Orbán Károly: „Mind oda kerülünk: a kökényesbe.”
Naplójegyzet 1978-ból
Hazamentem öcsémmel a szülőfalumba, az erdélyi Apácára, részt venni a hallgatás percein: nagynéném temetésén.
Amióta az eszemet tudom, mindig Anyónak szólítottam, testvéreimmel együtt. Mint ahogy tizenhat évvel korában elhunyt férje is Apó volt és maradt mindannyiunknak. Örökre! Miért? Nem tudom. Most már nem is akarom megmagyarázni.
Anyó ott feküdt a koporsóban, minden jelentőség nélkül, aszottan, hidegen, sárgán, élettelen kavicsként. Nem intellektuális ömleny e percen, ha jóhiszeműen, őszinte érdeklődéssel felteszem a kérdést: mi az Élet értelme? Hátha rájövök, ha megfejtem az ő élete tartalmát.
Nem ezek az utolsó utáni pillanatok adják meg a választ – annyi bizonyos. A két végpont közötti élettani lét emberi tartalmát – nagyságát vagy kicsiségét – egyedül az élet folyamata tükrözheti. A keresztmetszet valamely ponton. A pillanat. Vagy ennek lendülete! Ami a halál beállta után következik nem egyéb, mint ordenáré propaganda az élők hiúságvásárán.
Ott feküdt Anyó a koporsóban, levegőbe döfött orral.
Ha különleges hangulat szállt meg a feje felől állva, ha a halkság, sőt hallgatás kényszerét éreztem kihűlt teteme fölött, nem az egyszerű parádé, a neki hozott számtalan virág, lányainak őszinte, mégis hivalkodó sírása okozta, hanem az élő Anyóra való emlékezés.
Tehetséges volt!
Tehetsége volt az emberséghez, a jóhoz, illetve a megbántottságból, vagy ellenséges érzületből fakadó rossz szépség felé billentéséhez. Nem volt altruista! Se a társadalmi jó propagandistája! Egyszerűen csak okos volt. Jó megfigyelője az embereknek anélkül, hogy megfigyeléseit felhasználta volna ellenük. Ráadásul humorral volt megáldva! Mindig vidámság, vagy legalábbis jó érzés fogott el mellette! Tehetsége kiterjedt az élet anyagi oldalának a megszervezésére is. Szegény, kilencgyermekes családból származó férjével a falu első gazdái lettek, pedig a saját hozománya se volt több 3-4 hektár földnél. A titka az volt, hogy a mérleg mindig pozitívan zárult, míg ő irányíthatta az értékteremtő, felhalmozó nyüzsgést az „élet”-ben (ahogy a házat, gazdasági épületeket, zöldséges-gyümölcsös kertet is magába foglaló telket hívják Apácán).
Irányító szellem volt! Ez bizonyos!
De erőszakmentesen!
Most ott feküdt beesett szájjal. Életében is hegyes, előre ugró álla aránytalanná vált: akárcsak egy süllyedő hajó tengerből kiálló orra a végső elmerülés előtt! Orra, mint egy felhőkbe meredő hegyorom! (Még soha se bámulhattam meg ilyen közelről, ennyire szemérmetlenül.) Most döbbenek rá, hogy a sajátom – annyit figyeltem arcélem kiskorú vizsgálatakor a behajtható szárnyú tükör előtt állva – tökéletes mása az övének. Kizárólag az övének! Bizton kijelenthetem, hisz rengeteget kutakodtam annak idején családom-rokonságom körében az eredet után! Hosszú időnek kellett eltelnie, míg hozzá tudtam szokni „kiállóságához”. Anyó nevetve nevezte királyinak. Olyan, mint a Mátyás-királyé, kacagott a saját orrán, ha említésre került. Az arcból menedékesen, szinte törés nélkül, hosszan emelkedő oldalfalak miatt az amúgy se fitos meredély most óriásinak tűnik. Sasorrnak lehetne mondani, mert az éle vékony és enyhe ívben görbül. Bár inkább határozottságot sugall, mint keménységet. Összbenyomásként kijelenthetem: fejlett, de nem Cyranói! Ha kitartok a hasonlóság méricskélésben, azt kell mondanom: az övében érzékenység árnyalja a képet, míg az enyém… az enyém hosszabbacska, és hogy is mondjam: összetettebb! Rücskösebb! Ám a kettő közötti vérségi kapcsolat nyilvánvaló.
Mindezt még bent, a szobában felállított ravatal mellett állapítottam meg. Utána jött a tulajdonképpeni temetés.
Jaj!
Úgy zajlott, mint amikor már rég halálra szánt, haszontalan, az élőknek csak terhet jelentő életet temetnek.
Bejöttek a szoba fojtó fenyő- és virágillatába, a lócákon ülő rokonság, hozzátartozóság sorai közé a falu alkalmi temetkezési tisztségviselői. Kímélet nélkül talpra állítva, majd odébb tessékelve a gyászolókat, elővették a sarokból a fekete betűkkel megírt fedőt, és zajosan ráhelyezték az eddig nyitva álló – Anyót szemlélhető állapotban őrző – koporsóra.
Jaj!
Mielőtt durva kopácsolással teljesen lezárták volna a szarkofágot, Anyó lányai megadták a módját a búcsúnak. Helyi megfogalmazásban: cigánykodtak egy kicsit. Jaj, ne takarják el Anyót! Drága édesanyánkat! Jaj! Jaj! Ezt mindenki helyén valónak találja. Talán még a halott is. Hozzá tartozik a végtisztességhez. Aztán dérrel-dúrral, pergő ritmusban kiteremtették a koporsót az udvarra, a pap néhány perces beszédet tartott (maga is unta), a lányok bele-belezokogtak a szövegbe, a civil gyászhuszárok hevedereket és fa rudakat ragadtak, aláhelyezték a díszes deszka doboznak (feltűnik az ügyködés praktikussága, mindenfajta léleknyomot nélkülöző célszerűsége), és percek alatt feláll a menet.
Elől ballag a fa- és rézfúvókból álló zenekar. A szomorú egyházi dalokat a hangbeli csúszkálás, fel-felsikító fals még szomorúbbá teszi. (Többszólamúságukat tágan értelmezve maga a papné tanította be őket.)
Következett a koszorúvivő asszonyok testülete. Kezükben zöldellő fenyőágakra erősítve jobbadán piros, meg fehér, meg rózsaszínű szegfüvekből álló sok-sok koszorú! Mindegyikről fekete szalag fityeg. Ezüst betűk hirdetik rajtuk az adományozó kilétét és viszonyát az elhunythoz: „Fájó szívvel a drága nagymamának… Szomorú szívvel a testvérnek… Édesanyának…”
Mi öcsémmel egy ezüstfenyőágakra erősített, tizenöt fehér szegfűből álló csokrot hoztunk. „Szeretett Anyónak: Karcsi és Csaba” – hirdették a fekete betűk a fehér szalagon. Kollektivista nyugdíjból tengődő Édesanyánk úgy megörült, amikor meglátta, mintha családunk becsületét mentettük volna meg általa – neki ugyanis nem tellett semmilyenre, nemhogy ilyenre.
Két presbiter lépdelt a koszorúk mögött, majd külön a pap.
Hevedereken, fa rudakon, asszonyok karján úszott a menetben a „cserefa” koporsó. Mögötte a két lány karolt egymásba – az idősebbik ötven fölötti, a kisebbik ötvenhez közeli. Aztán a halott egyetlen életben maradt öccse következett! (A másik, azaz apánk, huszonnyolc esztendővel előzte meg. Internacionalista-szocialista módon ő nem itthoni földben vár nénje érkeztére a túlvilágon, hanem a Duna-Fekete tengeri rabtábor lipován humuszában.) Rögtön utána Anyó két veje, dédunokája, majd idősebbik öccsének a családja, azaz mi – Anyánk, bátyám, öcsém és én -, majd a sógorság-komaság-szomszédság lépkedett. Hátrább a kíváncsiskodók, ismerősök, minden temetésen résztvevők fekete tömege sorjában, ünnepélyes léptekkel bandukolt, vagyis úgy, ahogy kit-kit a gyászban való részvétel joga megillet.
Mögöttem egy férfi, a halottas háztól alig harminclépésnyire, vagyis még a Nagyszer felső felében, azt kezdte boncolgatni, sűrűn az égre pislogva: kitart-e vajon az idő „eső nélkül” a temetés végéig? „Mert ha a felhők akkorra eloszlanának, az udvaron is meg lehetne teríteni a torhoz.” Az illendőség kedvéért hirtelen áttér az emlékezésre. Azt a mindenki által ismerni vélt tényt kapja elő, hogy ki tudja hányan tartozhatnak Róza néninek a liszt árával még abból az időből, amikor lisztüzletet tartott, és hitelbe mérte kilóját azoknak, akik szükséget szenvedtek, és hozzá fordultak azzal az ígérettel, hogy majd meghozzák az árát… Persze, hogy megfeledkeztek róla… De Róza mama nem zargatta őket… Mert jó lelkű volt, és nyugodtan várt… Várni fog a túlvilágon is, tette hozzá, és orrát szívva, elkönnyezte magát.
Latolgatásait megcáfolva nemsokára elkönnyezi magát az idő is. Apró szemekkel, alkalomhoz illő csendességgel hullnak cseppjei. És láss csudát: kivirágzik tőlük a menet! Felröppen előbb egy kékvirágos, aztán egy piros pettyes, majd néhány zöld körös vagy lila esernyő. Egyedül a tiszteletes úr fanyelűje és néhány férfié marad fekete. Néhányan készenlétben tartották ugyan az „esőtartót”, de nem nyitották ki: méregették még egy ideig az eget.
A felhők, úgy látszik, nem akarták túllicitálni az embereket szomorúságban: abbahagyták a csepergést.
Lassú hullámzással eléri a menet eleje a Hosszú-pataka hídját. Mi Szemű bácsi, a hajdani „klánétás” háza előtt ballagunk épp, amikor bátyám megállapítja, hogy végre felépült a pékség. Élénk pislogással méregeti a patakon túli, felszarufázott épületet. (Képzeletemben óriási, kenyeret rágó száj jelenik meg, benne hatalmas nyelv keveri a nyálat a sziklányi fogak által megőrölt masszához.)
Eseménytelenül ballagunk még egy-egy sort, míg lassan mindannyian átérünk a hídon. Ekkor a menet hozzám közel eső fertálya a Bosin-ház kéményén látható gólyafészket kezdi bámulni. „Kicsi gólya is van már benne!” – csendül fel vidáman egy női hang. Erre, mint egy meccsen, mindenki felkapja a fejét. És valóban! Mintha egy kis fekete mozgó pont jelent volna meg a fűzfagallyakból rakott hatalmas, barna fészek pereme fölött.
A temetőhöz közvetlenül csatlakozó hegyi úthoz érve férfiak vették át a koporsót a nőktől. Felfelé gyalogolva-szuszogva a ragadós agyagban, vigasztaló tárgyilagossággal állapítja meg egy idős ember: „Mind oda kerülünk: a kökényesbe!” Többen is bólogatnak hozzá: így van a! Akárcsak egy hangtalan kórus egy láthatatlan fekete pap felszólítására.
A temetői hantok között erekre szakadozott a menet. Szétfolyt, mint a folyó vize a deltában, mielőtt megérkezne anyamedrébe: a tengerbe. Itt már a koporsó úszik az áradat élén egy tátongó földseb felé. Kora reggel nyitották fel a végzetes tályogot, a sírkert falufelőli végében, az Apó hantja mellett. Mielőtt gyógyszerül megkapná a koporsót, pár pillanatra fennakad a díszes doboz két gödör fölött keresztbe vetett rúdon, az oldalt felhalmozott földkupacok árkában. Annyi időre csak, míg a gyász praktikumával foglalkozók kiveszik alóla a hevedereket-rudakat. (Szüksége lesz rájuk a következő utasnak is.) Helyükbe két vastag kötelet húztak… és Anyó négy embertől ringatva ellibeg, mint egy szitakötő, az örök éjbe, a gödör fenekébe. Koporsópáncélba zártan, halál lárvájaként várja, hogy csend legyen már, de vágya nem teljesülhet: a papnak néhány perces zsolozsmát kell tartania.
Senki se figyel a könyörgésre, csak a kántor. Ő is csak a végszó miatt. Mihelyt meghallotta, hogy ámen, fáradt unalommal eresztette szélnek a felszólítást: „Jer, temessük el a testet!” Nyúlós szavai alatt kezdődött a halál-konga. „Döb-döb-döb! Brum-bam-bum!” – hulltak a rögök a döngő koporsófedélre. Bőgő csordaként megeredt a fúvószenekar nyújtott siráma is. Szerencsére nem tartott sokáig: a gödör egykettőre megtelt. Ráhúzták a háztetőszerű „répatakarót” is.
Anyó és Apó a legtökéletesebb békés egymás mellett élésben adhatják át immár magukat a jól megérdemelt pihenésnek. Fejüknél egyszerű sírkő áll. „Bölöni Kelemen Mihály”, olvasható felül. Alatta a születési év (az ezernyolcszázas évekből), majd kötőjel és „1962”. Ennyit tesz ki az ő élete. Egy sorral lennebb következik „és neje”, még egy sorral lennebb: „Orbán Róza” (Anyó a halálban visszakapta leánykori nevét), alatta (rövidítve): “szül. 1904 – megh. 19…” Majd holnap kijön elidegeníthetetlen „ingatlanukhoz” egy kőfaragó és bevési az üresen hagyott részbe: „78”.
Bevégeztetett!
A búcsú istentisztelet a templomban pontosan annyit tartott, mint amennyit a halott tekintélye és a hozzátartozók pénze előírt.
A tiszteletes úr beszédéből egyetlen motívum ragadott meg igazán: csendes szolgálatnak minősítette Anyó életét.
Az volt! Valóban! Elegáns, sok húron pengő, színes emberi dallam. Virágének!
Aztán felsoroltatott a búcsúzó hozzátartozók hosszú névsora. Mi első helyen szerepeltünk rajta.
Noná!
„Özvegy Orbán Istvánné és családja koszorúmegváltás címén 150 lejt adományozott az egyháznak.”
Az utánunk következő csak százat adott!
Prédikáció végeztével az orgonista is elrikkantotta magát az emeletről. Az ilyenkor énekelt egyházi nóta első szavait mondta be a híveknek, akik aztán jól elnyújtva követték az orgonaszót. Végül a hangszer – melyen egykoron apánk (az orgonista-kántor és ötholdas kulák, az amerikai imperializmus ügynöke, különben szabó) játszott -, felcsapott a magas regiszterbe: ez jelentette a lutheránus istentisztelet végét.
A sivító hangokra kikászálódtak a hívek a padokból és libasorban kivonultak a templomból. Elől ballagtak a nők, akik egyébként a templomhajó mélyén, azaz hátul ültek, majd mi, az elöl ülés privilégiumát mindmáig megőrzött teremtés koronái: a férfiak.
A pap – első az elsők közt! – leghamarabb jutott el a templomot körül ölelő bástyafalon kívülre, így nyájas kéznyújtással fogadhatta a kétszárnyú utcai kapun kijövőket. Határon túlról jött nagybátyánk azt mondta neki – illik pár szót váltani a szentség őrzőjével, elvégre nem mindennap hal meg az ember nénje, no meg így kívánja a szokás is -, ő Magyarországon lakik ugyan, immáron több mint harminc éve, de „haza” Apácára jön, „vissza” pedig oda. Ez az a hely, ahol otthon van.
Jókor jött gondolat!
„Ha meghal, elhamvasztatja magát, s haza küldeti, hogy otthoni földben nyugodjék.”
Ez se rossz gondolat! Van témája az otthoniaknak, míg felmennek a Nagyszeren a Halotti Torra.
Két benti szobában és a teraszon volt megterítve az asztal a „halott-evéshez”. (Nem tudom miért, sehogy se tudom elhessegetni magamtól azt az eretnek gondolatot, hogy itt tulajdonképpen „halottevés” folyik.)
A férfiak illő komolysággal várnak sorukra az udvari lócákon: annyi a vendég, hogy mindannyian nem ülhetnek egyszerre asztalhoz.
Valahányszor váltásra kerül sor, többen is felkapják a fejüket és szétnéznek: ki következik? (Összefuthatott a nyál a szájukban, mert a paprikás, zsíros, finom „tokánylé” megjelent a tudatukban. Tulajdonképpen egyfajta gulyás ez, csak nálunk hívják így. Halotti torokon ezt szokás feladni.) Mielőtt mernének a párolgó tálakból, pálinkát isznak. Köményeset, vagy tisztát, vagy ahogy itt mondják: igyenest, azaz vegyítetlen, bolti gabonapálinkát.
„Ilyenkor nem szokás koccintani!” – hangzik fel olykor a figyelmeztetés, ugyanis a beidegződés sokukkal emelteti a poharat.
„Nyugodjék békében!” – mormogják mintegy megengesztelésül, s hirtelen mozdulattal felhajtják a pálinkát. Ezt többször is megismétlik, mielőtt a leveshez fognának. Van, akinek már keresztben áll a szeme, s bizony egyre gyakrabban száll asztal fölé egy-egy jókedvű nevetés. Az utolsó csoport tagjai már nem is nagyon fékezik magukat. (Gyermekkorom emléke, hogy amikor Ilonc nénit temették a szomszédban, a tor végén nótázni kezdtek az idős utcabeliek. Dülöngélve vezették haza egyikét-másikát.)
Nincs ebben semmi kegyeletsértő: a mámorba szédülők olykor átmenet nélkül sírni kezdenek. Felejteni igyekeznek az eltávozottat. Ilyen az élet rendje a szülőfalumban. Részvevői egytől-egyig tudják: „Mind oda kerülünk: a kökényesbe.”
Illusztráció: Kondor Béla Imádkozó c. rézkarca (részlet)
Cimkék: asztalfiók, próza
