Lukáts János: Szép szavakkal – Afrikából
A fordítás időnként bizony „elegáns gályarabság”. Letűnt korok és távoli vidékek hírmorzsái közé azonban váratlanul ismeretlen kincsek kerülhetnek. Így sodródtak elém az afrikai költészet gyöngyszemei. Afrikai költészet persze nincs, de van tuareg, szuahéli, szomáliai és száz másféle.
A kötött beszéd – a vers – ott terjedt el Afrikában, ahol a helybéli népek kapcsolatba kerültek az arabokkal, ahol megjelenik a kereszténység vagy a mohamedán hatás – valójában mindkettő egyistenhívő -, sőt a szomáliai hősi énekek „mintha a hexameter eredetéhez fordulnának támogatásért”. Afrikában az írásbeliség a XIX-XX. század fordulóján kezdte felváltani a szóbeliséget, egyes helyeken azonban az írásbeliségnek évszázados hagyományai vannak. Az afrikai költészet nagy részét Carl Meinhof hamburgi professzor és tudós köre gyűjtötte kötetbe, őket azonban elsősorban néprajzi és nyelvészeti célok vezették. Az összegyűjtött művek között sok az elbeszélésre (kántálásra) szánt szöveg, többet azonban igényes (és az eredeti formát hűen követő) német fordításban tettek közzé.
Európai értelembe vett eposzt és hősi éneket korábban csak szuahéli nyelven jegyeztek fel. A szuahélik kereskedő népek, eposzaik nem népük hőstetteiről szólnak, hanem inkább a mohamedán világ és az iszlám hit prófétái, szentjei közül választanak hősöket. Az afrikaiak az arab költészetből vették át a versek rímes kifejezési formáját, amiként az európai irodalmak is. Némelykor igen bonyolult rímképletet találunk a hősi énekekben, amelyek meglepő rokonságot mutatnak például az Európában már a középkorban elterjedt stanzával. A szuahéli hősi ének napjainkra (de a Meinhof-könyv állítása szerint a XIX. század utolsó évtizedeire is) már nem éneklésre, hanem inkább olvasásra való, vagyis egységes, „végleges” formát öltött, egyes esetekben még a szerző (vagy legalább a szövegközlő) nevét is feljegyezték. Az alábbi versrészlet istenkereső hőse békét és tisztességet akar látni maga körül, erkölcsi normái általános érvényűek, miközben szerzője természet közeli gondolkodásmódjára emlékeztetnek:
„Mindenhatóm! Megesküszöm, – szavam ígér, szavam szilárd:
Ha hozzám békével hajolsz, az én békém fog szállni rád!
De aki bánt – testvér akár! – s fájdalmasan szívembe vág,
Sólyomként sújtok én reá, egy pillantás alatt, vadul,
Mint nyájrabló, bitang madárra, ki kész orozni, cudarul.
Istenhez kötve lelkemet, ki példakép és bennem él,
Bőröm sötét, s a becsület, mely lelkem élteti: – fehér.
Ellenségem gyáván inal, s ha rám tekint: szűkölve fél.
Leszek az ifjú keselyű, a rabló hordát kergetem,
Mely pusztít erdős dombokon, s az árnyékőrző völgyeken.
Óh, minden élő ezt teszi, ha gyűl köré veszedelem,
Ha ellenség jő ellene, vicsorgató, törvénytelen.
Az élő akkor szembe száll, s pusztul már a békételen.
Vagyok a büszke sasmadár, király vagyok a fénybe’ fenn,
Zsákmányom akkor minden élő, oroszlán sem bírhat velem.
Ellenségem ízekre vágom, ahogy késem tanított rá,
És tőröm éle súgja meg, ahogy mutatta zord atyám.
S mint szikla tör hullámokat, úgy zúzok szét bút, bajt, halált.
De a nehéz bilincs lehúz, és lábam tétován topog,
Büszkén emelt nyakam körül vaslánc feszül, s rám vicsorog.
Az oroszlán miért üvölt, ha száz bajában szenved is?
Érezd magad mindig helyébe: üvölt, ha bőg – s ha hallgat is!
S ha megvénült, szakálla nőtt, s tépetten lóg a farka is!
Jogáért küzd a nagy vad úr, hogy csillogjon a becsület,
S meg nem szűnik harcolni érte, béklyót rá csak halál tehet!”
A szuahéli irodalom azonban „igazi” eposzt is teremtett, amelyben történetinek mondható és mesés elemek szövődnek egybe a mohamedán hitvilággal. Gabriel arkangyal a halálangyallal együtt érkezik a földre, az Úr parancsát hozza Mohamed prófétának, hogy keljen hadra, segítse népét a rómaiak elleni küzdelemben. A párbeszéd rövid, pergő sorai az a, a, a, x rímképletre épülnek, felzaklatnak és nyugtalanságot árasztanak:
„Prófétánk szól: Óh, te jámbor,
Ő jött el, a túlvilágról?
Elvisz aztán majd magával,
Vagy csak látogatna hozzám?
Gábriel szól: Nem rejtem, hát,
Előled az Úr parancsát,
Téged ő már látni kívánt,
A lelkedért küldött engem.
Hogy Mohamed ezt meglátta:
Eljött már az ő órája! –
Félelmében ezt kiáltja,
És hangosan sírva fakad.
Most az angyal szólni kezdett: –
Ne sírj! – mondja Mohammednek.
Szívem, lelkem megrepednek,
Ha prófétát látok sírni.
Azért sírsz-e olyan vadul,
Mert a pokol rád szabadul,
Vagy szíved a mennynek vidul,
Vagy siratod Fatimádat?
Így felelt a kiválasztott:
Számlálok én sok barátot,
Nyájasságod sem hiányzott,
Társaság után sem sírok.
Nem szüleim panaszolom,
Harag sem árnyalja napom,
Fatmával sem hadakozom,
Se a mennyért, se a földért.
Ha egy testvér sírni késztet,
Nem zavarja ez elmémet,
Égben Isten elé lépek,
Ő majd dönt az én sorsomról.
Ha a földtől meg kell válni,
Szótól sem tudsz vigaszt várni,
Istentől fogsz messze járni,
Mikor minden elveszett.
A szavát most bevégezte,
Gábriellel fordul szembe:
Isten Urunk megüzente
A végzését ily szavakkal:
Te ne vesd el a hűséget,
Ne veszítsd el reménységed,
Imádd Őt, és Ő majd éltet…
Ez a dolgod, kezdjed még ma.”
Hasonlóképpen Mohamed mennyei utazásával foglalkozik egy másik eposz. A próféta itt az Úr segítségét kéri maga és népe számára, a buzgó hívők és a hitükben gyarlóbbak számára. A komor gondolatok végül szép himnikus sorokba sorakoznak:
„Kegyeddel, óh, kegyelmes Úr, könyörgünk, rajtunk könyörülj,
Ki olvasod vagy hallod ezt, láttán mosolyra földerülj.
Áldott, ki e magas kegyet mennyből a földre hinti le,
S pokol helyett a végnapon a mennybe szálljunk föl vele.
Életbíró s áldásadó, szolgád téged megénekel,
Eljut kegyelmedig talán, alázattal, ha térdepel.
Prófétáid között neki is jut majd díj a mennybe’ fenn,
E díj a legjobb lesz talán, túl életen, túl emberen.
Ebhűséggel érinti meg szava a jámborok szívét,
S a hétalvó kutyácska is egyszer bizonnyal mennybe lép.
De most elég a szó, Uram, áradj rám, legfőbb kegyelem,
Hogy rosszakért s jó emberért mindig buzgó imám legyen.”
A szembefordulás Istennel, a gonosz hatalmának erősödése jelen van az afrikai költészetben is, hasonlóképpen, mint az európaiban. Egy hömpölygő, háromszáz versszakból álló eposz záró sorait hallhatjuk, hit és erkölcs, föld és ég, élet és halál kérdései feszülnek egymásnak:
„Súlyos felhő burkol minket, tévelygünk is benne járva,
Nem törődünk már az Úrral, s mit nekünk a prófétája!
Jóságát az Úr ránk hinti, ettől csak a hiúság nő,
Kikacagjuk a Fenséget, míg a halál napja eljő.
Ördög, sátán – ők vezérlik a szívünket, és mi hagyjuk,
Követjük a gonoszságot, s az Urat el nem fogadjuk.
Válts meg, Uram, kegyelmeddel, szomjazunk az igaz szóra,
Tedd, hogy eztán hozzád legyünk mindörökre leláncolva.
Élet lakjék a szívünkben, ha a szegényt felkaroljuk,
Ha a böjttel, jó fohásszal híveidet pártfogoljuk.
Élet lakjék a szívünkben, töltsd meg lelkünk istenhittel,
Ne a Korán súgjon csalfán, és az igaz fényt ne vidd el.
Élet lakjék az elménkben, az erkölcsünk legyen jámbor,
Maradjunk meg hűségében, s ne essünk ki országából.
Élet lakjék, Mindenhatónk, a hűséges prófétákban,
Hogy hallgassuk mindig őket, szíves szóval és imában.
Emlékeztess sírjainkra, mennyországi nyughelyünkre,
Ahová a hűek jutnak, s megpihennek ott örökre.
Hozzád, az Írás Urához, fordulok, óh, add, hogy éltem
Én, a Könyv igaz barátja, könyved szava szerint éljem.
Paradicsom örömében, úgy ígérted, ott lesz helyünk,
Készüljünk rá jámbor szívvel, s, ha napja lesz – megérkezünk.
Könnyű, csöndes halált küldjél, ajándékul, óh, Megváltó,
Bűneinket megbocsássad, s fájdalmunk se legyen bántó.
És vezessél mindig úgy, hogy a rossz ösvényt elkerüljük,
Mindenható, a sötétben sose engedj elmerülnünk.
Terjeszd ki ránk kegyelmedet, végezetül, teljes hitben,
A pokoltól őrizzél meg, s vezéreljél életünkben.”
A költők szeme azért Szomáliában és Délkelet-Afrika más vidékén is egyre többet fordul az ég helyett a föld felé. A XIX. század végére Afrikában is megjelenik a kapitalista vállalkozás, az ügyeskedés és a kapzsiság, mindez elemi erővel követel helyet a költészetben is. Miközben a versforma igényessége megmarad:
„Örömet szereztem volna én teneked,
De a pénz zsebedből ezúttal hiányzott!
Vittem a gyönyörű épület-terveket,
A legjobb helyen volt a kerek világon.
Tervem volt, akartam, legyen egy ház!
Falakat emeltünk máris a tervekben,
Egyezség, jó szándék, – közöttünk minden volt,
Jó órát találtunk közeli hetekben,
Kimértünk, leraktunk, az alap készen volt.
Épüljön, szépüljön máris a ház!
Az ajtók deszkája csupa jó gerenda,
Zár rajta erős, a sarokvas gyönyörű,
Nézed a házadat előtte, alatta,
Álmodba belesni – ez épp a jó idő!
Ez volt ám, ez volt a ház!
Ástam egy kutat is, szavamra mondhatom,
A vize jéghideg, az íze csodajó!
Ott megy egy idegen, beles az ablakon,
Idegen ablakon belesni nem való!
Senki se lássa, hogy milyen a ház!
Egyszer csak belépett egy másik idegen,
Nem tetszett, arcát sem akartam meglátni,
Ajtómat mutattam, ő így szólt hidegen:
Csak semmi háborgás, történjék akármi.
Ide a pénzem, vagy ide a ház!”
Az afrikai szóbeliségben, a „családi” és a „magasabb” költészetben is jelen van régtől a könnyedebb hangvétel, a csúfolódó és a gúnydalok, az esküvői „durcás dalok”, a leány- és legénycsúfolók. Ezek stiláris elemei azonban aligha fordíthatók kellő hitelességgel és „megfelelő illedelemmel” idegen nyelvre (maga Meinhof professzor sem mutat belőlük példát). Némelyik vers mintha a korabeli európai kabarék egy-egy vándormotívumát dolgozná fel, de hát a világ melyik táján nem volna kellemetlen alak a kidobhatatlan vendég:
„Vendég, első nap: zeng a ház,
Akár, ha ünnep volna.
Rizsből és halból lakomáz,
Övé a tál legjobbja.
Vendég a második napon:
Kenyér az étek és tej,
Dédelgetik nagyon, nagyon
Jó szóval, víg kedéllyel.
Ma harmadik nap: könnyű koszt,
Rizsből is csak egy tányér –
Szerényen ül, bajt nem okoz -,
Csak épp amennyi ráfér!
Negyed napon a földön ül,
Sarokba ültetik csak,
Asztal mellé már nem kerül,
Le-föl járkálhat aznap.
Ötöd napra az éhe nő,
Már vékony, mint a nádszál.
Csúf dorgálást hallgathat ő,
Ilyen szégyent se láttál!
Hatodik nap a háziak
A vendégtől elbújnak,
Hogy egyenek s aludjanak,
Egy kamrába vonulnak.
Heted napon vendég se már,
A neve: szörnyeteg lett,
A ház fölött ő vészmadár,
Mely majdnem égni kezdett.
Nyolcad nap újra bejöhetsz,
Hogy megnézzünk magunknak,
Utána már csak kinn lehetsz,
S indulhatsz máris útnak.
Kilencedik: szerencse vár,
Ha rögtön útra kelnél,
Nálunk többet ne ülj le már,
Betérni sose merjél!
A tizedik nap elverik,
Kirugdalják a házból,
Vendégségből eddig telik,
Ez lett a jó tartásból!”
A modern idők és a modern bajok új szellemet hoznak az afrikai költészetben is, a téma és a hangvétel mintha már napjaink protest song-ját előlegezné:
„Zanzibárból szól az ének,
Egy fillérjük sem volt nekik,
Csak a zálogról beszélnek,
Adós, adós lett mindegyik.
Kényszer, nyomor már az élet,
A türelmet nem ismerik.
Éjjel-nappal hallhatod:
Valaki padlót fogott!
Volt elég pénz háborúhoz –
Utána a kölcsön járta,
Heverj, csónakban lustálkodj,
Ringasson a hullám háta. –
De most? Süllyedj le a sárhoz,
Mert a pénzből nincsen mára!
Éjjel-nappal hallhatod:
Valaki padlót fogott!
Szép kalácsok, sütemények,
Óh, de messze, messze szálltok!
Toll, ha kéne, nem lelnétek,
Átírják már a számlátok.
Hitelezők könyvbe vésnek,
Nincs már mire várnotok.
Éjjel-nappal hallhatod:
Valaki padlót fogott!
Magas lóról, szép brokátban
Büszke lovag messze táncol
Romlik minden az országban
Sosem elég a pompából.
Minden fordul pusztulásba
Tanács sem kell többet mától…
Éjjel-nappal hallhatod:
Valaki padlót fogott!”
A mű, amelyből a versek német szövegét és az afrikai költészethez kapcsolódó magyarázatokat vettem, az alábbi:
Carl Meinhof: Die Dichtung der Afrikaner. Hamburgische Vortraege. Berlin 1911. Buchhandlung der ev. Missionsgesellschaft.
Illusztráció: Clayton Kashuba Oroszlán c. festménye
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
