Merza József: Ádám, hol voltál? – Én, kérem, sorozáson
Idős úr ül kempingszéken Kesztölc közelében, a Kinizsi Túra ösvénye mellett. „Tudod, kit vár?” – kérdi Zsuzska Zoli nevű túratársától. – „Az apukáját.” – „Te jó Isten, hiszen maga is van már hatvanéves” –válaszol a másik. Bizony, a fiatalember jól becsülte meg az idős úr életkorát: Jocó tavaly májusban már betöltötte az ötvenötödik évét. Jó a közelítés, csak tíz százalékos az eltérés.
Vándorlunk, kedves barátaim, az élet különféle ösvényein, öregek és fiatalok. Harminc évvel ezelőtt harminc-egynéhányan nemet mondtak a fegyveres erőszak szolgálatára. Az idős úr, meg az apja is közéjük tartozott. Mintha tegnap lett volna. Most újra kell kezdenünk a tiltakozást? Mi történt itt három évtized alatt? Nem tudtunk élni a szabadsággal? Eltékozoltuk az időt és most reményeink romján ülve töprengünk?
Öregember beszél hozzátok. Miért hívtátok? A pálya mellől beszél, kötelezettség nélkül. Tud használhatót mondani a három generációval későbbi fiataloknak is? Ellenkező esetben, Horatius szavait használva, risum teneatis amici – meg tudjátok állni nevetés nélkül, barátaim?
Tárgyilagosnak kell lenni, ezért felsorolok néhány múltbeli tényt. Gyermekként nagyon lelkesedtem a katonaságért. Voltak ólomkatonáim, megcsodáltam a kecskeméti utcán végighaladó fogatolt tüzérséget, szerettem nézegetni a hadijelentések színes képeit és a csonka országhoz visszatérő területek rajzát a filmhíradókban. Pár év múlva óvatosan kerülgettem a lakásunkba berepült, fel nem robbant ágyúlövedéket, meg egy másikat, amely egy árok szélén hevert. Az osztályteremben, lőporral játszva, szerencsésen megúsztuk a lehetséges baleseteket. Középiskolában más bajok is voltak, semhogy érdekelt volna a haza védelme. Egyetemen heti három órában tanultunk honvédelmi ismereteket. Fontosnak tartottam, hogy jeles eredmény kerüljön az indexembe, ennek érdekében összekülönböztem a katonai tanszékkel. A lehetséges konfliktust az évfolyam párttitkára elsimította, viszont két év múlva alkalmatlannak minősítettek a katonai szolgálatra. Szomorúságomat az oldotta, hogy a nyár folyamán kiszállt politikai tiszt kijelentette, ilyen emberből nem lehet a néphadsereg tisztje. A részleteket mellőzöm. Katonakönyvem birtokában még jó húsz évig teljes értékű állampolgár lehettem, mígnem több társammal együtt bíróság elé állítottak, mivel lelkiismereti ok miatt már vagy még nem tekintettük kötelezőnek a katonai szolgálat vállalását. A büntetések kortól, illetve a megtagadás idejétől függően változtak, de ki lehetett számítani az időtartamukat. A nyolcvanas években lazulni kezdett az engedetlenek kezelése, nemzetközi alternatív szervezetek is közbeléptek, minek folytán a rendszerváltás idejére megszűntek a kemény ítéletek, hamarosan megvalósult a fegyver nélküli katonai szolgálat és elismerték a lelkiismereti alapon történő ellenvetést is. Mindez azért nem volt teljesen sima ügy. Nekem öt bírósági tárgyalásra és egyéb adminisztrációs huzavonára volt szükségem, hogy megszabaduljak a katonakönyvemtől, de mint látjátok, jó egészségben állok előttetek. A szabadság, persze, anyagiakba is kerül, de kigazdálkodható.
Menjünk vissza még időben egy keveset, hogy jobban értsük a történteket. A katonai szolgálat elutasítása nem hirtelen ugrás a semmibe, annak is megvan a személyre szabott története, különösen akkor, ha az illetőt kereszténynek mondott társadalomban jó hazafinak nevelték. Én így indultam, és negyedszázadig így is folytattam. Új hatások 1957 után értek, amikor Gandhi és Martin Luther King – immár hozzáférhető – írásaiból megismertem az erőszakról lemondás elvét és gyakorlatát. Láttam, hogy a keresztény katona alakja nem illik bele az evangéliumba akkor sem, ha folyton a szegény kafarnaumi századosra hivatkoznak. Ezután következett az öntudatos jenki, David Thoreau, aki nem volt hajlandó adójával támogatni a Mexikó elleni hadviselést. Kiderült, hogy az antikváriumban nagy anyaga van a háborúellenes, keresztény szellemiségű irodalomnak, csak el kell indulni az egyik szelídség szellemében gondolkodótól a másik felé.
Legfontosabbak azok a szövegelemzések voltak, amelyeket Bulányi György vezetésével, a hatvanas évek közepétől rendszeresen és alaposan végeztünk, és amelyek szintéziseként 1968-ra elkészült a Keressétek az Isten Országát első kiadása. Ebben a széles spektrumú munkában, amelynek publikálását külföldön sem vállalták, központi helye volt az erőszakról lemondás elvének. Nem kellett különösebb erőfeszítés hozzá, hogy a figyelmes olvasó megállapítsa: a meg nem csonkított vagy át nem értelmezett evangélium alapján a Jézust követő ember nem engedelmeskedhet az erőszaknak, nem lehet a Tulok szentségének híve, csak a Bárányé. Biztos talajon éreztük magunkat, hiszen támaszkodhattunk a második vatikáni zsinat nyilatkozataira, különösen a Gaudium et spesre, amely kifejezetten támogatta azokat, akik fegyver nélkül, békés formában akarják szolgálni a társadalmat. Többször újragondoltuk és megvitattuk felfogásunkat, felhasználtuk a zsinat után megjelent irodalmi anyagot. Ezek összesítéséből keletkezett az „Utópia vagy valóság” című cikk, amely az 1972. évi Karácsonyi Ajándékban jelent meg. Bulányi javasolta, hogy legyen írásos nyoma a munkánknak, hiszen ilyenek jelzik egy élő munkaközösség meglétét. Vitányi Iván a Valóságban 1970-ben megjelent „Ideológiai vallomások” című tanulmánya bátorított fel rá, hogy – Vekerdi László támogatását kérve – elvigyem hozzá a kéziratot a szerkesztőségbe. Vitányi jóindulatúan fogadta az írást, elmondta, hogy az egész redakció elolvasta, de nem tudják közölni, mert a „Jancsó-ügy miatt” éppen most utasították rendre őket. Ha hozzájárulok, akkor Simai Mihály a Magyarok Világszövetsége révén megpróbálhatja valahol külföldön elhelyezni. Hozzájárultam, mert abban az időben divat volt külföldön festeni nyájas képet olyan nézetekről, amiknek itthon nem volt helye. Nem tudom, merre vándoroltak a papírlapok, de nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy biztosnak éreztük gondolkodásunk alapjait.
“…hamar észre lehetett venni, hogy a hadkötelezettség megszűnése bármikor politikai játszmák függvényévé válhat. Így is lett, és a 2013-ban életbe lépett honvédelmi törvényben már nem lehet megtalálni a szabad lelkiismereti döntés nyomát.”
A rendszerváltás idején megjelentek a humánus törekvések. Az állammal – és a vele mindig entente cordiale-ban lévő egyházi hierarchiával folytatott küzdelmeink folytán bizonyos ismertségre tettünk szert, így nem volt nagyon meglepő, hogy a halálbüntetés eltörlése érdekében indított mozgalom számításba vett minket is. Neves közéleti személyiségekkel együtt képviseltük ezt az ügyet, és a Bokorban, de azon kívül is sok támogatót szereztünk. Az Alkotmánybíróság döntésének kihirdetésénél az előterjesztő Horváth Tibor egyetemi tanár mellett én képviseltem a „társadalmat”. Ezután a hadkötelezettség eltörlése felé léptünk tovább. Farkas Henrik elévülhetetlen érdeme volt, hogy széles támogatói kör jött létre olyan, különböző felfogású emberekből, akiket egyesített a cél: a lelkiismereti döntés elfogadása a fegyveres erőszak elutasításában. A Ligában megtalálta helyét az átlagos állampolgár, a tanár, a lelkész, a tudományos kutató, az irodalmár, a diplomata, a politikus egyaránt, ha híve volt a lelkiismereti meggyőződés követésének. A politikai helyzet kedvező alakulása következtében 2004-ben a Liga egy „figyelő bizottság” létrehozásával felfüggesztette a működését. Ez utóbbira azért volt szükség, mert hamar észre lehetett venni, hogy a hadkötelezettség megszűnése bármikor politikai játszmák függvényévé válhat. Így is lett, és a 2013-ban életbe lépett honvédelmi törvényben már nem lehet megtalálni a szabad lelkiismereti döntés nyomát.
Ide jutottunk, sejtésünk igazolódott. Az új politikai áramlat, saját biztonsága érdekében, visszatér a korábbi erőszakos módszerhez. Úgy látszik, újra el kell indulnunk a magunk útján. Annyiban azért más a helyzet, hogy az elmúlt négy évtized során használható elméleti és gyakorlati tapasztalatokat szereztünk a szelídség vállalásában. Egyeseknek egészen elölről kell kezdeni, másoknak lehetnek használható előismeretei. Valakiknek el kell kezdeni szentírást olvasni, másoknak történelmi tanulmányokkal kell folytatni a kereszténység őszinte történetéből és ismét másoknak a hamisításoktól mentes világtörténetből. Több mint két évtizede művészekért imádkoztam, akik a szelídség dicséretével hatnak lelkünkre. Irodalmi anyag bőven van. Majd fél évszázaddal ezelőtt Vitányi azt írta, hogy bárki igen könnyen összeállíthatna egy tartalmas antológiát az erőszakmentesség témájából. Igaza volt. Nem lehet megindultság nélkül olvasni a háború utáni irodalom termését. Beszámolókat a szervezett őrültség tombolásáról Európában, mivel bennünket igazában ez érdekel. Az őrült diktátor művéről, amelynek milliók – felnőttek és egészen fiatal gyerekek – estek áldozatul Beethoven, Goethe és Kant országában, mert a dübörgő bakancsok eltaposták a szellem alkotásait. Soha többé háborút – hangzott a túlélők ígérete, és a történelmet nem két választás időtartamában vizsgáló emberek jól tudják, hogy a népek közti vérontást sem Szent Szövetség, sem Népszövetség nem tudta meggátolni, mint ahogy nem tudja az Egyesült Nemzetek Szövetsége sem. A múlt megismerhető, a múlt bevallható. Van rá példa, de van az ellenkezőjére is. Mit lehet tenni? Hol kell kezdeni? Egyszer már megpróbáltuk. Van még remény?
Az ókori ember tanácsa így szól: Principiis obsta – Kezdetben állj ellen! Későn készül az orvosság, ha a hosszas késlekedés miatt már elharapózott a baj. Láthattuk a késlekedés eredményét. Ha a Sándor-palota lakója nem veszi komolyan, hogy ablaka alatt vad bakancsok dübörögnek, mivel ő onnan felülről messzebbre lát, mint a lent lévők, ha mindig akad katolikus pap, aki megszenteli az erőszakosok zászlóit, ha az erőben hívő ember azt hiszi, hogy két pofonnal el tudja zavarni azokat, akikre egyébként neki szüksége van, ha tízéves gyerekeket avatnak be az erőszak vallásába, akkor igen nagy vakság kell ahhoz, hogy ne lássuk ennek a viselkedésnek várható következményeit.
“Politizálsz? Ha a politizálás azt jelenti, hogy lepaktálok az erő embereivel, hogy részt kapjak hatalomból és pénzből, akkor a válaszom: nem. Ha azt jelenti, hogy ismerem a hatalmi politikát, annak ismételten újratermelődő természetét, akkor a válaszom: igen.”
Politizálsz? Ha a politizálás azt jelenti, hogy lepaktálok az erő embereivel, hogy részt kapjak hatalomból és pénzből, akkor a válaszom: nem. Ha azt jelenti, hogy ismerem a hatalmi politikát, annak ismételten újratermelődő természetét, akkor a válaszom: igen. Ha azt jelenti, hogy elfogadom az erőszak, a leigázás világát, akkor ismét nem. Ha azt jelenti, hogy Jézus nyomán kemény, mondhatnám nyomdafestéket nem tűrő szavakkal (meszelt sírok, tessék egy kicsit belegondolni) minősíteném a farizeusokat, akkor újból igen.
Itt az ideje, el ne feledkezzünk róla. Már az elején fel kellett volna jegyeznünk a lap tetejére a háború romantikus teoretikusa, Carl von Clausewitz mondását, miszerint a háború a politika folytatása más eszközökkel. Mondhatnánk ezt úgy is, Herr Clausewitz, hogy a politika egy lehetséges háború előkészítése ostoba eszközökkel? Ha ez így lenne, akkor nagyon vigyáznánk és nem feltétlenül csak a világháborúkkal hozakodnánk elő. Beszélhetnénk például a volt Jugoszláviában lezajlott és félelmetes tömeggyilkosságokat produkáló, szinte jelenkori háborúról, de a korábbi összecsapásokról is, amikor a tegnapi szomszédok baltával rontottak egymásnak a Kárpát-medencében, mert egy nemzeti ideológia megrontotta a lelküket. Akkor emlékezhetnénk Wesselényi Miklósra, aki 1840 előtt jól látta, hogy Ausztria-Magyarország az első megrázkódtatásra szét fog esni. Minden restaurációs igyekezet emberhalálhoz fog vezetni. Honvédelmi minisztertől hallottam, hogy az országokat nem hadsereggel, hanem helyes külpolitikával kell megvédeni.
És ki a reménytelen rendteremtés eszköze? A katona. Az esküt tett harcos, aki parancsnak engedelmeskedve fogja embertársai vérét ontani. Lehet ez emberhez méltó hivatás, lehet az Isten képére teremtett ember műve, amikor megöli a másik, szintén Isten képére teremtett embert? Isten-képmások egymást gyilkolása? El tudja mondani az evangéliumot ismerő és vállaló ember a katonai eskü végén, hogy Isten engem úgy segéljen? Tudnia kell, hogy Isten nem fogja segíteni, Jézus anyja, Mária sem tudja segíteni, mert ha megpróbálná, szent Fia azt kérdezné tőle: Anyám, ki tett minket bíróvá ezek között a verekedők között? Mivel minden zászlók és egyenruhák ellenére csak egy Mária van, akinek egyképpen gyermekei a párizsi Notre Dame-ban, az ő Szeplőtelen Szívéről elnevezett madridi katedrálisban, a drezdai Frauenkircheben, a krakkói Mariackiban éneklő hívek. Neki gyújtanak gyertyát ortodox tisztelői a halála emlékére épített moszkvai Uszpenszkij-katedrálisban, ő néz ránk szomorú szemmel az ikonok aranylemezei mögül, ő tekint elgondolkodva a csíksomlyói kegyhelyen imádkozó zarándokokra és a Nemzet Megváltásának nevére épülő hatalmas bukaresti katedrális népére. Egy-ugyanazon Mária, minden Jézusban hívő édesanyja, aki – anyaként – nem tudja elviselni, ha gyermekei gyűlölik egymást. Az anyák másképp gondolkodnak.
Itt állunk. Mit tegyünk? Valamit már tettünk, amikor másfél éve időben reagáltunk a készülő honvédelmi törvényre. Nem hallgatták meg, várható volt. Most az erő politikájáé a szó. Kereszténynek hitt vagy akart országban nem hallatszik a Bárány igazi himnusza. A múlt század két világháborújában sem hallatszott és ebbe nagyon, de nagyon sokan belehaltak. Ma is magunkra vagyunk hagyatva, mert százezrek mennek el, százezrek nem születnek meg. Panasz helyett azonban meg kell találnunk a továbbélés lehetőségét. Európa elvesztette a reményét – állapította meg múlt szeptember végén az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa. Már a fiatalok sem lázadnak, tehetetlennek érzik magukat. Mi, egykori minta ország, többek között azt az immanens reményt is feladni látszunk, hogy a magyarság legyen a kiengesztelődés, a béke munkálója ebben a térségben. Sérelmi politikánk, kishatalmi bánatunk következtében új ellentétek keletkeznek, és nem tudunk példát adni egymásnak, akik pedig – évszázadok együttélése folytán – legjobban megérthetnénk egymást. De Gaulle és Adenauer békét teremtett, Mitterrand és Kohl kezet fogott a verduni csatatéren a térségben meghalt hétszázezer katona emlékére. Kohl apja az első világháborúban harcolt ott, Mitterrand saját maga, ugyanott, a másodikban. Ők tudták, mi a háború és mit ér a béke. Willy Brandt pedig azt tudta, mi a bocsánatkérés, amikor 70-ben térdre hullott a varsói felkelés áldozatainak emlékműve előtt. Erős férfiakról van szó, akik nem az iskola padjaiból léptek elő, hanem egy drámai korszak világából jöttek. Boldog vagyok, hogy láthattam őket, hogy tanulhattam tőlük.
Amikor rájuk gondolok, akik le tudták győzni magukban az erőszakot, akkor azt kérdem: mi akarunk teljesíthetetlen, mitologikus álmokkal, a valós helyzetben irreális vágyakkal új viszályt szítani a térségben? Erre valók a körmenetek, a himnuszok, a feltűzött szuronyok és az Istent botránkoztató eskük? Erre jó a körkörös védelem? Kiért szól a harang? Értem, érted, mindnyájunkért? Ez is a témánkhoz tartozik.
“Nyolc évtized van mögöttem. Azt kérdeztem az elején, mi haszna van egy öregember szavának. Válaszolok. Az én szüleim tudták, mi Trianon.”
Körülnézek és csak panaszt hallok. Uram, zűrzavarban élek én. Azt kérdem: mindennek vége? Vége? Békíts ki Magaddal, magammal, mutass utat. Hiszen Te vagy a Béke. Nyolc évtized van mögöttem. Azt kérdeztem az elején, mi haszna van egy öregember szavának. Válaszolok. Az én szüleim tudták, mi Trianon. Öt gyerekkel lettek hontalanná az első világháború után. Újrakezdték. Én is átéltem korszakváltásokat, benne a második háborút, személyi kultuszt, diktatúrát, eltékozolt rendszerváltást. Kritikus helyzetben azt kérdezték: ha nem tetszik, ami van, miért nem megyek külföldre? Azt mondtam: ez a hazám. Bár megvisel mindaz, ami történik, de száraz szemmel nézek előre. Tanúsítani akarom, hogy még remélek. Ezért vagyok itt, és ezért érzek együtt a mindennapjaikért megküzdő emberekkel. Van szeretet jegyében fogant célom, és vannak csekély szelíd eszközeim. Nincs szovjet elnyomás, nincs Állami Egyházügyi Hivatal.
Katolikus vagyok, egyházam rangban első embere fiatalember, éppen hatvanéves. Jelentős szerepet tölt be Európa vallási életében. Nemzetközi látótere van. Ismeri a zsinati megújulás elveit. Nagy tekintéllyel képviselheti a világegyház tanítását a lelkiismereti szabadságról és az erőszakról lemondásról, úgy, amint az a zsinati enciklikákban benne foglaltatik. Van megbízható indulási alapunk. Kezdődhet a kis lépések kényszertől mentes politikája. Van cél és van út. Meg kell hirdetni.
Valamelyik este szembetalálkoztam a tandíjügyben tüntető fiatalokkal. Meglepett az a frissesség, amivel lányok és fiúk siettek a találkozóra. Később nézegettem az újságokban a felszólalók rokonszenves arcát. Igen, gondoltam, immanens célra is szükség van. Gandhi erőszakmentes mozgalma sikeresen tudta párosítani a szatjágraha elvét India felszabadulásának reményével. Az amerikai négerek polgárjogi mozgalma támaszkodhatott egy karizmatikus lelkészre, aki meggyőzte az embereket, hogy nem téglák dobálásával kell válaszolni az őket ért diszkriminációra. Mindketten életüket adták erőszakmentes álmukért. Van Szent István országában tömegeket megmozgató immanens cél, amellyel kezet tudnánk nyújtani minden körülöttünk vagy velünk élő népnek, az emberszeretet és/vagy istenszeretet jegyében? Cél, ami nem a megkülönböztetésre, hanem az uralkodásmentes együttélésre irányulna? Nyomatékosan kérdem: van ilyen cél? Mit adnánk érte? Mivel lelkiismeretes emberekként akarunk élni ebben a világban, saját magunknak, egyenként kell erre válaszolni. A döntés órájában mindenkinek magának kell megírni együtt nem működési nyilatkozatát, ahogy pusztai imája után Jézus is tette. Aztán a szép szó és írás után valaki lépni fog. Kell, hogy lépjen valaki. Ha nincs ilyen ember, akkor remény sincs. De lesz.
“Hallgassuk meg a témához illő tömör megállapítást. Így szól: Énekel a rabló előtt az üres zsebű utas. Valószínűleg azért, mert a kincsét nem a zsebében, hanem a szívében őrzi.”
Az erőszakmentes ember kettős arculatú. Egyrészt benne él a társadalomban, dolgozik az emberek közösségéért, társai, barátai vannak. Másrészt figyel lelkiismerete szavára és ehhez magányra van szüksége, ahol megszólal a Lélek. Szabaddá kell tennie magát: a nagyok, gazdagok és erőszakosak helyett a kicsik, szegények és szelídek világával kell közösséget vállalnia. Egyenes gerinccel megállva a hitben, ellene kell mondania az erőszakos megoldásoknak. Simone Weil polgárháború és világháború után győződött meg arról, hogy nem a vallás a népek ópiuma, hanem a forradalom. Ma is nagyon időszerű gondolat. Letéve a fegyvereket, kiüresítve magunkból a csábító vágyakat, könnyű lélekkel kell kezdeni napjainkat. Az ókori ember valójában ugyanolyan ember volt, mint mi. Hallgassuk meg e témához illő tömör megállapítását. Így szól: „Énekel a rabló előtt az üres zsebű utas.” Valószínűleg azért, mert a kincsét nem a zsebében, hanem a szívében őrzi. Nem kell aggódnunk kicsinységünk miatt. Egy pár túracipőre még futni fogja. Egy másik ókori bölcsességet pedig átírunk. Így: Ha békét akarsz, készülj rá, és dolgozz érte szelíden mindennap.
Illusztráció: sorkatonai sorozás 1958-ban (Friedmann Endre fényképfelvétele, MTI)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
