Babics Imre: ELLENSZÉRŰN (Tűtükör 2.)
ANTITÉZIS
Fájdalmas űr a
testben, fájdalmas test az
űrben, s dalaim.
ANTIPÓLUS
Csak egy pont vagyok
a kozmoszban, de Nap s Hold
hozzám köthető.
ANTIMATÉRIA
Vétlenül bár, de
elgázoltam egy kutyát.
Már csak velem tart.
Levágott, szőrös
női láb, festett körmű.
Kísérteni fog.
ANTIDEMOKRÁCIA
Kivágják meddő
gyümölcsfáik a svábok.
Nem az én törzsem.
Cigányok mocskát
szedem össze: így leszek
rasszista szemét.
Hímringyók jeles
vadkertje, én többé nem
teszek engedményt.
ANTIHUMÁNUM
Gyökereim fenn,
általam ültetett fák
hajtásaiban.
Gonoszság árad:
támadnak a hideg űr
száműzöttjei.
Szenny, óceánok,
szívek mélyén. Háborúm
megérett immár.
Ha van, amiért
villám felnyársalhat: a
gondolataim.
Iszonnyal tölt el
a jövő, csak hangyáké,
döglegyeké nem.
ANTITALENTUM
Duzzadó rügyek,
én sem tudom kezelni
felgyorsult időm.
Szakmányban dobtam
kazánra méhlepényt, én,
alkotóművész.
Magányossá tett
igazságszeretetem,
kék cinegéim.
Igaz szeretet
felé már csak holtomban
indulok, igaz.
Ragaszkodom e
nyomorult kis országhoz.
Érik a szilva.
„Az én időm.” Nem
volt ilyen, s már nem is lesz.
Idegen idő.
Csak ösztöneim
tartanak életben s szép
napok reménye.
Lakozott lelkem
több költőben már. Végre
mindent megírtam.
ANTITOXIN
Csillagos ég. A
ponton jár eszem, hová
visszatér a Tér.
Növényérintés
vár kertemben mindenütt.
Ennyit akartam.
Önerősítő
jóslat tart egyenesen
tébolyban-sárban.
Részvétlen világ,
írral teli: vers, fény, méz,
orgonaillat.
Holdfényt szippantok
fel tó tükréről mint port
kokainisták.
Az áramló víz
látványa áhítattal
tölt el, légfiút.
Vadgalamb hangja
gyermekkorom idézi
fel, s nagyanyámat.
Felhőtakarón
áttörő fénypászmák. Ezt
nem vehetik el.
Marjon szét a szesz,
mást sem kívánok olykor,
bár tölgy bólint rám.
Nem bőrradír, de
mérhetetlen fájdalom
tisztítja arcom.
Növénylakájként
sürgök-forgok, s csakis ez
nem megalázó.
Hold (kölcsönfényben
kölcsöntestem, -szellemem
Napba tart) idő.
Térd (áhítottam
Istent, meg is találtam,
s elmúlok) idő.
ANTIFANTÁZIA
Reménytelenség
vesz körül virágzó fák
alatt, végtelen.
Két lábon figyel
sarjadzó búzában a
vadnyúl, még kilát.
Szájában hozza
haza zsákmányát kutyám:
„Fürdik a dévér.”
Parázsszínű a
hajnali Nap, maga is
parázs. Szítanám.
Szelíd teknősöm
megszökött, valós létbe
ösztöne hívta.
Kóbor fekete
macska kertem ura már,
s én csak zaklatom.
Fogyó hold íve.
Titkos légyottok ízét
már nem ismerem.
Az út porába
csigák húznak ábrákat.
Égbe szánt írás.
Világit az őz
szeme a gabonában.
Isteni mécses.
Gólyák számára
mozgó tereptárgy vagyok
csak, s egész fajom.
Magára hagyott
vadcseresznye. Erősebb
mint beoltottak.
Sikló sütteti
magát nyárvégi fényben,
teknősöm mellett.
Sérült agyú lány.
Vekkert visz felhúzatni
a szomszédjába.
Elgázolt róka
tetemét ölyv tépi az
úttest közepén.
Hajnal. Harang szól,
két kutyám vonít, és én
italra vágyom.
Száraz diólevél,
illata mint a frissé,
éppen oly erős.
Madárembrió
a madáritatómban.
Ó, létszomjúság!
Méhek zümmögnek:
virágzik a borostyán.
S nekik virágzik.
Emlékeimtől
eltorzul arcom; őszi
fény melengeti.
Arrébb rúgom a
kis siklódögöt, fűbe.
Ez temetése.
Szarvasbőgés a
dermedt ég alatt. Értem
nem kiált senki.
ANTITRADÍCIÓ
Teremtőmet nem
érdekli művészetem.
Fényeposzt folytat.
Az útról ölyv száll
fel, lelkemben az idő
szárnycsapásai.
Senkik miatt nem
tudok örülni nyári,
dús lombozatnak.
Alig ültettem,
már hajtott ki a bambusz
sűrűn, álmomban.
Rózsafüzér és
Tejút, ki mit morzsol.
Tisztelet nekik.
Emberi lét, most
zavarodottság, mit az
űrbe sugárzol.
Fejkendőm fácán
farktolla ékesíti;
tarts csak bolondnak.
Maszkom – ha van − a
kiismerhetetlenség,
másképp: minden út.
Furcsa: tönkretett
bolygó, de csak voltak itt
boldog perceim.
Csak költő vagyok,
ki jógázik, nem jógi,
ki verseket ír.
Már a második
kísértetet látom az
otthonunk előtt.
: A varázskör, mit
építettem, átjáró
itt bolyongóknak.
Üveggyapottal Bakancsom alatt
dolgoztam tűző napon ________________ hangyák élik életük
őrangyalommal. őrangyal nélkül.
Mellemen mennybolt,
felszippant, földbe döngöl,
félt. Ez a jóga.
► S már bocsánatot
kérek az agyoncsapott
buzgó légytől is.
Bérrabszolgának
néznek hatalomvágy és
pénz rabszolgái.
Hitvány, nemtelen
korban uralkodhatnak
csak, egyebütt nem.
Állásuk féltik
az egyszerszületettek,
nem méltóságuk.
Sokan képzelik
a világ urainak
maguk, kicsiny cél.
Az Úr világát
ha ábrázolja lírám,
minden az enyém.
Örvénybe göngyölt
múmia belül, kívül:
magzatként alvó.
Mennyi lelki szenny
vett körül, míg haladtam
Istenem felé.
Nem vettem sorsom
kezembe én, annyira
bíztam Uramban.
Káoszhízlalók
között magányosan: az
önéletrajzom.
Mit tudhatsz arról,
hol s miként őrlődtem én?
Ne említsd nevem.
Hazudott nekem
a tarot: nem számítok
én e világban.
Tér (hol gyöngyeim Tér (az igazi
szétgurultak, s lőn mindből folyó, felszínén fodrok,
olvasó) idő. számtalan:) idő.
Holt (én bemocskolt
perceim, s míg madár nem
énekel) idő.
Gömbbe zárt idő,
tombolj, megíratott a
szabadulásom.
♀
S visszatérni a
fenevad ketrecébe:
ott van az élet.
♂
Költőnk távozik,
kertje virul, kocsmában
nincs tartozása.
Emberként mondom
majd, mit mondhat Isten is:
− Utolsó napom.
†
Illusztráció: Sal Antal fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
