Tanulmány

május 23rd, 2016 |

0

Miklóssy Endre: A rendszerváltás és a magyar gazdaság

„Ész, pénz ád mindent, de csak együtt osztanak áldást,
Nép esze a törvény, mely nélkül pénz veszélyt hoz.
Míg törvényidnek hódolni fog, angol, a pénzed,
Addig hódol a pénz neked és pénzednek a tenger.”
                                    (Berzsenyi Dániel: Anglia, 1828)

A világgazdaság egyensúlyának felborulása

A második világháború utáni gazdasági megállapodások (Bretton Woods és következményei) jó két évtizedre biztosították a kapitalista gazdaság kiegyensúlyozott növekedésének a feltételeit. Annak ellenére is, hogy a kommunista világrendszer megpróbált kikapcsolódni belőle. A dolog akkor ingott meg, midőn az Egyesült Államok – a vietnami háború okozta költségvetési deficitje eltüntetésére – elkezdett visszaélni a dollár világpénz-monopóliumával. Az ezt követő ellenlépésekre – a romló dollár aranyra váltási dömpingjére – válaszul 1971-ben felmondták a dollár/arany konvertibilitást, és ezzel megszűnt a világpiac pénzügyi stabilitása. Végképp pedig az 1973-as első olajválság ásta alá, amit (talán?) az olajtermelő arab államok idéztek elő olajembargójukkal. Ez az olajárak robbanásszerű emelkedéséhez és óriási mennyiségű olajdollár megjelenéséhez vezetett. A pénzpiac ekképpen elszakadt a termelőtőke piacától. Az új pénztulajdonosok ugyanis – elsősorban az olajtermelő országok – ipari infrastruktúrájuk fogyatékossága miatt nem tudták a pénzüket a termelésbe fektetni, így hát a bankokban helyezték el.

Irving Fischer alapvető képlete szerint a két piacot a következő egyenlőség köti össze:

M.v = Σ p.Q

A pénzmennyiségnek és forgási sebességének a szorzata – a piacon – egyenlő az összes árumennyiség és eladási ár teljes szorzatával. (Maga a képlet az egyetemes gáztörvényre emlékeztet. Nem véletlen, hogy annak analógiájára született meg. A gáztörvény lényege is a „molekulák kölcsönhatása”.) Amennyiben a pénzmennyiség megnő, az egyensúly érdekében meg kell nőnie

• vagy a termelés volumenének, vagyis nőnie kell a beruházásoknak

• vagy az áraknak, vagyis a pénznek inflálódnia kell

• vagy csökkenni kell a pénz forgási sebességének, vagyis a profitrátának.

Ha pedig ezek egyike sem teljesül, akkor felborul az egyensúly, vagyis a pénz kiszorul az árupiacról. De hová?

Az olajár-emelkedés növelte a pénzmennyiséget, de egyúttal a termelési költségeket is. Ezáltal csökkent a termelés, ami aztán a csökkenő árukínálat miatt felpörgette az inflációt és ezzel csökkentette a reálkamatot is. A londoni és New York-i jegybankok erre kamatemeléssel válaszoltak, hogy a bajt okozó pénztöbbletet leszívják a piacról (a Bank of England a hetvenes évek végén 12%-ról 18%-ra emelte az alapkamatot, a FED pedig néhány év múlva egyenesen 21,5%-ra.)

Ekkora profitot azonban semmiféle gazdaság nem tud kitermelni, tehát a reálgazdaság hitelfelvétele radikálisan csökkent. Mit tett ezért a bankrendszer a pénzével?

• Kivásárolta az egyébként életképes, csak a kamatot megfizetni nem tudó vállalkozásokat.

• Felvásárolta a mindaddig nagyrészt köztulajdonban lévő infrastruktúrát. (Ez volt a „tacherizmus” egyik lényeges vonása.)

• Elkezdte egyre nagyobb mértékben finanszírozni a növekvő amerikai államadósságot, ami GDP-arányosan 20 év alatt 20%-ról 45%-ra növekedett. (Hol van az már?! Megjegyzés 2015-ből.)

Az eredeti cél mindezzel a dollár megerősítése (a pénztulajdonosok vásárlóképességének növelése) volt, ami túlontúl sikerült is. Az erős dollár ugyanis versenyképtelenné tette az amerikai ipart, így a piac megnyílt az olcsó kínai áruk előtt. (A kínai ideológiai rendszer radikális megváltozását tökéletesen kifejezi a reformer Teng Hsziao-Ping emlékezetes mondata: „Mindegy, milyen színű a macska, csak fogja meg az egeret.” Kína, ahol az angolszász országokkal ellentétben a pénzgazdálkodás keményen a közhatalom alá van rendelve, évtizedek óta őrzi a jüan alacsony árfolyamát, ami az ország exportképességének egyik fundamentuma.) Az amerikaiak – zsugorodó reálgazdaságuk miatt – ma már csak folyamatos kínai hitelfelvétellel tudják biztosítani vásárlóképességüket, ami végül is színtiszta pilótajáték.

Ezek után a bankok már hiába folyamodtak kamatcsökkentéshez, vagyis a reálgazdaság hitelfeltételeinek javításához, hiszen a reálgazdaság szépen leépült. (Az amerikai állampapírok hozama az 1980-as 18%-ról az ezredfordulóra 4%-ra csökkent, hogy a pénzt a reálgazdaságba irányítsa.) A külkereskedelmi egyensúly az exportképtelenség miatt nem javult, az államháztartás deficitje pedig a termelőtőke kiáramlása miatt fékezhetetlenül növekszik, főleg az új évezred kalandorpolitikája óta.

Eközben összeomlott a kommunista világbirodalom. Szintén gazdasági, de némileg ettől eltérő okokból. Kína nyitott a világpiacra és lendületesen fejlődik (2014-ben a kínai GDP már felülmúlta az amerikait). A Szovjetunió megszűnt, mivel lemondott a világ meghódításának mind katonailag, mind politikailag, mind gazdaságilag irreális céljáról, és felmérte azt is, hogy egy gazdasági csődtömeget kell értelmetlenül vonszolnia. Részben a KGST gazdasági kényszer-együttműködésének rossz hatékonysága, és az európai csatlós országok ezzel is összefüggő gazdasági csődje miatt is.

Itt ugyanis a hetvenes évek közepétől megjelentek a nyugati pénzgazdaság problémái. Az olajdollárok számára jó befektetésnek látszottak a kommunista országok állampapírjai, mivel úgy vélték, hogy itt csőd és fizetésképtelenség az állami garanciák miatt nem lehetséges. Tévedtek. Jórészt azért, mert ezek az országok a felvett hitelt elpazarolták (ellopták?) és a törlesztőrészleteket hatékonyság-növekedés híján nem tudták fizetni. Így aztán néhány év alatt csődhelyzetbe kerültek, amelyből kétféle módon kívántak szabadulni. Románia egy óriási exportdömping árán megszabadult ugyan az adósságától, de ez olyan általános nyomorhoz vezetett, ami végül megdöntötte a diktatúrát. Jugoszlávia és Lengyelország pedig bejelentette az államcsődöt, de ez is elnyomorodáshoz vezetett, és ezek a kommunista rezsimek is megbuktak.

A magyar gazdaság rendszerváltásának körülményei

Magyarország reakciója az adósságválságra eleinte pragmatikus volt. A hetvenes évek végén az adósságunk elérte a 10 milliárd dollárt (mai árfolyamon úgy 40 milliárdot), és az ország gyakorlatilag fizetésképtelenné vált. Ennek fő oka a kétféle külpiac, a rubel- és a dollárpiac kettéválása volt. Hiába volt bármekkora rubeltöbbletünk, abból nem tudtuk a dolláradósságot törleszteni, márpedig a működőképességünkhöz és főleg a növekedés fenntartásához folyamatos dollártartalmú import volt szükséges. Ezután néhány éven át egy exportdömpinggel elviselhető mértékűre próbálták csökkenteni az adósságszintet, anélkül, hogy ez elnyomorodáshoz vezetett volna, viszont ezért fel kellett áldozni a növekedést. Egy radikális gazdasági paradigmaváltás segíthetett volna, de ezt a mindinkább megcsontosodó legfelső vezetés megakadályozta.

Talán így is kiszabadulhattunk volna az adósságcsapdából, ha a Kádár János és a hitelező világszervezet teljes bizalmát élvező Fekete János, a Nemzeti Bank tényleges vezetője 1985-ben a saját szakállára föl nem vesz újabb 10 milliárd hitelt, és ezzel végképp ránk nem kattintja az adósságcsapdát.[1] Ebből a pénzből azonban már semmiféle gazdasági növekedés nem keletkezett, nyilvánvaló volt, hogy ebbe a gazdaságszerkezetbe már nem érdemes befektetni. Hogy akkor mi legyen a felvett pénzzel? Ez rejtély volt, és az is maradt mind a mai napig. Kádár mindenesetre a gazdasági növekedés reményében járulhatott hozzá. Ha primitív ember volt is, de nem ostoba, látnia kellett az adósság hosszabb távú következményeit. De nyilván úgy gondolkodott, hogy az ő élete végéig még kihúzzuk valahogy, azután jöhet a vízözön. (Akkoriban terjedt el az a morbid megjegyzés, hogy szeretné ugyanúgy átadni a hatalmat, ahogyan átvette). Az alvezéreknek nem volt könnyű elszánniuk magukat Kádár leváltására: kockázatosnak látszott, hogy a rendszer tudja-e magát tartani utána. (Be is bizonyosodott, hogy nem.) Viszont mivel szerették volna túlélni a főnöküket, 1988-ban mégis elszánták magukat a leváltására. De már késő volt.

Mindenesetre elsősorban ez számolta fel a magyar kommunista rendszert, amely kiszakadt volna a szovjet gazdasági rendből akkor is, ha a birodalom nem omlik össze. Viszont ez juttatta helyzetbe átalakulásunkban a Világbankot is. Törleszthetetlen adósságunk az ő számukra erős zsarolási pozíciót jelentett, de azért a megválasztott új magyar kormány élhetett volna a mégiscsak meglévő lehetőségeivel és alkupozícióival.

• A reálgazdaságunk, ha csökkenő hatékonysággal is, de működött. Külkereskedelmünk úgy 60%-ban a dollárpiacon realizálódott, vagyis nem volt azonnali erős átalakítási kényszere, és a szovjet piac tekintélyes részét is megőrizve át lehetett volna konvertibilissé alakítani.

• A magyar nemzetgazdaság 1981 óta mindmáig csaknem mindig szufficites a primer oldalon, vagyis egyszerűen nem igaz, hogy „túl sokat fogyasztottunk”. Az államháztartási deficitet mindig az adósságszolgálat idézte elő. Ez esetleg újratárgyalható lehetett volna, akár a lengyelek esetében, főképpen pedig 1985-ös hitelfelvételünk, amit nyugodtan tekinthettünk volna illegitimnek, még a kommunista jogrend szerint is, mert érdemi közhatalmi megbízás nélkül vette fel a megbízott.

• A nyolcvanas évek felemás reformjai, amelyek a hatékonyság növelése érdekében fellazították az állam monopóliumát a termelőeszközök birtoklására, számos olyan kisvállalkozást mégis elindítottak, amelyek bázisai lehettek volna egy hazai kapitalista fejlődésnek. Tényleges „előpolgárosodás” kezdődött nálunk ebben az időszakban.

• Maga a társadalom felkészült egy átmeneti visszaesésre, hajlandó volt tudomásul venni gyárbezárásokat, munkanélküliséget, jövedelemcsökkenést is – egy jövőbeli fellendülés reménységében.

Az átalakítás azonban nem a gazdasági-társadalmi realitásokból indult ki, hanem eszmei előfeltevésekből. (Tábor Béla hajdani megállapítása szerint a gazdasági válságokért a gazdasági elméletek a felelősek.) Kétségkívül nagy szerepe volt ebben a Világbank követeléseinek is. Egyrészt a folyamatos adósságfizetés igényével, amit csak újabb hitelfelvételekkel lehet biztosítani. Másrészt azzal a ránk erőszakolt gazdaságpolitikával, amiről nehéz megmondani, hogy egyszerű korlátoltság volt-e, vagy annál rosszabb. Ez a neoliberális gazdaságpolitika volt, amit eredetileg a megbomlott kapitalista világgazdasági egyensúly helyreállítására találtak ki (erre sem igazán vált be…), és most megpróbálták alkalmazni a kommunista állami monopolrendszer felszámolására is. Ezt mondjuk „Washingtoni konszenzusnak”. Három pillére:

• a liberalizáció, vagyis a piac teljes szabadsága a globális verseny számára,

• a dereguláció, vagyis a jogszabályok lebontása a tőkeérdekek elől,

• a privatizáció, vagyis a köztulajdon lehető legteljesebb felszámolása.

Meg kell azonban jegyeznünk, ezek csupán javaslatok voltak, olyasféle (valódi) erőszak, mint ami a kommunizmus bevezetésével járt, voltaképpen nem tartozott hozzájuk. Legalábbis a tényleges kivitelezésben elég nagy mozgástere lehetett volna az ország vezetésének. Amivel azonban kezdettől fogva nem élt. Kétségkívül súlyosbította helyzetét az első perctől fogva megindult és történelmünkben példátlan nemzetközi lejárató kampány is, amelyet a választás vesztesei animáltak. Még ennél is súlyosabb következményei voltak azonban annak, hogy az általunk követendőnek ítélt Nagyvilág ajánlásai végzetesen találkoztak egy „saját termésű” ideológiai tétellel. Azzal, hogy a kapitalizmus újbóli bevezetésekor „eredeti tőkefelhalmozásra” van szükség, ami a történelem során rablás formájában ment végbe, tehát minálunk is ez kell. Holott Magyarországon ez a tőke megvolt, igaz, mint állami tulajdon – az „újkapitalizmus” bevezetésével tehát ennek a tőkének a felosztása lett a tényleges feladat. Azzal a várakozással, hogy a további „halmozódás” hatékonyabb lehet magánkézben, mint állami igazgatás alatt. Ennek az induló feltételeit kellett volna biztosítani. Kétségkívül nem könnyű feladat, mert végrehajtása során a méltányosság-jogszerűség és a hatékonyság-üzletszerűség szempontjait kellett volna egyeztetni. A valóságban viszont a téves ideológiai előfeltevés és az erre épült szervezeti rendszer miatt messzemenően nem érvényesült sem a méltányosság, sem pedig a hatékonyság.

A „zsákmányszerző csoportok” szerepe az átalakulásban

A modern politikai demokrácia alapvető Achilles-sarka mindenütt a pártfinanszírozás. Tömegdemokráciában választást nyerni pénz nélkül nemigen lehet, pénze viszont csak a gazdagoknak van, akik így többé-kevésbé kivásárolhatják a közképviseletet. A posztkommunista országokban – így Magyarországon is – ez a probléma különösen súlyossá nőtt. (Groteszkké az tette a dolgot, hogy ezek a „gazdagok” azoktól a politikai pártoktól kapták a gazdagságukat, akiknek ezáltal az urai és parancsolói lettek.) Hozzájárult a bajokhoz a felülről és gyorsan megszerveződött pártok társadalmi kapcsolatainak a hiánya, valamint az elitista társadalmi koncepció, amely a választási győzelmet az új uralkodó osztály felépítése legitimációjaként tekintette.

Ehhez járult az a kiindulási pont, amit talán úgy foglalhatnánk össze: „A kapitalizmus = farkastörvények, és ezért rossz” – tömören ez volt a kommunista ideológia alapja. Az új pedig így hangzik: „A kapitalizmus = farkastörvények, és ezért jó.” (Hogy a kapitalizmusnak nem ez a lényege, ahhoz például Max Webert kellett volna olvasni – de hát az tilos volt a kommunista rendszerben. Meg egyébként se nagyon szeretünk olvasni. Így örököltük és fordítottuk ki helyette a vulgármarxizmust, amit viszont belénk vertek az iskolában. (Szemléltetésképpen lásd a melléklet a. és c. pontjait.) Az államvezetés alapjává ekképpen tett amoralitás azonban nehezen tehető alkalmassá a társadalom stabilizálására.

A magyar úgynevezett „eredeti tőkefelhalmozás” – hozzáértés híján is – ekképpen vált a felhalmozott tőke elprédálásává, a nemzeti vagyon elkótyavetyélésévé. (Lásd a melléklet b. és d. pontjait.) Nagyrészt az ide érkező nyugati befektetőkkel való összejátszással. Ez már a rendszerváltás előtt, 1989-ben elkezdődött. (Azt hiszem, hogy a történetnek egy jellegzetes epizódja volt, amikor az utódpárt kormánya a választási győzelem reményében 1990 februárjában megszüntette a raktári dolgozók anyagi felelősségét. Egyébként sajátos és következetes szociális érzékenységgel: „A kisembereknek is miért ne volna szabad lopniuk?”)

Mindazonáltal ez a gondolkodási mód nemigen tetszett a választók tömegeinek, és a rendszerváltó választás politikai „földindulásának” éppen ez volt a fő oka. Az utódpárt akkora vereséget szenvedett, mint soha azelőtt vagy azóta (11%-ot kaptak).

1630. november 11-én a francia király udvarában összegyűltek a rendek, akiknek elegük lett Richelieu kancellár egyre erőszakosabb uralmából, és a leváltását várták. Ezzel szemben Richelieu hatalmának a megerősítése történt, a történetírás azóta e napot „journée des dupes”, a becsapottak napja néven emlegeti.

Némileg emlékeztet erre a fordulatra, ahogy az 1990-es új parlament és kormány semmibe vette ezt a választói akaratot. Megfosztotta rendelkezési joguktól a Vállalati Tanácsokat, és egyszersmind kiengedte a kezéből az Állami Vagyonügynökséget is, amely a privatizáció egyszemélyi lebonyolítója lett, mégpedig a legcsekélyebb ellenőrzés lehetősége nélkül.[2]

1994-ben pedig elkezdődött, ugyanilyen elvek alapján, a bankok konszolidációja. A kezdetek itt is a kommunista rendszerig nyúltak vissza. Még 1988-ban létrehozták az önálló kereskedelmi bankokat, elválasztva a funkciót a jegybanktól. Szakmailag helyénvalóan – viszont a feltőkésített új bankokból mindenféle ellenőrzés nélkül zsákszámra lehetett elhordani a pénzt. Ezek után kellett újratőkésíteni őket. (Az ellopott pénzek miatt természetesen nem vontak senkit felelősségre.) Ez belekerült vagy 5000 milliárd forintba, és ezt az összeget ajándékba kapták az ide érkező külföldi bankok, amelyek átvették a hazaiakat, és hosszú időn keresztül hatalmas extraprofitot nyertek abból, hogy hitelt nyújtottak azoknak, akiktől a tőkét kapták.

Ez a konszolidáció annyiba került, hogy romba döntötte az államháztartást, ezért aztán 1995-től – az egyensúly megteremtése érdekében – megkezdődött a közművek privatizációja, amihez hozzácsapták infrastruktúránk eladását és a szociális ellátás radikális csökkentését is, és az egész a „Bokros-csomag” nevet kapta.

2011-ben Christensen londoni kutató publikált egy anyagot a világ korrupciójáról, az offshore-bejegyzések alapján. Magyarország az első hat között szerepel, csak olyan óriások vannak előttünk, mint Kína, Brazília vagy Oroszország. Állítólag 226 milliárd $ van eme adómentes elhelyezésben. Szavatosságot e számért nem vállalok. Hihetetlennek látszik, hiszen körülbelül kétévi teljes GDP-nek felel meg – ámbár ha figyelembe vesszük, hogy ez a vagyonkimentés (hogy finom legyek) húsz év alatt történt, tehát átlagban a GDP évi 10%-át jelentené, akkor már nem is olyan hihetetlen. (Az adóelkerülésekkel foglalkozó hazai becslések is efféle veszteséget mutatnak ki.) Az viszont tény, hogy egy múltkori miniszterelnökünk (rendszerváltás előtti „szegénylegény”) többmilliárd dollárt fektetett be Indonéziában. Az is tény, hogy volt olyan kormányunk is, amelynek minden tagja rendelkezett offshore bejegyzésű céggel. És az is tény, hogy a szokásostól eltérően minálunk a politikusok abba buknak bele, ha egy korrupciót leleplezni kívánnak, mint 2001-ben egyik szakminiszterünk, 2004-ben pedig maga a miniszterelnök. (De a politikusaink, úgy látszik, megtanulták végül, hogy mitől óvakodjanak.)

A termőfölddel meg az történt, hogy egyrészt deklarálták, csak hazai magánszemély birtokában lehet termőföld, a csoporttulajdon alkotmányellenes. Másrészt a földet nem kapták vissza az egykori tulajdonosok, hanem kárpótlási jegyekkel lehetett licitálni a megszerzésükre. Holott a földtulajdont mint elvet még a kommunista jogrend is akceptálta – nyilvántartotta, ki mennyi földet vitt be hajdan a szövetkezetbe, sőt még bérleti díjat is fizetett utána, ha nem is sokat. (A kárpótlást a kommunista rendszerben elszenvedett anyagi és más sérelmek részleges jóvátételének szánták.) Így a teljes termőföld-területnek mintegy hárommillió tulajdonosa támadt, akik nagy része természetesen nem művelte meg maga, hanem bérbe adta. Ekképpen alakult ki Magyarországon egy történelmileg már „megszokott”, de minden eddigit felülmúló nagybirtokrendszer, amely immár a földterület háromnegyed részére terjed ki. (A bérleti díj hektáronként 20 ezer Ft körül van, az EU-tól kapott földalapú támogatás pedig 70 ezer. Egy ezerhektáros bérlemény kapavágás nélkül hoz évente 50 milliót a sikeres gazdálkodónak.) A „családi gazdálkodás”, amelynek a prioritását mind az EU, mind pedig általában a magyar polgári kormányzatok alapvetőnek tekintik, sorvadozni látszik ebben a szisztémában. Igaz, érdekképviseletük sem jött létre.

Azután kiderült, hogy a részvénytársaságok számára is meg kell engedni a földszerzést. Pedig hát az is „csoporttulajdon” – mégsem alkotmányellenes. (Persze, hiszen itt a részvénytöbbség dönt, az átkozott szövetkezeti tulajdonnál meg a tagok szavazata, ami gyanúsan demokratikusnak látszik.)

Más már nemigen maradt hátra, mint az állami költségvetés közpénzei. Ami azért nem csekélység, a teljes GDP jó 40%-át kiteszi, és bár nagy része kötött felhasználású, de a fejlesztési pénzek, megtoldva az EU-ból érkező támogatásokkal, azért nem csekély lehetőséget nyújtanak a kedvezményezettek számára. (Ez összességében 2500 milliárd körül lehet évente.) Itt elsősorban olyan óriásberuházásokról van szó, amelyek megbízottja, finoman szólva „nem áll rossz viszonyban a mindenkori kormányzattal”.

Miután a hazai gazdaság jórészt külföldi kézbe került, a legnagyobb hazai megrendelővé az államhatalom lépett elő. Ebben a pozíciójában támogathatná éppen a hazai polgárság megerősödését – gazdasági értelemben a kis- és középvállalkozásokat –, ami többnyire választási szlogen is szokott lenni, de ez csökkentené, vagy legalábbis bizonytalanná tenné a kormányzó erők társadalmi befolyását, hiszen a gazdaságilag önálló egzisztenciáknak mindig módjukban áll mérlegelni a saját belátásuk szerint. (Az, hogy együttműködés nem csak utasítás, hanem érdekközösség útján is lehetséges, még nem jutott eszébe senkinek. Pedig jobb helyeken ez így szokott lenni.)

A valóságos magyarországi kapitalizmus felépülésének ez vált a legfőbb akadályává. A hajdani nagybirtok és nagytőke ugyanis akképpen működött és gazdagodott, hogy sikeresen szerepelt a termékek piacán (lásd melléklet a. pont). Állami támogatásban legfeljebb alkalmanként, a külföldi eladás serkentése érdekében részesült. (Ilyen volt például a gabona-boletták rendszere a harmincas években a külföldi eladás lehetővé tételére.) A mára kialakult nagytőke-nagybirtok ezzel szemben a közvetlen állami támogatások, juttatások és koncessziók széles skálája segítségével gazdagodik. A pályáról kiszorultak rovására, természetesen. Ők aztán lassanként az országból is kiszorulnak – ma már félmilliónál többen dolgoznak Nyugaton. (Az embernek lassan a Nagyidai cigányok jut az eszébe, a várból megszökő magyar vitézekkel.) A Randstad Workmonitor nemzetközi felmérése szerint minden második magyar szívesen elmenne az országból. Egyebek közt azért is, mert a munkavállalók 93%-ának az a véleménye, hogy nálunk nincs munkahelyi biztonság (Chilével, Törökországgal, Indiával vagyunk egy csoportban).

Sőt, úgy tűnik, megindulhat a legnagyobb foglalkoztatást biztosító kis- és középvállalkozások áttelepedése is. Interneten buzdítják a magyar vállalkozókat, hogy tegyék át a székhelyüket Angliába, ahol sokkal kellemesebb üzleti körülmények közt dolgozhatnak. (Sajnos meg kell jegyeznem, hogy ez így is van.)

Ilyen társadalmi körülmények és erőviszonyok közepette formálódott ki tehát a rendszert változtató Magyarország mai társadalmi és gazdasági arculata.

Gazdasági rendszerváltásunk és következményei

Az államháztartás súlyos deficitje, ami az adósságszolgálatból adódott (1990-ben 90% körüli adóssággal), mindenesetre olyan alaptény volt, amivel sürgősen kezdeni kellett valamit. A pillanatnyi pénzügyi egyensúly megteremtésének kétféle eszköze van: az infláció és az állami kötvénykibocsátás. A kettő együttes alkalmazása azonban gazdasági ellentmondás, mert az egyik a pénz bővítését, a másik a szűkítését eredményezi, ekképpen összezavarva a reálgazdaságot.

• Az infláció a költségvetési hiány eltüntetése bankjegykibocsátással. Ez általában az életszínvonal romlásával jár együtt, a Kádár-rendszer éppen ezért mindig megpróbálta kordában tartani. A nyolcvanas évekre ez már nemigen sikerült. Sőt a végére, 1988-ra 16%-ra emelkedett, ami immár valóságos életszínvonal-csökkenéssel járt. A rendszerváltás után aztán még hatalmasabbra nőtt, 1992-ben 35%-ra, és egészen az ezredfordulóig csaknem mindig 20% körül járt.

• A deficit eltüntetésének a másik formája az államkötvény-kibocsátás. Ez elvileg a pénz leszívását jelenti a termelő szféra elől, nálunk azonban kettévált a dolog, mert az államkötvényeket nem hazai befektetők vásárolták. A kötvénykibocsátás végeredménye mindenesetre az lett, hogy a rendszerváltással örökölt 20 milliárd dolláros államadósság az ezredfordulóra 35 milliárdra, 2007-re pedig 110 milliárdra nőtt. (Igaz, hogy közben a dollár reálértéke a felére csökkent, de a „reáladósságunk” így is a háromszorosára emelkedett.)

Az államháztartás bevételei pedig radikálisan csökkentek, 1989-től 2007-re reálértékben a felére. Ennek a fő oka pedig a rendszerváltozás előtt teljes körben állami tulajdonú vállalatok tömeges privatizációja volt: ennek következtében jórészt eltűnt e vállalatok befizetése az államkasszába (nagyjából az ötödére csökkent). Az érkező külföldi tőke ugyanis „adóparadicsomba” jött, szinte semmi nyereségadót nem kellett fizetniük – ezzel véltük őket ide csalogatni. (Az adót pedig a hazai vállalkozók fizették helyettük – egyre kevesebbet, ahogyan csökkentek a gazdasági lehetőségeik, és javult az adókerülési technikájuk.)

No de itt volt legalább helyette a privatizációból származó állami bevétel, mondhatnánk. Ámde nem volt itt. A magyar ipar eladásának teljes privatizációs bevétele nem tett ki annyit, mint a hajdani állami vállalatok egyéves költségvetési befizetése.

A hatalmasra nőtt inflációs kamatok pedig rövid úton a padlóra küldték az egész hazai termelőágazatot, hiszen ezt a kamatot gazdaságilag nem lehetett kitermelni. Úgylehet, ez volt a valóságos cél is, mert ilyen módon lehetett, mint látjuk, gyorsan és úgyszólván semmiért privatizálni őket, és felépíteni az uralkodó komprádor burzsoáziát.

Maga a teljes hozzáadott érték (GDP) a rendszerváltás következtében 19%-al csökkent. (Összehasonlításképpen, az 1930-as gazdasági világválság során a teljes csökkenés 17% volt.) A rendszerváltás előtti szintet csak 2000-ben érte el, azonban ez is megtévesztő, ha a hazai felhasználás volumenét nézzük, vagyis a teljes GDP-ből levonjuk a kivitt profitot és adósságtörlesztést.

2007-es milliárd HUF-árfolyamon nézve a helyzet a következő:

                      GDP                    kivitt          belső felhasználás

1989           22180                  1500           20680

1994           18533                  1783           16750

2007           25420                  5500           19920

2010           23200              nincs adat        n. a.

A rendszerváltást követően hatalmas visszaesés, majd pedig lassú és visszaesésekkel tarkított egyenetlen fejlődés következett, és ezt is két részre bonthatjuk. Körülbelül az ezredfordulóra sikerült a rendszerváltás előtti szintet elérni Ezután még folytatódott ugyan a növekedés a 2006-os csúcspontig, de olyan eltorzult szerkezetben, amely végül a csőd peremére vitte az egész nemzetgazdaságot.

A rendszerváltás gazdasági visszaesésének a két fő meghatározója a munkahelyek megszűnése és az átlagkeresetek csökkenése volt. 1,7 millió munkahely szűnt meg, az átlagkereset pedig 1994-re 69%-a, 2007-re pedig 83%-a lett az átalakulás előttinek. Lényege szerepet játszott ebben a szakszervezetek elpusztulása, amely kétfelől volt irányítva. A kommunista utódszervezet ugyanis nem bérharccal, hanem a politikai hatalom megszerzésével foglalkozott, az új szakszervezetekkel ebből kifolyólag éppoly ellenséges volt, mint az a polgárinak mondott államhatalom, amely a munkásszerveződés gyengítésével vélte ide csalogatni a vállalkozó tőkét, akárcsak egy gyarmaton.

Az átlagkeresetek csökkenését alapjában az infláció okozta, amellyel nem tartott lépést a bérek növekedése. A munkahelyek megszűnésének pedig három fő összetevője volt.

• Összeomlott a kommunista rendszerben kiépült telephelyi vidéki ipar. Ez mintegy 400 ezer embert, az ipari foglalkoztatottak negyedrészét jelentette. Összeomlásának a fő oka az önállótlanság volt, menedzsment, késztermék, üzletpolitika, szellemi kapacitás nélkül.

• A külföldi tulajdonba került gyárakban a hatékonyság érdekében nagy leépítések történtek. Illetőleg igen gyakori volt egyszerűen a „piackivásárlás” – vagyis a szinte ingyen megszerzett gyárat azonnal bezárták a saját piacuk bővítése érdekében. Ez összességében szintén 400 ezer embert tehetett ki.

• Felbomlottak a termelőszövetkezetek, és ezzel egyidejűleg megszűntek a mellékágazataik is. Ez mintegy 900 ezer munkahely eltűnését jelentette, igaz, az emberek nagy része, úgy félmillió fő, átment a magán-agrárgazdaságba.

Egészében a termelőkapacitások jelentősen szűkültek. Az iparban a rendszerváltás előttinek 70%-ára, a mezőgazdaságban a 30%-ára, a profitráták viszont mindeközben jelentősen, három-négyszeresükre nőttek. Ezek azonban, a hazai agárnagyüzem profitjai kivételével, külföldi tulajdonúak, és kivonásra is kerülnek innen. Az agrárnagyüzem profitját szintén nem forgatják vissza – évi 400 milliárd Ft körül veszít ez az ágazat, kivonás formájában. (Az extenzív agrárgazdálkodás az óriásbirtok számára a legegyszerűbb, erőfeszítés nélküli extraprofitot jelenti.)

A külföldi tulajdonlás a feldolgozóiparban, a belkereskedelemben és a pénzügyi szolgáltatásokban kétharmadnyi arányú. Az építőiparban, vendéglátásban és szállításban pedig egynegyednyi. A külföldiek 2013-ig jogilag szabályozott földszerzési tilalma miatt az agrárgazdaságban nincsen erre értékelhető adat. (Egyes becslések szerint zsebszerződésekkel a magyar termőföldnek mintegy 20%-a lehet burkoltan külföldi tulajdonban.)

A foglalkoztatás ezer főben a következőképpen változott:

                                                   1989                2007

Népesség                                 10 600              10 050

Aktív korcsoport (15–64)       6270                 6700

Aktív keresők                           4800                 3900

Ebből alkalmazott                   4400                 2800

         közszférában                     …                    900

         versenyszférában              …                   1900

         külföldi tőke alkalmazásában                540

Az önálló foglalkozásúak közel félmilliós aránya már a rendszerváltás előtt figyelemre méltó volt, egy megfontolt gazdaságpolitikának őket kellett volna erősíteni úgy is, mint leendő középosztályt. Ehelyett az látható, hogy a külföldi versenyszféra úgy dominál a gazdaságban, hogy magában a foglalkoztatásban elég csekély a szerepe, viszont a külkereskedelem 80%-át ők bonyolítják le. A profitban is hasonló arányú lehet a részesedésük.

Több mint egymillió a „kényszervállalkozó”, és mintegy másfél millió fő a hazai kis- és középvállalkozás alkalmazottja. Másrészt pedig ezek a hazai vállalkozások képtelenek felhalmozásra, innovációra, külkereskedelemre – noha ők biztosítják a foglalkoztatás 70%-át. Fejlődési lehetőségeik tehát nemigen vannak – leginkább csak a napi megélhetést tudják biztosítani a maguk és alkalmazottjaik számára. A gazdaság reálfolyamatai, vagyis a külföldi tőke és az állami fejlesztéspolitika azonban ezt a lehetőséget is folyamatosan csökkentik.

Közben pedig jött az újabb válság, amelynek az okai az elhibázott fejlesztéspolitika, a reálgazdaság érdemi pangása és a kormányzati túlköltekezés voltak. (A központi költségvetés kiadásai 2001-ben 3290, 2007-ben pedig 5370 milliárd Huf-ot tettek ki). A kormányzat külső adóssága így a 2000-es 2500 M € -ról 2007-re 17 000 M € -ra nőtt.

Ezért aztán 2007-től újból visszaesés kezdődött, amelynek meghatározó oka a kormányzati elvonás volt a fizetési mérleg kiegyensúlyozására. (A 2008-as 7800 M € deficitet 2010-re 2000 M € szufficitté változtatták. Aminek viszont a 13%-os GDP-csökkenés lett az ára – gazdaságunk gyakorlatilag az ezredfordulós szintre esett vissza. Ehhez képest mellékes tényező volt a számunkra a 2007-ben kezdődött pénzügyi világválság – a teljes visszaesésnek legfeljebb a 20%-áért felelős.) A visszaesés volumene megközelítette ugyan a rendszerváltást kísérőt, és hogy mégsem éreztük meg annyira, az talán a fejlettebb lakossági életstratégiáknak köszönhető.

Az ezredforduló óta a külföldi adósságunk idősora a következő (M €)

                              2000                    2008                    2010

bruttó                 28 886                 99 240                 107 616

nettó                   10 314                 54 080                 51 430

bruttó a

GDP %-ában          56                        93                        109

Ezt aztán sikerült a következő években a nemzetközi pénzügyi szervezetek által elfogadható 80% körüli mértékűre csökkenteni.

A 2010 körül lassan megoldódó akut válság után a gazdaság ismét lassú növekedési pályát vett fel. (Az Eurostat szerint három év alatt mintegy 5%-ot.) Viszont még ez a fölöttébb mérsékelt növekedés is a multinacionális cégek termelésbővítéséből adódott. A hazai piacok mérsékelt tempóban, de tovább zsugorodnak, és ezzel együtt hanyatlanak azok a térségek is, ahol a külföldi tőke jelenléte alacsony. Így lassan kiürül a vidék is. Észak-Dunántúl és a főváros környéke kivételével ma egyetlen megye sem éri el a rendszerváltás előtti gazdasági teljesítményét. Ami nem is csoda, hiszen a külföldi tőkét, gazdaságunk egyetlen motorját, alapvetően nem érdekli ez a terület – éppoly kevéssé, mint az állami fejlesztéspolitikát. A hazai vállalkozások pedig a kialakított gazdasági viszonyok miatt nem képesek bővülni, sőt egyre inkább hanyatlanak. A népesség elvándorol a főváros térségébe. (Egy évtized leforgása alatt például Békés megye népessége 10%-kal csökkent.) Sőt egyre többen mennek külföldre. Mint említettük, ma már több mint félmillióan élnek Nyugaton, miközben mintegy ezer falunk került a megszűnés küszöbére.

Általános és igen szomorú diagnózisként azt is meg kell mondanunk, hogy a magyar nemzetgazdaság mintegy negyven év óta, 1975-től kezdve hozzávetőleg stagnál. (Összehasonlításképpen: a vesztes első világháború és országunk kétharmadának elvesztése, az Alföld teljes kirablása és a minket körülvevő ellenséges gyűrű dacára 1925–38 között gazdasági teljesítményünk 25%-kal nőtt – pedig egy világválság is volt eközben –, és iparunk színvonala a negyvenes évek elején megközelítette Japánét. Hát, most visszanyert szabadságunkat mintha nem tudtuk volna ennyire kihasználni… (Lásd melléklet.)

Az időnkénti növekedési periódusokat, mint az 1975 vagy a 2002 utániak, külső hitelekből finanszíroztuk, és a következő időszakban igen nagy árat kellett érte fizetnünk. De a visszaeséseket követő – minimális – „új fellendülések” se tudtak egyebet, mint ismét elérni ezt a szintet.

Egyetlen kivételként az 1998 utáni növekedést lehet itt megemlíteni: a 400 ezer új munkahely létrejöttével ez volt az az időszak, amidőn a hazai gazdaság, hogy úgy mondjam, a „saját erejéből” tudott erősödni. De ez a korszak hamar véget ért, úgy tűnik, egy új gazdaság- és társadalompolitika vetett neki véget.[3]

Az, hogy a gazdasági teljesítmény ilyen hosszú időn keresztül csupán ingadozni képes 20–25 ezer milliárd (2007-es) Huf körül, vagy másként nézve, stabilan 10 000 €/fő körül van, mindennél jobban elárulja, hogy az országot egyik periódusban sem sikerült innovációs pályára állítani. És miután ezek a korszakok valóban jelentősen különböztek egymástól, sokféle kormányunk, többféle gazdaságpolitikánk, sőt politikai rendszerváltásunk is volt, immár gondolkodni kell ennek a stagnálásnak a végső okain. Magam úgy gondolom, hogy a magyar társadalmi kohéziónak a hetvenes évektől fogva kibontakozó szétesése körül kereshető az ok. A gazdaság ugyanis minden társadalmi formációban előfeltételezi az együttműködést, és ennek előfeltételeként a bizalmat. Ami napjainkra Kopp Mária felmérései szerint szinte megsemmisült. Az emberek 80%-a az anómiában hisz, vagyis abban, hogy mindenki lop, csal és hazudik, senkiben bízni nem lehet és semmiféle törvény és szabály nem érvényes. És a vázolt történetet végiggondolva nem könnyű vitatni ezt az életérzést. Ámbár az is tény, hogy „önbeteljesítő jóslatként” működik, tehát segít tovább rombolni a társadalmi kohéziót. Emellett úgy látszik, hogy manapság maga az együttműködési készség számít anómiának mind a társadalom, mind pedig a közigazgatás szemében. (Több súlyos személyes tapasztalatom alapján sajnos joggal mondhatom ezt.)

A gazdasági stagnálás közvetlen okát pedig könnyű meglátnunk az innováció hiányában. A hetvenes években készült például egy nevezetes film, Nehéz emberek címmel, amely öt jeles feltaláló kálváriáját mutatta be. A legérdekesebb eset azzal történt, akinek az acélos politikai vezető végül azt mondta : „Minden pénzt megadunk magának, hogyha elmegy az országból az ötletével együtt.” (Ő azonban maradt, már nem él, bár az ötlete még igen – ha nincs is teljességgel kihasználva.) Nos, ez az állami bürokrácia mindenhatóságának a korszaka volt, és mint tudjuk, minden bürokrata iszonyodik az újdonságoktól. Ám a helyzet, ha változott is, a lényege megmaradt. Most ugyanis az a nehézség, hogy nincsen hazai tőke, amely realizálhatná a találmányt. A hazai ipart meghatározó külföldi tőke számára mi mintegy gyarmati periféria vagyunk csupán – ha netán találkoznának egy innovatív ötlettel, az csak az ő globális piaci stratégiájuknak lenne a része, amely nem emeli a magyarországi telephelyeik innovatív potenciálját. (Ellenpéldaként lásd a melléklet a. pontját.)

Eszünkbe juthat József Attila hajdani sóhaja: „Fel kéne szabadulni már!” (Amihez persze érteni kellene a „szabadság” fogalmát. Itt csak annyit, hogy a lélekben lakozik, és legfőbb ellensége a kényszerképzet.)

Tanulságok

Churchill egyszer azt mondta, hogy a kommunizmus még hagyján. Az lesz majd a cifra világ, ami utána következik. Olyasfélét mondott ezzel, hogy a kommunizmus, bár elvileg is tagadja az erkölcsöt – „a kommunisták nem prédikálnak morált”, ahogyan maga az Alapító Atya mondta –, mégis fenntart egy formális fegyelmet. Ami ha megszűnik, akkor csupán egy szisztematikusan demoralizált tömeg marad, akiket nemigen tudni, miképpen lehet kezelni. Főleg pedig akkor nem, ha ez az amorális világszemlélet felülről kezd terjeszkedni. Már pedig éppen ezt tette mindenütt. Ezzel függenek össze a posztkommunista országokban egyre gyakrabban felbukkanó korrupciós botrányok, amelyek időnként vezető politikusok bukását is eredményezhetik.

(Meg kell itt jegyeznem, hogy a Horthy-rendszerben egyetlen vezető politikus sem gazdagodott meg.)

Egészen különös formát ez éppen minálunk öltött, a rendszerváltás első pillanatában. „Magyarországnak kalózkapitányokra és rablóvezérekre van szüksége” – mondta Antall József miniszterelnök a magyar demokraták fórumának 1990 decemberében. (Bár az MDF-nek ebből csak a szégyen jutott, a pénzt mások vitték el.)

(Kuriózumképpen hadd idézzem fel egy hajdani vezető politikusunk mondását, a rendszerváltó kormány bukása utáni időből: „Én milliárdokat loptam a népnyúzó Antall-kormány idején.”[4] Ami kettősen is furcsa: dicsőségnek tekinti a lopást, hiszen az az „ellenségtől” történt – de az is különös, hogy ezt az akkori vezetés éppen az ellenségei számára tette lehetővé.)

Ezzel szemben csak Berzsenyi Dánielt tudom itt idézni (A magyarokhoz, 1810):

„Minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész,
Róma ledűl s rabigába görnyed.”

Nem az a kérdés itt, hogy a két ellentmondó vélemény közül melyik a helytálló. Ezt már maguk a történtek kifogástalanul megmutatták. Hanem a kérdés az, hogyan tudunk visszafordulni az eddig követett tévútról.

MELLÉKLET

A berendezkedő kapitalizmus – párhuzamos történetek

a. (Parisette)

1920-ban, a trianoni katasztrófa után Goldberger Leó, a 18. századi kékfestőkből az idők során textilgyárossá növekedett dinasztia akkori feje szétnézett Európában. Azt látta, hogy kisállamok tömege szerveződött, eltelve egymás iránti gyűlölettel, valamint protekcionista szándékokkal a hazai gazdaság diszkriminatív támogatására. Ezt a helyzetet mi is csak egy átgondolt védővám-rendszerrel kezelhetjük – vélte –, és emlékiratot szerkesztett a tennivalókról. Elvitte Bornemisza Géza ipari miniszterhez, aki átnézte, tetszett is neki, és azt mondta, meg fogjuk csinálni. – De nézze, Goldberger úr, én önnek semmiféle előjogot nem tudok biztosítani. Ezt a szabályozást a konkurensei is élvezni fogják.

– Semmi szükségem ilyesmire, kegyelmes úr – válaszolta a gyáros. – Elég nekem annyi, hogy ön elfogadta. Most hazamegyek, rögvest elkezdem beszerezni a gépeket, betanítani a munkásokat, megszervezni a kísérleti laboratóriumot, felépíteni a piacomat. Lesz egy fél év előnyöm másokkal szemben, és ezt már nem fogják tudni behozni.

Így is lett. Kihasználva a vámvédelmet, építkezni kezdett, először a hazai piacon, majd a határon túl is. Kiváló fejlesztő mérnökei voltak ugyanis, remekül ismerték a technológiát, nagyszerű ötleteik voltak, lépést tartottak a folyamatosan változó divattal is. A harmincas évekre már megközelítették minőségben a világelső francia könnyűipart, csakhogy sokkal olcsóbban tudtak szállítani. A leghíresebb újdonságuk a „parisette” nevű műselyem volt, kapkodtak utána egész Európában. Divat és elegancia tekintetében Budapest a kontinens második helyére került Párizs után, és ez nem kis részben a Goldberger-gyár kínálatának és az ezáltal ösztönzött hazai versenynek volt köszönhető.

b. (Ózd, a csodák csodája)

A vas és acél országának az elhibázott programja egyebek közt azt eredményezte, hogy a nyolcvanas évekre acélgyártásunk egyik központja, Ózd pénzügyileg már összeomlott, egyre hatalmasabb állami támogatás kellett a puszta fenntartásához, s minél többet termeltek, annál nagyobb lett a deficit. Az évtized közepén aztán a rothadó szocializmus lehetővé tette magánvállalkozások szervezését, és Petrenkó János, az ózdi kohómérnök, élt is a lehetőséggel. És a vállalkozása virágozni kezdett az ipari sivatag közepén…

Jött azonban a rendszerváltás, a hazai kapitalizmus újjáépítésének a programjával. Az ember azt hinné, felkelt a sikeres vállalkozó napja… Csakhogy nem ez történt. Ő ugyanis szocialista pártkötődésű volt – egy polgári kormány csak nem erősíthet meg efféléket! Jött ehelyett egy valódi polgár, svéd útlevéllel, kapott néhány milliárdot Ózd megmentésére, aztán év végén eltűnt milliárdostól, szuvenírként magával vitt még néhány értékesebb gépet is. Ózd maradt. A csődtömeg is. De sebaj, már itt is a következő polgár, ezúttal német útlevéllel. És megint elölről…

De Petrenkót legalább békén hagyták.

Végre azonban nyert a szocialista párt, kormányt alakított és ezzel, gondolhatnánk, felvirradt Petrenkó napja is. Akkoriban a városban osztatlan népszerűségnek örvendett, hatalmas fölénnyel országgyűlési képviselővé is választották, mindenki várta tőle a csodát. De sajnos, csupán képviselő volt, se utóda se boldog őse, se rokona se ismerőse nem volt ő senkinek. Nem volt ő senkinek. Ózdról ekképpen szó sem lehetett, sőt végül a saját vállalkozása is csődbe jutott. (Talán nem fért a bőrébe, és ez okozta a bajait…)

c. (Az életképes Ausztrália)

Sz. J. ügyes és tehetséges vasmunkás volt, bár nem ezért pályázott el 1956 eseménydús őszutóján a világ túlsó felére. És ha már ott volt, dolgozni kezdett egy vasgyárban. Elég hamar művezető lett, majd idővel egy kisebb egység irányítója, és ilyenként a szűkebb szakmai ügyeken túl már szervezéssel, üzleti kapcsolatépítéssel is foglalkoznia kellett.

Történt azonban, hogy a gyár csődbe jutott, fizetésképtelenné vált, és ezért átvette a hitelező bank. A termelést nem akarta megszüntetni, és kiválasztotta menedzser-igazgatónak a mi sikeres és népszerű emberünket. Ment is tovább a gyártás ekképpen, mígnem egy szép napon a Felügyelőbizottság bekérette az igazgatót, és azt kérdezték tőle: „Nem akarja megvenni a gyárat?”

Nyelni sem tudott a megdöbbenéstől, azután annyit dadogott, hogy miből venné meg? Nincs neki annyi pénze. Semmi baj – válaszolták –, mi hitelezzük önnek, igen kedvező kamatfeltételekkel. Úgy véljük ugyanis, hogy bár eddig is nagyszerű munkát végzett, a saját tulajdonával még jobban fog majd gazdálkodni.

Ilyen módon vált a földrész méretű ország egyik leggazdagabb emberévé.

d. (A testápolástól a csekkápolásig)

Voltak olyanok, akik jókor voltak jó helyen. Kissé tán különösnek tűnik, hogy egy olyan pillanatban, midőn éppen a kommunista rendszer leváltásáról van szó, miért számít annyira jó helynek a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága. Hiszen senki sem szavazott őrájuk. De ezen csak az ütődik meg, aki nincsen tisztában a parlamentáris demokrácia lényegével.

Volt akkoriban egy nemzetközi hírű, jelentős külpiaci kapcsolatokkal is rendelkező, több ezer munkást foglalkoztató vegyigyár, amelynek főképpen a testápoló szerei váltak világszerte ismertté. Azonban elkövetkezett a „szocialista tulajdonviszonyok” alkonya, amit immár ismét kapitalizmusnak, azaz magántőkések paradicsomának mondunk. Óhatatlanná vált e gyár privatizációja is, hiszen mint hirdették, nincs rosszabb tulajdonos, mint az állam. A megoldás tálcán kínálkozott, rögvest akadt valaki, aki az említettek szerint jókor volt jó helyen. Tőkéje is volt hozzá, bár nem pénzben, hanem kapcsolatban. Ezt szorgalmasan gyűjtögette még KISZ-titkár korában, és most kamatozni kezdett. A vételárral semmi gond, kitelt az a közös kasszából! Hanem a gondok eztán mégiscsak elkezdődtek. Mit lehessen kezdeni ezzel a gyárral? Hiszen az egykori foxi-maxiban és egyéb KISZ-iskolákban csupán szidni tanították a tőkét, nem pedig működtetni.

Még szerencse, hogy belenyúlt a fiókba, és ott talált egy nagy csomó papírt, hogy aszongya, „világszabadalmak”. És íme, már érkezik is egy ügyfél, valami buggyant kapitalista lehet, mert habozás nélkül leperkál százezret (dollárban!) egyetlen harmincoldalas dossziéért. Ez ám az üzlet! És ahogy híre ment a dolognak, már jöttek is a többiek. Hatalmasat lehetett kaszálni ilyen módon, a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül. Jobb ez, mint Kalifornia – gondolhatta a szerencsés nyertes.

Csakhogy hamarosan kiderült ezek után, hogy a gyárban a továbbiakban már nincs mit csinálni. Jobb lett volna tán, ha még működik, de ha nem megy, hát nem megy. Elvégre az a fő, hogy a megszerzett milliók kamatozzanak. Kár talán a sok utcára került munkanélküli mérnökért és szakmunkásért, de hát végül is az állam gondja, hogy nekik segélyt fizessen. Ők pedig találjanak maguknak lehetőséget, amint az illik is egy kapitalista gazdaságban.

Talán erre mondták az elmúlt évszázadok derűlátó gondolkodói, hogy ez a lehetséges világok legjobbika.

e. (Hollywood)

A húszas évek elején Hollywood felvásárolta Magyarországon a filmvetítő termeket, épített is jó néhányat és elkezdte nyomatni a filmjeit. A magyar kormány azonban különféle kifogásokat tett, míg végül a helyzet tisztázására Hollywood Budapestre jött. A kormányfő, Bethlen István itt aztán közölte a feltételeit: heti két nap biztosítása magyar filmek számára és a tiszta haszon tíz százaléka a hazai filmgyártás fellendítésére.

Hát ilyet ők még nem hallottak. Vadul tiltakoztak ellene, de Bethlen nem engedett. A már-már veszekedéssé fajuló vita végén Hollywood felpattant és az mondta, hát, ha így gondolja, miniszterelnök úr, akkor mi bojkottálni fogjuk Magyarországot!

Bethlen boldog mosollyal hátra dőlt a székében és így válaszolt: Ennél szebb ajánlatot nem is tehettek volna! Egy ekkora piacot meghagyni a hazai filmgyártásnak… Köszönjük, uraim!

Hollywood álla leesett. Aztán szerényen annyit mondtak, hát akkor hogy tetszett gondolni? És megszületett a megállapodás, amelynek az eredményeképpen máig nézhetjük a harmincas években készült nagyszámú magyar filmet, amelyek az idő tájt Európa kedvencei közé számítottak.

f. (Nyuszi a fűben)

1991-ben, a szovjet csapatok kivonulásakor és az általános magyar leszerelés évében hatalmas mennyiségű fölösleges hadianyag és főleg nehézfegyver támadt Magyarországon. És ekkor jelentkezett egy észak-afrikai állam, hogy szívesen vásárolna tőlünk effélét. Fölöttébb nagy szükségünk volt az idő tájt a dollárbevételre, nagy örömmel fogadtuk tehát az ajánlatot. De biztos, ami biztos, az Illetékes elment véleményt kérni Mark Palmer amerikai nagykövettől. „Hogy képzelik ezt?! – förmedt fel a nagykövet. – Ez egy ellenséges ország, a vele történő kapcsolat a nyugati civilizációval és értékrenddel való teljes szembefordulás volna! Megnézhetnék, mit szól majd ehhez a NATO!”

Nagy lett erre a megszeppenés, az üzlet füstbe ment. Két hónapra rá az említett ország máshonnan volt kénytelen a nehézfegyvereket beszerezni. Háromszoros áron. Az Egyesült Államoktól.

[1]  A pontos adatok szerepelnek a Figyelő gazdasági folyóirat 1989. 10.12. számában, „Az eladósodás mozgólépcsője” címmel. Az ország részletes pénzügyi adatai 1970-88 között. Soha, sem azelőtt, sem azóta nem jelent meg ehhez mérhető korrekt és alapos adatsor, mint ebben az 1988-90 közti átmeneti időszakban. Arra mutat ez, hogy a rendszerváltás talán másképp is végbe mehetett volna.

[2] Egy egészen kirívó példát meg kell említenem. A nyolcvanas években a magyar rajzfilm kiemelkedően a legjobb volt a világon. A gyerekfilm-sorozatok – A nagy horgász, Vízipók-csodapók, Mézga család, Pom-pom – mellett olyan játékfilmek, mint Az erdő kapitánya, a Vuk, a Szaffi, a Macskafogó, a Fehérlófia – taroltak volna a világpiacon. És ezeknek a filmeknek komoly emberi, társadalmi, természeti üzenetük is volt, játékos formában. Csakhogy „valaki” azonnal eladta az egész rajzfilmgyártást a Walt Disneynek, aki rögvest fel is számolta az egészet, hogy a maga hóttprimitív Dagobert bácsiját nyomathassa. Az igazi kérdés persze az, hogy miért bízták ezt őrá, és mitől lett ekkora hatalma? (Lásd még az e mellékletet.)

[3] Fölöttébb különös, hogy ennek a tagadhatatlan sikernek mindmáig hiányzik a gazdasági elemzése.

[4] Székely Kecskés János információja 1995-ből.

Illusztráció: Marabu karikatúrája

Cimkék: tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →

Dörgő Tibor: Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar kritikai fogadtatása →