Erdélyi Z. János: A hoppon maradottak
Első történet, amelyben minden úgy van, ahogy eredetileg írva vagyon
Tüzesen sütött a nyári nap sugára [1],
mikor a magyarok bejöttek hazánkba.
Hívta őket atyám, mert a török horda
dicső országunkat bőszen pusztította.
Egész addig vidám királylányként éltem:
pajkos barátnőim játszadoztak vélem;
volt kutyám és macskám, velük hancúroztam
szőkéllő búzában, aranyszínű rozsban.
No de jött a török, s nem volt hancúr többé!
Boldog gyermekkorom semmivé vált, köddé.
Börtön lett a várunk, zárkózottak lettünk,
zivataros napok zúgtak át felettünk.
Nem volt szentség semmi a pogány kutyáknak:
mi elébük került, azt kardélre hánytak.
Pusztult élő állat: birka, szárnyas, marha…
Felzabáltak mindent élve avagy halva.
Forogtak a nyársak, pirult rajta disznó,
habár a vallásuk erre nézve tiltó.
Sercegett a csülök, sült lapocka, sonka,
égett szőr füstjével jól átillatolva.
Meglocsolták mindezt hegyek bő levével;
különösen pezsgőt vedeltek nagy hévvel.
Delikátesz volt az, mert amerre jártak,
csak boroktól voltak terhesek a kádak.
Bortilalom ide, bortilalom oda,
a török gégéken sok nedű lefolya;
s rabolni haduknak újra támadt kedve,
ahogy a pezsgőgőz agyukat belepte.
Alig maradt város, amit föl nem dúltak;
amerre vonultak, véres fejek hulltak…
Úgy látszott, hogy kihal franciáknak népe,
ha nem jön valaki a segedelmére.
Király atyám sok-sok követet szalasztott
szerte a világba: folytatni a harcot
kéne a segítség, kellene a fegyver.
Jöjjön, aki bátor! Jöjjön, aki ember!
Így jutott el hírünk magyarok földjére,
akiknek legendás volt a merészsége.
Ők pedig, dacolva ezernyi veszéllyel,
lóra ültek s jöttek ezer nappal, éjjel.
Én is alig vártam, hogy valaki jöjjön,
mert a sok francia soviniszta kölykön
kívül senki nem volt, akivel a kertben
árnyas bokrok alatt tölthettem a kedvem.
Lestük a kapuból, mikor érkezének:
fürgén integettünk a magyar vezérnek,
ki tajtékos lován ugratott elébünk,
s csákóját emelve üdvözölte népünk.
Először azt hittem, hogy a szemem viccel:
láttam zöld mentéket s rőt nadrágot sliccel.
Combizmok dagadtak rőt nadrágok alatt,
amitől a szüzek szíve majd megszakadt.
Be szépek valának a magyar huszárok!
Egy szűz sem tekintett közömbösen rájok.
Hát de még a lovak! Ragyogott a szőrük!
Libabőre támadt minden lyánynak tőlük.
Tüzes tekintettel lestek ránk az ifjak;
kemény ajzás folytán feszültek az íjak…
Jaj lett volna annak, akit eltalálnak!
Jaj de jó lett volna annak a leánynak!
De a hadfegyelem szilárd volt, mint acél.
Semmilyen kalandot nem engedtek azér’.
Török ellen kellett duzzadt férfierő,
s akinek nagyobb volt, lehetett csak nyerő.
Éppen jókor érték a királyi várat,
honnan a török had fejvesztetten vágtat.
Ám a basa fia fölragadott engem,
s nyergébe emelve menekült is menten.
Láttam mind a kettőt: törököt és magyart,
és a basa fia kimondottan zavart:
zsenge keblem nyomta kövér pocakjával,
míg a lova nyargalt a városon által.
Csak annak örültem, hogy a ruhám fehér,
mely alkalomadtán lobogóval felér.
Messziről láthatta az üldöző sereg,
s én is, hogy egy vitéz vágtában közeleg.
Be is érte hamar az én elrablómat,
s belét a kardjával kiontá a lónak.
A basafi ugrott, amíg dőlt a lova;
hamarjában azt se figyelte, hogy hova.
Végül futni hagyta megmentő huszárom,
szaladt is a török akárhány határon.
Ő pedig a szablyát hüvelyébe dugván,
rohant felém által barázdán és buckán.
Tekergő belek közt óvatosan lépve
tekinthettem végre bugyi-kék szemébe.
Meg is delejezett azon minutumban,
hogy az ember lyánya azt se tudta, hun van.
Rápillantva láttam, hogy mindene kemény,
s percről percre jobban birizgált a remény,
hogy a szerelemben szintén kemény marad.
Mondtam is magamnak: Jacqueline, add meg magad!
Nem hív ugyan senki sem Jacqueline-nak engem,
de olyan jól hangzik, hogy belészerettem.
Joséphine a nevem, császárnéhoz illik,
de a történelem keresztbe tesz mindig.
Boldog lettem vón’, ha ő vesz az ölébe,
s nem a basa fia fektet a nyergére.
De aztán csak kéz a kézben andalogva
értük el a várat már-már alkonyatra.
Társalogtunk közben, s én pirulva mondám:
csak az ő kedvéért vetném le a pártám;
de sehogyse látszott érteni a szóból,
mint akinek éppen elmentek otthonról.
Meg sem is értettem, mért nem fog szavamon,
hisz a szónak egyéb vonzata is vagyon,
s nem minden nap esik meg, hogy király lánya
kínálja fel magát mintegy vacsorára.
De az én vitézem velem csak ballagott,
s törte a franciát, mint a száraz babot.
Csupán lova farka lendült néha-néha,
mintha a csalitba huncutkodni hína.
Ahogy megérkeztünk, kezdődött a vígság.
Mindenekelőtt is a szakácsot hívták.
Érkezett a trakta étellel, itallal;
szinte nyögött bele, nyikorgott az asztal.
Amint a hangulat tetőfokát érte,
atyám emelkedett köszöntő beszédre.
Megköszönte magyar barátaink tettét,
akik a dolgukat igaz szívvel tették.
S minden melegével apai lelkének
nőül kínált engem az én megmentőmnek.
Ám az becsülettel nemet mondott rája,
s következett élte bús históriája.
Beszélt önmagáról, beszélt Iluskáról,
nevelőanyjáról, gonosz gazdájáról.
S elárulta nevét: Kukorica János
(egy kicsit parasztos, amúgy igen sármos).
Elmesélt ő mindent szőke mátkájáról,
cudar mostohája házsártosságáról,
kinek éjjel-nappal robotolt – hiába;
s aki nem ismerte azt a szót, hogy hála.
Mesélt a birkákról, hogy széjjelszaladtak,
míg ő Ilust leste partján a pataknak;
hogyan adta végül fejét bujdosásra,
s hogyan lett magyarok lovas katonája.
Amikor Jánosom túl volt már a mesén,
bőgtünk mindnyájan, mint a zálogos tehén.
Királylány-arcomat mosta könnyhullatás,
melynek kútfeje volt bánat s szánakozás.
Sirattuk mi Jean Mais [2] szánni való sorsát
(a zsebkendő-hegyet arany tálcán hozták);
sirattuk Iluskát (franciául Helen),
aki, lám, távoli lelki rokon velem.
Nekem sincsen anyám, félig árva vagyok,
mert a mese-királylányok anyátlanok.
Szerencse, hogy atyám annyira butácska,
hogy egy rossz mostohát sem hozott a házba.
A hallottak után azt mondta apácska:
„Nem erőltetlek hát, fiam, házasságra.”
Jaj, miért is mondta, mért nem kérdett engem?
Mért hagyta örökre vágyódni a testem?
Mért hagytuk elmenni töménytelen kinccsel?
Mért nem kötöttem meg szerelem-bilinccsel?
Hátha Iluskája régen elférjezett,
amitől Jancsimnak bús szíve megrepedt.
Ami nekem nincsen, ámde néki vagyon:
egyre töröm fejem, mi lehet az vajon?
Van ülepem formás, tudom illegetni:
ahogy én riszálom, nem riszálja senki.
Mellyem is van nékem, attul vagyok begyes;
réklim megmutatja, hogy a bimbóm hegyes.
Bársonyos az orcám, nincsen rajta szeplő;
fonott két varkocsom hosszú, mint a gyeplő.
Barackszín a bőröm, fürdök tejben-vajban,
csak akkor pattogzok, ha havonta baj van.
Olyankor amúgy is megroggyan a lelkem,
s ágyamból kikelni sincsen semmi kedvem.
Égtem, mint a budi, vöröslött az orcám,
mert kikosarazott újonnan nyílt rózsám.
Mi leszek én eztán társnőim szemében,
hogyha vitézemet nem gyújtja szemérmem?
Hogy őszinte legyek: fa a töke annak,
ki szerelem helyett más kalandot kajtat;
ki a bájaimnak ellene bír állni;
ki nem akar velem kis huszárt csinálni.
Váltig azt reméltem, hogy ha jő az éjjel,
hosszú combjaimat néki tárom széjjel,
Kívántam, hogy tessék kecsem is meg becsem,
s magyar huszár módra franciázzon velem.
De hiába vártam sorsom fordulását,
hiába reméltem hymenem foszlását.
Érccé vált hűségét ki nem kezdte semmi…
Szeplőtlenül kell majd Père-Lachaise-be menni.
Azóta senyvedek, azóta fonnyadok,
azóta a sírnak menyasszonya vagyok.
Jánosom-vitézem réges-rég csak álom…
Tovább aszok tehát, míg nem jő halálom.
Szekszárd, 2016. február 16 – április 13.
Második történet, amelyben semmi nincs úgy, ahogy eredetileg írva vagyon
Húsz éve is van, hogy francia királynak
választott apósom, s meg is koronáztak.
Húsz év óta nyögöm uralkodás nyűgét;
emigrációmnak búját-keserűjét.
Az öreg még bírja, hál’Isten, a strapát:
rendszeresen edzi, erősíti magát.
Van külön szobája, teremnek beillik,
ahonnan a kertre szép kilátás nyílik.
Egy-egy flaska pezsgőt elszürcsöl naponta.
Ez tartja a lelket máig benne, mondja.
Sűrűn fordul be a királyi konyhába,
s néhány csirkecombbal telik meg a tálja.
Hát még a leányzók! Apósom meséli,
hogy amikor velük „virágkorát” éli,
a kis mademoiselle-ek mennyire ügyesek,
és ha úgy adódik – milyen türelmesek!
Nem vagyok itt honos, idegen a vérem;
nem köt ide más, csak a kis feleségem,
akit kimentettem a török rabságból,
s kiért király lettem a régi juhászból.
Boldog is lehetnék, hisz’ az asszony szeret;
ajándékozott is mindjárt négy gyereket,
apósom meg énrám lőcsölte a trónját
minden franccal együtt, ahogy ezek mondják.
A francia nékem sehogyan sem megyen:
affektálni kéne, de az nem kenyerem.
Soha nem értettem az ő beszédüket,
s az egyenes szóra ez a népség süket.
Pedig csak nekem kell uralkodni rajtuk,
noha rossz a boruk és büdös a sajtjuk.
Bezzeg az otthonit élvezettel ettem,
amit birkatejből készített a szentem.
Nincsen nap, hogy folyton ne gondolnék rája.
Komor szomorúság a lelkemet rágja.
Hűtlenül elhagytam, akit úgy szerettem,
s idegen országnak hős királya lettem.
Cudar ez a helyzet, átlátni se birom:
távol, magyar honban veszkődik az Ilon.
Nyilván azóta se nyugszik mostohája,
s szisztematikusan gyötri őt halálra.
Királyi szavaink nem hatnak oly messze,
hogy reszketne tőlük az a céda, beste.
Határoztunk tehát: holnap virradóra
mind felcihelődünk hintóra meg lóra.
Elviszem az asszonyt meg a négy porontyot,
bár nem túl szívesen, most csak annyit mondok.
Francia kisasszony nevelgette őket,
s mindegyikük birka: nem beszél, csak béget.
Ezekből se lesz már katonának való!
Legföljebb fiskális: korrupt, hazug, csaló.
Azt se tudják, melyik a lónak eleje,
hogy kell felülni rá és nyargalni vele.
Málé, bamba banda! Mondtam is nem egyszer
anyjuknak: sohase lesz belőlük ember.
Szégyen, hogy ezekkel kipusztul a fajtám,
ha öreg fejemet fejfám alá hajtám.
Már előre tudom, már előre látom,
az én négy nyámnyila fiam hét határon
hogy iszkol, ha érzi majd a trágyaszagot,
mitől az én szívem sebesebben dobog.
Hanem azért megyünk, hogy az udvar lássa,
hol is nevelkedett franciák királya.
Jönnek testőreim – egykori huszárok…
Azóta se látták szép Magyarországot,
mióta eljöttünk török hadat verni…
Aztán ott maradtak pár napot pihenni.
Ám mikor franciák új királya lettem,
egész magyar sereg kitartott mellettem.
Ők is jaj, de várták végre hazatértük!
Vajon hány lány, asszony mondott imát értük,
midőn nem tértek meg messzi háborúból?
Holtnak hitt hadsereg támad most a múltból…
*
Megállott a hintó a háznak előtte,
melynek kerítését a csalán benőtte.
Roi Jean kiszállott koronával fején,
s ahogy őt meglátta, elbődült a tehén.
Fehér kuvasz ugrott neki a csalánnak;
hegyes agyarai versenyt csattogának.
Idegen kutya volt, hiszen a vén banya
nem is tartott kutyát, elég volt ő maga.
Ugatott ez, ahogy kifért vastag torkán,
átsöpört a falun irdatlan hangorkán.
Nyílt a ház ajtaja, és kigördült rajta
egy kövér teremtés: hurka volt a karja,
sonkák a lábai, bőre meg szalonna,
mintha az egész nő csupa zsírból volna.
Pufók orcájából kilesett kék szeme,
hátha a vendégre rája ismer vele.
Lassan közelített a kerítés felé,
miközben a parlag szinte döngött belé.
Majd a túlnan álló orcájába nézett,
kit az ő látványa szinte megigézett.
Ő volt hát Iluska…! A kis szőke lányka,
kinek emlékével a világot járta,
akinek szépsége úgy égett szívében,
ahogy örökmécs ég templom belsejében.
Iluska is lassan megismerni látszott
egykori kedvesét, kivel együtt játszott
szerelem-játékot ott a patak partján,
tüzes szeretőjét az ölében tartván.
Akkorát sikkantott, hogy a kuvasz menten
menekült vonítva és elbújt a kertben.
És akkor Iluska a kaput kitárta
és mázsásan zuhant a király karjába.
„Jancsikám, Jancsikám, hová lettél közben?
Úgy eltűntél, lelkem, mint szamár a ködben.
Asse tuttam, vagy-e vagy meghóttál talán,
vagy ha élsz, akkor se gondúsz többé rejám.
Az én rossz mostohám így meg úgy meg nahát,
rövid idő mútán fődobta a farát.
Nem vette be sír se, a főd is kihányta,
farkasok falták fel végre-valahára.
Magamra maradva mást mit is tehettem,
az első kérőhő’ mingyár’ férjhez mentem.
Emlékszel még ugye, milyen szép is vótam,
nem hiába mostam orcámat a hóban.
Módos vót az uram, Isten nyugosztalja,
gondunk se vót soha ételre, italra.
Csöndes megértésben gömbölyödtünk szépen,
már-már alig fértünk pitvarban a széken.
A gazdát azután megüté a guta,
túl sok vót a pörkölt meg a mákos guba.
Rám maradt a jómód: mit kezdhettem vele,
sok vót az magamnak; épp ölég a fele.
Másik felét attam feles mívelésbe:
másé vót a munka, enyém a termése.
Csurrant is, cseppent is. A ládafiában
gyűltek az aranyak, ezüstök szép számmal.
Ám mit érek vele? Mán megestvéledtem…
Mozdúni se tudok, oly nehéz a testem.
Láthatod magad is, mi lett Iluskádból.
Kövér öregasszony, aki csak téblábol.
Akkor tájt, amikor beálltál huszárnak,
sok leány kereset jó férjet magának.
Minden lyányos háznál nagy örömmel vették,
ha békvártélyoztak a magyar leventék.
Amikor ők náluk beszállásozának,
induláskor gyakran sírtak a leányok.
Mert hogy a huszárok mindjük felcsinyáták,
s minden lyány egyedű nevelte pulyáját.
Mennyi apró gyerek! Mennyi hadi árva!
Az apját mindenik mai napig várja.
Demográfiai robbanás vót ittend:
mindenütt pelenkák barna bűze libbent.
S képzeld el, mindenik fiúcska lett, derék,
akiknek azután elvitték elejét,
amikor itthol is nagy csetepaté lett,
s magunkot védeni mentek a legények.
No de épp eleget beszétem hirtelen.
Szólj mán, mi van veled? Mi van a fejeden?
Aszondod, korona? Király lett belüled?
Franciák királya? Megpusztulok tüled!
Ez a feleséged? És ezek a purdék?
Ilyenekkel vagyon tele itt a szurdék.
Tiéd ez a hintó meg a sok katona?
Régi szeretőmnek de jól megyen sora!
Akkor mind a ketten megleltük a koncot.
Nem bódogok lettünk, hanem csak bolondok.
Én a dús evésbe öltem a bánatom,
te királykodással csaptad sorsod agyon.
És mi lett belőlünk? Két mihaszna vénség,
akikbűl már régen elszállt a reménység,
hogy a bódogságra kettesben tanálunk…
Most mán külön várjuk, hogy gyűjjön halálunk.”
Szekszárd, 2016. április 14–15.
[1] A dőlt betűs szövegrészek Petőfi Sándor János vitéz c. művéből valók.
[2] Kukorica János (francia)
Illusztráció: A Budapesti Bábszínház János Vitéz c. előadásának egyik jelenete (1983)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
