Hajós Eszter: Három kispróza
Megfordult az idő, apa.
A Voynich-kézirat megfejtése
Audenis & Prof. Saulius Šiaučiulis: Eisva Mudu Abudu (XIX Klaipėdos Pilies džiazo festivalio, 2014)
A kislány egyedül üldögélt a földön és unatkozott. Egy darabig lehetett is csinálni, de aztán már nagyon rossz volt. Akkor felállt, sétált egy kicsit. Egy darabig lehetett ezt is csinálni, de ettől elfáradt és unatkozott is, hát leült. Ült, üldögélt, ücsörgött, csücsült, kuporgott, kucorgott, kuksolt, gubbasztott, gunnyasztott. Egy darabig, mert aztán már nem nagyon lehetett csinálni, és akkor megint fel kellett állni, ne legyen annyira rossz. Lépkedett, lépdelt, lépdegélt, járkált, sétálgatott, sétafikált, mendegélt, andalgott, flangált, ballagott, bandukolt, kóborolt, kullogott, battyogott, aztán megállt, mert nem volt jó. Leült egy darabig, amíg jó volt, aztán felállt, lépkedett megint. Futott, szaladt, rohant, rohangált, loholt, nyargalt, nyargalászott, vágtatott, vágtázott, szökellt, szökkent, galoppozott, de így se volt sehogy jó, unatkozott. Meg a szoba is kicsi volt hozzá.
Leült a földre, törökülésbe, mozdulatlanul. Akkor most meditál, vagy valami ilyesmi. Csak a lábat sem úgy kellene tenni, hanem lótuszülésbe, de azt meg nem tudja, hogyan kell. Talán mindegy is, elég, ha lehunyja a szemét és csak ül és ül. Nem elég, s még unalmas ez is. Kinyitotta a szemét és körbenézett. Aztán kinyitotta a fiókokat, a szekrényajtókat, a vitrinek üvegajtóit, az ágyneműtartókat, a szemetesládákat, a vécét. Unalmas volt, és a lakás is kicsi, meg unalmas is.
Visszament a dolgozószobába és kinyitott egy könyvfedelet. Egy másikat. Az asztalon halmokban álltak. A földön is. A polcokon. A polcok tetején. Az ágy alatt. A szekrény mögött. A hűtőszekrény fölött, a konyhaszekrényben is, de most oda nem ment át. Az egyik könyv aztán üres volt.
Leült a földre, törökülésben, mert lótuszülni továbbra sem tudott, meg nem is akart, látta, milyen kicsavart dolog, biztos fáj is, akkor meg nem lehet annyira jó, s tán még unalmas is. Nyitogatta a könyvet, nézegette az üres lapokat. Régi könyv, jó büdös, meg a lapjai sem papírosok, mint a többi könyvé. Meg sárga, meg szürke. Főleg büdös, azért. Nézte, nézegette, szemlélte, bámulta, kémlelte, vizsgálta, vizsgálgatta, belekukkantott, belepillantott, fürkészte, szaglászta, de sehogy sem tetszett neki. Unalmas könyv volt, semmit sem írtak bele. Még képek sincsenek. Meg semmi.
Először virágokat kezdett rajzolni, mert azt szeretett a legjobban, de a virág azért mégiscsak unalmas, ha ezer meg ezer oldalon keresztül kell rajzolni, ezért abbahagyta. Minden oldalra egyet vagy kettőt, amíg jó volt és érdekes, először csak a körvonalat. De nem tetszett neki, hogy nincs színe, a virágok se csak olyan körvonalak, szép is volna, ha nem lenne belsejük. Hozta a vízfestéket, az ecsetet, a pohár vizet, az újságpapírt. Ha összefesti a szőnyeget, az apja megharagszik, amikor hazaér.
Festegetett, festett, pingált, kente, kenegette a festéket, pacsmagolta, mázolta, amíg meg nem unta. Minden növényt teljesen másmilyenre akart rajzolni és festeni, de nem sikerült, sajnos.
Amint telt az idő, azt vette észre, hogy nem telik, vagy hogy nem jól csinálja. Nem egyre sötétebb, hanem egyre világosabb lett. Az este egyre messzebb lett, s ez nem tetszett neki, merthogy este jön haza az apja, s mindig csak arra várt, jöjjön már, így viszont sosem ér majd ide, és akkor mi lesz. Unatkozhat tovább, ameddig csak meg nem unja azt is. És akkor felállhat és leülhet és felállhat és leülhet. És akkor talán este lesz, csak úgy, hogy fordítva, nem sötétedik és világosodik, hanem világosodik és sötétedik. És akkor az apja talán hazajön, és nem kell tovább unatkozni. Meg azt is látta, s zavarta is, hogy a dolgok körülötte valahogy egyre öregebbek, régiek, régimódiak, ódivatúak, idejemúltak, elavultak, avatagok, avíttak, ók, antikok, ősiek, archaikusak, sőt, mindez nem elég, megviseltek, kopottak, foszlottak, repedezettek, színehagyottak, elnyűttek, viharvertek, ósdik, ócskák, vacak, gyatra, silány, csapnivaló, selejtes, hitvány, cudar, sőt, ártalmas, káros, veszedelmes, pusztító valamik. Semmik. Nagyon megijedni azért nem tudott, csak kicsit. Visszalapozott a könyvben, és látta, nahát, az összes rajzai is teljesen mások, színtelenek, jellegtelenek, semmitmondóak, sápadtak, üresek. Ő maga azonban se nem lett fiatalabb, se nem lett öregebb, ennek örült. Ha megfiatalodik, akkor aztán végképp micsinál, még csak felállni sem tud, emeli a kezét, emeli a lábát, hadonászik, rúgkapál, verdes, vergődik, forgolódik, hánykolódik, fetreng, hentereg, hempergőzik, dobálja magát, amíg valahogy fel tud ülni, vagy megfordulni, legalább, mint azok a kicsi bogarak a hátukon fekve vagy a felborult zsiráf. Akkor aztán megkapaszkodik, húzza magát, vonszolódik, kúszik, mászik, abbahagyja. Mert unalmas ez is, ha meggondoljuk.
Rajzol tovább, már úgyis mindegy, nincs semmi, ami örök, legalább azt a kis időt eltölteni valahogy. De most már elege van, hogy egyedül ül, merthát a növény azért mégsem olyan izgalmas, ha él is. Állatot nem rajzol, csak néha, inkább emberezik. Nőket rajzol, mert nincsen neki anyja és akar. Fürdenek az anyák. Jól meg kell mosdaniuk az anyáknak, mert a koszos anya nagyon haszontalan és rossz. Körtáncolnak a vízben az anyák, forognak a vízben az anyák, mozdulatlanul állnak a vízben az anyák. Csak egy víz van, mert a víz mindig egy, ezért össze kell kötni a medencéket csövekkel, hogy egyikből a másikba átmehessen a víz, ha másutt túl sok. Meg legyenek sokféle medencék, ne csak ugyanegy, meg kisállatok is lehetnek, ha már, mert az anya is biztos unatkozik egyedül, illetve a többi anyával, mert azért az mégis csak más, mint az állat. Nem véletlenül van sok embernek kutyája. Egész fürdőhelyeket rajzol, hogy a sok anyák mind elférjenek benne. Közösségi meg magán zuhanyokat, kicsiket meg nagyokat, tiszta és koszos vízzel, mert lehet haszontalan anya is, ezt meg kell engedni. A vizet azért szereti, gondolja, mert az anyaméh is jó volt, ha kilenc hónapig nem akart kijönni onnan. Rajzol anyaméh alakú vizeket is, legyen az anyáknak is jó, egy kicsit.
Közben egyre nappalabb van, nappalodik, vagy mi, ő sem érti, de ezentúl így lesz, hogy most nappal s csak azután este, ami csak kicsit baj, megszokható. Rajzol tovább, rajzol és fest, élő és nem élő dolgokat, mindenféle értelmes és értelmetlen ábrákat, aztán, erre nem számított, megunja.
Feláll, illetve feltápászkodik, felemelkedik, felugrik, felszökken, talpra áll, talpra ugrik, de aztán ez sem jó, hát leül, illetve lerogy, leroskad, összeesik, összeomlik, összecsuklik, elterül, vagy inkább leborul, lehanyatlik, leveti magát a földre, mindenesetre is romba dől. Na most aztán már mit. Nézi a régiedést, és nagyon nem tetszik neki, hogy rég van és minden régi, értelemszerűen, így, visszafelé. A nap még csak hagyján, hogy máshogy lesz ezentúl az este meg a reggel, ez nem nagy változás, na, hiszen eddig is éj s nappal váltotta egymást.
Írni kezdett. Még sosem csinálta, csak elkezdett a tollal kanyarítgatni. Úgy látta, az apja, amikor ír, bizonyos jeleket rajzol, s azokat ismétli rendszertelen mennyiségben, sorrendben. Na hát ilyet ő is. Ha akar. Kanyarítgatott, húzta a kacskaringós, ferde, görbe, csavaros, hurkos, kunkorodó vonalakat. Úgy látta, az apja, amikor ír, bizonyos szegmensekre bontja a jelsorokat, ezért ő is így tett, s minthogy több jel nagyon megtetszett neki, főleg azokat próbálgatta, ismételte, gyakorolta, egymás után, újra és újra, egyre szebb, érzékletesebb, árnyaltabb, kifejezőbb, pontosabb legyen. Sok volt a rajz, sajnos, de már mindegy is, körbeírta a rajzokat, amennyire kedve volt, legyen sok szép jel, de lehet üres is, ne legyen unalmas a tele. Rájött, s ettől még el is szomorodott, elkeseredett, elkedvetlenedett, elkomorult, elcsüggedt, letört, hogy sokkal szebben tud írni, mint rajzolni, de már mindegy volt. Nem sok üres oldal maradt, de azokat teleírta mind. Vagyis akarta. Meg mindenhova máshova is írt szavakat, mert úgy látta egyszer, a képeknek is szokott írása lenni.
Főleg a kihajtható lapokat szerette, mert olyat még sosem látott, s mert úgy nagyobb felületek adódtak, ahová lehet. De hirtelen megunt írni, és ha megunta, akkor nem is volt jó erőltetni, abbahagyta hát, hogy rajzoljon újra. Köröket rajzolt, sok kis apró résszel, részlettel, részecskével, elemmel, darabbal, pöttyel, folttal, szögekkel, nemszögekkel, körbe, ez tartott a legtovább. Este lett, mire befejezte végül.
Este van. A kislány egyedül üldögél a földön és unatkozik. Nem tudja, az apja haza fog-e jönni. Hogy ez most akkor nappal-este vagy este-nappal. Hogy mások vagy ugyanazok-e a szabályok most, mint a nappal-nappalkor vagy az este-estekor, ami eddig volt. Inkább mások, dönti el, hiszen most más van. Most nappal-este és este-nappal van, tehát ez az új este összeolvadt az egykori nappallal és ez az új nappal összeolvadt az egykori éjjellel, tehát régi és új egyesült, vagy mi, de csak ez az új látható, mert a régi a tudaté, s különben is az az új, mert most visszafelé van. Új fogalmakat kellene alkotni, de talán annak sincs értelme, hátha visszafordul, mármint az idő, és akkor vissza kell térni a korábbi fogalomrendszerre, amit addigra már elfelejt, s akkor újra meg kell alkotni, azt meg minek. Nem tetszik neki, nem is jó, s még unalmas is, de hát. Várja az apját. De nem jön. Becsukja a könyvet és visszateszi oda, ahol találta. Vagy máshova. A többi közé, mindegy. Mind ugyanolyan.
Nézd, mit találtam, mondja az apja, egy idő után. Nem tudni, milyen idő után, de később. Illetve, ha még mindig visszafelé halad, mármint az idő, akkor korábban. A kislány feláll és megnézi, amit az apja mutat. Egy könyvecske, olyan öreg. A kislányt nem érdekli, inkább arra kíváncsi, mikor jött meg az apja, mert nem vette észre, és nem is értette, ez hogyan lehetséges, de ha új szabályok vannak, akkor lehet, hogy már így is lehet, hogy valaki csak megjelenik, úgy, hogy nem jött.
Képzeld, mire jöttem rá, kezdi az apja, kezében a könyvecskével, még egy kis idővel később vagy korábban. A kislány odamegy, és felkészül, hogy képzelje. Az apja elmondja, mire jött rá. Évekkel, évtizedekkel, évszázadokkal később vagy korábban egy másik apa vagy nemapa, anya vagy nemanya szintén rájön valamire. A kislányra azonban akkor senki sem hallgat. Apa, kíváncsi vagy, én mire jöttem rá?
A kézirat megfejtetlen marad.
2014. 03. 07. 12: 56: 21
Más kép nem készült róla.
Iļģi & PEPT: Ai, Zaļāi Līdaciņa
Nyakig a virágágyásban gondolt először arra, talán mégsem kellett volna eső előtt hozzákezdeni a játékhoz. Eső után sem kellett volna, sőt, eső közben sem. Vagyis soha. Igazából fel sem kellett volna kelni, sőt, ébredni sem. Vissza az egészet, oda, ahol kezdődött.
Ágy. Párnák. Kitakart béke. Háborítatlan álom. Háborított álom. Kitakart béke. Az ágy elhagyása. Hogy reggel van, sütanap van, keljfel van. Gyerünkjátszani. Meg a többi. Mintha minden olyan egyszerű volna, mintha ki lehetne kelni egy ágyból csak úgy, büntetlenül. Fél szemén még az álom, sebaj, futás közben azt is kisírja. Apja-anyja délig alszik, vagy tán fel se kelnek, ők tudják, hogyan kell, vagy éppen hogyan nem. Értik a dolgot. Nincs semmi, semmi nincs. Mindenki azt tesz, amit akar.
Aztán mégis fel kellett kelni, apja-anyja hiába tudja jobban, hogy minek, fel kellett, és futni le a dombról, fel a dombra, le a dombról. Egészen odáig. Ott aztán mégse kellett volna semmit se csinálni, esetleg lefeküdni, visszaaludni, a félálom fele még mindig a szemén volt, mi sem egyszerűbb, átaludni a napot. De hát gyerünkjátszani, beavirágágyba. Sohasem hitte volna, hogy ilyen hosszú és ilyen széles, és magas és tág és terebélyes, hogy igazából minden mérték szerint teljesen végtelen lehet egy virágágy, de hát ha ilyen volt, mit lehet tenni. Az eső is eleredt, már amikor térdig a virágban gázolt, de futni kellett, ez volt a játék. Illetve nem ez, de ami lett volna, az olyan borzalmas, hogy akkor már inkább csak futni előre.
Amikor este lefekvéskor az éjjeliszekrényre tette a pohárvizet, hogy majd igyon éjszaka álmában, nehogy reggelre kiszáradjon a torka, már akkor tudta, hogy nem akar felkelni se reggel, se délben, se este, se máskor, főleg játszani nem akar, főleg vele nem, azok után meg különösen nem, sőt, nem és nem és nem, egyáltalán nem akar semmit se tőle, se mástól, soha. De nem tudott eléggé elbújni a takarók és párnák alatt, álmában sem ivott, pedig nagyon szerette volna, ha nem kell megint száraz torokkal azt mondania reggel, nemakarokmenni, mert ha száraz torokkal mondja, alig hallatszik, és akkor mégis mennie kell, akármit csinál, mindegy. És a takarót se markolta, a párnát se markolta, mindent le lehetett róla rántani könnyen, és el kellett indulni a virágágyba, milyen romantikus, futni az esőben, nyakig a virág közt.
Amikor délután az iskolából hazafutva arra gondolt, holnap megint reggel lesz, és aztán este és reggel és este és. Szóval akkor, amikor ezt végigvezette, vagy hat hónapra előre, na akkor gondolta, hogy teljesen felesleges az egész, és inkább haza se megy, le se fekszik, és akkor se felkelni, se lefeküdni nem kell többé, mehet, amerre tetszik, reggeltől estig nyitott szemmel a pusztában. Aztán hazaért és elfáradt, de a vízre mindig gondolt, álmában innia kell, hogy megfelelően tudjon majd nemet mondani reggel, arra mindig szükség lehet, van. De a gyengeség az mindig erősebb, hogy se inni nem tud, se markolni eléggé, és akkor a virágágy, a szomszéd szomszédjának a kertje, vagy még messzebb, ahol a sokvirágok nőnek, azokban fejtetőig elmerülni. A menekülés, mindig az, talán más mozgatórugója nem is volt az életének, ahogy a nemek az igen helyett, ébredt rá, akkor, abban a fényképpillanatban, korábbi és későbbi életére, előző és következő életeire nézve.
A kép, mely egy esőfényben hangtalan száguldó embermagas és világvégtelen virágágyást ábrázolt hajnali elsötétítésben, az Embermagas és Világvégtelen Virágágyások Nemzetközi Versenyén az első tizenhárom helyezést kapta. Készítőjének; a szomszéd szomszédjának, vagy tán még annak is csak távoli szomszédjának; az embermagas és világvégtelen virágágyások szakképzett fényképészének; azaz egy hetvenhét éves asszonynak – neve máig ismeretlen – az Embermagas és Világvégtelen Virágágyások Nemzetközi Szövetsége embermagas és világvégtelen, halhatatlan emlékművet emeltetett, amelyre rágravíroztatta a fénykép sematizált mását. A fényképet a Szövetség az összes többivel együtt, a verseny végeztével – már az eredményhirdetést követő napon –, minden ünnepélyesség nélkül a hulladékgondozók jobb belátására bízta. Az emlékmű – habár a pusztító esőzések nyomán néhány héten belül megsemmisült – egy fényképen fennmaradt, egy családi albumban, a pohárvíz mellett. Az egyetlen kép, amelyen ember nem látható.
2014. 07. 02. 18: 05: 58
Mire jó a víz.
Akvilė Vervečkaitė: Prieš Užgimstant (2014)
Aznap, amikor az utolsó felhő is eltűnt, túl világos lett. Olyan világos, melyben semmit sem látni a sötéttől. Az ég üres. A felhők szikrává pattantak szét, ez látszott, legyen meg a látszat, az alkony, a letűnés szépsége és csúfsága, miközben valójában csak csendben elúsztak akkor végül mind, egyik a másik után. Mert ami most jön, az nem méltó. Tudták.
Mindig így kezdődött, hogy valamik végleg eltűntek és akkor. Így volt ez már a madarakkal és a falevelekkel is. Ha eltűntek, lehetett tudni, hogy na akkor most. De azok még nem véglegek voltak, akkor. Aztán véglegek lettek, mert ez a dolgok menete, így tudnak elmenetelni a dolgok előlünk, ne maradjon semmi.
És akkor a semmik helyére vagy jött valami más vagy nem jött semmi. Amikor nem jött, annak lehetett örülni, az üres mindig jobb volt a rossznál. De jött, inkább jött az a más, és akkor félni kellett, mert nem az jött, ami elment és nem az, amire várni szokás. Az jött, ami a letűnések szépségében a csúfság. A hiba. Egy elszíneződött szempár.
A madarak válsága után nem maradt semmi, úgy tűnt, de akkor láttuk, a tollak. Csak a feketék maradtak, persze, mindig azok. A levelek hiányát kitöltsék. Amióta a fák tollas árnya alá álltunk eső előtt, tudtuk, valami készül, valami hogy akkor na. És most. Hiába hittük, elmenetelnek felettünk is, hogy lemenetelünk a pályáról és csak akkor, majd.
Aznap este fekete volt. A kisfiú állt a verandán és nézte a feketét. Apa, látod, hogy fekete van? Szerinted elveszik a Napot, még a Napot is? Apja a pincében volt, nem hallott semmit. Valamit keresett, de fekete volt, egészen fekete, még az emlékezetére is ráhomoklott. Lehetetlen lett volna abban megtalálni bármit.
Keze matatott a sötétben, hogy itt kell lennie, ez az, vagy nem, talán inkább az, de egyik sem volt se ez, se az, illetve ez és az voltak, de nem az az az vagy ez, amit keresett. A kisfiú a tollak zúgásától megijedt, visszament a szobába, becsukta az ajtókat és az ablakokat mind. Anya, fekete van, látod? Anyja azonban nem látott semmit, lehunyt szemmel várakozott.
Fekete karácsony lesz, mondták reggel a rádióban. A tévét nem látták. Anya, mi az, hogy fekete? Nem azért kérdezte, mert nem ismerte a feketét, csak azért, mert nem ismerte azt a feketét, amelyiktől a karácsony másmilyen lesz. Nem lesz hó. De hát honnan tudják, anya? Karácsony két és fél hónap múlva lesz! Most is fekete karácsony van.
Tél lett, legalábbis hideg, a fiú az utcán szaladt. Nem mert már csak sétálni, netán megállni egy kirakat előtt, leülni egy padra, még hátrafordulni sem tudott, félt. Annyira sötét volt, csillagot se látott fényes nappal! Ez így nem jó, sehogy, pedig apa nem mondta, hogy nem lesz Nap, és apa tudja, még ha annyira nem is találta, amit keres, ő azért tudja, jól ismeri a dolgok menetét. Anya szerint sem lehetünk Nap nélkül, Nap nélkül minden elpusztul. Tudtad, hogy minden napfényből születik és él? Kérdezte volna egy hajléktalantól, mert látta, ő is érti a dolgok menetét, de megállni, na azt nem. Főleg egy ilyen fás környéken. Varjas környéken, inkább. Erre nem volt büszke, nem is nagyon újságolta, de hallotta a fákat, hogy nem is zúgnak, csak így kell nevezni, ez rá a helyes szó, így nevezték el a felnőttek, de valójában kárognak, mint a varjak. Egyszer elmondta egy bácsinak, az nagyot nevetett rajta, akkor megfogadta, többé nem mond el senkinek semmit. Pedig akkor abban a bácsiban úgy megbízott. Egy pohár vizet tartott a kezében, mutatta neki, milyen. Hogy ezt is el fogják venni, nem lesz víz és akkor meghalunk. A bácsi nagyon értette, mi van. És kinevette, mégis. Pedig talán ő is hallotta a fákat, gondolta néha, az nem lehet, hogy aki ennyire érti, ne hallja a fákat. Fekete volt az ég, mögötte a Nap még, talán, mintha átsütött volna rajta, a felfestett fekete homlokzat mint utolsó vacsora peregni látszott az égfalról, de ne szaladjunk előre, csak repedezett még.
Futott szerteszét, egyedül, mert nem futott vele semmi, talán már a szelet is elvették, nem tudta, miért érzi így. Esőszag volt, ilyenkor csigáknak kellene lenni, de tudta, amióta nincsenek kutyák se meg semmi, értelmetlen csigára várni. Inkább futott tovább, el a hentesüzletek bevert ablakai mellett, a bedeszkázott ablakok mellett, az ablakhiányok és a nincshús feliratok mellett, és tudta, az állatokat is elvették, vagy ezért vettek el mindent.
Beért a boltba, nem kopogott és nem csengetett és semmi, csak bement, pedig ez már régen nem volt szokás, csak úgy bemenni, de nem mert tovább maradni ott, kint. Az asszony alig mert előjönni a hátsó szobából, egy törött függönykarnissal védekezett volna, ha arra kerül sor. Letette a sarokba, bocsánat, nem tudtam, ki az. A fiú nézte az asszonyt és látta, mennyire sötét van. A csúfságban van azért szépség is, értette meg. Innen bentről egészen homokszerű, omladozó volt a kint. Kifestett ugrálóvár. Mit szeretne elvenni, már a kérdés is így hangzott, mert ez a dolgok menete, amióta a dolgokat így meneteltetjük, peckes katonásan, el.
Az volt a terv, havat szerez. Hogy a hógömbökben biztosan van hó, hát a nevük is elárulja, mi más lenne bennük, ha hó nem. Hol vannak a hógömbök, néni. Az asszony körülnézett, de nem látott semmit. Az összeset szeretném, kell a hó, és akkor nem lesz feketekarácsony meg sötét. De a néni nem talált semmit, hiába matatott a kezével, hogy ez vagy az, mert ezek megint nem azok az ezek és azok voltak, amiket keresett, hogy egyszerűen már csak homok van, felfoghatatlan. A raktárban, esetleg? Ott, ott. És a néni lement a raktárba a sötétbe az emlékezetbe, és talán együtt tévelygett apával a homok közt.
Fekete rekeszt hozott, hogy ebben. És kinyitották, és valóban, ott ültek a gömbök. De néni, ez nem is olyan. Forgatta a gömböt, várakozott, kicsit világosodjon, de nem világosodott kicsit, kicsit se. Csak annyit látott a fénytől, hogy nem hó. Mi van a gömbökben, néni. Az asszony megforgatta a gömböt és megforgatta újból. Nem hó. Korom.
És akkor futott visszafelé a koromgömbökkel, hogy de hátha, az nem lehet, hogy ne hó legyen, hát hógömb. Elfutott a nincshús feliratok és az ablakhiányok mellett, a bedeszkázott ablakok mellett, a hentesüzletek bevert ablakai mellett. El a fekete ég és a feketetollú fák alatt, a kirakatok, padok és hajléktalanok mellett, hazáig, hogy majd anya kinyitja a szemét és akkor világos lesz, talán, kicsit, és megnézik a fényénél.
De anya nem nyitotta ki a szemét, csak ült falnak támasztott háttal, és mondta, hallja a fákat, nevetett közben, azt hitte, megőrült, azért hallja, az őrültnek pedig nevetnie kell. A kisfiú nem merte megmondani neki, hogy ő is hallja, inkább lement a pincébe, megkérje az apját, nézze meg a gömböket.
De apa nem nézett már semmit, lehunyt szemmel állt és keresett. Apa, hoztam havat, de apa nem nézte, hát felment, ki a verandára, és nézte a feketét, és nem kiabált, hogy fekete van. A fák károgtak és nem zúgtak, ráhomoklott arcára a hangjuk, a Napot nem látta átsütni, csak pergett és pergett a fekete. Mint pókfonálra csilingelve érkező kövek.
Az égben sütnek, mondta a rádió, kisütik az állatokat, azért vették el tőlünk, ők egyék meg, míg mi éhen halunk, micsoda pokol van odafönt, persze, mert senki sem érti, hogy nem vettek el semmit, hogy minden magától ment vagy mi vettük el magunktól, de korom van, kiabálni hiába, korom, így nem látni semmit.
2014. 11. 23. 13: 30: 00
Hajós Eszter a Napút/Napkút műhely 2016-os Prágai Tamás-díjasa.
Illusztráció: Hajós Eszter felolvas a Prágai Tamás-emlékesten az Írószövetségben (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
