950-es évek végéig) (A háború alatt Budapesten bujkált, a háború után Prágába ment, majd Andorral és Kálmánnal Párizsba, innen pedig 1946 körül Palesztinába.) Wieder Miklós: 1939-ben, miután Munkács átmenetileg visszakerült Magyarországhoz, átszökött Csehszlovákiába, innen továbbment Nyugat-Európába, és beállt a Csehszlovák Zászlóaljba; Chester (Egyesült Királyság) (1945–1955), Wieder Andor: Tel-Aviv (kb. 1946-tól ?-ig) (Túlélte a munkaszolgálatot /Ukrajnában is volt/, a háború után ötnapos munkácsi tartózkodást követően Prágába ment, majd Menyhérttel és Kálmánnal együtt Párizsba, onnan pedig 1946 körül Palesztinába, innen Brüsszelbe – oda nősült.), Wieder Kálmán: Tel-Aviv (kb. 1946-tól az 1950-es évek végéig) (Túlélte a koncentrációs tábort, utána rövid időre Prágába ment, onnan Menyhérttel és Andorral együtt Párizsba, innen pedig Palesztinába.)

[172] Wieder Ernő. In: Centropa in Hungari, c centropa,  Zsidó élettörténetek a huszadik században.  http://www.centropa.org/hu/biography/wieder-erno (2015 január 16.)

[173] Stern Zoltán. In:Centropa in Hungari, c centropa,  Zsidó élettörténetek a huszadik században.  http://www.centropa.org/hu/photo/stern-zoltan-1 (2015-01-16.)

[174] Lásd a 11. sz. ügyiratokat (ZVSZ/40-50). Eredeti forráshelyei: Vedomosztyi szjezda narodnih deputátov (SZND) VSZ SZSZSZR 1989. r., N-9. sz. 202.

[175] Lásd a 12. sz., 13. sz., 14, sz., 15 sz.  ügyiratokat (ZVSZ/40-50). Eredeti forráshelyei: Vedomosztyi szjezda narodnih deputátov (SZND) VSZ SZSZSZR 1989. r., N-9. sz. 202, Gazeta Izvesztyija,. – 1990. – N-227. – 15 szerpnya. Vidomosztyi Verhavnaj Radi (BBR). – 1992. –N-32. – sz. 263. Vidomosztyi Verhavnaj Radi (BBR). – 1992. –N-32. – sz. 450. Vidomosztyi Verhavnaj Radi (BBR). – 1994. –N-15. –  88. p.

[176]  A sorok írója is 1989-1994 között aktív tagja volt a rehabilitációs bizottságnak.

[177] Dovhanics O. D.: Lásd: RIZO I./42-56. p.

[178] C centropa. Megőrzött emlékek interaktív könyvtára. Stern Zoltán rehabilitációs igazolása. In: http://www.centropa.org/hu/photo/stern-zoltan-rehabilitacios-igazolasa  (2015. január 16.)

[179] Stern Zoltán 1940-ben szökött át a Szovjetunióba az akkor Magyarországhoz tartozó Kárpátaljáról. A határról egyenesen börtönbe, majd a Gulagra vitték, ahol 7 évet töltött.

[180] C centropa. Megőrzött emlékek interaktív könyvtára. Stern Zoltán rehabilitációs igazolása. In: http://www.centropa.org/hu/photo/stern-zoltan-rehabilitacios-igazolasa (2015-01-16.)

[181] Prekup Anikó: A zsidóság… 279. p.

[182]  Dovhanics O. D.: Lásd: RIZO I./42-56. p.

[183] Kárpátalja 1919-2009. 191. p

[184] Kárpátalja 1919-2009. 193. p

[185] Kárpátalja 1919-2009. 193. p

[186] Prekup Anikó. 344. p.

[187] Lásd  Korszun, Pagirja összeállítóknak az ügyiratok gyűjteményéhez írt előszavát, ZVSZ, 20. p.

[188] Lásd: Reabilitovani isztarijeju. Zakarpatszka oblaszty. Knyiga persa. Szoszt. Dovhanics, O. D., Hlanta, O. V., Korszun, O. M. VAT „Vidavnictvo „Zakarpatyja”, Uzsgorod, 2003.53. p.

[189] Szirtes Zoltán: Temetetlen halottaink – 1941 – Kőrösmező, Kamenyec-Podolszk. Budapest, 1966. Majsai Tamás: A kőrösmezei zsidódeportálás 1941-ben., Iratok a kőrösmezei zsidódeportálás történetéhez 1941. In: Ráday Gyűjtemény évkönyve, Budapest, Dunamelléki Ref. Egyházkerület, 1984-85 (IV-V), 59-86, 195-237. p., Lásd még: Majsai Tamás: A kőrösmezei zsidódeportálás 1941-ben. In: Remény (Tel-Aviv) 1987/3. 12-37.), Majsai Tamás: A Kamenyec-Podolszkij-i deportálás. In: Historia, (16.) 1994/7. 26-29., Majsai Tamás: A Kamenyec-Podolszkij-i deportálás. In: Menóra [Torontó] 1994. december 16. 6., Majsai Tamás:  Kamenyec-Podolszkijra emlékezünk. In: Élet és Irodalom, (50.) 2006/25. (= szeptember 1.)

Stark Tamás: A magyar zsidóság a vészkorszakban és a második világháború után. In: Regio – Kisebbség, politika, társadalom 4. évf. (1993.) 3.sz., Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. Pokoljárás a médiában és a politikában (1919-1941). Budapest, PolgART, 2000., Ságvári Ágnes: Tanulmányok a magyarországi holokauszt történetéből. Budapest, Napvilág, 2002. stb.

[190] J. Juhász Ilona: Különvonatok és előholokauszt. In: Új Szó, 2012. október 20. (Tárolt változat: http://ujszo.com/napilap/szalon/2012/10/20/kulonvonatok-es-eloholokauszt) Részlet a cikkből: „A téma kutatása szempontjából fontos előrelépés a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény keretében 2011-ben létrehozott Kőrösmező 1941 kutatócsoport is, amelynek két tagja – Gellért Ádám és Gellért János – folytatja a még 2009 szeptemberében elkezdett tudományos kutatást. Szisztematikusan gyűjtik és rendszerezik az 1941-es kőrösmezői deportálással, a kamenyec-podolszkiji és az azt követő mészárlásokkal összefüggő hazai és külföldi levéltári anyagot, illetve a magyar és a nemzetközi szakirodalmat.” Az Emlékközpont tervei szerint 2014-ben a tudományos kutatási eredményeket, a legfontosabb dokumentumokat Fehér Könyvben jelenteti meg.

[191] Pásztóy Ámont, a KEOKH vezetőjét 1949-ben a Népbíróság halálra ítélte, és augusztusban kivégezték.

[192]1939 és 1941 között körülbelül 10-20 ezer zsidó menekült Magyarországra Cseh- és Lengyelországból, Ausztriából, Németországból és Szlovákiából. Ezek az emberek többnyire hamis papírokkal bujkáltak, mások a Belügyminisztérium alá tartozó Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) nyilvántartásába kerültek és internálótáborokban vagy szabadlábon voltak. Kárpátalján a kaftán és a pajesz volt az ismertető jel, amelynek alapján összegyűjtötték az orthodox és a haszid zsidókat a kamenyec-podolszkiji deportáláshoz.

[193] 1941. július 12. Az e napon kibocsátott 1941. évi 192/2. r. s. VII. b. sz. belügyminisztériumi rendelet kimondta, hogy „a jelenlegi külpolitikai körülményekre tekintettel megnyílt a lehetősége annak, hogy az ország területén tartózkodó alkalmatlan idegenek […] a közeljövőben az ország területéről eltávolítassanak.”

[194] 1941. június. A kárpátaljai kormányzói biztosság tájékoztatása: „azoknak az elemeknek, amelyek Kárpátalján politikai vagy népi okokból nem érzik jól magukat, módjukban lesz hamarosan oda távozni, ahol jobb megélhetést remélnek és érzelmeiknek megfe­lelő hazát találhatnak.”

[195] Kricsfalussy-Hrabár Endrét az NKVD kezdeményezésére Ungváron Rendkívüli Bíróság elé állították, halálra ítélték és 1946 őszén kivégezték.

[196] Kárpáti Magyar Hírlap, 1941. július 8.

[197] Werth Henrik vezérkari főnököt 1948-ban a Népbíróság távollétében halálra ítélte. 1952-ben szovjet fogságban halt meg.

[198] Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után (1939-1955). Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1995. 42-56. p.

[199] Rassay Károly (Orsova, 1886–Pécel, 1958) tekintélyes jogász, politikus, nemzetgyűlési, majd országgyűlési képviselő, államtitkár. 1944-ben a németek letartóztatják, Mauthausenbe hurcolják. Visszatérése után már nem vesz részt a politikai életben. Visszaemlékezéseit az 1950-es évek elején írja meg.

[200] Slachta Margit (Kassa, 1884. szeptember 18.–Buffalo, Egyesült Államok, 1974. január 6.) a Szociális Testvérek Társasága katolikus női szerzetesrend alapítója és főnöknője. Mint a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) nemzetgyűlési képviselője. 1941-ben elsőként szólal föl az ellen, hogy a KEOKH az év nyarán „hontalan” zsidókat toloncol ki Magyarországról Galíciába, akiknek többségét augusztus 27–28-án Kamenyec-Podolszkijnál lemészárolják. 1969-ben a Yad Vashem a Világ Igaza kitüntetésben részesíti. Forrás: http://www.hdke.hu/tudastar/enciklopedia/slachta-margit

[201] Apponyi György, gróf (1898–1970) Apponyi Albert fia, liberális párti országgyűlési képviselő, németellenes politikus; 1944-ben a Gestapo letartóztatja, a mauthauseni koncentrációs táborba deportálják. 1945 után Belgiumban él.

[202] Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter Ausztriába menekült, és Bécsben halt meg 1948-ban tüdőrákban.

[203] Kozma Miklós, a kárpátaljai kormányzói biztos természetes halállal halt meg 1941 decemberében

[204] Kárpáti Magyar Hírlap, 1941. augusztus 11.

[205]Forrás:  http://haver.hu/category/holokauszt/ (2015-01-16)

[206]A Wesley János Lelkészképző Főiskola (WJLF) és a fenntartó egyház, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) kezdeményezésében 2011-ben sor került a  Stanislau/Ivano-Frankovszkban az 1941 októberében itt meggyilkolt áldozatok emléktáblájának elhelyezésére is.

[207] Friedrich Jeckelnt, a tömegmészárlást végző fegyveresek parancsnokát 1946. február 3-án Rigában katonai bíróság elé állították, halálra ítélték és még aznap felakasztották.

[208] A német operatív (Einsatzgruppék) csoportok az elfoglalt területek pacifikálása, illetve a Szovjetunió elleni hadjárat során elfogott kommunisták, komiszárok, zsidók stb. kivégzése volt.

[209] Lásd: Kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás. In: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kamenyec-podolszkiji_tömegmészárlás (2015-01-16.)

[210] Tóth Gábor: „Az eltávolítás haladéktalanul végrehajtandó”. Deportálások Kárpátalján a második világháború idején. KMMI-Füzetek V., 2009, 7-16. old.

[211]Lásd: Knyiga Szkorboti Ukrajini. Zakarpatszka oblaszty. –T. 1. Uzsgorod, „Karpati”.”, 2002. (Ukrajna gyászkönyve. Kárpátalja megye. – i. k., Ungvár, Kárpáti, 2002.),  Stark Tamás: A magyar zsidóság a vészkorszakban és a második világháború után. In: Regio – Kisebbség, politika, társadalom 4. évf. (1993.) 3.sz.

[212] 2009-ben a kőrösmezői emléktáblát ismeretlen tettesek erősen megrongálták. 2013. augusztus 28-án nyilvánosságra került egy Felhívás az 1941-es kőrösmezői mészárlás emléktáblájának létrehozására. Aláírói: Kirschner Péter Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke, Prof. Dr. Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója.Lásd elektronikus változatát: http://www.hdke.hu/files/csatolmanyok/Felhivas_2013_06_28.pdf (2015-01-15.)

[213] Lásd: Elektronnaja jevrejszkaja enciklopegyija: Каменец-Подольский. In: http://www.eleven.co.il/?mode=article&id=11942 (2015-01-15.)

[214] Majsai Tamás: Emlékmű és emléktábla. az 1941-es magyarországi deportálás két ukrajnai helyszínén: Kamenyec-Podolszkijban és Kőrösmezőn. Élet és Irodalom, (53.) 2009/40. (= október 2.), Majsai Tamás:  Kegyelet, emlékezés és emlékeztetés. A Wesley János Lelkészképző Főiskola és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség a Kőrösmező – Kamenyec-Podolszkij-i deportálás 70. évfordulója alkalmával. In: Népszava, (138.) 2011. augusztus 27. (= 200. sz.; Szép szó melléklet.) 4.

[215] Lásd erről bővebben ír Krausz Tamás: Vázlatok a náci népirtás okairól és természetéről. In: http://users.atw.hu/felelosseg/anyagok/EA_OK_Krausz_HONLAP.pdf (2015-01-15.)

[216] Paul Blobel ezredest,  a 4A Sonderkommando parancsnokát később elfogták és 1948-ban a nürnbergi bíróság ítélete alapján 1951-ben felakasztották.

[217] Нахманович, В.Р. : Буковинський курінь і масові розстріли євреїв Києва восени 1941 р. Український історичний журнал. – 2007. – № 3 (474). – С. 76–97. Tárolt változat: http://www.kby.kiev.ua/komitet/ru/history/art00044.html (2015-01-16.)

[218] Бабин Яр (реферат), http://www.ukrreferat.com/index.php?referat=43628&pg=2 (2015-01-16.)

[219] Lásd:  Babij Jar címmel először 1966-ban látott napvilágot – a szovjet cenzúra erős húzásaival – Anatolij Kuznyecov dokumentumregényét, melyben a magyarul is megjelent Babij Jar című dokumentumregényében olvasható, hogy Babij Jar tragédiájának mégis van túlélője, koronatanúja Dina Mironovna Pronyicseva, a városi bábszínház színésze személyében, aki saját szemével látta, hogy néhányan percek alatt megőszültek, amíg levetkőztek, és elindultak a kivégzőhelyre. A keservesen tiltakozó anyák kezéből kitépték gyerekeiket, és akár egy fahasábot, belehajították a szurdokba. Pronyicseva annak köszönheti életét – olvasható –, hogy még a gyilkos golyósorozatok előtt levetette magát a tömegsírba. Halottnak tetette magát még akkor is, amikor a hullahegyeken mászkáló SS-hóhérok egyike mellére, karjára taposott, s pisztolyából golyót eresztett a mellette haláltusájukban vergődőkbe. Az éj leszállta után Dina egy másik életben maradt kisfiúcskával együtt kibányászta magát a holttestek közül… és utána túlélte a háború poklát is. Lásd még:   “Бабий Яр” Роман-документ автор: Анатолій Кузнецов 2005 р.  “Бабий Яр” 70 лет трагедии ( Трагедия, история, память) автор: Ілля Левітас.

[220] Az NKVD-jelentések sora megerősíti, hogy Sz. Bandera, az Ukrán Nacionalisták Szervezetének vezetője és hívei együttműködtek a nácikkal a zsidó népírtás megvalósításában, mert a zsidókat szovjetbarát elemeknek tekintették. Tények, adatok sora igazolja, hogy az ukrán nacionalisták szolgáltak az SS-kivégző osztagokban is. Közreműködtek a lvovi, ternopoli, volinyi stb. sok tízezer zsidó és lengyel lemészárlásában.

[221] Összehasonlításul az 1939–1945 közötti német vérveszteség hat-hétmillió között mozog.

[222] Babij Jar emlékművét 1976-ban állították fel, de még akkor is csak „a szovjet polgároknak – a fasizmus áldozatainak” felirattal. A fordulatot az 1991. évi ukrán narancsos forradalom hozta el. Kijevben új, menórát formázó emlékművet emeltek, s ma már évente gyászünnepségeket tartanak, az elmúlt évtizedben többek között George Bush és Bill Clinton amerikai elnökök, valamint 2001-ben II. János Pál pápa részvételével. Sikerült megakadályozni azokat a városrendezési terveket, amelyek újabban szállodakomplexum építését irányozták elő Babij Jar helyén. Helyette ez év nyarán bejelentették: a zsidó közösség az orosz ajkú diaszpóra támogatásával emlékközpontot épít, ahol nemcsak saját népük, hanem az Ukrajnában a nácik által meggyilkolt összes áldozat előtt fejet hajtanak. Lásd bővebben:  http://babyn-yar.gov.ua/, http://1000years.uazone.net/babyn_jar.htm, (2015-01-10.)

[223] Kárpátalja 1919-2009. 191. p

[224] Kárpátalja 1919-2009. 192. p

[225] Karsai László: Zsidósors Kárpátalján 1944-ben. In: Múlt és Jövő, 1991/3. 60-66. p., Lusztig Károly: A gyertyák csonkig égnek. In: Múlt és Jövő, 1992/3. 87-92. p. stb.

[226] Lásd Ungvár polgármesterének ruszinul megjelent (1944. április 23.) felhívását, a 227. sz. ügyiratot (TSU/406-407). Eredeti forráshelye: Karpatoruszkij golosz, -1944. – 23. aprelja.

[227] Forrás: Zsidók Kárpátalján, Történelem és örökség, Budapest.  2013. 258-264. old.

[228]Magyarország 1944. Üldöztetés-embermentés. Szerkesztette: Szita Szabolcs. Nemzeti Tankönyvkiadó – Pro Homine – 1944 Emlékbizottság, Budapest, 1994.16. p.

[229] Az „ungvári és a Kárpátaljai zsidóság” nevében fogalmazott  levelet Huber Béla, a Kárpátaljai Magyar Zsidószövetség elnöke találta meg a Kárpátaljai Állami Levéltárban és a beregszászi konferencián adta át nekem közlésre, ezúttal is köszönöm.

[230]  Kiderült, hogy a birtokunkban lévő „Hivatalos másolat”–nak további másolata Budapesten is előkerült. Ugyanis Haraszti György a  Kárpátaljai dokumentum-ot bevezetésével és jegyzeteivel a Múlt és Jövő c. kiadványban leközölte. A jegyzetből tudjuk, hogy az iratot dr. Gáspár Ferenc, a BFL nyugalmazott főigazgató helyettese találta meg és engedte át neki közlésre. Forráshelye: Magyar Országos Levéltár K 774 fondjelzett alatt őrzik a „Kárpátaljai terület kormányzói biztosságának hivatala” (1939-1944) töredékesen fennmaradt iratai között. Tárolt változata:  http://www.multesjovo.hu/hu/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/1787/ (2015-01-16.)

[231] Dr. Thurzó György Ungvár rendőrfőkapitánya.

[232] Mach Sanyo, az önálló Szlovák állam belügyminisztere 1944-ben.

[233] XII. Pius pápa.

[234] Angelo Rotta.

[235] Serédi Jusztinián.

[236] Az Ung-vidéki falusi zsidókat a  Moskovics-téglagyárban gettósították, amely a Minaji utcán volt, köznyelven „minaj utcai tábor”-nak is nevezték, ezenkívül a városikat a Glück-fatelepen gyűjtötték össze, más tábor nem volt.

[237] Csanádi György: Sorsfordító évek sodrásában. Fejezetek Beregvidék történelmi múltjából, PoliPrint, Ungvár, 2004. 153. p

[238] Zsidók Kárpátalján. Történelem és örökség a dualizmus korától napjainkig. Szerkesztette: Bányai Viktória, Fedinec Csilla, Komoróczy Szonja Ráhel. Aposztróf Kiadó, Budapest, 2013. 259.p.

[239] Magyarország 1944. Üldöztetés-embermentés. Szerkesztette: Szita Szabolcs. Nemzeti Tankönyvkiadó – Pro Homine – 1944 Emlékbizottság, Budapest, 1994.18. p.

[240] Forrás: Zsidók Kárpátalján, Történelem és örökség, Budapest.  2013. 258-264. old.

[241] Alsókománai Álgya-Pap Zoltán (Budapest 1895. március 15. – Hága 1987.október 16.) magyar katona. 1912-ben változtatta meg nevét az Álgya nemesi családnévről Álgya-Pap névre és ekkor vette fel az előnevet. A két világháború közötti időszakban több országban szolgált katonai attaséként. A második világháború egyik legkiemelkedőbb bátorságú magyar tábornoka, legmagasabb beosztásában az V. Hadtest parancsnokaként szolgált. A világháborús tevékenységét beárnyékolja, hogy részt vett a „Cigánybáró” hadműveletben és Máramaros vármegyében a zsidók deportálásában. 1945-ös fogságba esését követően a szovjet hatóságok huszonöt évi kényszermunkára ítélték. Tíz évet töltött szovjet lágerekben az 1956-os forradalomnak köszönhetően szabadult ki a Budapesti Gyűjtőfogházból és az emigrációban talált menedéket, hittérítő pap lett. Forrás: Wikipédia.

[242] Magyarország 1944. Üldöztetés-embermentés. Szerkesztette: Szita Szabolcs. Nemzeti Tankönyvkiadó – Pro Homine – 1944 Emlékbizottság, Budapest, 1994.15. p.

[243] Csanádi György: Sorsfordító évek sodrásában. Fejezetek Beregvidék történelmi múltjából, PoliPrint, Ungvár, 2004. 152. p.

[244] Magyarország 1944. Üldöztetés-embermentés. Szerkesztette: Szita Szabolcs. Nemzeti Tankönyvkiadó – Pro Homine – 1944 Emlékbizottság, Budapest, 1994.16. p.

[245] Uo.16.p.

[246] Uo.17.p.

[247] Az Őslakó (1944. július 16. – idézi Fedinec Csilla, a Kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918-1944. Galánta-Dunaszerdahely: Fórum Intézet-Lilium Aurum, 2002. 420.p.

[248] Forrás: Zsidók Kárpátalján, Történelem és örökség, Budapest.  2013. 258-264. old.

[249] Csanádi György: Régi beregszásziak. Beregszász, 2001. 23. p.

[250] Forrás: Zsidók Kárpátalján, Történelem és örökség, Budapest.  2013. 258-264. old.

[251] Perényi Zsigmond, báró (Pest, 1870. november 25.–Bp., 1946. március 18.) koronaőr, 1933-ig képviselő, majd a Felsőház tagja, 1939–1940 folyamán Kárpátalja kormányzói biztosa. 1943 októberétől 1944. november 3-ig a Felsőház elnöke. Forrás: http://www.hdke.hu/tudastar/enciklopedia/ki-kicsoda?page=1&title=p

[252] Zsidók Kárpátalján. 261.p.

[253] Kárpátalja 1919-2009. 189. p

[254] Papp M. Zsuzsa regényt írt Megtagadva. Egy szerelem igaz története címmel. Dokumentumregény. Aposztróf kiadó, Budapest, 2010.

[255] Forrás: Zsidók Kárpátalján, Történelem és örökség, Budapest.  2013. 258-264. old.

[256] Zsidók Kárpátalján. 263.p.

[257] Zsidók Kárpátalján. 263.p.

[258] Kortanúként a técsői Kepes Izsák túlélő aprólékos munkával elvégezte a nevezetes Auschwitz-album, képazonosítását is, a deportáltak nagy részét nevesítette, lásd a 218-as lábjegyzetet.

[259] Fenyves Katalin-Kőbányai János: Az Auschwitz album, ha magyar. Kőbányai János interjúja Jichak Gersonival (Kepes Izsákkal). Kedum Somron, 2004. július 4. 23-41. p. Forrás: http://www.yadvashem.org/yv/en/education/languages/hungarian/lesson_plans/auschwitz_album1.asp (2015-01-16.)

[260] Lusztig Károly előadása. A sztálinizmus kárpátaljai áldozatai. Nemzetközi konferencia.  Beregszász, 1989. november 16. – Emlékkönyv a sztálinizmus áldozatairól Dupka György közreadásában. Ungvár-Budapest, Patent-Intermix, 1993, 220. old.

[261] Knyigi Szkorboti Ukrajini. Zakarpatszka oblaszty. 1. Uzsgorod, Vidavnyictvo „Karpati”, 2002. 10. p.

[262] Knyigi Szkorboti Ukrajini. Zakarpatszka oblaszty. 1. Uzsgorod, Vidavnyictvo „Karpati”, 2002. 532. p.

[263] Szabina Miron: Uzsgorod. A zsidó történelem emlékhelyei ukránul. Ungvár, M-Stúdió, 2001.,20.old.

[264] A Keleti frontra 50 ezer munkaszolgálatost vittek ki, ennek 50 százaléka odahalt, másik része szovjet fogságba került, csak kevesen tértek haza a GUPVI- és GULAG-munkatáborokból.

[265]Lásd bővebben: Dupka György – Alekszej Korszun: A „malenykij robot” dokumentumokban. Ungvár –Budapest, Intermix Kiadó, 1997, 78-81. p.

[266] Kárpátalja 1919-2009. 193. p

[267] Sándor László: Három ország polgára voltam. Egy évszázadnyi élet emlékei, 1909-1993. Madách-Posonium, 2009.106. old.

[268] Mermelstein Ernőt 1989-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./491. p

[269] Bán Mihályt 1991-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./170. p

[270] Weiss Jenőt1992-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./222. p

[271] Bergida Ignácot1989-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./183. p

[272] Weiss Bernátot1955-ben rehabilitálták. Lásd: RIZO I./222. p

[273] Dupka György – Alekszej Korszun: A „malenykij robot” dokumentumokban… 220. old.

[274] Schwarz Miklós/Mojse. http://www.centropa.org/hu/biography/schwarz-miklos (2015-01-16.)

[275] A  Belügyminisztérium egyik alosztályának a rövidítése: a szocialista vagyon kártevői elleni harc alosztálya.

[276] Schwarz Miklós/Mojse. http://www.centropa.org/hu/biography/schwarz-miklos 82015 (2015-01-16.)

[277] Saját szerkesztés a 2001. évi  népszámlálási adatok alapján.

[278] Mennem Mendel Taichman, Ungvár és Kárpátalja főrabbija segítő közreműködésével megszilárdult a zsidó-hitélet is.

[279] Ungváron megalakult: 1993-ban a Kárpátaljai Megyei Zsidó Kulturális-Oktatási Egyesület, 1999-ben Ungváron létrejött a Hesed Spira Kárpátaljai Jótékonysági Alap és a Festőművészek a gyerekekért Kárpátaljai Zsidó Jótékonysági Alap, 2001-ben a Kárpátaljai Magyar Zsidók Egyesülete. Munkácson létrejött 1994-ben a  Menóra Városi Zsidó Kulturális Egyesület, 2010-ben a Salom! Városi Zsidó Nemzeti-Kulturális Egyesület.

[280] Lásd bővebben: Dupka György-Zubánics László: A zsidóság múltja és jelene Kárpátalján. In: Együtt, Ungvár, 2013/3., 48-52. p.

[281] 1994. május 12-én Beregszászban az egykori nagyzsinagóga falán felavatták a holokauszt ál­dozatainak emléktábláját héber, ukrán és magyar nyelvű szöveggel. 2009 szeptemberében Ungváron a régi zsidó temetőben holokauszt emlékművet avattak azon a helyen, ahová az ungvári gettóban meghalt áldozatokat temették. 2010. január 26-án a munkácsi zsidó temetőben holokauszt emlékművet avattak. A sztálinizmus áldozatainak Szolyvai Emlékparkjában pedig 2014. november 23-án Wallenberg-emléktáblát állítottak stb.

Illusztráció: Kárpátalja közigazgatási beosztása 1941 elején, a második bécsi döntés végrehajtása után

Cimkék: tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →

Dörgő Tibor: Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar kritikai fogadtatása →