július 10th, 2016 |
0Szemjon Lipkin: Három vers
Akarás
Lovak, egyszínű, aranyló vörös lovak.
Sohasem gondoltam, hogy ennyi ló van a világon.
Békés tehenek nemzetsége, nomád bikaállam,
Egy nap járásnyi széles, egy nap járásnyi hosszú.
Birkák, faggyús farkú, hájas birkák, gyapjas birkák,
Értelmes szemű, ostoba birkák tömege.
Valóban ostobák. Hallják a bricskánk zörgését,
S azt gondolják – ez vödör, azt gondolják – ez víz,
Véres pofával nekivágódnak a bricskánknak.
A félénk állatok tolongása – mindennél borzasztóbb.
Ötödik napja menekülünk az ellenség elől a vízszegény sztyeppen
Haldokló csikók nyerítése közepette,
Árván maradt bárányok panaszos bégetése közepette,
Régóta éhezők mellett, buta tehenek mellett.
Néha egy könyörületes kozák asszony leugrik a szekérről,
Megérinti a begyulladt tőgyet érdes kezével,
És a tej kiömlik a szürke, sós agyagra,
És sokáig nem szívódik be…
Kiszáradt az ajkam, mosdatlan testem hasogat.
Igaz, az ellenség mögöttünk van. De lehet előttünk az ellenség?
Elvesztettem a csapattestem. De mi baj? Boldog vagyok
Ezzel az egyetlen szerencsémmel, ami a földön lehetséges –
Akarással, lomha akarással, egykedvű felfogással
És határtalan kétségbeeséssel…
Sosem tudtam, hogy az árvalányhaj úgy tud susogni, mint a tenger,
Sosem tudtam, hogy az égen, mint a buddhista szentképen,
Egyidejűleg süt a napkorong és a holdtányér.
Sosem tudtam, milyen gyönyörűség önzőnek lenni:
Fivért, nővért, feleséget, gyereket, anyát elfelejteni.
Sosem tudtam, milyen gyönyörű a sztyepp hatalma:
Csak egy beléndek, csak egy laboda,
Estére talán a Krapivin tanyára érkezem.
Jó, ha a németek nincsenek ott. Ott lesznek – bánja a fene!
Él ott egy ismerősöm, kozák nő, Tálja,
Megmelegíti a vizet. Sóhajtva odaadja a férje fehérneműjét.
Reggel korábban ébred, mint én. Sóhajtva rám néz,
És kigyönyörködve magát elmegy a kerek faházhoz.
Tűzpiros ajkak, remegő tűzpiros ajkak,
Tűzpiros ajkak, melyek nemegyszer csókolták a kezem,
Tűzpiros ajkak, amelyek hálásan suttogták nekem: „Te kedves!”,
Mást suttognak majd a falu atamánjának
És bemondják zsidó apai nevemet…
Eh, nem mindegy-e – egy nappal korábban pusztulok el vagy egy nappal később.
Sőt időnként úgy tűnik, már rég leéltem az életem,
Most csak az akarás maradt, a lomha akarás.
1943
Moldáv nyelv
Zúg a sztyepp, a szállás nincs messze tán,
Az űzött nap is a domb megett,
És a nehézkes latin moldován
Vonszolja a súlyos szekeret.
Hallod a rezes ige hogy remeg?
Mint római beszéd, úgy donog.
Rab kényszermunkás teremtette meg,
Nem büszke, merev szenátorok.
Capitolium: csend és sötét van,
Rómának letűntek szentjei,
Ám itt a Dnyeszter vidéki szél a
Nehézkes latint sietteti.
Mint egy tolvajnyelv magát letépte,
Önállóan szóló, tiszta már,
Vadon és szabadon jőve létre
Barbárok között, túl Vorkután.
Csikknek, lötty utolsó kanalának
Örvend – ó, nagylelkű adomány –,
S a kényszermunkák csapatának
Valami politikát danál.
Új Ovidius mondja el dallal,
Egy zseni igric bűvöl, fecseg,
Hogy az * * * rezervátumokban
Mily ostobaság az apartheid.
Tudjuk, az ott lent elénekeltek,
A jövendőben – ki tudja, hol –
Dalok és versek mind megjelennek
Tolvajnyelven majd valamikor.
Uram, átrágtam magam könyveden,
És tudom, hogy ennek oka van:
A világ puliszkáját megettem,
S teleittam újborral magam.
1962
Weimártól egyórányi séta
Hercegi két hölgy látogatóban,
Bölcs a tanácsos, az udvari költő,
Néma lugasnak a lombja se moccan,
Őrzi a csendet a csúcson az erdő.
Érzed, elér levelek zizegése,
Alkonyodik, a madár aluszik már
Nyílik az estben a fül kicsi neszre:
Német a szó? A fű rezg? A selyem tán?
Hallja a két hölgy a Goethe tanácsost,
Elmagyarázza a fénytan alapját,
Észre se véve, a hely de homályos,
S készek a gázra, halálra a kamrák;
Hogy Ettenbergben gödröket ásnak,
Állnak elektromos oszlopok is már;
Ömlik a benzin, a kénsav is árad,
S ott a lugasban aratni halál jár.
1985
(Lángi Péter fordításai)
Lángi Péter a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Szemjon Lipkin és Inna Lisznianskaja portréja