Pásty Júlia: Panoráma sínbusz
Ilona álmában régi kertjében álldogált, nézte a rügyező fákat, a sarjadó füvet. Szomszédja ment az utcán, de nem is köszönt, pedig látta őt. Később énekszó hallatszott a magasból. Felnézett az égre, egy óriási léggömböt látott, melynek alján két ember dalolt összekapaszkodva. Zengett a város az énektől. Később leszálltak a földre. Az egyik a szomszéd volt. Ilona kiment az utcára, találkozott a két emberrel, mindketten fehér köpenyben voltak, bólintottak, majd eltávolodtak, szinte elillantak. Ilona nemsokára megállt és visszanézett, de elvesztek a ködben, köddé váltak. Barangolt, egy sötét utcába érkezett, ahol nem látott semmit, de később megvilágította az utat valami titokzatos fény. Onnét már látta az utca végét.
Húsz év is elmúlt már, mióta Ilona elköltözött a kisvárosból. A Kőrös autóbusszal utazott. Az országhatár túloldalán, aminek azóta már a neve is megváltozott, meglepetten tapasztalta, milyen sok az omladozó ház, a megműveletlen szántóföld. Alig látott embert a földeken az áprilisi napos időben. Vajon miért nem palántáznak, kapálnak, hisz réges-régen annyi sok munka volt a határban?
Hol vannak az emberek, és mit csinálnak? Ezen törte a fejét. A fák alatt rothadt almák, még az őszi termés. A földeken tavalyi kukoricaszárak lengedeztek. A látvány szomorú, lehangoló, az asszony is azzá vált, azonosult a lesújtó képpel.
Ahogy a településhez közeledtek, meglepődött a látványon, pontosabban mégsem, hisz semmi sem változott. Amikor leszállt a buszról, szembesült a gyászközleményekkel, melyeket a platánfa törzsére helyeztek. Csak állt, mert úgy érezte, még valami volt itt a megállóban, és akkor meglátta a csonka törzset, ami a százéves tölgyfából maradt. Nincs többé, kivágták. Valamikor régen itt várakozott a 6-os buszra és utazott minden reggel a munkahelyére. Ennek hűvösében várakozott délutánonként is. A kivágott fák helyére nem ültetnek másikat, ez krónikus betegség néhány országban. A kisvárosban minden ház a helyén állt, alig változott valami, némelyiknek hámlott a vakolata, halványodott a régi sárga színe. Egy ismerős se volt az utcán, hiszen azóta felnőtt egy generáció. Az emberek bicikliztek, mentek a dolguk után, egyik-másik ismerősnek tűnt, de őt nem ismerték, ő se ismerte őket. Megtörtént, hogy valaki ránézett, mások már azt sem. Idegen volt, hiába élt ott több mint húsz évet. Elfelejtették. Valamikor úgy ment végig az utcán, hogy mindenkinek köszönt: jó napot, dobar dan, ismerték egymást, ha idejük engedte meg is álltak néhány percre. Most nincs kinek köszönni. Végre mégis jött vele szembe egy ismerős asszony, és akkor előjöttek emlékeiből régi nevek, arcok.
A piacon ugyanaz az asszony árult, megismerték egymást, még a nevére is emlékezett.
– Hogy van, Ilona? – kérdezte érdeklődve.
– Jól vagyok, Szegeden élek.
Két évtizedig nála vásárolt. Minden vasárnap az volt a reggeli, friss, meleg kenyér, túró, amit sóval és piros paprikával hintettek be. Ejnye, de megöregedett, megőszült. A fehér vászondarabot, amelybe régen a túrót csomagolta, műanyag zacskó váltotta fel. Ilona most is vásárolt, hogy felidézze a régi ízt. Nem volt olyan jó, mint régen.
A piac melletti kis kocsmában a pénzváltó ember hívásra előjött, már egy fiatal, a kezében rengeteg dinár és euró.
– Biztonságos?
– Igen – válaszolta szerbül –, a rendőrök is nálam váltanak.
Ő a hivatalos illegális váltó a kisvárosban.
Később találkozott Sztipánnal. Mondhatnánk úgy is, hogy ő volt a település hírvivője. Volt munkája, mert valamikor mindenkinek adtak munkát. Szellemileg korlátolt volt, vagy mégse? Ő szállította a virágboltok rendeléseit, így a koszorúkat is a halottasházba. Történt egyszer, hogy alkonyatkor bezárták a ravatalozót és valahogy ott rekedt. Arra sétált a rendőr, aki hangot hallott, és mikor az ajtót kinyitotta, Sztipán elkiáltotta magát, pont téged vártalak. Akkor is, mint mindig, elmondta a legújabb hírt. Elhadarta, hogy egy kislány született a Harmat családban. Egy asszony, ott a távoli utcában megkéselte a férjét.
*
Az állomás közelében a gesztenyefák óriásira növekedtek, ott találkoztak Bandival valamikor régen. Eljegyzés is volt, de Ilona meggondolta magát. Nem akart még egyszer feleség lenni. Ha valaki egyszer megízleli a szabadságot, nehezen mond le róla. Aki szolgaságban élt, többé nem kötelezi el magát, mert az újabb házasságban újra szolga lett volna. Szerelem volt, de előre lehetett vetíteni a sok problémát, amibe belehalt volna.
*
Ilona felkereste egyik régi barátnőjét, abban a házban él a férjével, ahol régen, semmi nem változott, csak ők ketten. Változtak a körülmények, az örömök, a szórakozások. Már nem volt folyamatos a beszélgetés, mint régen. Szerintük az az igazi magyar, aki nem hagyta el az országot. Ám a két gyerekük is Pesten él. Oda utaznak segíteni, kertet ápolni, vasalni. A házaspár ebédelt, Ilona végignézte, nem hívták, nem kínálták meg semmivel. Eszébe jutott, amikor egy barátnőjével Hódon voltak, túrós lepényt csámcsogott előtte, szemben vele, de egy falatot se adott, pedig szép nagy volt.
Az utcán a tanítónővel találkozott, aki immár ötven éve söpri át a járdáról a túloldalra a szemetet, amit aztán visszasodor a szél. Örömmel üdvözölték egymást. Az ő fia is Pesten él.
Az asszony felkereste a régi házat. Azóta mások laknak benne, de örömmel fogadták. Étellel kínálták. Érdeklődtek iránta. A magnólia, amit ő ültetett, virágba borult, virágzását most látta először, mert csak akkor borult virágba, amikor ő már nem élt ott. Körbejárta a házat, a bokrok, fák többsége, melyeket ő ültetett, még megvolt.
*
Sétált a fenyves-soron, néha megállt egy percre, körülnézett, emlékezett, végighordozta tekintetét az út két oldalán, az úton és az út fölött is, ahol természetes alagúttá borultak össze az örökzöld fenyőlombok. Jó volt ott lenni, visszatérni a múltba.
*
Egy osztálytársa hívta a régi faluból elszármazottak báljába. Ő is Magyarországon él, ott találkoztak, Imre autóval ment, de őt nem vitte el. Ilonának már ez sem tetszett, de ha már jelentkezett, úgy gondolta, ez nem lehet akadály. Kényelmes buszok közlekednek a két ország között.
Április eleje volt, de nagyon hideg, csak a bálteremben fűtöttek. A vendégek többsége dohányzott, a teremben sűrű, tömény füst ült. Néha ablakot nyitottak, akkor meg huzat volt.
A mosdókban nulla fok körüli hőmérséklet.
A nagy terem bejáratánál zenészek muzsikáltak. Néhány sor hosszú asztal. Szerény vacsora volt, egy kis bécsi szelet krumplipürével, pici halom káposztasaláta.
Ilonának volt a legtöbb ismerőse, röpködött ide-oda, kérdezett, mesélt a saját életéről. Telefonszámot cseréltek.
Vacsora után meglepetés érte, amikor hozták a tortákat. Nemsokára kiderült, hogy mindenkinek a sajátját. Tortaverseny volt, kinek szebb, díszesebb, nagyobb a tortája, óriási falatozás, habzsolás. Ilona nem tudta, hogy vinni kell, a meghívóban ez nem szerepelt. A vendégek tömték magukba a finom falatokat, Ilona érezte az illatukat, azonban őt senki nem kínálta meg, se a mellette, se a szemben ülő régi ismerősök.
Senki nem kérte fel táncra. Nőválaszkor élhetett volna a lehetőséggel.
Éjfél után taxival ment egy ismerőséhez aludni, aki influenzás volt. Emlékül a vírust vitte haza a szülőföldjéről.
*
Hazafelé a vasútállomásra ment, az ajtó mellett, kívül találta a menetrendet. Csak a sínbusz érkezése előtt öt perccel lehetett jegyet váltani.
Aztán megindult a sínbusz. Az elején ültek a nem dohányzók, a végében folyamatosan dohányoztak, füst volt. Később lelassult a jármű, húsz kilométeres sebességgel haladt. Ilona számolta a fákat, a fasorokat, próbálta a fűszálakat is, de attól azért nem haladtak gyorsabban.
A dohányzók a határ előtt leszálltak. Ők nem utaztak Magyarországra.
Az országhatár szerb oldalán feljött néhány vámos, deréktájon fegyvert viseltek, kezükben szerszám, mindenkitől megkérdezték, van-e elvámolnivalója. Minden táskába belekukkantottak. Ilona reszketett, hisz nem tudta, mit rejt az ülése alatti hely, mert amikor felszállt, látta, amint egy ember az ülést felfeszíti, és odarejt valamit. Akár drog is lehet, ám a csempész ember nyugodtan ült, az ő ülése alatt valószínűleg tiszta a hely. Gondolkodott az asszony, mit tegyen, üljön mellé, álljon fel, de hiszen akkor lesz gyanús, ha nyugtalanná válik.
A rendőrök, vámosok mindent rendben találtak, áthaladtak a határon.
Röszkénél, az országhatár magyar oldalán mindenkit kiszállítottak a buszból. Az utasok a jármű mentén sorba álltak, a csomagot maguk elé tették, és várták a vámost. A sofőr titokban átadta az utasoktól összegyűjtött pénzt. Az egyenruhába öltözött ember mindent rendben talált. Senkitől nem vett el semmit, hisz csak színjáték volt a táskák, szatyrok mutogatása. Az utasok visszaültek a helyükre, és amikor elhagyták a veszélyes területet, a rejtekhelyekről előkerültek a cigaretták, az italok. Az utasok feje fölött üvegek cikáztak, rum, konyak, alkohol, angolkeserű, minden olyan, amit a magyar ember szeret, mert nekik vitték eladni. Amikor biztonságosnak tűnt a helyzet, az utasok kezdték a szerelést. Minden lehető és lehetetlen helyre üveget rejtettek, még az ülés alá is, a melegítőtestek, a csomagtartók mögé. Az asszony akkor tapasztalta, mennyi rejtekhely van egy sínbuszon. A csempész ember munkához látott, megtelt, nagyra növekedett a kicsire tömörített táska. Egyszer egymás szemébe néztek, de Ilona nem áruló, ő nem mondana semmit, nem is kérdezték.
Nem foglak beárulni, ne félj, de jobb lesz, ha nem emlékszel az arcomra, hisz mi soha nem utaztunk együtt.
Micsoda különös, eddig nem tapasztalt látvány fogadta Ilonát! Az asszonyok még indulás előtt pántot tettek a vállukra, hátukra, mellükön is két-két ital csüngött, a karjukon és a combjukon is pánt, azon is egy-egy üveg konyak lógott. A nénik nadrágba öltözve és nagy dzsekiben ültek, emiatt indulnak korán reggel, amikor még hűvös van. Az árut viszik eladni Szegedre, ahol élelmet vásárolnak a családnak, amit titokban csempésznek át a határon. A kereskedelmi csempészés a délszláv háború idején kezdődött.
A mosdóba ment, de nem használta, mert nagyon koszos volt minden. Az ajtó fölött éppen egy lemezt feszített szét két ember, minden utas szeme láttára. Csempészárut rejtettek oda. A mosdóban egy közlemény. Fiatal fiú kemény farkát szopnám élvezetig. Érdeklődj, telefonszám.
Ilona örült, hogy már Magyarországon van, ahol sütött a nap.
Rövidesen megjelent a város templomának két tornya.
Hazaért. Mögötte a múltja, a régi élete, vagy talán az előző, mert olyan távol van tőle, erre gondolt az asszony.
Pásty Júlia a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Bézé motorvonat és sínbusz Röszkén (Kozma Attila fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
