Erdélyi Z. János: Zenévé festett könyv
Gondolatok Emilija Dvorjanova Mondatkoncert című „kísérleti” művének olvasása kapcsán
Nem emlékszem, hogy valaha is olvastam volna hasonlót. Van könyv, amely zűrzavaros értelmetlenségével kíván lenyűgözni. Van, amelyik egyszerűségével. Dvorjanova könyve a lebegésével ejt foglyul. Alig van benne konkrét fogódzó, legfeljebb jelzésszerűen egy-egy valós helyszín (mint pl. Bécs), de az egész szöveg lebegni látszik a zenévé rothadó virágok szagát árasztó mondanivaló színes szőnyege fölött.
Nem véletlen itt ez a szinesztézia; valóban a legkülönfélébb érzékek keveredésének, sőt gomolygásának lehet tanúja az olvasó, aki – nem riadva vissza az érzéki kalandtól – bátran lép erre a különös ösvényre.
Ama sablonos kérdésre, miről is szól ez a könyv, válaszolhatunk egy vállrándítással (noha ezzel eláruljuk, hogy fogalmunk sincs róla). Felelhetjük azt, hogy a zenéről, ámbár ennek általánossága tévútra visz. Mondhatjuk, hogy egy különös hegedűről, „a Maggini”-ról, miközben ez sem igaz, hiszen a szóban forgó (Giovanni Paolo Maggini bresciai hegedűkészítő mester keze alól kikerülő) hangszer csupán kellék a szöveget is átitató zene időnkénti életre keltéséhez. (Érdekes, hogy az úgynevezett „nagyok”, Amati, Guarneri és Stradivari mellett Magginit nemigen szokták emlegeti, legfeljebb szakmai körökben.)
Egyetlen elfogadható válasz marad, amely talán nem tántorít el, nem riaszt vissza: olvasd el! Én legfeljebb néhány töredéket, motívumot villanthatok fel, nekem kiváltképp tetsző részeket, jóllehet a fejezetekre – mondatkoncertekre – tagolt, mégis szigorúan egységes szövegből igen önkényesen lehet csak kicsipegetni ezeket a részleteket.
*
Többnyire homályos utalások alapján tájékozódhatunk csak a szereplők kiléte felől. Időnként – pontosabban általában – nem tudni, éppen kiről olvasunk, ki az, akivel a pillanatnyilag aktuális részben az események történnek. Bármilyen különös azonban, ez nem is olyan fontos. Mégpedig azért nem, mert ebben a könyvben minden a zenéért történik. Nemcsak a történéseket irányítja a zene, de olykor-olykor úgy tűnik fel, a szereplők sorsát is. Maga az írónő így beszél művéről:
„Ez nem tudományos könyv, sokkal inkább művészi kiadvány. Egy olyan könyv, amely megpróbálja a beszéd határait átlépve zenévé változtatni azt. A mű főhőse a beszéd, amely zenévé változik. Mintha elidegenedne a csendtől és így születne meg belőle a zene. Bízom benne, hogy az olvasók hallják a zenét..:”
És a zenén belül is egészen különös helyet foglal el a Chaconne, Bach második partitájának híres tétele, amelynek az írónő külön fejezetet is szentel. A Chaconne az egyébként valóban muzsikus Dvorjanova számára az abszolút(izált) zene. Úgy ír róla, mintha ez a zenemű lenne minden hegedűk próbájának alfája és ómegája. Talán nem ide illő idézet a két Petőfi-sor, én mégis találónak érzem ehelyütt:
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetéséhez!…
Ezt érezzük a könyv olvasása közben, vagyis hogy a Chaconne-t csakis tökéletesen felkészült (szakmailag, mentálisan, idegileg, érzelmileg felkészül) művész(!) játszhatja csak el.
S habár azt a megállapítást tettem korábban, hogy szinte mindegy, ki kicsoda, az egyik szereplő körüli „homály” mégis megoldásra vár (noha ezt a megoldást végig nem kapjuk meg). Ki a férfi? Hegedűművész, aki egyben a férj is? (Kérdés ugyanakkor, kinek a férje, melyik Virginiának: a halottnak vagy a még élőnek?) Vagy netán Virginia alkalmi szeretője? Vagy talán maga Maggini, a tizenhetedik századbeli hegedűkészítő mester, akinek csodálatos és varázslatos ujjai alatt a Chaconne úgy szólal meg, ahogy senki másnál?
Többször is szó esik egy bizonyos vörös hegedűről, amely egy filmben szerepel. Magam is láttam, Vörös hegedű a címe. A hangszer attól vörös, hogy a hangszerkészítő mester halott felesége vérét keverte a lakkba. Nagyszerű film, sejtelmes, izgató, felkavaró… Önmagában is különös adalék Dvorjanova könyvéhez. Szerves egységet képez a kettő.
Természetesen lehetne még sorjáztatni a különös, titokzatos részleteket, de valószínűleg csak a homály sűrűsödne, „az alagút végét”’ aligha pillantanánk meg. Már csak azért sem, mert nyilvánvalóan az írónőnek sem ez volt a célja.
*
Miután mégis sikerrel átérünk a turbulens folyam túlpartjára, vagyis eljutunk a könyv végére, megállapíthatjuk (már aki, természetesen), hogy Emilija Dvorjanova nagyszerű író. S ebben meg is nyugodhatnánk, ha nem egy bolgár szerzőről lenne szó, akit – valljuk be – igen kevesen olvasnak nálunk eredetiben. Mert amit olvasunk, az a bolgár nyelv egyik legavatottabb ismerőjének, a bolgár irodalom magyarországi „nagykövetének”, Szondi Györgynek a műfordítása, „szinkrontolmácsolása” (ha ezt a kifejezést írott szöveg esetében is használni lehet). Azé a Szondi Györgyé, akit Bulgáriában a mai bolgár nyelv egyik megújítójaként tartanak számon, s akinek fordításában hovatovább könyvtárnyi mű jelent meg már magyarul. A kiváló nyelvészként is ismert fordító hihetetlen érzékkel és műgonddal csiszolta számunkra maradandóan élvezetessé Dvorjanova csodálatos könyvét. Köszönjük mindkettőjüknek!
(Emilija Dvorjanova: Mondatkoncert. NAPKÚT Kiadó, 2016)
Cimkék: kritika, próza, visszhang
