Merza József: Lemeztelenedve
Ahogy most visszanézek, azt látom, hogy elég sokat beszéltem a munkáról, a szüntelen törekvésről, még akkor is, ha egy ponton fontosnak, kihagyhatatlannak tartottam a pihenést, a feloldódást, az örömöt. Persze, mindenki tudja, hogy ezeket nem kell szembeállítani a munkával – sőt segítségünkre vannak abban, hogy tevékenységünk hosszú távon állandó lehessen. Az ember jól belemelegszik az igyekezetbe, s esetleg meglepődik, ha egy külső szemlélő megkérdi: miért e buzgalom? – Sok mindent válaszolhatunk neki. Például azt, hogy a jó cselekedet önmagában találja meg a jutalmát, vagy azt, hogy a lelkiismeretünk helyesnek tartja mindazt, amit a szegénység, kicsiség és szelídség hármasságának jegyében teszünk. Mégis, hasztalan levegőcsapdosásnak, vak futásnak látszik minden, amit e kihűlő világ fia, az ember tesz, ha nincs mögötte Értelem, ami logikusnak igazolja az emberiség életéért, mások javáért végzett szeretetmunkánkat. Mivel vannak valamelyes ismereteink a biológiai és kémiai folyamatokról, annyi egész biztosan törvényszerű, hogy az ember léte szervesen beilleszkedik a magasan szervezett anyag mozgásába. Na de, ha az ember élete csupán egyfajta megvalósulása a foszfor, a kalcium, a nitrogén és más elemek bonyolult körforgásának, még nyugodtan vadállatok is lehetnénk, s egymás torkát harapdálva teljesítenénk be a természet rendjét.
“Az ember úgy ítélte meg helyzetét és hivatását, hogy szabad erkölcsi választását egy tökéletesen szabad Alkotó által létrehozott törvény önkéntes vállalásából és megéléséből igazolja.”
Az ember azonban úgy ítélte meg, hogy életének többnek kell lennie egyszerű biológiai szerveződésnél, erkölcsi elvek kell, hogy vezessék. Ezekért az erkölcsi elvekért munkát, fáradtságot, szenvedést, életkudarcot is vállalt, ami egyáltalán nem előre elvárható viselkedés a törvényeknek – még ha gyakorta csupán statisztikai törvények – alá vetett anyagtól. Az ember úgy ítélte meg helyzetét és hivatását, hogy szabad erkölcsi választását egy tökéletesen szabad Alkotó által létrehozott törvény önkéntes vállalásából és megéléséből igazolja. Nem tudjuk, hogy ez a felismerés hogyan öltött testet az emberré válás folyamán, de nyilván már az Ábrahámmal kötött szövetségnek valamilyen addigra kialakult tényanyagra kellett épülnie. Más vallásokban más hitanyag gyűlt össze, s mindez axiómává, közmeggyőződéssel vallott, kétségbe nem vont állítássá tette Isten létezését.
Én is vallom ezt az axiómát, jóllehet időközben az emberiség másik része megfogalmazott egy másikat: azt, hogy nincs Isten. Jó régen kimondták már mindkettőt, jó pár száz éven át hadakoztak is egymás ellen a két tábor képviselői, mivel meg voltak győződve róla, hogy felfogásuk egyértelműen bizonyítható, s a másik makacssága, konoksága, lustasága vagy legjobb esetben gyengeelméjűsége az oka, hogy ezt nem látja. Azt is mondhatnám, az istenbizonyítás a filozófia bűne, mivel annyira hitt friss, fiatal erejében, hogy megpróbálta levezetni a Levezethetetlent, tételekbe kényszeríteni a Kimondhatatlant. Ami az ókori ember számára természetes volt – legfeljebb azon vitatkoztak akkor, hogy melyik isten, kinek az istene az igazi, az erősebb – az ugyanúgy magától értetődő a ma élő afrikai népek számára. De, hát bűnös vagyok-e én, aki nem tartom természetesnek azt, ami Szent Pál számára világos volt, és amit sok száz éven át szilárdan hitt teológusok sora, nevezetesen, hogy Isten léte a világból kikövetkeztethető? Bűnös hitetlen vagyok-e, aki állandóan küzd a teodiceai problémákkal, Isten létének elméleti bizonyításaival? Ó, nem! Hitetlen nem vagyok, mert vállalt meggyőződésem kimondásával odaálltam a rejtőző Isten mellé. Ahogyan az ókori ember megvallotta a közmeggyőződést – az egyébként bizonyítatlan közös hitet –, úgy vallom meg én is a keresztény népek ugyanúgy bizonyítatlan istenhitét.
“Azt is mondhatnám, az istenbizonyítás a filozófia bűne, mivel annyira hitt friss, fiatal erejében, hogy megpróbálta levezetni a Levezethetetlent, tételekbe kényszeríteni a Kimondhatatlant.”
Bűnösnek sem érzem magam, mert épp eléggé kritikusan szemlélem mindazt, amit a teodiceai témában elém adnak, hogy lelkiismeretem ne vádoljon a gondolkodás nélküli mérlegelés, a meggyőződés nélküli rábólintás, a benső hit nélküli tanítás vádjával. Nyitott szemmel igyekszem körülnézni a világban, s meg kell állapítanom, hogy manapság, amikor mást is, nagyon sokfélét hisznek az emberek, az előző közmeggyőződés már nem az egész társadalomé, jobban kidomborodik axiomatikus feltétel-jellege, mivel más axiómarendszerek is megjelentek. Attól azonban, hogy az axiómát axiómának ismerem fel, morálisan sem rosszabb, sem értéktelenebb nem leszek.
Isten mellett döntöttem szüleim, neveltetésem és későbbi tanulmányaim hatására. Értelmesnek, logikusnak, ellentmondásmentesnek és az ember élete szempontjából hasznosnak láttam mindazt, amit vallásom elém adott. A feleslegeset, vagy az idő során rátapadt hamis elemeket – mások segítségével is – igyekeztem felismerni és a lényegtől elkülöníteni. A történelemben élt igaz emberek sora elhihetővé, megélhetővé tette számomra hitemet. Tudtam, hogy a sor elején álló Tizenkettő olyan személyes élmény birtokába jutott, amely halált megvető emberekké tette őket. A képviselők botrányai, árulásai csak még világosabbá tették a helyes életmódot. Meggyőződtem a kereszténység megújulni tudó képességéről, amely örök érvényűnek igazolja a tanítást. Az emberek, személyek társas életét foglalja törvényekbe, és ez annyira mély és általános, hogy nem korlátozhatja érvényét sem a változó tér, sem a múló idő járulékos adottsága.
“Nem tudatlan, nem istentelen, nem is elvtelen, nem erejét vesztett az a bizonyos zsidó rabbi, aki hosszú csend után csak ennyit mond: Talán mégis igaz!“
A meggyőződéses ember, a tanító – mert szükségképpen, valamilyen szinten mindenki az –, a Jézus óhaja szerinti apostol, egyszer eljut odáig, hogy fel kell tárnia mások előtt, mi él benne, el kell mondania, hogy helyesnek látja az útját, és fel kell szólítania a körülötte élőket: gyermekeit, tanítványait, barátait, hogy kövessék ezt az utat. A friss aktivista nem sokat töpreng, két kézzel hadonászva, teli torokból magyarázva ösztönöz mindenkit a maga meggyőződésének követésére. Ahogy azonban érik, úgy válik megértőbbé, a dolgokat több oldalról megfontolóvá, bizonyos dolgokban pluralizmust is megengedővé, önmagára kritikusan nézővé, saját meggyőződése alapjainak újra és újra vizsgálójává. Nem tudatlan, nem istentelen, nem is elvtelen, nem erejét vesztett az a bizonyos zsidó rabbi, aki hosszú csend után csak ennyit mond: “Talán mégis igaz!” Nem tudom, van-e köztünk valaki, aki a hosszú, munkás évek során ne élte volna át a bizonytalanság lélektanilag szorongató érzését.
Andrzejewski egy kisregényében érzékelteti azt a gyötrő tépelődést, amely a nehéz órákban rátelepszik az emberre. A történet alapja igaz tény: a 13. század első éveiben egy francia pásztorfiú azt kezdte hirdetni, hogy az égiek tudomására hozták: a szent sírt nem szabadíthatja meg más, csak ártatlan, kiskorú gyermekek csapata. Ennek hallatán sok nyolc-tizenhat éves fiú és lány elhagyta otthonát és tömegbe verődve vonultak a tengerpart felé. Sokan belepusztultak a viszontagságokba. Sokan kapzsi kufárok prédájává lettek, akik magukhoz csalták őket, aztán eladták rabszolgának. Ez történelem. Ami nem történelem, az a szerző által megrajzolt emberi kapcsolat-szövevény, amelyben gyarló és bűnös gyerekek és fiatalok vágnak neki egy reménytelen kalandnak, mert mindnyájan szerelmesek lettek abba az ártatlan pásztorfiúba, akinek “kinyilatkoztatta a mindenható Isten, hogy a királyok, hercegek és lovagok hitetlen vaksága folytán most már a keresztény gyermekeknek kell kegyelmükbe és irgalmukba fogadniuk Jeruzsálem városát”. Az író úgy érzi, hogy minden bűnös bocsánatot kaphat, de az ártatlan és tiszta vezető, aki összetévesztette Isten hangját belső élményének szavával – ő nem kaphat feloldozást.
“Az író úgy érzi, hogy minden bűnös bocsánatot kaphat, de az ártatlan és tiszta vezető, aki összetévesztette Isten hangját belső élményének szavával – ő nem kaphat feloldozást.”
Nos, a lecke fel van adva az apostol, a vezetővé érett tanítvány számára. Miféle emberi kapcsolatok középpontja vagy részese ő, mit hall bensejében irányt adó hívásnak, s hogyan vezeti barátait az élet kavargásában? Andrzejewski ítélete kemény: az ártatlan tévedést is feloldozhatatlan bűnnek tartja, mert egy akármilyen tisztán hitt téveszme is pusztulásba sodorhatja követőit. Ez igaz, így van, de azért mégis csak sok, hogy úgy mondjam, “embertelen” az emberről azt feltételezni, hogy csupán a teljes igazság birtokában tehet valamit. Ha nem tudja a teljes igazságot, akkor ne tegyen semmit. De hát aki semmit sem tesz, az is megítélhető, mert aki nem tudja teljes bizonyossággal, hogy meg kell tennie valamit, az abban sem teljesen biztos, hogy nem kell megtennie. Ne gondoljátok, hogy mindez merő agyaskodás, mert az élet nem ilyen, az életben ösztönösen meghúzzuk a legjobbnak látszó lépést és slussz. Nem így van. Minél hosszabb a mögöttünk lévő út, annál fejlettebb érzékünk van arra, hogy kezünkből ernyőt csinálva, tűnődve nézegessük a megtett út kanyarulatait, a kitérők, zsákutcák okait, s fürkészve nézzünk előre az ismeretlenbe. Valóságos élményeim vannak. Több mint egy évtizede egyszer úgy mondtam, hogy ami a saját hirdető munkámat illeti, én nem tudok senkit sem istenbizonyítás révén Krisztushoz téríteni, de annak, aki hajlandó Krisztust követni, vagy szóba állni Vele, el tudom mondani, mit kíván Ő a követőitől. Borzalmas, amit mondasz – vélte egy testvérem. Hát azóta csináltam jó néhány marhaságot, örök életűnek gondolt közösségeim is mentek szét, de úgy látom, nem fogalmaztam nagyon rosszul. Amiben javítanék a kijelentésemen, az annak második felére vonatkozik. Bizonyos kettősséget vinnék bele: egyrészt érzem, hogy az alaptételekben megerősödtem, sokoldalúbban, árnyaltabban, de összességükben határozottabban tudom képviselni őket, s ugyanakkor türelmesebbé váltam a körülöttem élők életére való alkalmazásukban, annak eldöntésében, kinek mi a következő lépés a tökéletesség útján. Megtanultam bosszantóan biztos, s ugyanakkor meghökkentően bizonytalan lenni.
Az elmúlt télen egy ködös estén, távol hazulról egy paptestvérünkkel vacsoráztam. Őszintén beszélgettünk, s jól figyeltem, mert ritka életteljesítményű, nálam idősebb embert hallgathattam. Ő, aki a megismert hívásnak engedelmeskedve nem kímélte a maga életét, a társalgás közben, nyomatékot adva szavainak, így szólt: “Mert jól jegyezd meg, nemcsak az nagy felelősség, ha valaki azt kiáltja: előre!, hanem az is, ha azt mondja: utánam.” Megjegyeztem, és most utólag is megköszönöm egy öreg pap őszinteségét.
“…igen nagy hülye lennék, ha az embereket arra akarnám nevelni, hogy szokjanak hozzá különféle emberi katedrák engedelmes bámulásához, ahelyett, hogy a szabad Krisztus-követés – lehet, néha viharos – útját tenném vonzóvá számukra…”
Azzal köszönöm meg, hogy nagyon fogok majd vigyázni arra, miféle felszólításokat adok azoknak, akik meghallgatnak. Majd meghatóbban igyekszem agitálni arra, hogy Krisztust kövessék, úgy, ahogyan szabad lelkiismeretük mondja nekik, de kövessék, mert Ő a világ reménye. Előre! – fogom kiabálni., – Krisztus után! Szabadon! Fűrészelem ezzel tanítói katedrám alapjait? – Meglehet. De igen nagy hülye lennék, ha az embereket arra akarnám nevelni, hogy szokjanak hozzá különféle emberi katedrák engedelmes bámulásához, ahelyett, hogy a szabad Krisztus-követés – lehet, néha viharos – útját tenném vonzóvá számukra. A világnak és az emberiségnek csak az utóbbival teszek jót. Még csak nem is sajnálatos, egyenesen nagyszerű, ha túllép rajtam a fejlődés. Tanácsadó irodámat azért nem zárom be addig, amíg képes vagyok fizetni a boltbért, hátha hasznát látja valaki.
Jobbról-balról, múltból és jelenből ráébredünk vezetői felelősségünkre. Aki felismerte felelőssége súlyát, de elvállalta, az nagyon fog vigyázni az életére. Egyedül az élete igazolhatja premisszáit, axiómáit és tételeit – emlékezzetek Planckra –, egyedül az élete minősítheti őt becsületesnek. Senki se rágódjék azon – a tehetetlenségig –, hogy ismeretei esetleg tévesek, tökéletlenek, s emiatt valamiben félrevezet másokat, ha mindenkinek meghagyta a jogot a szabad gondolkodásra, a szabad lelkiismeretre. Egészen biztos ugyanis, hogy bizonyos ismereteink tévesek, bizonyos ismereteink tökéletlenek. Talán olyanok is, amelyekről egyébként nem gondolnánk. Ez nem jóvátehetetlen baj. Emberek vagyunk. De kell a készség az élet felzárkóztatására, a javításra, majd hajlandóság az új igazsághoz új élettel igazodásra, igent mondás a tudatátalakulás és az élet-átalakítás kettősségére. Mindezek garantálják is erkölcsi tisztaságunkat. Tényleges állapotok + szándék minden állapot meghaladására: ez a tökéletesség.
Nem azt kell félteni, amit tegnap vallottunk, bár kétségtelen, hogy a hagyománytisztelet (de csak a tisztelet!) szép erény. Nem attól kell félni, hogy az érettebb ember igazsága nem igazolja a korábbi évek megszokott, öröknek látszó, tehát kényelmes igazságait. Attól kell félnünk, hogy kényelmünkben kialakult szűk látókörünk miatt már nem tudunk, nem is akarunk új igazságok ismeretére, elfogadására jutni. Attól kell félnünk, hogy kényelmességünk, nagyképűségünk, önnön nimbuszunk megőrzése vagy gyávaságunk miatt tudatosan tévesztünk meg másokat. Ahol az igazság a csúcsérték, ott önmagunkat és másokat nem kímélve, csakis adekvát módon szabad tükröznünk önmagunk vagy környezetünk valóságát.
Ebben van az erőm minden szenteskedővel szemben. Hatalmas, felszabadító erő, még ha nagy belső viharok eredménye is: miután megmutattam látszólag agnosztikus voltomat, teljes határozottsággal felszólítok mindenkit Krisztus radikális követésére. Aki semmit sem hazudott elveiről, nyugodtan fogalmazhat felszólító mondatokat. Szabad társai még mindig eldönthetik, csatlakoznak-e hozzá.
Egyébként nem vagyok agnosztikus, ha valaki ezt mondja, visszautasítom a vádat. Mindenki, aki ismeri a már igazán a valósággal foglalkozó legreálisabb természettudományokat, az tudja, mit ér a tudás, egyáltalán: mit tudunk, s min alapszik a tudomány épülete. Aki agnosztikusnak mond engem, az agnosztikusnak nevez minden tudományt. Amit ugyanis a hit világában gondolatilag teszek, ugyanaz, mint amit a tapasztalat szakemberei tesznek a maguk kutatási területén.
Axiómákról, tudásról, megismerésről volt szó, az igazság világáról. A tények területéről. Az igaz, nem-igaz országáról. Úgy találom azonban, hogy a közösségi életben a tudományos becsületességből emberi bizalom születik, a logikai igazság erkölcsi értékké válik és erősíti a barátságot, az összetartozást. Jó együtt lenni azokkal, akik nem félnek igazat mondani, jó értelemben leleplezni önmagukat, akikről tudom, hogy mit és hogyan hisznek. Jó együtt lenni velük, mert tiszta a levegő társaságukban. Lehet hazugságokat és sebeket cipelni, s közben nem tudni, csak érezni, hogy baj van. Ha valaki nem elég bátor, akkor bevallatlanul, tehát gyógyíthatatlanul hurcol magával téveszméket, tévcselekedeteket. Ezért hát bátor igazmondók kerestetnek! Hála mindazoknak, akik az igazságért dolgoznak, a teremtett és teremtetlen világ igazságaiért!
(1985-86)
Illusztráció: Prokop Péter festménye (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
