A mai költészet olvashatóságának határai (5. rész)
Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk a Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?
Vasadi Péter
Változott valami?
-
A költészetnek nincs „olvashatósága” (hm, hatósága volt, most – legalábbis úgy tudjuk – nincs, bár ki tudja; ravasz dolog ám a szív állítólagos objektivitása, bizonyos előjelű ízlésterror azért itt is, ott is átüt a szöveten), szóval nincs olvashatósága a költészetnek. Ezt a fogalmat nem is igen értem. Amit olvashatatlannak mondok, azt is olvasva, miközben stb. Ha azt gondolom, hogy ilyen nincs, akkor ebből az következik, határa sincs. De ami ezeknél is fontosabb, magának a költészetnek nincs határa, nemhogy az olvashatóságának. A költészet nem „így”, nem „ez”. Egyetlen lényeges kérdés volna (majd kiderül, ez a lényeges sem igazán az), tehát egyetlen… mi a költészet? Mondom, lényegtelen ez a lényeges, mert amint föltűnik a szemhatáron a jó vers, kifújt a kérdés. A tárgy maga teszi fölöslegessé a meghatározását; a tárgy bizonyít. Mégis: mi a költészet? Minden művészet veleje (Heidegger). Mi a művészet? A fölfedezett igazság művé formálódása bennünk, mivel az igazságot, ezt csak a merő élettel összevethető, de nála mélyebben és magasabban lebegő, súlyosodó gyönyörűséget ki kell mondanunk. Amíg az ember ember, és nem majom a Földön, ezt fogja tenni. Hogy olvasható lesz-e? Biztosan. Lehet, szavak helyett fülemilecsattogáshoz vagy madárpittyegéshez hasonló „bip”-eket írunk (írnak) majd, de ez más dolog. Azt hiszem, nem így lesz. A sámli, a test, a szirom jelentésének nem kell megújulnia, nekünk viszont igen. S akkor eredetien ejtjük s értjük a sámlit sámlinak, a testet testnek, a szirmot sziromnak.
-
Ezekből az ered, hogy az én költészetem például nem a jó-rossz, ilyen-olyan „befogadói tapasztalatra” épül, hanem a fönt említett gyönyörűségre. S mivel általában emberekkel van dolgunk, megfigyeltem, ezt ők is így gondolják; befogadnak, ahogy tudnak. Volt rá eset, hogy hangosan ásítozva tápászkodtak föl, s unottan mutatták meg… a hátukat, s a lengőajtót csapkodva kivonultak. Máskor hallottam, hogy ezt pusmogták: anyádét… Jó, de változott valami? Ezentúl másképpen? Lehet ezt? Nem lehet. S ha lehetne is, nem szabad.
-
Az olvasás, épp úgy, mint az írás, élet. Életmód. Lélegzet. Imádás (Isten imádása). Szerelem. Csoda. Röpülés. Tiszta lét. Látás… Most ajánljam? Nem ajánlom. Ha az élő élni akar, megteszi. Tegye meg! Ha nem akar mást, csak szaftosan vegetálni, mit törjem magam? Megtanult olvasni. Gyakorolja! Nem kell bámulnia kocsiderékszám annak a házioltárnak a bugyuta képernyőjét. Tessék lélegezni! Látni. Aki keres, talál.
Somlyó György
Matematikai gráf
A körkérdés is műfaj. Nem a legkedvesebb műfajom. De mindenképpen műfaj. És ezt mindenképpen szem előtt is kell tartanunk. Ha már egyszer belekezdünk. A költészet általános problémái, vagy akár egy-egy költő egyéni költői problémái olyan szerteágazóak, hogy nincs vége-hossza az egésznek. Ha nem határozzuk el, hogy most meghatározott kérdésekre igyekszünk válaszolni. Méghozzá nem magunk, hanem mások által meghatározott kérdésekre. Így lehet elérni azt, amit a folyóirat elérni szándékozott a kérdések föltevésével. Vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót. Tehát együttesen, közösen valami egységeset. Ami persze nem azért egységes, mert egységesen válaszolnak rá sokan, hanem csak azért, mert mindnyájan igyekeznek ezekre a kérdésekre a maguk módján, ki-ki a maga lehetőségei között. A körkérdés éppenséggel olyan műfaj (hogy még egyszer tisztázzuk ezt a tényt), amelynek saját, előre adott kérdésköre van. Igyekezzünk tehát ezen a körön belül körözni. Másképpen csak magánbeszédek sorakoznak egymás mellett (vagy után), zilált halmazokban, és nem egy többek által alkotott szövegrendszer, amely külön-külön, egyesek elhatározásából nem születhetett volna. A körkérdés kérdésköre olyan, mint egy matematikai gráf, vagyis, a szótár szerint, „egymással többszörösen és áttételesen összefüggő rendszerek vagy folyamatok grafikus ábrázolása”. Tehát, ha körkérdés – legyen körkérdés.
„Én, a Költő?” – Talán inkább (kisbetűvel) „én, az olvasó”. Hiszen a mai költészet olvashatósága felől kérdeznek. Annak a „határai” felől. Magamat, én, a költő, nem olvasom. És nem is foglalkozom annak olvashatóságával, amit írok. A „mai költészetet” azonban, ha mérsékelt mértékben is, folyamatosan olvasom. Be kell vallanom, nem mindig jutok el benne az olvashatóság kellőképp magas fokáig. Mielőtt folytatnám, hadd kritizáljam egy kicsit magát a kérdésfeltevést. Méghozzá stilisztikai, vagyis a leglényegesebb pontján. Az „olvashatóság” megtévesztő, sőt tévesen képzett vagy alakított szó. Mert olvashatatlan szöveg nem létezik. Mihelyt egy szövegről tudjuk, hogy nem merő tartalmi információt akar továbbítani, máris mindenképpen (mellesleg valóban mindenképpen, vagyis többféleképpen, sokféleképpen) olvasható. Az „érthetetlen” gyermekmondókák is olvashatók, vagyis érthetők, a törzsi népek és nyelvek varázsszavai is, a szürrealista költészet legszélsőségesebb, csupa indulatszóból, nem létező szóból, jelekből összerakott szavai is olvashatók. (Erről a kérdésről egyébként éppen harminc évvel ezelőtt már egy kisebb tanulmányban „értekeztem”, Keats Endymionja és Juhász Ferenc Gyermekdalok című hosszú költeménye kapcsán Az elolvashatatlan költeményekről – és a költemények olvasásáról címmel /1969/.) Más kérdés – de hát ezt mondani sem kell –, nem minden szintű szöveg olvasható minden szintű olvasó számára. A legszélsőbb határesetet véve, az Anyám tyúkja sem olvasható (respektíve: érthető) 1. annak számára, aki nem tanult meg olvasni; 2. annak számára, aki nem került valamilyen kapcsolatba azzal, amit versnek nevezünk; 3. akinek nemcsak ismerete, hanem érzékenysége is hiányzik a költészethez; 4. aki nem tudja valahonnan, a saját tapasztalatából vagy másoktól azt, amit tételesen Roland Barthes fogalmazott meg először: „az irodalom azt mondja, amit mond, valamint azt, hogy irodalom”. Akinek nincs valamilyen, legalábbis homályos fogalma az irodalomról, az ezért nem tudhatja, mi az, amivel irodalomként találkozik. De megnehezítheti, sőt valamilyen mértékben majdnem minden olvasó számára meg is nehezíti az olvashatóságot a szerző túl nagy olvasottsága is. Az olvasottság eleve az addig ismert/ismerhető irodalom ismeretét, az ahhoz szokottságot tételezi fel, hordja magában. Az újonnan született irodalmi művek azonban mindig – többé-kevésbé, drasztikusan vagy csak árnyalatosan – különböznek az eddigiektől, új, sokszor merőben új olvasatot kívánnak, leginkább éppen azzal szemben, ami a legközelebbi múlt irodalmának olvasói magatartását kívánta. Az irodalom, legalábbis az európai irodalom történetét, mint Apollinaire híres verssorai mondják (még ha „elítélően” is), „a hagyomány s a lelemény… hosszú vad vitája / A Kaland és a Rend perpatvara” tölti ki. Kiváltképpen a huszadik században, amelynek kezdetén ez így kimondatott. Ennek következménye a költészet „érthetetlensége” alakjában mindig újra megújuló vádak és elutasítások megállíthatatlannak látszó sora. Én kezdettől fogva hadakoztam ez ellen. Legújabban, szégyenemre, magammal szemben kellett hadakoznom vele. Arra kell rádöbbennem (valóságos „sokkal”), hogy a világirodalom sok nyelvének és hosszú folyamatának legkülönbözőbb irányú, régi és új költészetének olvasása és értése s mindezek fordítása után van olyan (méghozzá magyar) költészet, amelynek igazi, tehát ontológiai megértéséhez nem jutok el. Ennek egyik oka, úgy látszik, elkerülhetetlen oka nyilván, mint másnál is, a korból való lassú kiválás – amely történhet békésen és történhet viharosan is. Nálam békés beletörődéssel és elfogadással történik. De ezt, mint mondtam, elnézést kérve, csak egyik okának tartom. A másik ok kifejtése túlmegy e körkérdés kérdéskörén, és hosszabb, elmélyült elemzését kívánná annak a jelenségnek, hogy miért vett olyan szűkös, olyan kikerülhetetlenül egyirányú utat a magyar költészet legújabb újraindulása (íme, egy szó, amivel valamit sejtethetek talán abból az elemzésből, ami elől meghátrálok: tudniillik arról, hogy a magyar költészetnek – és minden más művészeti ágnak – folytonosan, drasztikusan, s éppen ezért kizárólagos irányokban meg kell újulnia), s mindezt éppen akkor (is), amikor éppen az eddig honunkban talán sosem létezett méretű intézményes szabadság égöve alá kerültünk.
Mint az előbbiekből kiderül: a mai magyar költészetet. Hogy miért? Mert pályám – igen korai – kezdetétől fogva az érdekelt leginkább, az érintett legközvetlenebbül. S nem tagadom: azért is (bár ez is az előbbi által determinált), mert ez a „pálya”, amennyiben lezárása után is helyet érdemel magának, csakis ennek a most indult költői folyamatnak „előzményeként” találhat helyet. Ezen kívül, sajnos, már csak néhány egész olvasó-életemet végigkísérő klasszikusaimat forgatom, amennyire időm engedi: ifjúkorom személyesen is ismert mestereit: Füst Milánt, Babitsot, Kosztolányit – ezeknél messzebbről Berzsenyit, Aranyt, a XVI. századi francia költészetet, Dantét, Mallarmét, Valéryt. Legújabban, hosszú szünet után, Montaigne-t, Proustot és a legújabb latin-amerikai regényírókat. Korunk (számomra) legfontosabb nyelvfilozófusait, Benvenistét, Wittgensteint, legújabban valamennyire Derridát. És nem maradtam egészen hűtlen az eddigi felnőtt életem kósza és bűnös szenvedélyéhez: ami szemem elé vagy pláne kezembe kerül olyasféle irodalom, ami az én „kérdéskörömbe” tartozik, annak nem tudok ellenállni, legalábbis egy röpke fordulóra nem. Valahol kinyitom, és belepislantok. Vagy csak egy-két oldal erejéig. Vagy beleragadok – bár egészen mással kellene foglalkoznom. És végül: komolyan már csak azt olvasom, ami éppen aktuálisan a munkámhoz szükséges. Bár – hosszú tapasztalatomból – tudom, hogy nem lehet tudni, mi „szükséges a munkámhoz”, legalábbis az én rendszertelen munkamódszeremhez. Legfontosabbak talán azok a könyvek vagy csak mondatok, amelyek véletlenül vagy isten csodájára hullanak elém. Ajánlani pedig, éppen ezért is, nem tudok semmit. Legalábbis semmi megfoghatót, kinyithatót. Csak azt, hogy lehetőleg mindent olvassunk, azt a mindent, ami elénk kerül, és azt, amit mindenáron meg akarunk magunknak szerezni. És hagyjuk magunkat a könyvek által vezetni – a többi könyvhöz. Minden könyv több könyv. Manifeszt vagy látens erővonalakkal mások felé mutat. Ne féljünk bejárni labirintusait.
(Most, hogy az utolsó mondatokat leírtam, hirtelen eszembe jutott, hogy erre a 3. kérdésre szintén válaszoltam már egyszer, egy másik körkérdés keretében, 1974-ben: S. Gy.: Szerelőszőnyeg, Szépirodalmi Kiadó, 1980. 178–184.)
Vári Fábián László
Ösvény a közönséghez
Gyakran halljuk a legkülönbözőbb szintű szónoki emelvények magasából a frázisszerű hivatkozást: „Mint ahogyan a költő mondja…”. S hogy mit mond ilyenkor a többnyire meg nem nevezett költő, azt jó lenne minél előbb elfelejteni. Holott az emlékversek hangulatát idéző sorok nem a költőt és mesterségét, hanem a szónokot minősítik. A jelenség azonban mindenképpen figyelmet érdemel, mert arra emlékeztet, hogy a költői szónak valaha tekintélye és véleményformáló szerepe volt.
1. Örökbecsű versek igazolják, hogy a történelem legkritikusabb szakaszaiban a nemzetek legjobbjai Párizsban, Varsóban, Szentpétervárott vagy Budapesten képesek voltak szétrobbantani a tunyaság, a beletörődés, a hallgatás falait, s ehhez a zsarnokság gyűlöletéből s a szárnyait bontogató szabadság öröméből egyaránt töltekező toll lett a gyutacs. A magyar nyelvterületnek vannak zugai, ahol az egykori detonációk eufóriájától lelkesülten hallgatják ma is a Himnuszt, a Nemzeti dalt vagy Illyés Gyulának a zsarnokság természetéről szóló egyetlen hatalmas mondatát. A többség azonban, mintha kiölték volna belőle az efféle tiszteletnek a hajlamát is, nem gondolkodik el Ady keserves próféciáin, ujjal mutogat a szegény árva József Attila agitátori múltjára, nem figyel Nagy László emberi arcunkért való aggodalmaira. Ebből az következik, hogy Magyarországon nem kell a vers, a kiadók pedig a megfogyatkozott kereslethez és keresethez igazodva a kortárs költők műveinek csak 500-600 példányban való kinyomtatására vállalkoznak. Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Gál Sándor költeményei ugyanakkor Erdélyben és a Felvidéken többezres, sőt, tízezres nagyságrendben elfogynak. Erre mi lehet a magyarázat? Elsősorban az, hogy az elszakított magyarság közösségeiben a jól megírt és irányított vers vigasz és biztatás, a nemzeti megmaradás szirtjeire vezető hágcsó. Másutt talán, ahol hasonló gondok nem nyomasztanak, túl széles és árnyalt a kínálat skálája, elkápráztat a műfajok sokszínűsége, s ennek folytán felkészültsége és ízlése szerint az olvasótábor is megosztott.
Petőfi feltűnése előtt a magyar versolvasók nagy részét nem tudta felrázni Kölcsey, Bajza és Vörösmarty sem. Ellenben Petőfi egyik kortársa a költő első gyűjteményét olvasgatva váratlanul így kiáltott fel: „Mily gyönyörű vers! Ez az első valódi dal költészetünkben Balassa óta!”
Ez nagyon fontos figyelmeztetés. A zsenik azonnal megtalálják, ha pedig nincs, ösvényt taposnak a közönséghez. Mások évtizedes bolyongás után rátalálhatnak. Csokonainak, aki nagyon rosszkor született, az eladatlan életmű mellé csak a keserű tanulságra tellett: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.”
Mivel az irodalmi műveltség és érdeklődés irányait elsősorban az iskola határozza meg, a korrekció lehetőségeit is ott kell keresnünk. A tankönyvekben, a tanmenetekben, a szaktanárok szándékaiban. Az időtálló értékek felismertetése és megkedveltetése után a diák önállóan fejlődhet tovább, s minden bizonnyal el tudja kerülni az ízlésromboló csapdákat, a folklórtól eljut Nagy Lászlóig.
2. A mai magyar költészet hatalmas választékára hivatkozva sokan a közérthetőség ürügyén utasítanak vagy fogadnak el egy-egy életművet. Ez a hozzáállás csak akkor indokolt, ha az olvasó az adott téma iránti érdeklődésén túl az esztétikai élményt is keresi.
A mély, kiművelt nyelven kínált gondolatok szerzőit lehet szeretni, tisztelni, bölcsességükért csodálni, de rajongani, ősörömmel lelkesedni csak akkor tud az olvasó, ha lelke a versből áradó szellemmel szinkronban lüktet, ha a költő és közönsége egymásra találnak.
Mindegyik költészet olvasható, ismerős vagy ismeretlen, még felfedezetlen, meghódításra váró világa kellőképpen le is köti a figyelmet, de az olvasó rendszeresen visszatér kedvenceihez, akiket adottságai és ízlése szerint választott magának. Költők egymás közt ezt olykor meg is beszélik. Utassy József szokta idézni nagy egyetértéssel Adynak a Móricz Zsigmondhoz idézett híres üzenetét: „Ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.” Ehhez hozzátenni semmit sem szabad, s nem is lehet.
3. Ha a regionális és az országos szavalóversenyek műsorait figyeljük, kiderül, hogy kik a legnépszerűbb szerzők. Mivel a szavalók a műértő olvasókból emelkednek ki, választásuk megegyező az övékkel. Még mindig József Attila a kedvencek kedvence! Petőfi, Ady, Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Radnóti, Szabó Lőrinc, Áprily Lajos, Dsida Jenő, Illyés Gyula, Váci Mihály, Weöres Sándor, Kormos István, Nagy László, Nagy Gáspár, Ratkó József, Buda Ferenc, Utassy József, Kányádi Sándor, Farkas Árpád és Gál Sándor, Tőzsér Árpád következnek mindjárt a nyomában.
Ezt a fényes névsort nem én állítottam össze, de elfogadom…
A lant mellé kard nem juthat minden pályatársnak, s ugyancsak kevésnek neve lesz zászló az „eszme-barrikádokon”. Az elmúlt évtizedek nagyjai a „hűség nyelvének” és az ellenállás szellemének őrségében, az „ordas eszmék” elleni védelmében nyerték el a világ csodálatát. Mert a költő lehet mártír vagy öngyilkos, de megalkuvó soha.
Ismerjük a törvényt: vers kell, hogy írassék, másként elgörbülne a világ gyémánttengelye. Hittételként kezelve a mondást sok mindent meg tudunk magyarázni általa, de a „miért” kényszerűségének titkát nem lehet, nem szabad kutatni. Aki ezt megsérti, menten belehal. Bár ez éppoly igazságtalan, mintha a tavaszra ősz jönne, s a télre újra tél.
(Az írás megjelent a Napút 1999/6. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, vers
