Györgyi Csaba: Második kezdetek (Három nolla)
Második kezdetek
Hatalmas, kissé formátlan izomtesten apró, vén fejecske. Ez lett belőlem, ahogyan teltek-múltak a völgy lassú nyarai. Azután megérkezett az árva.
– Hát te, árva, bármerre mész, csak eszel-iszol, mi? Örömöt keresel, nyugalmat, valami puhát a lelkednek, mi? Én meg itt vagyok a hatalmas, kissé formátlan izomtestemmel, meg az apró, vén fejecskémmel.
– Na jó, de hol lehetne itt valamit enni?
– Aranyos vagy. Emberek jönnek, városok lesznek, abban meg piacok. Lesz ott finom ennivaló is, csak ki kell várni a dolgot. Gyere, ülj le addig oda a földre, a virág mellé. Tudom, máshol szeretnél lenni.
– Honnan tudja?
– Onnan, hogy én is mindig máshol szerettem volna lenni…
– …és most?
– Én már máshol vagyok. Nézz csak meg újra, figyelmesen. Mit látsz?
– Egy árvát, aki egy virág mellett ül a földön, s akinek hatalmas, kissé formátlan izomtestén, és apró, vén fejecskéjén még mindig az első reggel első napsugara táncol.
Minden most kezdődik el, és minden most ér véget.
Friss
Napfényes, hideg, szélvédett mélyedés, friss, eleven-kék ég alatt.
Valami nyugtalanított. Kavics a cipőben? Nem, mélyen. Még mélyebben. Van ott valami.
Rátaláltam. Egy kicsi lény. Félig drágakő, félig hideg bőrű gyík. A fájdalom. Óvni kell, pedig fáj! Nagyon fáj!
Ott van mindenem. Abban a mélyedésben. Földgépek a közelben. Senki nem emlékezik, kik s mik laktak errefelé.
Volt egy bár, valamikor régen, rögtön a kerítés oldalában.
Blue Dream Bar. Kis kuckó, tompa arcokkal kirakva. Csak néznek. Gondolattalanok, árnyékok nélkül. Mindig mocskosak. A földgépek hajtói ők.
A földgépek a hideg, felső űrből jöttek. A sötétségből. Arról a bolygóról, amely valaha egy csókból született. Sok idő telt el ezután, majd a fények elhajóztak. Az avarból a lombok közé.
Egy arcnyi napfényes, hideg, szélvédett mélység. Friss, eleven. Friss és kék.
Missa
Ébredek, tavaszodom, és tiszta erővel belerohanok az ezer-ablakú hajnalba. Valaki a kertben sétál. Érett rügyek hasítják fel a régi, kopott, monokróm díszletet, és a dacos örömmel virágba boruló bolygók között feltáruló, gyors terekben gyermekkori, képzelt barátom, Ezüst Szél, a szelídítetlen vadló rohangál. Érzi ő is, nagyon érzi, hogy el nem múló dagály közelít, hiszen lassan-lassan már a térdünkig ér a lét friss ég-kékje. Szinte fáj, ahogyan sejtjeim-atomjaim szomjas állatként ízlelnek-lélegeznek-érzékelnek. Örök Van Most, végtelenszer végtelen módon és mértékben. Az illatos, mézes bor kelyhe hamarosan a számhoz ér. Két kezemmel tartom. Két kezével tart.
Communio.
Minden mást feledve tágra nyílt szemekkel nézem, ahogyan a szabályos rendben egymáshoz kapcsolódó horizontok lassan és ellenállhatatlanul felizzanak. Méltósággal, egyik a másik után. Most már csak belélegzem, és nem jutok szóhoz, pedig annyit azért még szeretnék mondani, hogy fennkölt, könnyed, nemes, izgalmas és kedves vagy!
Illusztráció: Elekes Károly Piknik c. festménye (2010)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
