A mai költészet olvashatóságának határai (6. rész)
Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk a Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?
Ladik Katalin
Kölcsönös ámítás
1. A költészetnek nincsenek határai, csak egyes embereknek vannak befogadási előítéletei. Megítélésem szerint a mai költészet se nem bonyolultabb, se nem „érthetetlenebb” más korok költészeténél, és tökéletesen kifejezi a mai ember életérzését. Ez a költészet változatos, színes, sőt az a költői irányzat, ahol szándékosan „nem történik semmi” a versen belül, a maga köldöknéző monomániájával és eseménytelenségével is egy meghatározó színfoltja a mai költői termés egészének.
Az olvasó persze megteheti (és meg is teszi, hacsak nem sznob), hogy elzárkózik a számára érdektelen szövegektől, de ez végeredményben sem őt, sem a szöveget nem minősíti. Véleményem szerint csupán a költői fedezet nélküli szöveg szabja meg önnön határait, hatékonyságát. Ilyen szövegek minden korban íródtak, de a mai kor embere a korlátlan publikálási lehetőségek miatt lépten-nyomon beléjük botlik.
A jó vers egy jól időzített bomba. Akkor és ott hatékony, ahol kell: az olvasóban, aki befejezi a költeményt. A rossz vers is olvasható, de nem robban fel bennem, fáraszt. A legjobb esetben nem hagy nyomot bennem. A rossz versnek meddő a holdudvara. Aki írja, annak önmaga számára gyógyterápiaként ajánlom. A rossz szöveg olvasása ellenben súlyosan károsítja az egészséget. Tehát: ilyet írni szabad, de olvasni nem.
2. Amikor írok, csak a versre gondolok. Miután befejeztem, majd hosszabb-rövidebb idő után újraolvastam, és amikor az történt, hogy nem kizárólag a saját „befogadói tapasztalatom” alapján ítéltem meg a verset, hanem figyelembe vettem valami elképzelt olvasó befogadási határait, és emiatt módosítottam a szövegen – utólag –, szinte mindig bizonyos voltam benne, hogy annak idején rossz szolgálatot tettem annak a versnek. Most már sajnálom, hogy önhittségemben azt feltételeztem magamról, hogy meg tudom ítélni az ember befogadási határait. Tapasztalatom szerint a befogadó irodalmi ismeretei nem feltétlenül tágítják befogadási határait. A sznob olvasói réteg téves képet adhat a költészet befogadási határairól. Sokan közülünk azért írnak úgy, hogy kiszolgálják ezt a sznob közönséget. Ez a közönség pedig úgy tesz, mintha költői élményben részesülne. Kölcsönös ámítás. Ettől ilyen a költészetünk, amilyen. Sem jobb, sem rosszabb, mint mi vagyunk.
3. Érdeklődésem az irodalom és a világ dolgai iránt szerteágazó. Ez megnyilvánul olvasmányaim megválasztásában is. Testi-lelki szükségleteim alapján nyúlok egy-egy könyvhöz. Igyekszem nem kényszerűségből olvasni bizonyos könyveket, de sajnos ezt a szellemi luxust nem engedhetem meg magamnak. Néha egyszerre több könyvet is fellapozok. Egyes könyvekhez évtizedek múltán is visszatérek, vagy állandóan a közelemben tartok, karnyújtásnyira. Néhány szerző neve vagy könyvcím: Rilke, Hamvas, C. Castaneda, H. Hesse, A. Strindberg (Álomjáték), Ji Csing (A Változás Könyve), Szentkuthy, Keszthelyi Rezső, Vekerdi (A Nó színháztól az abszurd drámáig), L. Carroll, C. G. Jung, Dante, Joyce, Beckett, magyar népmesék, népek meséi, könyvek a taoizmusról, buddhizmusról, zen-buddhizmusról, E. Brontë, Bruno Schulz, Stephen Hawking, biológiáról szóló könyvek.
Lackfi János
A polifónia teljesebb ma
1. A mai költészet talán nem könnyebben, de nem is nehezebben olvasható, mint bármely kor költészete a kortársak számára. Csak éppen kulcsot nem kap hozzá az olvasó. Lehet, hogy régebben sem kapott, csak utólag szeretjük úgy képzelni, kapott. Berzsenyit dagályosnak és érthetetlennek állította be Kölcsey, Ady érthetetlensége evidencia volt, míg élt. Az a gyanúm, mindig is kevesebben értették a költészetet, mint ahányan ezt állították magukról. Kérdés persze az is, hogyan értünk valamit, mit értünk alatta. Nem különösebben kedvelem azokat a maszatoló teóriákat, melyek az értelmezések végtelen pluralitását hirdetik (de csak azért, hogy a sajátjukat kényszerítsék rá mindenkire). Nem minden megközelítés valós, de minél többfelől közelítünk valamihez, annál valószínűbb, hogy helyes értelmezések is vannak útjaink között.
És nagy szükség volna (akár az oktatásban is) az asszociatív olvasási mód gyakorlására. Azon túl ugyanis, hogy a gyermek eleve ezt a nyelvet érti a legjobban, kortárs művészetünk is legtöbbnyire ezen szólal meg. Számos „rendhagyó irodalomórát” tartottam fővárosi-vidéki iskolákban-gimnáziumokban, s az a tapasztalatom, hogy ha nem csupán a gondolati sémákból („azt mondja a költő”) vagy a történeti-irodalomtörténeti kontextusból indulunk ki, hanem a szövegből magából, annak motívumaiból, úgy bonyolultnak vélt megoldások is igen könnyen befogadhatóvá válnak. A kassáki „nikkel szamovár”-kép legtöbb (és legmélyebb) megfejtését egy szentendrei negyedik általános iskolás osztály diákjától hallottam eleddig. (Máig emlékszem a zavarba ejtő, ágas-bogas kéz-erdőkre.)
Olvasható tehát a mai vers (már amelyik, persze) – nem mintha mi, írástudók, mindent elkövetnénk, hogy olvassák is. És, bármily botrányos eretnekségnek hangzik is, nagyon fontosnak érzem, hogy verseimet ne csak a vájt fülűek olvassák. Amikor egy fiatal kertész (aki utoljára Petőfit olvasott az elemiben) vagy egy bolti eladó (aki első kötetemet tényleg az utcáról bemenet, találomra vette meg) biztosít olvasói rokonszenvéről, többet ér, mint egy vastagbőrű irodalmi guru nagylelkű hümmentése. Bár hál istennek van jó néhány olyan kitűnő ítészünk-írónk, aki képes volt megmaradni „alanyi” olvasónak.
Abban sem vagyok biztos, hogy ma tényleg annyival kevesebbet (és sokkal kevesebben) olvasnának verseket, mint azt hangoztatni szeretjük. Az erről szóló statisztikai adatok gondosan csak a feltüntetett, virtuális példányszámokat veszik figyelembe. Ha egy, az ántivilágban 5000 példányban kinyomott kötet felét bezúzták, egyharmadát vidéki raktárakban altatták vagy szétküldték az üzemi könyvtáraknak (amelyek anyagának kiárusításakor, a rendszerváltás idején potom pénzért szerezhettünk be úgymond ritkaságokat), mindebből ma csak annyit hirdetünk hadonászva, hogy lám-lám, tízszer annyit olvastak az emberek. Kálnoky például egyik versében beszámol gyerekes büszkeségéről, amikor összegyűjtött művei a fenti példányszámban hivatalosan elfogytak, s csalódásáról, amikor egy év múlva megjelent a könyvesboltokban az elfogyott kötet – leszállított áron. Ezt hívták, teszi hozzá, valamikor hitelrontásnak. Ráadásul az akkor publikáló szerzők többszöröse van ma jelen „a placcon”. És most nehogy a régi jó minőség dicséretével jöjjön valaki! Vessük össze inkább az akkori és a mostani névsorokat. Dilettánsok voltak és lesznek mindig is. A polifónia (aki akarja, tekintse kakofóniának akár) viszont füllel hallhatóan teljesebb ma. Nem akarok ugyanakkor idealizálni: hallottam én is kétségbeejtő könyvtári olvasási statisztikákat.
Nem a fogatlan oroszlánt akarom tehát nyüstölni megint, csak annyit jegyeznék meg halkan: nem biztos, hogy elszámoltunk múltunkkal-jelenünkkel. Ha pedig mindegyre a költészet halálán búsongunk, ne csodálkozzunk rajta, ha a reménybeli olvasó kikapcsolja a műsort, félredobja a folyóiratot…
2. A befogadói tapasztalat ugyanaz ma, tegnap, mindörökké, legfeljebb a közönség nem tudta követni a századunkbeli költészet néhány újabb (egyébként végtelenül egyszerű) alkotási metódusát. Arany „a világ egy rozzant szekér” sorából ma legfeljebb ha egy összetett szó maradna, mondjuk ennyi: „világszekér”. Történt valami, változott valami? Igen is, meg nem is. Az a narrátori kényelmesség, ami egy-másfél százada még egészen természetes volt, ma már nemigen tartható. Bár a költészetben semmi sem törvényszerű. A témakibontás, képalkotás legkülönbözőbb metódusai fellelhetők mai szerzőink műveiben. Egészen „klasszikus” eljárások is diadalra vihetők olykor, máskor az ultramodernség sem működik. A minőség, úgy tűnik, nem ettől függ. Ha rohanunk is, valószínűleg nem a forradalomba.
Magam éppen ezért (már amennyiben sikerül elképzeléseimet megvalósítani) igyekszem „többlépcsős” köteteket szerkeszteni verseimből, együvé foglalva úgymond „közérthető”, illetve az átlagos versbeszédnél tömörebb, kihagyásosabb fogalmazású darabokat. Hogy ezeken a fokokon az olvasó (ha akar) fellépdelhessen valahová. Félreértés ne essék, írás közben éppúgy nem képzelek magam elé virtuális olvasót, mint ahogy – gondolom – más sem teszi ezt, ugyanakkor utólag nagyon is jól el tudom képzelni, milyen típusú emberhez mi áll majd közelebb. De más dolog valamit megírni, s megint más – úgymond – eladni. Mert akárhogy szemérmeskedünk is, valamilyen szinten mégiscsak prostitúció az irodalom (s csak hihetjük, hogy afféle szent prostitúció, mint amiről Ozeás könyvében olvashatunk). Rég rossz, ha nem a (remélhetőleg jó) bőrünket visszük a vásárra.
3. Olvasni? Minél többet, minél sokfélébbet. Sokat olvasok franciául, ami nálam afféle szakmai ártalom (a szerzőlista itt nem sokat mondana, lévén hogy kedvelem a homályban lévő vagy még nem ismert kitűnőségeket, a járatlan utakat). Ha könyvtárba megyek, szeretem végigböngészni a hazai folyóirat-palettát, mégpedig pártállásra és klikkérdekre való figyelem nélkül. Nem igazán érdekel, ki tartja „mértékadónak” (egyébként mindenki annak tartja) magát. A Somogytól a Mozgóig, a Ligettől a Hitelig, a Kortárstól az ÉS-ig oda és vissza egyszerűen jó verseket-prózát keresek. És találok. Hogy kinek a tollából? Megkockáztatva, hogy mások megsértődnek, említek egyeseket. Másoktól meg elnézést kérek. És most csak ifjú neveket említenék, a generációmból, vagy a magzatléthez még közelebbről. Figyelek Szabó T. Anna, Szakács Eszter, Jónás Tamás, Zsille Gábor, Podmaniczki Szilárd, Szénási Miklós, Ács József, Nagy Gábor, Oravecz Péter, Szentmártoni János, Vass Tibor verseire mindenképp és mindig. És aki nem ismer e névsorból egyeseket, szájbiggyesztés előtt olvasgasson valamit tőlük. Azt hiszem, nem bánja meg. (Követem persze a szintén kitűnő szerzőkből álló protokollt is, de nem tudom, szükséges-e megemlítenem, kedvelem Téreyt vagy Varró Danit.) És vadászom az erdélyiekre is, akiket csak azért említek emígy külön, mert tényleg becserkészhetetlenek. László Noémi, Orbán János Dénes vagy Lövétei Lázár László, sőt (egy közelmúltban kijött antológiából szemezgettem őket) Kudelász Nóbel vagy Karácsonyi Zsolt versei éppoly kedves olvasmányaim, mint az itthoni fiatalabbak közül Szlukovényi Katalin, Mile Zsigmond Zsolt vagy Győry Ákos munkái.
Most, miután (nyilván) elég mindenkit kihagytam és vérig sebeztem, arra buzdítanám az olvasókat, rójanak meg, miért nem nevezem néven X.-et vagy Y.-t, s böngésszék minél többet az itt meg nem és az itt megemlített szerzőket egyaránt.
Tőzsér Árpád
Szarpédón olvasnivalót ajánl
1. A mai magyar költészet nagyobb hányadának nem az a baja, hogy esetleg „olvashatatlan”, azaz túlmegy az értelmezhetőség határain (a jó költészet mindig „túlmegy”, azaz több-, sőt „végtelen sok” értelmű), hanem az, hogy túlságosan is olvasható, a jelentése könnyen belátható, szinte sematikus. A jelentéssémája pedig a következő: az ember lehetőségei kimerültek, sorsa a sivár túlélés – vagyis tulajdonképpen csak annyi történt, hogy a századvéggel menetrendszerűen megérkezett a spleen, s meggyőződésem, hogy menetrendszerűen fog távozni is. Legalábbis az irodalom középpontjából. Nem lehet ugyanis tartósan, hosszú évtizedekig hitelesen állítani, hogy a lehetőségeink kimerültek, mert a contradictio in adjecto természetesen a versben is előbb-utóbb lelepleződik.
A költészet természete a sokféleség, a sokféleség pedig maga a létezés. A pusztulást csak variálni lehet, de minden verziójában marad valami sémaszerű: a pusztulás természete, a leépülés mechanizmusa, amely nagyon hamar unalmassá válik. Csak a létezés váratlan fordulatait, bonyolult sokféleségét nem lehet megunni és megmagyarázni, ha úgy tetszik: értelmezni. Éppen ezért előbb-utóbb minden spleenes költő és költészet eljut a Paul Valéry-féle felismeréshez: „…il faut tenter de vivre”. (Félreértés ne essék: természetesen nem a nagybetűs Életet hiányolom a költészetünkből, hanem – a pusztulás egyféleségével, sőt kizárólagosságával, téma-sovinizmusával szemben – a létezés sokféleségét látnám benne szívesen – témában, formában egyaránt.)
Lehet persze, hogy félreértettem a Napút kérdését: az „olvashatóság” itt talán érdekességet akar jelenteni, s a szerkesztő egyszerűen arra kíváncsi, hogy egyáltalán érdekes- és érdemes-e még a költészetünk az elolvasásra. De azt hiszem, a válaszom az így értelmezett kérdésre is válasz.
2. A „befogadói tapasztalat” a költőt csak annyiban érdekli (ha egyáltalán érdekli), amennyiben alakítani akarja azt. De azért mégsem lehet ilyen könnyen elintézni a dolgot, mert a recepciós esztétika a megmondhatója, hogy a „befogadói tapasztalat” legalább annyira alakítja a költészetet, amennyire a költészet alakítja a befogadó ízlését. Vegyünk egy pre-recepciós példát: Baróti Szabó Dávid, mikor az emlékezetes diófa-ódájában leírja, hogy „Ím egész bélig gyökered kirágták / A gonosz férgek, s az elett odóba / Hangyabolyt híttak”, bizonyíthatóan a felvilágosodás hazai híveire s a mozgalom idegenből hazai talajba plántált eszméire gondolt: a vers az irodalomtörténeteinkben ennek ellenére is „hazafias allegória”, az „elnemzetietlenedő főnemesség bírálata”. A befogadói tapasztalat így szentesítette. – Jeles prózaírónk mondta egy folyóiratankéton: „Hogyan is lehetnének nagy íróink, mikor nincsenek nagy olvasóink!” – Ha ma valaki azt mondaná nekem, hogy „Te szarpédón!”, megsértődnék, pedig hát ugye, Szarpédón Zeusz és Europé fia volt, maga is neves férfiú, nagy király. De a mai olvasó, még ha jártas is a görög mitológiában, inkább reagál a felszínre, a szójátékra (főleg, ha olyan tökös üzenete van, mint a mi példánknak), mintsem a mélystruktúrákra.
Azaz egyrészt minden irodalomnak olyan olvasói vannak, amilyeneket megérdemel, de másrészt azért nem árt, ha tudatában vagyunk: a jelentést író és olvasó együtt írja.
3. Sajnos foglalkozásbetegségben szenvedek: még mindig mindent elolvasok, ami a kezembe kerül. (A „még mindig”-et úgy kell érteni, hogy „szerkesztőkorom óta”, ami elég nagy idő, mert 25 éves voltam, hogy felcsaptam szerkesztőnek, most meg 63 vagyok.) De ha olvasásra kell valakit ajánlanom, akkor Shakespeare-t ajánlom. Meg általában a klasszikusokat. Pilinszkyvel bezárólag.
Jeles költőnk mondta (jellemző irodalmunk színvonalára: általában többet idézeteinek a könyvét, mint magát a regényt; J. P. példáját íróink és költőink figyelmébe ajánlom!), szóval jeles költőnk mondta a jeles kolléganője kapcsán: „…a nők birtokba veszik a József Attila és Pilinszky után ránk maradt gazdátlan világot, …berendezkednek a hontalanságban, elfogadva az elfogadhatatlant: az örök hétköznapok tragikumát”. Zseniális aperçu, néha azt hiszem, az enyém. Ha
megkérdezik tőlem, hogy mit gondolok, van-e „nőköltészet”, akkor mindenesetre azt szoktam mondani – G. I. után szabadon –, hogy hogyne, Pilinszky óta csak nőköltészetünk van. „Férfiköltészetünk” csak volt.
De lehet, hogy tévedek, lehet, hogy mégiscsak van néhány férfiköltőnk. Sőt még az sincs kizárva, hogy azok éppen – nők. A Napút szerkesztőjének a harmadik kérdésére azért a legszívesebben csak úgy ötven év múlva válaszolnék! Akkorára majd kiderül, hogy volt-e 1999-ben olvasásra ajánlani való költőnk is.
(Az írás megjelent a Napút 1999/8. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés
