Christian Bobin: Piros szirmok zűrzavara
Kezdjük egy történettel. Egy igaz történettel, amely egy író barátunkkal esett meg. A velünk megesett történetek a szívünk mélyéből erednek. Nagyon messziről jönnek, mivel semmi sincs messzebb, mint szívünk feneketlen mélye. Ami ezen az estén az íróval történt, évekkel korábban kezdődött. Égő piros rózsa érkezik, egy fiatalember kezében. Az író egy asztalnál ül. Könyveket dedikál. A fiatalember közeledik. Szomorúnak látszik. Az arcára szomorúságot ültetett, annak lángjait szemléli a rózsában, melyet most átnyújt az írónak. Azt mondja neki: én szerettem magát. Szeretettel szerettem a könyveit. Korábban. Amikor ön tiszta volt. Amikor még nem érintették meg a világ fényei, és a könyvei még e világ kazamatáiban köröztek, ott, ahol az élet alapköve áll. Ahogy a könyveit, én éppúgy szerettem a szavak hallgatag körforgását, a dísztelen beszédben rejlő néma helytállást. Önt olvasva a katakombákba jutottam. Ön író, tehát nem tulajdonosa a szavainak, mert azok a szegényeké, a némáké, az állatoké, a fáké − nem is tudom, még ki mindenkié. Az író nem önmagától nagy, hanem azok nagyságától, akiknek nevet ad, én pedig nem ismerek más nagyságot, mint a világtól megalázott, gyenge életek nagyságát. S íme, ahogy a világ ujjongva köszönti és keresi önt, én félek, hogy többé nem ismerek magára, hogy elveszek ebben a lármában. Nem kérem, hogy ma este könyvet dedikáljon. Fütyülök a könyvekre. Én arra kérem, hogy miként korábban, úgy ezután is csak a sivatagvilág szeretettől izzó rózsáira írja rá a nevét e víz nélküli világ kertjeiben. Íme, amit mondott − a fiatalember. Nem így mondta, de ezt mondta. Ha elmesélem ezt a történetet, azért teszem, mert kedvet kaptam rá, hogy másképp beszéljek az írásról, mint egy író. Olyan vagyok, mint az a fiatalember: nem a könyvek érdekelnek, hanem az a valami, aminek a könyvekben nyoma van. Ez a nyom érdekel engem, meg az út, amiről a nyom beszél. Az átkelés az eleven életen, a mozgó élet megszakadása, az élet farkasainak vonulása a világ erdeiben. Az irodalomra fütyülök. Mindjárt megmagyarázom. A fiatalembernek kissé jobban ki kellett volna fejtenie, a fiatalembernek, akinek mindenben igaza volt − kivéve egy dolgot, amit látni is fogunk, ha elmondom. Magyarázzuk meg. Húzzunk egy vonalat! Itt előttünk, a lábunk előtt, hajoljunk a fehér oldal mezeje fölé, és húzzunk egy vonalat. Íme, most itt ez a vonal, s még valami más is, ami megelőzi a vonalat, aztán messzebb, megint valami más, ami a vonalon túl van. Engedjék meg nekem ezt a definíciót, a most következő állítást, miként a matematikában egy axiómát, egy ajánlatot, amit semmi sem bizonyít, de általa számtalan következtetés válik lehetővé: mondjuk, hogy ezt a fehér oldal fövenyén húzódó vonalat „irodalomnak” nevezik. Ez a vonal jobbra is, balra is eltűnik. Jön a végtelen időből, és megy a végtelen időbe. Semmihez sem kötődik, csakis a saját egyenességéhez. Nem húzzuk meg − ha meghúzzuk − csak egy kis darabját. Igazából, nem teszünk vele többet, csak meghosszabbítjuk, mint oly sokan mások. Tehát itt van a vonal. Tiszta, büszke a tisztaságára, a lendületére, vonal volta szuverenitására. Mondom, fütyülök rá. Nekem tökmindegy az irodalom vonalának eme letisztult tökéletessége. Ami engem érdekel, az túl van a vonalon. Ami engem érdekel, az több irodalomnál, több szépírásnál, több mint a nyelvbe csomagolt nyelv. Hiszen van ennek a vonalnak egy innenső oldala. Valami, ami el sem éri az irodalmat. Ez a valami mindazonáltal közölhető: ennek semmi akadálya. Nem elegendő írni egy könyvet – se tízet, se százat – ahhoz, hogy az ember író legyen. De hagyjuk ezt: Párizsban a kiadók világa már régóta enged a rossz alpári követeléseinek. Sohase beszélnek a könyvekről. A nevekről beszélnek. Veszik a nevet, mely ott a könyv borítóján és elpusztítják. Azt hiszem, ez a kor betegsége, egy mélységes és súlyos betegség, hogy az ember felsőbbrendűnek hiszi magát annál, mint amiről beszél. Egy könyv, amit nem szeretek, nos, én azt gondolom, hogy nem szeretem − ez minden. Nem tartom magamat különbnek annál a könyvnél. Inkább arra gondolnék, hogy belőlem hiányzik valami, hogy egy rossz könyvben is mindig van valami, amit én nem tudtam meglátni, amit nem sikerült észrevennem. Na de hagyjuk azt, ami – ami nekem személy szerint úgy tűnik – az irodalmon innen való. És hagyjuk, ami a szó szoros értelmében vett irodalom: egy vonal, beleszeretve abba, hogy meghúzták, és csakis abba szerelmesen. Most rögvest térjünk a lényegre: arra, ami az irodalmon túl van. A fiatalember a piros rózsával azt szerette, azt kereste: a mindenen túlit. Magát az életet. Az életet, úgy, ahogy zajlik, legyőzhetetlenül, túl minden sűrűségen, beleértve egy sűrűség nélküli vonal sűrűségét. Ahhoz, hogy az ember igazán írjon, abszolút egyedüllétre van szükség. Abszolút egyedüllétben pedig csak az lehet, aki föltétlen szeretettel szeret. A legtöbb író hazudik ebben a tekintetben. Úgy tesznek, mintha senki nem lenne a szomszéd szobában, feneketlen szívük mélyén. Ez nem igaz. Ez sohasem igaz. Nem állítom, hogy valami látható, tudatos jelenlétről lenne szó. Még az is lehet, hogy mélyebb minden nevet viselő arcnál. De valaki mindig van a remeteíró mellett, egy jelenlét – valami egyedülálló és nélkülözhetetlen fény – amire titkon rábízza minden mondatát. Mert tudni kell, hogy minden szembeszáll azzal, aki ír, szembe azzal, kinek ambíciója eljutni az íráson túli életig. Minden: a közöny éppúgy, mint a siker – és a siker még a közönynél is erősebben. Kegy vagy kegyvesztettség: világ osztogatta plecsnik, az egyik is, s a másik is. Igen, minden ellene van annak, aki abszolút írni akar, írni ebben az irodalom felettiben. Minden ellene van annak, aki abszolút szeretni akar, szeretni ebben a szeretet felettiben. Én megtaláltam a nevet arra, amit itt el akarok mondani, amit élni akarok az életemmel, írva, majd többé nem írva, aztán újra írva: együttérzés. Az együttérzés annyi, mint mozgás. Mozgás, mialatt az ember elmegy attól az önmagától, aki itt van, egy önmagán túli másikhoz, hogy közölje vele azt az egyszerű titkot: „Semmi sem hasonlít rám benned, kivéve az elmúlásnak szentelt létezés ama nyomorúságát, minek révén felismerem a hozzád való hasonlóságomat.” Ugyanaz a kommunizmus ez, ami mozgásba hozza a szeretőket, amikor szeretnek és az egymással játszó gyerekeket. Játszani, írni, szeretni annyi, mint belépni egy közösségbe, ami elkerüli a világ bárminemű kisajátítását, annyi, mint megtapasztalni a valódi testvériséget, nem parancsba adva, hanem elfogadva hangok és testek egyediségét, kimerülve a különbözés minden sűrűségén túl, anélkül, hogy bármit elfeledne. És itt van, amit közölni szeretnék a szomorú rózsa fiatalemberével, az égő lelkű lovaggal. Igaz, minden a szívünk ellen van, az enyém és az öné ellen. Minden összeesküszik ez ellen az elevenen élővel összehozó testvériség ellen. A közöny a bizonyíték rá. És bizonyíték a siker, amit azok számára tartottak fenn, akiket a közöny nem tudott megölni. Ne kérje ezt az írót, hogy ugyanaz maradjon, aki volt. Soha ne kérjen ilyet azoktól, akiket szeret. Ön szeret, és minden szeretet hűséget akar. De a hűség nem egy személyhez való kötelék és nem is alárendeltség egy személyiséghez. A szerelmes – s egy művész nem más, mint egy szerelmes – nem lehet hű, csak szeretete igazságához, e minden látszat ellenére, szükségszerűen téveteg igazsághoz. Csak annyit kérjen tőle, hogy soha ne engedjen az igazságból, az igazság iránt érzett gyermeki vonzalmából. A többi – jóban, rosszban – szerencse, balszerencse, nem kellene, hogy elszomorítsa. A többi nem fontos. Vagy ismerje be, hogy jobban, mint ez az író, jobban szereti azt az érzést, melyet magának e szerelem homálya adott, s maga anélkül, hogy tudná, engedelmeskedik a kereskedő világ logikájának, így mindenkinek kiutalva azt az élvezetet, ami egyedül a különlegesség vagy a bőség normáit követi. Nézze ezt a rózsát, mély lángra gyúlva a kezében. Nem az olvasók, sem a világ egében nyílik ki, hanem egy azon túliban. Szirmai egy olyan űr köré zárulnak, melyet maga sosem fog ismerni. Amit maga a könyvekben szeret, az nincs a könyvekben. Amit maga a könyvekben szeret, az azt az űrt ragadja meg, melyet ön sohasem fog megközelíteni, mely körül az írók a tintájukkal, a gyerekek a nevetésükkel, a szeretők fáradtságukkal szövik a tiszta szirmokat – nevetésből vagy fáradtságból. Engedje, hogy ez a virág a saját ritmusát kövesse, s illatos halálának gyengéden megnyíljon. Ne féljen tőle, hogy kiszolgáltatva lássa a fényes nappalnak. Minden akadályozza az írót, hogy írjon – de írni annyi, mint túljutni az írás akadályoztatásán. Szeretni annyi, mint túljutni az akadályokon, hogy szeressünk. A világ semmit sem tehet ez ellen. A világ semmin sem tud túljutni, még a világon se. A világ nem tud, csak folytatódni, folytatódni a végtelenségig, üldözni hosszú nyomát, minek se kezdete, se vége, a nagy egyenest, a haszontalanul egyenes vonalat, az elviselhetetlenül egyenest, mely összehasonlíthatatlanul kevésbé szép és igaz és tiszta, mint a piros szirmok zűrzavara egy feneketlen szív mélye körül.
Fordította: Hendi Péter
(A szerzőről – Francia író és költő, született 1951-ben a Saôn-et-Loire megyei Le Creusotban, ahol azóta is él. Filozófiai tanulmányokat követően előbb könyvtáros majd folyóiratszerkesztő, de elmeorvosi-ápoló képesítést is szerez. Huszonhat éves kora óta megjelenő köteteinek száma hatvanra tehető. Közülük több jelentős közönségsikert aratott. A Gallimard kiadónál 1992-ben megjelent Le Très-Bas mintegy háromszázezer példányban fogyott el. A könyv címe – Nagyon lenn – Assisi Szent Ferenc életének és az egyházi világ magaslatainak szembeállítására utal. Bobin írásaira jellemző a tömörség és a minimalista szemlélet.
Prózája csupa gyengédség, áradó költészet, gyakran naplószerű elemekkel. Magyarul is olvasható művei: Flúga /Jelenkor 2001/, Emily, a fehér nő /Napkút, 2011/, Egy könyvtár felhőkből /Idahegyi, 2011/. – Hendi P.)
Illusztráció: Tichy Gyula Asztalnál c. tusrajza (részlet)
Cimkék: műfordítás, próza
