Podonyi Hedvig: Városnéző
Az izzó nyári forróságban a tér egyik padján hajléktalan férfi alszik összegömbölyödve; barnás és töpörödött, mint a sült szalonnahéj. Körülötte, mintha ő ott sem lenne, öregek diskurálnak derűsen – mindig van vérpezsdítően izgalmas hír, hiszen például mindig meghal valaki. A nagy melegben lomhává válik még a sietés is, a téren átvágók akárha mézben úsznának, a zacskóból harapdált péksüteményből álom-lassan hullanak az aranymorzsák.
Bermudanadrágos, rikító pólókba bújt turisták szállingóznak elő a környező utcákból, tétován bóklásznak, nézik: honnan bukkan elő még valami élmény. Lefényképezik a templomot, egymást a templom előtt, aztán átvágnak az úttesten, át a bicikliúton, és lassanként a közeli buszmegállóhoz csoportosulnak.
Idővel nyögdécselve megérkezik a busz is. Emeletes, városnéző. Oldalán csupa vidám kép, mert hát várost nézni vidám dolog.
Pest, már a buszból is látni, meglapul; csillogó toronygombok, gömbölyödő kupolák támasztják fölötte az eget. Buda fölfelé ágaskodik, de mintha közben meggondolta volna magát: mégsem tör igazán magasba. A Duna termetes, jóllakott óriáshüllőként lustálkodik partjai között, csak fényes hátának csillanásaiból látszik, hogy moccan is; mindjárt mellette, kétoldalt apró, bádogpáncélos autó-hangyák végtelen hosszú sora nyüzsög ismeretlen, távoli boly felé. A hangyautakon túl fura, mesebeli kősivatagok, mélyükben láthatatlan, apró lények szaladgálnak ide-oda; rombolnak, építenek és átépítenek, sosem pihennek.
A busz lassan elindul, a turistafejekre felkerül a fejhallgató, a sofőr bekapcsolja a magnót – aki akarja, akár koreai nyelven is megtudhatja, mikor minek lehet örülni a túra során.
A tér ismét apátiába süpped. A hajléktalan a másik oldalára fordul, az öregek újabb halálesetet emlegetnek fel, a péksüteményárus bekapcsolja a villanykemencét, belök egy tepsi fagyasztott késztésztát és közben olyan csodás helyekre gondol, ahol nincsenek péksütemények és folyton péksüteményt zabáló emberek.
Fiatal srác gördül át a színen; márkás biciklin teker, frissen hessenti szét maga előtt a forróságot. Sportos, elegáns; csuda izmos vádliján napsütötte bőr feszül. Fél kézzel kormányozva lazán lavíroz, közben telefonál. Az úttesthez érve körül se néz, rögtön át akar vágni a bicikliúthoz. Egy autós nagyot fékez, dühödten dudál.
A hajléktalan felül a padon és szemét dörgöli, az öregek felélénkülve figyelnek, a péksüteményes izgatottan bekap egy akciós csokoládés minikiflit. A srác bravúros gyorsasággal rántja vissza biciklijét a járdára, másik kezében szinte nem is rezzen a füléhez tapasztott telefon. A feje, az viszont eltorzul, és a tovább hajtó autós után üvölt: „Kuss, rohadt geci! Zsidó!”
A lámpa ijedtében zöldre vált, az autóst elnyeli a forgalom. Aztán a telefonáló srácot is.
A péksüteményárus betöm a szájába még egy idegnyugtató sütit, az öregek új erőre kapva a fiatalokat kezdik szidni aztán védelmezni (nem mind ilyen meg olyan ám!), a hajléktalan mosakodni ballag a közeli kis szökőkúthoz.
A városnéző buszban jobbra és balra forognak a turistafejek: na hát, tényleg milyen szép ez a város, ki hitte volna.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
